HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Ez most nagyon más volt, mint amikor Jollyt, a stricit utánozták. Valerian az álcán belül is meg tudta állapítani, hogy erősen kóvályognak. Kívülről úgy tűnhetett, hogy az illető, akit alakítottak, jócskán felöntött a garatra. Valerian egy pillanatig eltűnődött, vajon a Boulan-Bathorok be szoktak-e rúgni egyáltalán.

– Hé, mi a fenét csinálsz? – kérdezte Valerian.

– Kell egy kis idő, amíg ráérzek a szerepre – felelte Buba ingerülten.

– Siess! – sürgette Valerian. – Mindenki minket bámul.

– Nem véletlenül szoktam próbákat tartani!

Valerian aggódva nézte, ahogy közeledik a kapu. Az egyik őr még meg is bökte a kollégáját, hogy figyelje ő is, mi történik, de Buba egyre jobban uralta a mozgásukat; már-már egész normálisan haladtak. A hatalmas fémkapu kinyílt. Az őrök ugyan gyanakodva figyeltek, ahogy elhaladtak előttük, de nem csináltak semmit.

Valerian nagyon remélte, hogy megússzák.

– Egyre jobb – biztatta Bubát. – Nagyon jól csinálod.

– Ez azért nehezebb, mint a végzet asszonyát alakítani, nekem elhiheted – dünnyögte Buba.

Valerian lelki szemei előtt akaratlanul is felötlött a kabarétáncos, a szobalány meg a „felnőtt diáklány” alakja.

Aztán Laureline-é.

Laureline! Csak ne legyen semmi bajod!

* * *

Neza a felettese felé fordult.

– Tábornok úr! – mondta. – Megint fogtuk az őrnagy jelét.

– Remek! – felelte Okto-Bar. – Hol van?

Neza aggódva ráncolta a homlokát.

– A Boulan-Bathorok területén – válaszolta.

Okto-Bar felvonta a szemöldökét, és odalépett a térképhez, hogy a saját szemével is lássa.

– Nem téved a rendszer?

– Nem, uram. Az őrnagy ott van, ez biztos.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Okto-Bar. – Oda senki nem jut be élve!

– Onnan ki pedig aztán végképp nem, uram!

Neza is legalább annyira zavartnak tűnt, mint Okto-Bar. Mostanában az állomás vezetősége és a Boulan-Bathorok között igen feszült volt a politikai helyzet. A jelenlegi uralkodó, III. Boulan minden más fajnak megtiltotta, hogy betegyék a lábukat a szektorukba. Azt beszélték, hogy az igazi hatalom a felesége, Gyönyörű Nopa kezében összpontosul, Boulant pedig csak a személyi kultuszának építgetése meg a következő kiadós lakomája érdekli.

– Erősítésre lesz szükségünk – mondta a tábornok. – Hívja a minisztert!

– Igenis, uram!

* * *

A kreatúra – Valerian így nevezte magában azt a Boulan-Bathornak szánt figurát, amit Bubával kettesben igyekeztek megszemélyesíteni – nagy nehezen bejutott egy óriási konyhára. Valerian találóbbnak érezte volna a borzalmak barlangja megnevezést.

A falon olyan szerszámok lógtak, amelyek inkább egy régi fegyverraktárba vagy kínzókamrába illettek volna: kések, filéző szerszámok, kampók, kis balták, fűrészek. Csupa olyan eszköz, ami hasznos lehet, ha valaki méretes és olykor nem csekély ellenállást tanúsító hozzávalókat kíván étellé feldolgozni. A mennyezetről különböző szárított fűszerek, gyümölcsök és paprikák csüngtek alá, a pultokon óriási húsok, rákok, halak és levágott csápok hevertek. Az asztalokat erős fény világította meg, de az „alapanyagok” egészen az elkészítés pillanatáig a háttérben maradtak; tartályokban, ketrecekben vagy a mennyezetről lógva a legkülönbözőbb élőlények várták szörnyű sorsuk beteljesedését.

A munkaasztalokon patakokban folyt a vér, a genny és az egyéb váladék. A helyiségben több tucat Boulan-Bathor szorgoskodott. Fehér kötényük leginkább egy őrült festő maszatos vásznára emlékeztetett. Fáradhatatlanul kapkodták elő a készülő ételek hozzávalóit a tartályokból és a ketrecekből, majd a munkaasztalra tették, ahol az óriási pengék könyörtelenül ölték, darabolták, szeletelték és csontozták az eszelős kínok közt vonagló élőlényeket.

Amióta megint összeolvadt Bubával, Valerian most először örült, hogy a társa teljesen eltakarja az orrát, és így nem érezhet semmilyen szagot. Nem szívesen szippantotta volna be a konyha bűzét. Így is kavargott már a gyomra.

– Ezek a fickók aztán szeretik a hasukat, mi? – szólalt meg Buba.

– Az tuti – mondta Valerian. – Tudod, ez a kultúrájuk része. Aki a legrangosabb közöttük, annak jár a legtöbb kaja. Náluk az a státuszszimbólum, hogy ki mennyi marhaságot tud összezabálni.

– Megtudhatnám, hogy mit is keresünk? – motyogta Buba.

– A feleségemet – felelte Valerian.

– Ó, te nős vagy?

A kérdés egészen úgy hangzott, mintha Buba örülne ennek.

– Hát, ami azt illeti, csak leszek – helyesbített Valerian. – Amint megtalálom.

– Értem – mondta Buba bölcsen. – Most lenne az esküvőtök, mi? Csak biztos megijedt az elköteleződéstől.

– Valahogy így – válaszolta Valerian.

– Lehet, hogy nem is szeret – jegyezte meg Buba.

Eközben épp egy Boulan-Bathor szakács mellett haladtak el, aki egy vadul vonagló nyolclábú valamit darabolt fel kisebb, tovább vonagló részekre.

– De, igazából totál belém van zúgva – mondta Valerian, valamivel több bizonyossággal a hangjában, mint amit valójában érzett.

– Honnan tudod? – kérdezte Buba.

Most az egyik szakács ráüvöltött a társára, és odalökött neki néhány dobozt, amelyek tartalma első pillantásra valamilyen bogyószerűségnek tűnt, amit talán köret gyanánt szolgálhattak fel, de ha közelebbről megnézte az ember, kiderült, hogy szemgolyók.

– Onnan, hogy küzd ellene – mondta Valerian. – Kell ennél több bizonyíték?

Én meg az ellen küzdök, hogy ide ne hányjak, gondolta. Hova keveredett ez a Laureline?

Miközben tovább manővereztek a hátborzongató konyhában, odaszólt Bubának:

– Nehogy hozzányúlj itt valamihez!

– És te? – kérdezte Buba. – Te szereted?

Valerian habozott. Eszébe jutott az a pillanatnyi megdöbbenés, amit akkor érzett, amikor Buba Laureline-né változott.

Furcsa, hogy nem dőlt be az illúziónak. Nem mintha nem lett volna csábító a gondolat, de a szíve rögtön blokkolta. Mert Laureline-nel nem pusztán szeretkezni akart, hanem…

– Igen – mondta végül. – Igen, szeretem.

– És mégis elengedted?

Valerian hevesen tiltakozni akart; hiszen nem az történt, hogy Laureline szépen elsétált, hanem egy Boulan-Bathor horgászta ki egy csalival. Az egész másodpercek alatt zajlott le. Ám ha szigorúan vesszük, gondolta, akkor valóban „elengedte”. Minden egyes alkalommal, amikor valamelyik „kollégájával” enyelgett. Minden egyes alkalommal, amikor a lánynak szüksége lett volna rá, de ő kinevette és bagatellizálta az évődésük mögött rejlő komoly érzelmeket.

Igen, elengedte – ahelyett, hogy szívének minden erejével maga mellett tartotta volna.

Végül csak annyit mondott, azt is inkább magának, mint a bájbabának:

– Tudod, néha el kell veszítenünk valakit, hogy megértsük, milyen fontos volt a számunkra.

Abban a pillanatban egy nagydarab fickó állta útjukat, és Valerian rögtön visszazökkent a jelenbe. Egy őr volt az, aki hangosan üvöltött a kreatúra képébe. Buba nagyon bátran viselkedett, és próbált valamit válaszolni. Erre az őr megint mondott valamit, majd megragadta a kezét, és a többi Boulan-Bathor felé cibálta.

– Szerintem ez azt akarja, hogy álljunk be dolgozni – mondta Valerian, miközben a konyhai munkások felé haladva egyesült erővel egyensúlyozni próbáltak.

– Nem tartom jó ötletnek – felelte Buba.

– Én meg nem hiszem, hogy lenne más választásunk.

– Az szép lesz – motyogta Buba, és beállt a sorba.

Mindegyik felsorakozó Boulan-Bathor kapott egy méretes tányért, rajta mindenféle finomsággal, amelyek leginkább gyümölcs– és zöldségdarabkákra emlékeztettek, jóllehet Valerian nem ismerte fel egyiket sem. Mindent szépen darabokra vágva, kis tornyokba halmozva helyeztek el; amolyan Boulan-Bathor nasi lehetett. Aztán volt ott felszeletelt… ki tudja, micsoda, medúzabőrbe csavarva, olyan erős szósszal borítva, hogy Valeriannak még Buba bőre alatt is csípte a szemét. Voltak kibelezett vízi lények, félig halak, félig meg valami rémálom torzszüleményei, csinos kis nyársra húzva; a szemük, amivel életükben láttak, halálukban díszítőelemként szolgált a tányéron.

A felszolgálók döbbenetesen hosszú sora állt a kreatúra előtt és mögött is. Valerian azt hitte, hogy éhező tömeg várja majd őket odabent. Aztán kinyílt az ajtó, és a pincérek seregével együtt beléptek egy akkora terembe, amelyhez képest az óriási konyha aprócska spájznak tűnt.

Az eddig sem volt kétséges, hogy a Boulan-Bathorok groteszk fogásokat fogyasztanak, de Valerian most már abban is biztos volt – amit a bejárati kapu már sejteni engedett, és amit most ez az étkezőcsarnok is megerősített–, hogy a nyelvükben rengeteg szinonima létezhet a tékozlásra. A terem gigászi volt, legalább száz méter hosszú, de a szélessége és a magassága is kitett vagy ötven métert. A padlót tekervényes minták díszítették, és a melegbarna járólapokon akkora vörös-sárga szőnyeg terült el, hogy Valerian nem is látta a végét.

A falak valamilyen átlátszó anyagból készültek, támaszték gyanánt vastag, díszes vaspántok szolgáltak, a terem végéből pedig pazar kilátás nyílt a csillagokra és az űrhajókra. Magas oszlopok sorakoztak a csarnok teljes hosszában; és ugyanígy helyezkedtek el az őrök is. Rengeteg volt belőlük.

– Mi történik itt? – kérdezte Buba, némi aggodalommal a hangjában.

– Szerintem ebédidő van – mondta Valerian.

Buba már majdnem sírt.

– Pincérkedés! Jaj, ez minden művész rémálma! El ne mondd senkinek!

– Szerintem inkább örülj, hogy nem mi vagyunk a főfogás – csitította Valerian. – Szerepnek fogd fel, ne munkának. Tudod, most te vagy a szerencsétlen kislány, aki élete nagy dobására készül…

– És bátor vagyok? – szipogott Buba.

– Persze – mondta Valerian. – Bátor is lehetsz.

Időközben elég sokat haladtak előre, így Valerian szemügyre vehette azokat is, akik a felszolgált étkeket elfogyasztják. Pontosabban… arra, aki elfogyasztja mindezt. A terem távoli végében, egy tömör trónon, amelyet homokkőből vájtak ki, és arany bevonatú faragványokkal díszítettek, egy koronás Boulan-Bathor terpeszkedett. Őfelsége mindent befalt, amit csak elé hordtak. Mögötte egy kör alakú ablak látszott, amely az űr egy igazán csodálatos pontjára nyílt, mellette pedig mindkét oldalon egy-egy termetes szobor állt.

Valerian rögtön felismerte a Boulan-Bathorok jelenlegi uralkodóját, III. Boulant. Óriási szeme vörösen izzott, testét bíborvörös tetoválások borították. Az, ahogy a hatalmas szája kinyílt, és az étel eltűnt a nyelőcsövében, egyszerre volt rémisztő és lenyűgöző. Azt a keveset, amit nem evett meg a tányérról, a felszolgálók a trón melletti rostélyon át egy aknába öntötték.

Az uralkodó mellett a felesége ült, furcsa, vörös tollakkal ékesített koronában. Feszülten figyelte, mikor pillanthatja meg végre férje arcán a jóllakottság első jeleit.

Amint közel értek hozzájuk, Valerian érezte, hogy Buba remegni kezd.

– Nyugi! – mondta neki. – Szépen megeszi a kaját, aztán visszasétálunk a konyhába. Menni fog, ne félj!

De azért ő sem volt valami felszabadult, amikor a kreatúra megállt az unott képű III. Boulan előtt.

A császár kinyújtotta hatalmas kezét, lekapta az eléje tartott tányérról valami szerencsétlen lény fejét, a szájába vette, kettőt rágott rajta, és már le is nyelte.

– Mindjárt elhányom magam – suttogta Buba.

– Ne, ne! – könyörgött kétségbeesetten Valerian. – Tartsd vissza még egy kicsit! Később hányhatsz, amennyit csak akarsz. Most gyerünk vissza a sorba!

A kreatúra beállt a hosszú sorba, amely a konyha felé kígyózott az üres tálakkal. Közben a másik sorban lévők folyamatosan szállították az újabb és újabb fogásokat, és miközben Valerian bámulta őket, egyszer csak nagyot dobbant a szíve.

Laureline! Életben van! És a jelek szerint bevették felszolgálónak.

Hosszú, fehér ruhába öltöztették, ami igazán csinos volt, a fejére pedig egy hatalmas, fehér kalapot húztak, ami már egyáltalán nem volt csinos. A kalap valójában nem volt más, mint egy óriási karima; felül kilátszott a lány szőke haja. Hiába, a Boulan-Bathorok soha nem tartoztak a galaxis divatdiktátorai közé.

Laureline egy nagy tálcát vitt, rajta mindenféle formájú, színű és méretű gyümölccsel, ami valószínűleg könnyű desszert akart lenni a nehéz ebéd után, hiszen ez volt az utolsó fogas. És ez volt az egyetlen olyan étek a látottak közül, amelyről Valerian nagy jóindulattal el tudta képzelni, hogy élvezhető.

– Ott van, ő az! – mutatta a lányt Bubának, és annyira megkönnyebbült, hogy szinte beleszédült.

– Az igen! – mondta Buba elismerően. – Igazad van, tényleg tízpontos a csaj!

– Ne szórakozz, eddig is tudtad, hogy néz ki! – mondta Valerian, akit egy kicsit még mindig zavart, hogy Buba képes volt felvenni Laureline alakját.

– Az lehet, de a tíz ponthoz nem csak a külső kell – jegyezte meg Buba.

Valerian képtelen volt kiigazodni ezen a bájbabán. Néha olyan kis ártatlan volt, meg kótyagos, máskor viszont furcsamód bölcs. Most is igaza volt. Ő is gondolkodott már azon, vajon mit szeret Laureline-ben, és legnagyobb meglepetésére nem a hajlékony, feszes teste és a bombázó alakja ugrott be elsőként. Hanem a teljes lénye. Buba valószínűleg ezért nem tudta a klubban kísértésbe vinni.

Most már eljött az ideje, hogy lelépjenek, és Valerian nagyon remélte, hogy ha egyszer kijutnak innen, a lány igent mond.

Laureline sora könyörtelenül haladt a császár felé. Amint a felesége megpillantotta a lányt, fészkelődni kezdett.

– Valami nem stimmel – tűnődött Valerian, miközben a császárnét nézte, aki sárga, békaszerű szemét egy másodpercre sem vette le Laureline-ről.

A császár kíváncsian követte felesége tekintetét, és ő is egyre élénkebb érdeklődést tanúsított a fehér ruhás lány iránt, aki a gyümölcsös tálcával közeledett feléjük.

Korábban is találkozott már emberekkel. Vajon miért érdekli ennyire Laureline? Ugyan mi lehet olyan különös benne egy Boulan-Bathor számára? Valerian vadul kutatott az emlékezetében, hogy összeszedjen mindent, amit eddig megtudott a Boulan-Bathorokról és konkrétan III. Boulanról. Gyerekkorában sokat utazott. Imádja az ételeket, a különleges, egyedi, nem szokványos ennivalót…

– Akarod, hogy figyelemelterelésként előadjak egy táncot? – kérdezte Buba.

– Nem, kösz! – vágta rá Valerian gyorsan.

Laureline ott állt a nyáladzó uralkodó előtt. A felesége lelkesen tapsolt. III. Boulan elvett egy nagy szelet lédús gyümölcsöt a tálcáról. De ahelyett, hogy a szájába vette volna, Laureline fölé tartotta, és kicsavarta a levét, épp a lány feje búbjára, amely kiállt a kalapból.

Valerian ebben a pillanatban mindent megértett.

Laureline nem felszolgálja a desszertet. Ő maga a desszert! A kalap meg a tányér!

A császár éles csipeszt fogott a kezébe. Hatalmas nyálcsepp landolt a padlón.