TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Laureline fegyverrel a kezében mászott ki a keleti szektor hatszázharmincadik szintjén a deaktivált szulfátcsőből, és egy vájatban találta magát, amely a szakadék mentén haladt. Gyorsan, de óvatosan a peremhez lépett, és lenézett a feneketlen sötétségbe, melynek falát helyenként egy-egy fluoreszkáló pillangó világította meg. Ezek a csodás lények igazán elbűvölő látványt nyújtottak; verdeső szárnyuk a bíbor, az ibolya és az éjkék sejtelmesen izzó árnyalatait varázsolta köréjük.

– Valerian! – kiáltott le Laureline.

Hangja erős visszhangot vert, és hirtelen úgy érezte, talán nem a legjobb ötlet ez a kiabálás. Bár, ha a férfi válaszolna…

De nem érkezett más válasz, csak a saját kiáltásának elhaló visszhangja.

Ez az a hely, ebben teljesen biztos volt. A pillangók ugyan nem szerepeltek a látomásában, viszont emlékezett, hogy a Sky Jet roncsait halovány fény világította meg. És a konverter segítségével elegendő gyémántot állított elő ahhoz, hogy ne kelljen kételkednie a Doghan Daguisok térképének pontosságában. A látomásban Valerian nagyon rossz állapotban volt. Csak remélni tudta, hogy még életben lesz, mire megtalálja.

A felszereléséből előkotort egy vékony, de erős kötelet, a végén karabinerrel. Laureline a karabinert a sziklához erősítette, jó erősen megrángatta, hogy biztosan tart-e, majd óvatosan leereszkedett a fekete, csaknem függőleges sziklafalon.

Addig haladt lefelé, míg a lába egy nagyjából három méterre kiálló peremnek nem ütközött. Egy ügyes csuklómozdulattal kiakasztotta a kötelet, gyorsan feltekerte, és visszatette a helyére. A kő a lába alatt teljesen sima volt, ezért óvatos léptekkel haladt a peremen. A pillangók szárnyai által keltett langy szellő időnként az arcába legyintett. Miközben a szívében félelemmel és szorongással Valeriant kereste, a sötét pillanatok közepette valami furcsa, kellemes érzés kerítette hatalmába.

A perem elkanyarodott, és Laureline egy barlang bejáratánál találta magát. Bevilágított – aztán levegő után kapkodott. Megtalálta a Sky Jetet. Illetve azt, ami maradt belőle. Összeszorította az ajkát, és igyekezett leküzdeni a pánikot.

– Valerian! – kiáltotta megint.

Most sem jött válasz. Amilyen gyorsan csak mert, odafutott a roncshoz – és a másik oldalán meglátta a férfit.

– Valerian, itt vagyok!

Fegyverét a földre tette, őrült tempóban turkálni kezdett a holmijában, és gyorsan meg is találta a kisméretű elsősegélyrendszert. Kezét óvatosan Valerian tarkója alá csúsztatta, és a csutorát a férfi szájába nyomta. A piros fény kékre váltott, és a parányi tartály pumpálni kezdte a férfi szervezetébe a szükséges gyógyszereket.

– Valerian, térj magadhoz! Kérlek!

Semmi sem történt. Múltak a másodpercek. Lehet, hogy elkésett? A műszerrel nem lehet gond, de…

Valerian hirtelen kinyitotta a szemét, majd köhögve és köpködve felült.

Olyan erős megkönnyebbülés futott át a lányon, hogy teljesen elgyengült tőle. Érezte, hogy fáj az arca, és csak kis idő múltán vette észre, hogy azért, mert tiszta erőből mosolyog. Megérintette a férfi arcát, odahajolt hozzá, ajkát a szájára nyomta, és vadul megcsókolta.

Valerian egy pillanatig moccanni sem bírt a meglepetéstől, de gyorsan magához tért, és viszonozta a csókot. Laureline elhúzódott, a férfi pedig zavartan nézett rá.

– Laureline, te meg mit keresel itt?

– Eljöttem érted. Tönkrevágtad a Sky Jetedet. Nem emlékszel? – intett a fejével a roncs felé.

Valerian csak pislogott. Kicsit még mindig szédült.

– Ja… tényleg… Kisodródtam egy kanyarban.

– Úgy érted, hogy kis híján meghaltál, nem? – vágta rá Laureline.

Még mindig képtelen volt abbahagyni a vigyorgást. Nem tudta levenni a szemét a férfiról. Sem a kezét. És nem is akarta. Nagyon mélyen érintették a történtek.

– Még szerencse, hogy megtaláltalak.

Valeriannak lassan kezdett visszatérni az emlékezete.

– Mi lett a parancsnokkal? – kérdezte. – Tudjuk, hogy hol van?

– Nyoma veszett – felelte Laureline. – Az űrhajójuk eltűnt a vörös zónában. Ott már nem tudtuk bemérni sem őt, sem a hajót.

– Oké – bólintott Valerian –, úgy tűnik, nem nagyon van vesztegetni való időnk. Gyerünk!

Ahogy ezt kimondta, máris felpattant. Laureline még mindig a kemény sziklán térdelt, és döbbenten nézett a férfi után, aki a roncs felé tartott, hogy megnézze, vajon akad-e benne valami, ami még használható. A lány egy pillanatig nem talált szavakat, majd nagy nehezen megszólalt:

– Ennyi?

Valerian hátrafordult és mélyen a szemébe nézett. A fenébe is, még a kezét se nyújtja, hogy felsegítse őt!

– Mert?

– Semmi „köszönöm” vagy „szép munka volt, Laureline”?

Valerian arcán megint megjelent a régi okostojás-vigyor. Odalépett a lányhoz, felsegítette és szájon csókolta. Laureline már épp átadta volna magát a csóknak, amikor a férfi hirtelen elhúzódott tőle, két kezébe fogta a bájos arcot, és nagyon komolyan azt mondta:

– Köszönöm.

Kis szünet után még hozzátette:

– De ugyanezt én is megtettem volna érted.

Laureline érezte, ahogy a pusztító düh elszabadul benne, és elönti az agyát. Valerian újabb mosolyt villantott rá, és kivédte a neki szánt pofont.

A lány fejében képek villantak fel gyors egymásutánban. Hogy neki mi mindent kellett elviselnie! A büdös kalózt, a bromoszauruszok támadását, a nyálkás-ragacsos medúzát, amely a fél testét elnyelte, és kis híján felfalta az emlékeit…

Laureline mindezt el akarta mesélni, méghozzá könyörtelen részletességgel, de ebben a pillanatban képtelen volt ehhez elég tisztán gondolkodni. Csak annyi jött ki a száján:

– Hogy te mekkora barom vagy!

– Hé, nyugi! – mondta Valerian nevetgélve, mert nagyon élvezte a helyzetet.

Felvette a fegyvert, amit Laureline a sziklás talajra tett, bedugta az övtáskájába, és így szólt:

– Jobban bíztam benned, mind saját magamban. Nem ezt akartad?

– Nem!

Valerian elkapta a fejét a következő jobbhorog elől, majd két karjával megragadta a lányt, és erősen magához húzta.

– Csodálatos nő vagy, Laureline. Mit gondolsz, miért akarlak feleségül venni?

– Miért mennék hozzá egy ilyen öntelt, hálátlan alakhoz?

– Hát, nem is tudom – mondta a férfi. – Talán mert nem tudsz élni nélkülem. Lássuk be, amint eltűntem a szemed elől, egyből rohantál utánam.

Ez az egoista, ez a pimasz… Laureline nem talált szavakat.

Valerian megint odahajolt hozzá egy újabb csókért – de azt leshette. A lány elfordította a fejét, és keményen ellökte magától. Valerian hátralépett.

– Bevetésen vagyunk, őrnagy! – szólt rá a lány fagyos hangon, kék szemével szúrósan nézve. – Emlékszik még?

Valerian nagyot sóhajtott, majd felemelte mindkét karját, amolyan „oké, nyertél” mozdulattal, és visszatért a ripityára tört Sky Jethez. Ahova most mennek, ott fegyverekre is szükségük lesz.

Laureline elfordult, és benézett az előttük tátongó sötét barlangba. Egyik kezével benyúlt az övére csatolt hordozóba, hogy megsimogassa a konvertert, bár nem tudta pontosan, kit akar vele megnyugtatni, az állatkát vagy saját magát. A kis gombóc gyengéden megharapdálta az ujját. A lány rögtön jobb kedvre derült.

– Nem azt mondtad, hogy álmodban a hercegnőnek ugyanilyen konvertere volt? – kérdezte.

Még egyszer megsimogatta a konverter pikkelyes hátát, majd visszazárta a hordozót.

– De igen – felelte Valerian, háttal a lánynak, és tovább folytatta a turkálást.

Abban a pillanatban egy pillangó szállt Laureline kezére. Gyönyörű volt, finom, bájos, a színek élénken világítottak rajta. A testén valami farokszerűség látszott; egy hosszú, hullámos kacs, amely ott lebegett mögötte. A lány nézte, ahogy a pillangó lassan összecsukta, majd ismét széttárta a szárnyát, és igyekezett a kezét mozdulatlanul tartani, nehogy elijessze.

– Mert ha a konverter az ő bolygójukról származik – folytatta a gondolatot Laureline –, érthető, ha szeretnék visszaszerezni az utolsó élő példányt, nem igaz?

– De – bólintott Valerian. – Valószínűleg a parancsnokot is azért rabolták el, mert azt hitték, hogy nála van.

– És amikor rájönnek, hogy nincs nála, én leszek a következő célpont – mondta Laureline.

A pillangó még mindig ott pihent a kezén. Bármennyire bosszantotta az iménti kis összetűzés meg Valerian faragatlan viselkedése, megint elmosolyodott. Milyen sok szépség van az univerzumban!

– Ne aggódj! – mondta Valerian. – Nem engedlek el sehová.

Laureline nagyot sóhajtott, és a haragja elpárolgott.

– Én nem engedlek el sehová!

A férfi halkan kuncogott. Megint minden rendben volt közöttük.

– Azt hiszem, jobb, ha most nem válaszolok – mondta.

– Nézzenek oda! – incselkedett Laureline. – Csak nem csempésztek némi bölcsességet a fejedbe azok az ősz hajszálak?

– Egy ősz hajszál – vágott vissza a férfi. – Csak egyet találtál.

Laureline ismét az elbűvölő rovarra pillantott.

– Szépek itt a pillangók – mondta.

– Igen – felelte szórakozottan Valerian–, csak ne hagyd, hogy hozzád érjenek.

Laureline arcáról lefagyott a mosoly.

– Miért? – kérdezte, és a hangja megremegett.

A pillangó összecsukta és széttárta a szárnyát.

Laureline meg se moccant.

– Mert némelyik… – kezdte Valerian felé fordulva, de amint rápillantott, a szeme rögtön elkerekedett. – Ne! A francba!

Már száguldott is a lány felé, de elkésett. A pillangó egy szemvillanás alatt rácsavarta megtévesztően bájos „farkincáját” Laureline karjára, és megállíthatatlanul vonszolni kezdte a szakadék széle felé.

Valerian rohant, ahogy csak bírt, de mire a szakadékhoz ért, Laureline már a csuklójánál fogva himbálózott egy hosszú, lilán izzó indán a feneketlen mélység fölött. A férfi tekintetével követte a kötél futását, és nagyjából ötven méterre meglátott egy termetes, nagyon távolról emberre hajazó lényt, amely egy másik fal szélén üldögélt a ronda lábát lógatva, kezében pedig olyasmit tartott, ami erősen emlékeztetett egy horgászbotra.

Az orsót sebesen tekerve már húzta is felfelé Laureline-t. Aztán erős kezével odanyúlt érte, megragadta, mint egy játékbabát, és vidám üvöltéssel felmutatta a kanyonban horgászó többi társának, akik elismerően kurjantottak vissza.

Valerian előkapta a fegyverét és célzott, de aztán gyorsan észbe kapott. Ha lelövi a szörnyet, az valószínűleg elejti a horgászbotot – és Laureline-t.

– Így nem fog menni – motyogta, miután elfojtott egy kacskaringós káromkodást.

Visszatette a fegyvert az övébe, nekifutott, és kiugrott a szakadék fölé, hogy elkapjon egy pillangót.

Sikerült is megragadnia egyet.

Kérlek, ne légy igazi! Csak ne légy igazi!

Nem volt az. Csupán egy csali. Ami azt jelentette, hogy nem zúzza halálra magát a mélyben csak azért, mert képes volt leugrani egy magas szikláról, hogy elkapjon egy tetves pillangót.

A csali erősen rátekerte a „farkát” a derekára, és olyan gyorsan indult meg Valeriannal felfelé, hogy a férfi levegőt is alig kapott. A sziklatetőre érve jó félméteres közelségbe került egy undorító, békaszerű lény arcához, akinek lefelé biggyedő száját feltehetőleg örömujjongásként értelmezhető, velőtrázó üvöltés hagyta el. A közelben horgászó többiek alig kivehető pupillájú, vörösen izzó szemükkel pislogva figyelték, ahogy a két és fél méteres Boulan-Bathor begyűjtötte a nap legjobb fogását.

A horgász letette Valeriant a perem szélére, és gyorsan előkapott egy hálót. Valerian szélesen elvigyorodott és felemelte a fegyverét.

– Bocsi, öcsi! – kiáltotta. – Én nem vagyok ehető!

A következő pillanatban elfordult az óriás horgász fej nélküli tetemétől, és megindult abba az irányba, ahol Laureline-t látta eltűnni. De sajnos nagyon úgy festett a dolog, hogy ma Valerian társa volt az utolsó nagy fogás. A szerencsés horgász már felvette hátára a méretes, erős fémsodronyból font, kerek kosarát, és megindult egy óriási kapu felé, amely a Boulan-Bathorok területére vezetett. Valerian egy másodpercre megpillantotta Laureline-t a kosárban. Nem meglepő módon a lány egyfolytában szidalmazta földönkívüli elrablóját, és közben elkeseredetten próbált gyenge pontot találni a kosáron.

Valerian tiszta erőből futott, de a horgásznak tetemes előnye volt, és békaszerű lábaival igencsak tempósan haladt. A méretes acélajtó már nyílt is, hogy a horgász beléphessen, Valerian pedig megtorpant, mert meglátta, hogy vagy egy tucat lándzsás fickó őrködik a kapunál.

Egy pillanat alatt eltűnt egy fekete szikla mögött, és rosszulléttel küzdve figyelte, ahogy a horgász – és Laureline – bebocsátást nyer, a rettentő kapu pedig bezárul mögöttük.

A szerelmét elrabolták, és a Boulan-Bathorok palotájába hurcolták – ő pedig semmit sem tehetett.