NEGYEDIK FEJEZET

Valerian keresztülverekedte magát a tömegen a Nagy Bazár főbejáratához. Valóban lenyűgöző volt: magas, széles, oldalt aranykövekkel kirakva, középütt robusztus fémajtóval. Eltűnődött, vajon hányan tódulhatnak át ezen a bejáraton minden áldott nap.

Barátságosan odasomfordált egy nagyobb turistacsoporthoz, és egész ügyesen sikerült elvegyülnie közöttük. A karcsú Siirtek, a turistákat ezrével vonzó Nagy Bazár alkalmazottai szorgalmasan osztogatták a felszereléseket, amelyek feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy a látogatók teljes mértékben kiélvezhessék mindazon előnyöket, amelyeket „a galaktikus léptékű üzletkötések helyszíne” – ahogy a Nagy Bazár pimaszul hirdette magát – tartogatott számukra. Valerian is kapott egy vásárlószettet, amely egy pihekönnyű, sárga-fekete, rostélyos sisakból, szenzorokkal felszerelt kesztyűkből és egy méretes derékszíjból állt. Az alkalmazottak főként emberekre optimalizált szerkezeteket tartottak maguknál, mivel ennek a fajnak az egyedei voltak a legmohóbb turisták, és ők imádták legjobban az efféle kütyüket.

A kíváncsi vásárlók csapata, amelyhez Valerian csatlakozott, átcsoszogott a nagykapu alatt, amely a következő percben be is csukódott mögöttük. Immár a piac falain belül álltak, több másik csoporttal egyetemben, ám a falak által körbezárt több négyzetkilométernyi területen semmi egyéb nem látszott.

– Szeretettel üdvözlök mindenkit! – szólt egy vidám hang.

Valerian odafordult, és megpillantotta a legfurcsább szerzetek egyikét, akikkel élete során találkozott, és amin a legjobban megdöbbent: az illető maga is ember volt. Sovány, magas, izgága fickót látott maga előtt, lenyűgöző mosollyal, tágra nyílt szemekkel és vékonyka szakállal. Öltözéke mintha egy vidéki színtársulat kelléktárából került volna elő. Ahogy kitárta két karját, a sivatag színeit idéző sárga, piros és narancssárga csíkos, hosszú ruhája könnyedén lebegett a teste körül. Két fülében méretes karikák csüngtek.

Még ennél is meghökkentőbb volt a turbánja. Vagy háromszor akkora lehetett, mint a forró földi tájakon szokásos fejfedő; úgy virított a fején, mint egy tarkabarka méhkas. A fickó csendet intett, és az izgatott pusmogás elhalt.

– Szeretettel üdvözlök mindenkit! – ismételte olyan hangon, amely már nem is lehetett volna mézesmázosabb, aztán szívére tette a kezét, és ünnepélyesen meghajolt. – Az én nevem Thaziit, és nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy vezetőként segítsem önöket ezen a csodálatos helyen. Lássuk, ki az, aki most jár először a Nagy Bazárban?

A csoportnak nagyjából a fele feltette a kezét, a csápját vagy valamilyen nyúlványát, de Valerian nem volt köztük. Csak fél füllel figyelt oda, ugyanis minden idegszálával a közeli falon látható térképre koncentrált, és próbálta megtalálni rajta a négyes körzetet, azon belül pedig a 122-es sort.

– Mily csodás! – lelkendezett Thaziit. – Hadd emlékeztessem önöket, hogy a Nagy Bazárban csaknem egymillió üzlet található, úgyhogy, minő fájdalom, nem tudják mindet bejárni.

Színlelt sajnálkozására csalódott óóóóó! hangzott fel, ám a fickó a következő pillanatban már megint vigyorgott.

– De… de… de… azért megpróbáljuk megtalálni a legérdekesebbeket – folytatta. – Mielőtt azonban nekivágnánk, szeretnék megemlíteni néhány biztonsági intézkedést, amelyek azért vannak, hogy valóban csodás élményt nyújtson önöknek a vásárlás. Ne feledjék, valahányszor belépnek egy körzetbe, egy kapu alatt kell áthaladni.

Valerian körbenézett, de sehol nem látott kapukat.

A megelevenedett óriási turbán folytatta:

– A biztonságuk szempontjából rendkívül fontos, hogy mindig figyeljék a kapuk fölötti betűket, és ellenőrizzék, hogy az „U” betű zölden világít-e. Ez garantálja, hogy az adott körzet az emberek számára biztonságos. A Nagy Bazárt semmilyen jogi felelősség nem terheli a következményekért, amennyiben az adott körzet bejárata fölött az „U” nem zöld.

Összecsapta, majd izgatottan megdörzsölte két kezét.

A pupillája olyan nagyra tágult, hogy körülötte már csak a szeme fehérje látszott.

– Nos, tehát, összesen hetvennyolc körzet van, és több mint ötszáz utca. Elképesztő dolgokat fognak látni, és hihetetlen jó vásárt csinálnak! De a legfontosabb az, hogy próbáljanak meg nem eltévedni.

A csoport egyetértően felnevetett, és persze Thaziit kacagott a leghangosabban. Valerian, aki még mindig a térképet fürkészte, érezte, hogy feláll a tarkóján a szőr, mintha figyelné valaki. Hirtelen hátrafordult, átnézve a sisakrostélyon, de nem látott semmit.

– Na, szóval – folytatta lelkes vezetőjük –, mindenki a vezető mögött marad, akit úgy hívnak, hogy…?

Egyik kezét várakozón kitárta, a másikat pedig a turbán alatt rejtőző füléhez emelte.

– Thaziit! – felelték kórusban a turisták, széles mosolyok és nevetések kíséretében.

– Örülök, hogy legalább néhányan figyeltek a szavaimra – nyugtázta Thaziit, és sokatmondó pillantást vetett a többiekre, akik inkább a kesztyűjüket bámulták… vagy a térképet tanulmányozták, mint Valerian.

Ismét felhangzott a vezető barátságos nevetése, hogy megerősítse, valójában itt vidám emberek csoportjáról van szó, akik kíváncsi várakozással néznek az élmények elébe.

– Kérem, kapcsolják be a felszerelésüket… most!

Valerian, akárcsak a többiek, megnyomta a derékszíjon lévő gombot. A látóterét csillogó fény borította el, bár még mindig látta Thaziitot, a turistákat és a Nagy Bazár üres területét körülölelő falakat.

Hirtelen mindnyájan a legkülönfélébb standok elképesztő rengetegében találták magukat. A bódék sokaságában minden értelmes faj képviseltette magát, amelyet Valerian ismert a galaxisban.

A vásárlásra éhes turisták torkából az elképedés és az izgatott csodálkozás félreismerhetetlen hangjai törtek elő.

– Hölgyeim és uraim: a Nagy Bazár! – jelentette Thaziit vigyorogva.

* * *

Laureline a busz mocskos ablakának nyomta az arcát. A Nagy Bazárt körbevevő hatalmas vörös fal látványa tárult elé, de most még ezt a kőhatárt sem látta, és vásárláson sem járt az esze.

Sőt, e pillanatban még a küldetésre sem gondolt, ami egyáltalán nem volt rá jellemző.

Inkább azon gondolkodott, amit Valerian mondott, és próbálta eldönteni, hogy ha itt végeztek, vajon forró csókot leheljen a férfi ajkára, vagy inkább rúgjon egy hatalmasat a... szóval egy másik testrészébe.

Ha most csak szórakozol, Valerian…

Nos, erre azért nagy téttel fogadhatna, tűnődött. Miután már vagy két éve szolgáltak együtt, Laureline tudta jól, hogy az ifjú őrnagyban sokkal több érték rejlik, mint az ember első ránézésre gondolná. Tisztában volt azzal, hogy a sok bohóckodás mellett Valerian nagyon is komolyan veszi a feladatát. Bátor, elkötelezett a munkája iránt, és sokkal intelligensebb, mint amilyennek az állandó hülyéskedése miatt azok hiszik, akik nem ismerik alaposan.

Csakhogy vannak dolgok, amiket Valerian egyáltalán nem vesz komolyan, sőt még csak tiszteletet sem mutat irántuk, és bizony ebbe a csoportba tartoznak azok a hagyományok és rituálék is, amelyeket Laureline a szíve mélyén nagyra értékel. Valerian minden kapcsolata csupán múló szeszély, valami teljesen lényegtelen dolog. Laureline nem is nevezte volna ezeket kapcsolatnak. A legjobb esetben is csak futó kalandok, gondolta.

Nem mintha Valerian kegyetlen lenne vagy manipulatív. Bár szinte folyton teszi a szépet, sosem volt tolakodó, nem zaklatott egyetlen nőt sem, és nem is tenne ilyesmit soha. A legtöbb lánynak nagyon is imponált, hogy felfigyelt rájuk. Ami pedig a kettejük flörtölgetését illeti, az már hozzátartozott az életükhöz. Laureline-nek be kellett vallania, hogy legalább annyira élvezte ezt a játékot, mint a férfi.

Legalábbis eddig.

Ez a lánykérés, már ha valóban az volt, derült égből villámcsapásként érkezett, neki pedig fogalma sem volt, hogyan reagáljon. Persze tudta magáról, hogy régimódi, s bár ő is szokott viccelődni, azért egy kamu lánykérés nagyon is mély sebet ütne a lelkén. Mellesleg biztos meg tudná találni a módját, hogy egyértelműen bebizonyítsa, mekkora tévedés lenne, ha ők ketten egy párt alkotnának.

Szóval a lánykérés azt jelentette…

Laureline a tenyerébe temette az arcát. Ha a leánykérés csak tréfa lett volna, az borzalmas lenne, de talán még annál is szörnyűbb, ha a férfi nem tréfált.

Mély sóhaj hagyta el az ajkát, és vetett egy utolsó pillantást a sivatagra. Már majdnem elérték a Nagy Bazár Keleti Kapuját, és felsejlett előttük a víztoronyszerű épület, amely a műveleti kiindulópontjuk volt. Laureline látszólag minden gond nélkül képes volt rangsorolni a dolgokat – amivel egyébként az őrületbe kergette a partnereit –, úgyhogy most fogta ezt az egész lánykérés dolgot, szépen becsomagolta egy dobozkába, lezárta a tetejét, még egy kedves kis szalaggal is átkötötte, majd annak rendje s módja szerint eldugta az agya egyik távoli zugába.

Lesz még erre idő, ahogy Valeriannak is mondta. Itt és most viszont mindjárt elkezdődik a bevetés.

A busz a torony lábához érve lassított, majd megállt. Laureline kisimította a ruháját, beletúrt a hajába, bárgyú mosolyt varázsolt az arcára, és lelibegett a buszról. Egyik kezével a szemét ernyőzve, a másikkal vidáman integetve indult a torony felé.

A toronyban egyetlen őr alakja látszott. A Siirt aggódó pillantása Laureline-ről Gibson zubbonyos embereire esett, akik egymás után másztak elő a buszból.

A félig ember, félig hüllő Siirtek igen barátságos lények voltak, jóllehet az intelligenciahányadosukkal nemigen büszkélkedhettek. A Nagy Bazárt üzemeltető társaság biztonsági őrként, illetve rendfenntartóként alkalmazta őket, de általában könnyű volt túljárni az eszükön, és túl kedvesek is voltak ehhez a munkához. Laureline jól tudta, hogy a legtöbb kereskedő, aki valóban fontosnak tartja a biztonságot, egyszerűen saját testőröket vesz fel – ahogyan Igon Siruss is tette. A Siirtek imádtak új emberekkel találkozni, kultúrájuk pedig az Unbugaliafilozófiájára épült, amelynek fő tanítása nagyjából annyiból állt: „Minél többen boldogok, annál nagyobb a boldogság.” Amilyen elképesztő embertömeg keresi fel nap mint nap a Nagy Bazárt, tűnődött Laureline, ezek a furcsa szerzetek bizonyára teljes szívből imádják azt a helyet, annak ellenére, hogy a profitból egy fityinget se látnak. A Siirteknél ugyanis nem létezett semmi olyasmi, ami egyáltalán csak megközelítette volna a pénz fogalmát. Következésképpen elég nehéz volt őket munkavállalói státuszban megtartani.

A toronyban a sárga bőrű Siirt őr hunyorogva figyelte, ahogy Laureline leszállt a buszról. Azután a mögötte előbújó lebernyeges férfiakra esett a pillantása. A magasba emelte három ujjban végződő kezét – nyilván azért, hogy integessen, gondolta Laureline. És valóban ezt is tette. De aztán, mintha eszébe jutott volna valami, két kezét lenyűgöző méretű gyorstüzelő fegyverére helyezte, és a csövét a jövevények felé fordította.