TIZENÖTÖDIK FEJEZET

– Furcsa – ráncolta a homlokát Okto-Bar. – Eszük ágában sincs az űrbe menekülni. Mintha éppen a…

Elhallgatott.

A két vörös pont az állomás sugárfertőzött területe felé száguldott.

– A halálzónához közeledtek! – mondta Laureline. – Kapd el, mielőtt szem elől veszítelek!

– Jól van, azon vagyok! – üvöltötte Valerian őrjöngve.

Laureline továbbra is a térképre meredt, és egyre izgatottabban figyelte, ahogy a Filitt parancsnokot és Valeriant jelölő két vörös pont közeledik egymáshoz, de azt is jól látta, hogy már a radioaktív zóna határánál járnak.

– Valerian – mondta –, tíz másodperc múlva elveszítelek.

– Nem tudom lelassítani őket! – felelte Valerian.

– Öt másodperc…

– A francba! – üvöltötte Valerian.

Aztán csend támadt.

A vörös pontok eltűntek a térképről. Laureline érezte, hogy elszorul a szíve.

– Valerian! Valerian, hallasz?

Nem jött válasz. Nem jött életjel.

Laureline Okto-Barra pillantott.

– Kell egy Sky Jet!

– Laureline őrmester, nem mehet utána! – mondta Okto-Bar szigorúan.

– Miért nem? – kérdezte a lány.

A tábornok a térképre mutatott.

– Mert ez a zóna túl veszélyes, ráadásul az ellenség kezében van.

– Akit még csak nem is ismerünk! – vágott vissza Laureline.

– Épp az imént támadtak meg minket!

– Ugyan, legfeljebb megbénítottak! Senkit nem öltek meg! – kiabálta a lány. – Ha annyira ellenségesek, miért kímélték meg az életünket? Miért?

A férfi meredten nézett rá, és egy pillanatra eltűnt arcáról a magabiztosság.

– Azt… én sem tudom.

– Valerian már korábban is találkozott ezekkel a lényekkel. A Mül bolygóról jöttek!

– Nevetséges – húzta össze a szemöldökét Okto-Bar. – A Mül évekkel ezelőtt elpusztult.

Laureline úgy érezte, kifut az időből. Lehet, hogy Valerian már… Nem! Erre még gondolnia sem szabad! Már fordult is az ajtó felé; megelégelte, hogy győzködni próbálja a férfit. De Okto-Bar megragadta a karját.

– Nem engedhetem, hogy odamenjen! Amit maga mond, annak semmi értelme.

– Az egész küldetésünknek nincs értelme, uram! – üvöltötte Laureline, és nem érdekelte, hogy ki hallhatja. – Valaki hazudik nekünk. Derítse ki, hogy ki az, addig én megkeresem a társamat!

Azzal kitépte magát a szorításból, és az ajtó felé viharzott. A tábornok intett a két őrnek, hogy állják el a kijáratot.

Laureline hátrafordult.

– Tábornok, Valerian nagyon értékes ügynök. Nem engedheti meg magának, hogy elveszítse.

– Azt meg aztán végképp nem, hogy egy nap alatt két ügynököt is elveszítsek! – mondta Okto-Bar nagyot sóhajtva. – Sajnálom, őrmester!

Aztán a két őr felé fordult.

– Vegyék őrizetbe, amíg nem érkezik erősítés! Legmagasabb készültségi szint. És találják meg nekem a parancsnokot!

Az egyik őr elvette Laureline fegyverét.

– Kérem, jöjjön velünk, ügynök! – mondta.

Laureline érezte, hogy az arca elvörösödik a tehetetlen dühtől, de nem szólt egy szót sem. Okto-Bar úgysem hallgatna rá. Meggyőződése, hogy a Gyöngyök nem léteznek, és semmivel nem tudja jobb belátásra bírni. Dühödt, gyors léptekkel indult meg a folyosón a két katona között.

Egy kereszteződéshez érve három ismerős, ormányos alakot pillantott meg a másik folyosón. Pár lépés után egy hirtelen ötlettől vezérelve megállt.

– Hé, fiúk! – szólt a katonáknak. – Nem kellene megbilincselniük?

Az őrök kérdőn néztek rá.

– Most komolyan! Bilincseljenek meg! Először is, mert ez az előírás, másodszor pedig, mert erős késztetést érzek a szökésre.

A két katona zavartan egymásra pillantott, aztán az egyik vállat vont.

– Felőlem…

Előkapott egy mágneses bilincset, és odalépett a lányhoz, hogy rátegye a karperecet vékony csuklójára. Laureline azonban hirtelen megragadta a társa karját, és még mielőtt a másik észbe kaphatott volna, maga elé lökte, így a bilincs az őr csuklójára fonódott.

Katt.

A két férfi egy másodpercre döbbenten egymásra pillantott.

Ennyi épp elég volt. Laureline hosszú lába már rúgott is, keményen eltalálva az egyik őr térdét, amely csúnyát roppant. A fickó elvágódott a padlón. A lány megragadta a másik bilincses karját, hátracsavarta, és mielőtt még a szerencsétlen felfoghatta volna, mi történik, már oda is bilincselte társa valószínűleg törött lábához. A katona fehér volt, mint egy kísértet. Laureline egy gyors mozdulattal visszavette tőle a fegyverét.

– Szép munka volt, fiúk! – búcsúzott tőlük, egy vállrándítás kíséretében.

Már rohant is vissza a kereszteződéshez. A három Doghan Daguis közben valamelyest eltávolodott a folyosón, de utánuk sietett. Amikor azok a lábdobogást hallva kíváncsian hátrafordultak, Laureline előhúzta a fegyverét. Az aprócska karok egy órán belül már másodszor emelkedtek a mennyezet felé. Laureline a fegyvert rájuk szegezve gyorsan körülnézett, hogy hol beszélhetnének nyugodtabban. Mellettük félig nyitva állt egy ajtó, amely valami raktárszerűségbe vezetett, úgyhogy mindjárt be is tessékelte őket oda.

– Beszélgessünk egy kicsit!

A három alak nem ellenkezett. Laureline követte őket, és becsukta az ajtót.

– Űj játékot játszunk! – villantott rájuk egy hamiskás mosolyt. – Ha nem segítetek megtalálni Valeriant, kinyírlak benneteket!

Fegyverét Kék ráncos fejéhez nyomta.

– Te leszel az első.

Meglepő módon a kis fickók korántsem tűntek olyan rémültnek, mint ahogy ebben a helyzetben várható lett volna. Laureline már-már arra gondolt, hogy valami titkos poénon röhögnek.

Aztán szép sorban megszólaltak.

– Hogy elkerüljük az efféle helyzeteket…

– …minden információnk, amivel csak rendelkezünk…

– …három részre van osztva – fejezte be a mondatot Sárga, önelégült vigyorral a képén.

– Ha bármelyikünket megöli… – mondta Kék.

– …az információ megsemmisül – vágta rá Vörös.

– És bizony nagy kár lenne érte! – tette hozzá sajnálkozva Sárga.

Úgy tűnt, mintha mindig ő tenné a legsajnálkozóbb megjegyzéseket.

Laureline nagyot sóhajtott, és leengedte a fegyvert.

– Jól van, nyertetek! – ismerte el. – De meg kell egyeznünk. Nincs sok időm.

A három Doghan Daguis egyszerre csóválta meg a fejét.

– Milyen bosszantó helyzet! – mondta Kék.

– Ha itt lenne a parancsnok… – szólt Vörös.

– …ő a konverterrel kifizethetne minket – mélázott Sárga.

– De őt elrabolták…

– …méghozzá épp azért, mert nála volt a konverter – fejezte be Vörös.

– Hacsak biztonsági okokból… – tűnődött Sárga, Kék pedig annyira el volt ragadtatva a saját mondanivalójától, hogy szinte a társa szavába vágva folytatta:

– … nem valaki másnál helyezte el.

Laureline tekintetében egyszerre jelent meg a rémület és az elismerés.

– Ezt az információt meg honnan a francból szedtétek?

– Ez nem információ… – mondta Vörös.

– …csak következtetés – tette hozzá Sárga

– Ismerjük az embereket – vigyorgott Kék.

– Mind annyira kiszámíthatóak – folytatta Vörös, hangjában árnyalatnyi önteltséggel és megvetéssel.

Laureline testén végigfutott a harag. Okto-Bar tábornok már bizonyára a nyomában jár, Filitt parancsnok még mindig az elrablói kezében van, Valeriannal pedig ki tudja, mi történt. Az utolsó, de tényleg a legeslegutolsó dolog, amire vágyik, hogy itt álldogáljon, és hallgassa, ahogy ez a három nyomorult kis informátor becsmérlő megjegyzéseket tesz az emberekre.

Megint rájuk fogta a fegyvert, lehajolt, és beleüvöltött Kék érzékeny fülébe:

– Hát, a nők nem annyira kiszámíthatók! Főleg, ha felhúzzák az agyukat!

Kék összerezzent, kezét a füléhez kapta, és a szárnya olyan izgatottan verdesett, hogy le is vert néhány dobozt.

– Au… oké, oké!

– Nyugodjon meg – mondta Vörös.

– Mit szeretne tudni? – kérdezte Sárga.

– Azt, hogy hol van Valerian – mondta Laureline.

– Nehéz megmondani… – kezdte Kék, még mindig a fülét dédelgetve.

– …de tudjuk, hogyan mérhetjük be a helyzetét…

– …méghozzá tökéletes pontossággal – fejezte be Sárga.

– Mibe kerül? – kérdezte Laureline.

– Száz badul – mondta Kék.

– Fejenként – pontosított Vörös.

– Előre, készpénzben – tette hozzá Sárga.

Laureline eltűnődött, vajon ezek tisztában vannak-e vele, mennyire közel áll ahhoz, hogy robbanjon.

– Nincs badulom – mondta, a fogát csikorgatva.

– De magánál van a konverter – szólalt meg az első Doghan Daguis.

Laureline belenyúlt a derekára erősített szütyőbe, és a tartalmát odatartotta elébük.

– Felejtsétek el! Ez van nálam.

Amit odanyújtott, nem volt más, mint az a halom aprócska gyémánt, amit a konverter készített neki még a hajón. A Doghan Daguisok jól megnézték a kis kupacot, majd egymás után Laureline szemébe néztek. Az arcuk nem tűnt boldognak.

– A gyémánt nem olyan értékes, mint a badul – mondta Kék.

Na, ebből elég!

– A tárgyalásnak vége!

Laureline a fickó másik füléhez emelte a fegyverét, mire a sunyi szemek elkerekedtek.

– Oké, oké – emelte fel a kezét Vörös békülékenyen –, jelen körülmények között…

– …elfogadjuk az ajánlatát.

– Remek – mondta Laureline. – Szóval hol van Valerian?

– Kövessen bennünket! – mondta Kék, és megdörzsölte a fülét.

* * *

Okto-Bar tábornok korábban a harcászat szerelmese volt, de igazi hivatását itt találta meg, az Alfa Űrállomáson. Lenyűgözte a béke, amit a hatalmas állomás mindennapjainak irányítása során tapasztalt, és meg kell hagyni, az utóbbi négy évben kiváló munkát végzett a posztján. Megszerette a földönkívülieket, és azok is kedvelték őt. Egyértelműen otthonának érezte az Alfát, és rengeteg életre szóló barátságot kötött. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy az űrállomás, amely az értelmes lények békés egymás mellett élésének, valamint a jóindulat és a harmonikus együttműködés jelképeként évszázadokon át működött, most veszélybe került.

Arra számított, és nem is ok nélkül, hogy ha továbbra is zökkenőmentesen irányítja ennek az óriási, színes közösségnek a mindennapjait, előbb-utóbb kinevezik hőn szeretett otthona parancsnokává. De Arun Filitt mindig jobban magára tudta vonni feletteseik figyelmét, és amikor valamilyen konkrét posztot kellett találni neki, őt ültették az Alfa Űrállomás parancsnoki székébe, nem pedig azt, aki hosszú éveken csendesen és be nem vallott szenvedéllyel ténylegesen irányította az Alfát. Így aztán Okto-Bar a népszerű férfiú árnyékában folytatta a munkáját.

De most a parancsnok eltűnt, és Okto-Bar tisztában volt vele, hogy Filitt életben maradása – és hőn szeretett állomásának jövője – immár az ő felelőssége.

Különösen dühítette, hogy Laureline ügynök megszökött. Dezertőr ügynökökre most végképp nincs szüksége, bármilyen csinosak. Hosszan bámulta az állomás térképét. Igen, imádja ezt a helyet – és most ő is irányítja.

Katonái, a legjobban képzett kommandósai ott álltak mellette, a parancsára várva.

– Phillips, maga azonnal odamegy, ahol az őrnagynak nyoma veszett. Milo, maga megkeresi Laureline ügynököt. Ha megtalálja, feltűnés nélkül hozza ide! Nem akarok erőszakot! Indulás!

A kommandósok elrohantak. A tábornok továbbra is tűnődve szemlélte a térképet.

Nem a szélsőséges érzelmek embere, és a képzelőerejét sem nehéz felülmúlni. Sőt, egyesek, akik közelebbről ismerik, azt tartják róla, hogy egyáltalán nincs fantáziája, ami őt csöppet sem zavarja. Laureline ügynök állítása, miszerint a Mül bolygó lakói érkeztek volna az űrállomásra, akiket Valerian ügynök már korábbról is ismert, teljes képtelenség.

Habár… Az őrmestert eddig racionális, megfontolt ügynöknek tartotta, nem úgy, mint temperamentumos társát. És most fölöttébb vehemensen védte az álláspontját.

Nincs túl sok választása, és abból még nem lehet baj, ha utánajár a dolognak.

Okto-Bar az optikai szkennerre tette a kezét.

– Titkosítás feloldva. Kérek minden elérhető információt a Mül bolygóról.

A következő pillanatban a szkenner vörös fénnyel felizzott, és hibaüzenet jelent meg a monitoron: HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA.

Micsoda? A tábornok döbbenten húzta fel a szemöldökét.

– Ki rendelkezik hozzáféréssel az adatállományhoz? – kérdezte.

Már meg is jelent a válasz: ARUN FILITT PARANCSNOK.

Okto-Bar meredten bámulta a villódzó nevet. És a jelek szerint nagyon is volt fantáziája, mert ebben a pillanatban a legelképesztőbb gondolatok cikáztak az agyában.