BERTRAND RUSSELL

A NYUGATI FILOZÓFIA TÖRTÉNETE

a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a legkorábbi időktől napjainkig

GÖNCÖL KIADÓ, 1994

TARTALOM

Előszó

Bevezetés

ELSŐ KÖNYV: AZ ÓKORI FILOZÓFIA

I.    rész: A Szókratész előtti filozófusok

1.    fejezet: A görög civilizáció kibontakozása

2.    fejezet: A milétoszi iskola

3.    fejezet: Püthagorász

4.    fejezet: Hérakleitosz

5.    fejezet: Parmenidész

6.    fejezet: Empedoklész

7.    fejezet: Athén kulturális szerepe

8.    fejezet: Anaxagorász

9.    fejezet: Az atomisták

10.    fejezet: Prótagorász

II.    rész: Szókratész, Platón és Arisztotelész

11.    fejezet: Szókratész

12.    fejezet: Spárta hatása

13.    fejezet: Platón nézeteinek forrásai

14.    fejezet: Platón utópiája

15.    fejezet: Az ideatan

16.    fejezet: A lélek halhatatlanságának platóni tana

17.    fejezet: Platón kozmogóniája

18.    fejezet: A tudás és érzékelés Platónnál

19.    fejezet: Arisztotelész metafizikája

20.    fejezet: Arisztotelész etikája

21.    fejezet: Arisztotelész politikája

22.    fejezet: Arisztotelész logikája

23.    fejezet: Arisztotelész fizikája

24.    fejezet: A korai görög matematika és asztronómia

III. rész: Az Arisztotelész utáni ókori filozófia

25.    fejezet: A hellénisztikus világ

26.    fejezet: A cinikusok és szkeptikusok

27.    fejezet: Az epikureusok

28.    fejezet: A sztoicizmus

29.    fejezet: A Római Birodalom és a kultúra viszonya

30.    fejezet: Plótinosz

MÁSODIK KÖNYV: A KATOLIKUS FILOZÓFIA

Bevezetés

I.    rész: Az egyházatyák

1.    fejezet: A zsidó vallás fejlődése

2.    fejezet: A kereszténység az első négy évszázadban

3.    fejezet: Az egyház három doktora

4.    fejezet: Szt. Ágoston filozófiája és teológiája

5.    fejezet: Az ötödik és hatodik század

6.    fejezet: Szt. Benedek és Nagy Szt. Gergely

II.    rész: A skolasztikusok

7.    fejezet: A pápaság a sötét korban

8.    fejezet: Johannes Scotus

9.    fejezet: A tizenegyedik század egyházi reformja

10.    fejezet: A mohamedán kultúra és filozófia

11.    fejezet: A tizenkettedik század

12.    fejezet: A tizenharmadik század

13.    fejezet: Aquinói Szt. Tamás

14.    fejezet: A ferences skolasztikusok

15.    fejezet: A pápaság hanyatlása

HARMADIK KÖNYV: AZ ÚJKORI FILOZÓFIA

I. rész: A reneszánsztól Hume-ig

1.    fejezet: Általános jellemzők

2.    fejezet: Az itáliai reneszánsz

3.    fejezet: Machiavelli

4.    fejezet: Erasmus és Morus Tamás

5.    fejezet: A reformáció és az ellenreformáció

6.    fejezet: A természettudomány felemelkedése

7.    fejezet: Francis Bacon

8.    fejezet: Hobbes Leviatánja

9.    fejezet: Descartes

10.    fejezet: Spinoza

11.    fejezet: Leibniz

12.    fejezet: A filozófiai liberalizmus

13.    fejezet: Locke ismeretelmélete

14.    fejezet: Locke politikai filozófiája

15.    fejezet: Locke hatása

16.    fejezet: Berkeley

17.    fejezet: Hume

II. rész: Rousseau-tól napjainkig

18.    fejezet: A romantikus mozgalom

19.    fejezet: Rousseau

20.    fejezet: Kant

21.    fejezet: Eszmeáramlatok a tizenkilencedik században

22.    fejezet: Hegel

23.    fejezet: Byron

24.    fejezet: Schopenhauer

25.    fejezet: Nietzsche

26.    fejezet: Az utilitáriusok

27.    fejezet: Marx Károly

28.    fejezet: Bergson

29.    fejezet: William James

30.    fejezet: John Dewey

31.    fejezet: A logikai analízis filozófiája

Utószó

ELŐSZÓ

Mindenekelőtt néhány szó mentegetőzés és magyarázat szükségeltetik, hogy a jelen könyv ne kapjon szigorúbb kritikát, mint amilyet kétségkívül megérdemel.

A mentegetőzés az egyes iskolák, ill. filozófusok szakértőit illeti. Talán Leibniz kivételével, az általam tárgyalt filozófusok mindegyikét mások jobban ismerik nálam. De ha egyáltalán szükség van átfogó tanulmányok írására, akkor - mivel nem vagyunk halhatatlanok - az ilyen jellegű könyvek írói óhatatlanul kevesebbet időzhetnek egy-egy részkérdésnél, mint azok a kutatók, akik csak egyetlen gondolkodóra vagy rövidebb korszakra összpontosítanak. A megalkuvást nem ismerő tudományos szigor ebből nyilván arra következtet, hogy egyáltalán nem szabad átfogó tanulmányt írni, vagy ha igen, akkor annak több szerző által írt monográfiákból kell állnia. Ez utóbbi esetben azonban valami mindig elsikkad. Ha létezik egység a történelem menetében, ha van belső kapcsolat az előzmények és a későbbi történések között, akkor ezek kifejtéséhez az egyes korszakoknak szükségképpen egy ember gondolkodásában kell összpontosulniuk. A Rousseau-kutató esetleg nehezen boldogul kutatása tárgya és a Platón- vagy Plutarkhosz-korabeli Spárta összefüggéseivel, a Spárta történetével foglalkozóban aligha tudatosul a hobbesi, fichtei vagy lenini filozófiával való kapcsolat. A jelen mű egyik fő célkitűzése éppen az, hogy rámutasson az ilyen összefüggésekre, s ezt valóban csak átfogó tanulmány képes megtenni.

Számos filozófiatörténet létezik, de tudomásom szerint egyetlen másik sem íródott ilyen céllal. A filozófusok - megítélésem szerint - egyszerre okozatok és okok is: társadalmi körülményeik s koruk politikájának és intézményeinek termékei, de (ha szerencsések) előidézői is a későbbi korok politikáját és intézményeit kialakító tanoknak. A legtöbb filozófiatörténetben az egyes gondolkodók úgyszólván légüres térben jelennek meg; nézeteiket jobbára minden viszonyítás nélkül vagy legfeljebb az őket megelőző filozófiákkal való kapcsolatukban ismerhetjük meg. Én épp ellenkezőleg, megpróbáltam - az igazság sérelme nélkül - minden filozófust úgy megjeleníteni, mint szűkebb környezete termékét, azaz mint olyan személyiséget, akiben kikristályosodtak és koncentrálódtak azok a gondolatok és érzések, amelyek homályos és szétszórt formában jelen voltak közössége tagjainak gondolkodásában.

Mindez azzal járt, hogy itt-ott tisztán társadalomtörténeti fejezeteket kellett beiktatnom. Senki sem értheti meg a sztoikusokat és epikureusokat a hellenisztikus kor valamelyes ismerete nélkül, vagy a skolasztikát anélkül, hogy némi szerény tudással bírna az egyháznak az 5.-től a 13. sz.-ig történt fejlődéséről. E megfontolások alapján azokat a főbb történeti eseményeket vázoltam fel röviden, amelyek saját megítélésem szerint a legnagyobb hatást tették a filozófia fejlődésére, ill. részletezőbben ismertettem azokat a történeti korokat, amelyek - gondolom - kevésbé ismeretesek egyes olvasóim számára, tehát pl. a középkort. Szigorúan mellőztem viszont minden olyasmit, ami szerintem kevéssé vagy egyáltalán nem befolyásolta a kortársi vagy későbbi filozófiát.

Az ilyen típusú könyvekben meglehetősen nehéz a válogatás. Részletek nélkül sovány és érdektelen a mű, míg a túlzó részletezéskor fönnáll annak a veszélye, hogy elviselhetetlenül hosszúra nyúlik. Ebben a dilemmában kompromisszumra törekedtem: csak azokkal a filozófusokkal foglalkozom, akiket mérvadónak tartok, ill. olyan részproblémákat említek velük kapcsolatban, amelyek - ha nem is alapvető jelentőségűek - megvilágítják vagy élénkítik az előadást.

A filozófia kezdettől fogva sem csupán iskolák vagy egy maroknyi tudós férfiú ügye volt, hanem valamely közösség integráns részét alkotta, s én mint ilyent szándékozom vizsgálni. Ha e könyv egyáltalán igényt tarthat méltatásra, akkor az ennek okán lehetséges.

A jelen mű létrejöttét Dr. Albert C. Barnesnak köszönheti, lévén hogy eredetileg a pennsylvaniai Barnes Alapítvány számára tervezett és részben megvalósult előadásokon alapul.

Mint az utóbbi harminc év alkotómunkájában, az e könyvvel kapcsolatos kutatásokban és egyéb más módon is rendkívül sokat segített feleségem, Patricia Russell.

BEVEZETÉS

Az életről és a világról való, ún. „filozófiai" fogalmaink két tényezőből erednek: egyrészt öröklött vallási és etikai meggyőződésünkből, másrészt valami olyanfajta vizsgálódásból, amelyet a szó legtágabb értelmében „tudományosnak" nevezhetnénk. Az egyes filozófusok tevékenységében - bár eltérő mértékben, de bizonyos formában - mindkét tényező jelenléte megfigyelhető, és ez ad sajátos karaktert filozófiájuknak.

A „filozófia" szót egyesek tágabb, mások szűkebb értelemben használják. Szándékom szerint én meglehetősen tágan kívánom értelmezni, s mindjárt el is mondom, miért.

A filozófia az én értelmezésem szerint valamiféle közbülső helyet foglal el a teológia és a természettudomány között. A teológiához annyiban hasonlít, hogy olyan, az anyaggal kapcsolatos spekulációkat foglal magába, amelyeket a tudomány még nem igazolt, annyiban viszont a tudományhoz húz, hogy inkább az értelemre apellál, semmint a hagyományon vagy a reveláción alapuló tekintélyre. Minden határozott tudás - meggyőződésem szerint - a tudomány körébe utalandó; viszont minden, a határozott tudáson túlmenő dogmát a teológiához kell sorolni. A teológia és a természettudomány között van azonban egy senki földje, amely támadásoknak van kitéve mindkét részről: ez a filozófia. A tudomány szinte a gondolkodó elméket foglalkoztató egyetlen kérdésre sem tud választ adni, míg a teológusok hitelvű válaszai ma már nem olyan meggyőzőek, mint az elmúlt évszázadokban voltak. Vajon a világ valóban szellemre és anyagra oszlik-e, és ha igen, mi a szellem és mi az anyag? A szellem alárendelt szerepet játszik-e az anyaggal szemben, vagy külső erők irányítják azt? Egységes-e a világ és van-e célja? Halad-e valamiféle végcél felé? Valóban vannak-e természeti törvények, vagy csak mi hiszünk a létezésükben, velünk született rendszeretetünk okán? Az-e az ember, aminek a csillagász látja: parányi szén-víz vegyület, amely egy kicsiny, jelentéktelen bolygón éli hétköznapi életét? Vagy éppenséggel az-e, aminek Hamlet tekinti? Esetleg egyszerre mindkettő? Létezik-e külön méltó és méltatlan életmód, vagy mindenfajta élet egyszerűen hiábavaló? Ha van méltó élet, miben is áll az és hogyan érhetjük el? Öröknek kell-e lennie a jónak, hogy érdemes legyen a követésre, vagy elég-e, ha csak törekszünk rá, bár a világ könyörtelenül a megsemmisülés felé halad? Létezik-e bölcsesség, vagy pusztán az ostobaság legkifinomultabb formája az, ami annak látszik? Ezekre a kérdésekre nem adnak választ tudományos kísérletek. A teológiák ugyan feleletet ígértek, de ezek túlságosan sarkosra alakultak: a mai gondolkodás gyanúperrel él irántuk. Nos, hát ilyen kérdések tanulmányozása - ha nem is megválaszolása - a filozófia feladata.

De miért is kell feltenni megválaszolhatatlan kérdéseket? - vetheti ellen az olvasó. Erre felelhetek úgy is, mint történész és úgy is, mint a kozmikus magány rettenetével farkasszemet néző magánember.

A történész válasza - képességeimtől telhetően - kiviláglik a mű során. Mióta az ember képes az öncélú spekulációra, tetteit jó néhány fontos szempontból a világról és az emberi életről, a mi a jó és mi a rossz kérdésre alkotott elméletei határozták meg. Ez ma ugyanúgy igaz, mint az előző korokban. Egy korszak vagy nemzet megértéséhez mindenekelőtt filozófiáját kell megértenünk, ehhez pedig bizonyos mértékig nekünk magunknak is filozófusoknak kell lennünk. Az ok-okozati viszony itt kölcsönös: az emberek életkörülményei nagyban meghatározzák filozófiájukat, de e filozófiák is jelentős mértékben formálják körülményeiket. Ez az évszázadokon át tapasztalható kölcsönhatás alkotja éppen az elkövetkezendő oldalak témáját.

Van azonban személyesebb válasz is. A tudomány megmondja, mit tudhatunk, tudásunk azonban csekély, s ha elfeledkezünk arról, mi mindent nem tudunk, érzéketlenné válhatunk sok olyasmi iránt, ami pedig rendkívül fontos. A teológia ezzel szemben azt a dogmatikus hitet sulykolja belénk, hogy azt is tudjuk, amit valójában nem tudhatunk, s ez agresszív türelmetlenséget kelt bennünk a világ iránt. Ambiciózus remények és eleven félelmek közepette nehéz ugyan elviselni a bizonytalanságot, de mégis csak együtt kell élnünk vele, ha nem akarunk a mesék vigasztalásához folyamodni. Nem szerencsés megfeledkeznünk sem a filozófia által felvetett kérdésekről, sem arról, hogy illúziókba ringatjuk magunkat, ha úgy véljük, kétségbevonhatatlan választ adtunk rájuk. A mai korban a filozófia tanulmányozásának talán éppen az a legfontosabb feladata, hogy megfogalmazza: miként lehet élni bizonyosság nélkül, de mégis úgy, hogy a kétkedés ne bénítsa meg létünket.

A teológiától különvált filozófia Görögországban alakult ki a Kr. e. 6. sz.-ban. Ókori függetlensége után a kereszténység felemelkedésével és Róma bukásával együtt ismét beleolvadt a teológiába. A következő jelentős időszakban, a 11-től a 14. sz.-ig jobbára a katolikus egyház irányította, eltekintve néhány nagyobb szabású lázadástól, mint amilyen pl. II. Frigyesé volt (1195-1250). E korszaknak a reformációban kiteljesedő zűrzavar vetett véget. A harmadik periódusban, a 17. sz.-tól a jelenkorig terjedő időszakban - minden korábbinál nagyobb mértékben - a természettudomány játszott domináns szerepet; a hagyományos vallásos nézetek továbbra is fontosak maradtak, de már felmerült a szükség igazolásukra, ill. módosultak is, ha a tudomány feladta a leckét. E korszak filozófusai - katolikus szemmel nézve -aligha számítanak hívőknek, és gondolkodásukban valóban fontosabb szerepet is játszott a szekularizált állam, mint az egyház.

A társadalmi összetartás, ill. az egyén szabadsága - vallás és tudomány konfliktusának analógiájára - ugyancsak nehezen fért meg egymással a fenti korszakokban. Görögországban a társadalmi kohéziót a városállam iránti lojalitás biztosította; maga Arisztotelész sem talált ennél jobb államformát, holott az ő korára Nagy Sándor törekvései már ósdivá tették a polisz-eszményt. A város iránti elkötelezettség másmás mértékben kurtította az egyén szabadságát az egyes területeken: Spártában ugyanolyan kicsiny volt ez, mint a mai Németországban vagy Oroszországban; Athén virágzó korszakaiban viszont - eltekintve most az időről időre fellépő üldöztetésektől - az egyén rendkívüli szabadsággal bírt az állam korlátozó törekvéseivel szemben.

A görög gondolkodásban egészen Arisztotelészig a polisz iránti vallásos és hazafias elkötelezettség dominált, etikai rendszereit a poliszpolgár életéhez szabták, komoly politikai elemekkel. Mikor a görögség előbb Makedónia, majd Róma függésébe került, ezek a függetlenség korára szabott elképzelések érvényüket vesztették. Ennek következtében részint érdektelenekké váltak, mivel megszakadt a hagyomány folytonossága, részint individualizálódtak és elvesztették társadalmi jellegüket. A sztoikus etika az erényes életet már a lélek és Isten kapcsolatában találta meg, nem a polgár és állama viszonyában. Ezzel voltaképpen előkészítette az utat a kereszténység számára, amely kezdetben a sztoicizmushoz hasonlóan apolitikus volt, hiszen követői fennállása első három évszázadában semmilyen mértékben nem befolyásolhatták a kormányzást. Hetedfél évszázadon át, Nagy Sándortól Constantinusig a társadalmi összetartást se nem a filozófia, se nem az antik lojalitás valamely formája biztosította, hanem az elnyomás, előbb a hadseregek, majd a civil államigazgatás közreműködésével; Róma hadseregei, útjai, törvénykezése és tisztségviselői hatalmas központosított államot hoztak létre és tartottak fenn. Mindehhez vajmi kevés köze volt a római filozófiának, már csak azért sem, mert nem létezett ilyen.

E hosszú időszak folyamán a szabadság korából örökölt görög eszmék fokozatos átalakuláson mentek keresztül. A régi ideák egy része, azok amelyeket kifejezetten vallásosaknak tekinthetünk, viszonylag teret nyertek, míg mások, a racionalistábbak elsikkadtak, mivel már nem feleltek meg a korszellemnek Hasonlóképpen nyirbálták meg később a pogány szerzők a görög hagyományt, míg az beleilleszkedhetett a keresztény tanításba.

A kereszténység terjesztett el egy fontos eszmét, mely implicite megvolt ugyan már a sztoicizmusban is, de ellenkezett az ókor általános felfogásával, azt nevezetesen, hogy az ember Isten iránti elkötelezettsége parancsolóbb, mint az állam iránti. (E nézet korábban sem volt ismeretlen, mint ahogy Szophoklész Antigonéjából kiderül, a sztoikusok előtt azonban kevesen vallották)

Az „inkább engedelmeskedjünk Istennek, mint az embernek" eszme - ahogyan azt Szókratész és az apostolok megfogalmazták - túlélte Constantinus megtérését is, mivel az első keresztény császárok ariánusok voltak vagy az arianizmusra hajlottak. A katolikus császárok trónra lépésével érvényessége felfüggesztődött, látens formában megmaradt viszont a Bizánci Birodalomban, majd az annak nyomdokaiba lépő orosz birodalomban, mely a maga kereszténységét Konstantinápolyból eredeztette. (Ezért nem gondolja egy mai orosz, hogy inkább kell engedelmeskednie a dialektikus materializmusnak, mint Sztálinnak.) Ugyanakkor Nyugaton - ahol Gallia egyes részeinek kivételével szinte mindenütt azonnal eretnek barbár hódítók váltották fel a katolikus császárokat - fennmaradt a vallási kötelezettség elsőbbsége a politikaival szemben, s bizonyos mértékig még ma is létezik. A barbár támadások hat évszázadra véget vetettek Nyugat-Európa civilizációjának; Írországban ugyan eltengődött még a 9. sz.-ig, amikor is a dánok hódítása lerombolta, de megszűnte előtt még produkált egy nevezetes személyiséget, Scotus Eriugenát.

A birodalom keleti felében a görög kultúra vértelenül, amolyan múzeumi formában fennállt egészen Konstantinápoly 1453-as elestéig, de a világ a képzőművészeti hagyományon és Justinianus római jogi kodifikációján kívül vajmi keveset profitált belőle.

A sötétség korában, az 5. sz. végétől a 11. sz. közepéig a nyugat-római világ számos érdekes változáson ment át. Az Isten vagy az állam iránti elkötelezettségnek a kereszténység által felvetett dilemmája az egyház és a király közti konfliktus alakjál öltötte. A pápa egyházi igazságszolgáltatása kiterjedt Itáliára, Franciaországra, Spanyolországra, Nagy-Britanniára, Írországra, Németországra, Skandináviára és Lengyelországra. Az első időkben - Itália és Dél-Franciaország kivételével püspökök és apátok tevékenysége fölötti ellenőrzése még meglehetősen csekély volt, de VII. Gergely korától (a 11. sz. vége) kezdve valóságossá és hatékonnyá vált. Ez időtől fogva a papság egész Nyugat-Európában egyetlen, Rómából irányított szervezetet alkotott, amely kiszámított és lankadatlan - sőt az 1300-as évekig rendszerint sikeres - harcot folytatott a világi uralkodókkal a hatalomért. Az egyház és az állam konfliktusa persze nemcsak a papság és a laikusok összeütközését jelentette, hanem a mediterrán világ és az északi barbárság konfliktusának kiújulását is. Az egyház szervezete a Római Birodalom egységét próbálta utánozni: liturgiája latin nyelvű volt, meghatározó személyiségei jobbára olaszok, spanyolok, délfranciák. Klasszikus nevelést kaptak -- már amikor a nevelés egyáltalán újjáéledt; jogi, kormányzati elképzeléseik érthetőbbek lettek volna Marcus Aurelius számára, mint a kortárs uralkodóknak. Az egyház egyszerre jelentett kontinuitást a múlttal és volt a jelenkor legműveltebb intézménye.

Ezzel szemben a világi hatalmat olyan, teuton leszármazású királyok és bárók birtokolták, akik igyekeztek minél többet megőrizni a germán erdőkből magukkal hozott hagyományokból. Ettől a hagyománytól idegen volt az abszolút hatalom eszméje, s ezek a tettrekész hódítók nem is láttak benne mást, mint a számukra unalmas, fantáziátlan törvényesség megnyilvánulását. A királynak ugyan meg kellett osztania hatalmát a feudális arisztokráciával, de igényt formált rá, hogy időről időre háború, gyilkosság, rablás vagy erőszak formájában kitöltse szenvedélyét. Az uralkodók bűnbánatot is tarthattak, hiszen valóban istenfélők voltak, de hát a bűnbánat is egyfajta szenvedély. Az egyháznak sohasem sikerült úgy megreguláznia őket, ahogyan ma egy munkaadó - rendszerint sikerrel - kordában tartja alkalmazottait. Mire való volt a világ meghódítása, ha nem dorbézolhatnak, gyilkolhatnak, szerethetnek kedvükre? Ők, büszke lovagok seregeivel a hátuk mögött, miért is alázkodnának meg könyvemberek kényére, akik cölibátust fogadtak és még hadseregük sincs? Az egyházi rosszallás ellenére fenntartották a párviadal és az istenítéleti háború szokását, megteremtették a tornajátékokat és az udvari szerelmet; hébe-hóba, kellő haragjukban még azt is megengedték maguknak, hogy híres egyházi személyiségeket gyilkoljanak meg.

Bár a teljes fegyveres erő a királyok oldalán állt, rendszerint mégis az egyház győzedelmeskedett: ebben közrejátszott az, hogy a nevelés szinte kizárólag egyházi monopólium volt, hogy a királyok szinte szakadatlanul háborúkat folytattak egymás ellen, de főként az, hogy - néhány ember kivételével - az uralkodók és a nép is mélységesen meg volt győződve arról, hogy a hatalom kulcsa az egyház kezében van. Az egyház dönthette el, hogy egy király a mennyországba vagy a pokolba jut-e, de feloldozhatta az alattvalókat is az uralkodó iránti hűség alól, ösztönözve így a lázadást. Ugyanakkor mégis az egyház képviselte a rendet az anarchiával szemben, s ennek következtében sikerült megnyernie magának a frissen kibontakozó kereskedői réteg támogatását. Ez utóbbi szempontnak különösen döntő szerepe lett Itáliában.

Az egyháztól való - legalább részleges - függetlenség megőrzésére irányuló teuton törekvések nemcsak a politikában jelentek meg, hanem a művészetben, a verses regényben, a lovagiasságban és a háborúskodásban is; ezek - érthető módon - nem is voltak túlságosan intellektuális megnyilvánulások, hiszen a műveltség szinte teljesen a papságra korlátozódott. A középkor filozófiája nem is tükrözi híven a korszakot, mivel csak az egyik fél véleményét villantja föl. Létezett viszont egyházi körökben, főként a ferences barátok között egy olyan csoport, amely különféle okok miatt állandó összeütközésben állt a pápával. Itáliában egyébként a kultúra néhány évszázaddal korábban terjedt át a világi körökre, mint az Alpoktól északra. II. Frigyes kísérlete egy új vallás megteremtésére a legszélsőségesebb pápaellenességet képviseli; ugyanakkor Aquinói Tamás, aki a Nápolyi Királyságban, Frigyes koronabirtokán született, máig a pápai filozófia klasszikus megfogalmazójának számít. Mintegy ötven évvel később Dante lett az, aki eljutott a szintézisig és teremtette meg ezzel a teljes középkori eszmevilág egyetlen kiegyensúlyozott ábrázolását.

Dante után - részben politikai, részben intellektuális okok miatt - megbomlott a középkor filozófiai szintézise. Rövid létezése során a rendezett, miniatűr teljesség fokára jutott: amire a rendszer figyelme kiterjedt, azt mind gondosan beleillesztette nagyon is véges kozmosza többi elemei közé. Az egyházszakadás, a konciliárius mozgalom, a reneszánsz pápaság, majd annak nyomán a reformáció azonban megbontotta a kereszténység egységét és semmissé tette a pápa személyében összpontosuló kormányzás skolasztikus elméletét. A reneszánsz kor újfajta tudományossága nyomán - mely az antikvitástól a Föld alakjának megismeréséig terjedt -az emberek megcsömörlöttek a rendszerektől, s kezdték azokat szellemi börtönöknek érezni. A kopernikuszi világkép jelentősen csökkentette a Föld és az ember ázsióját ahhoz képest, amilyent a ptolemaioszi elmélet juttatott nekik. A tudósok körében az érvelés, elemzés, rendszerezés szellemi gyönyörűségét egészen másfajta gyönyörök váltották fel. A reneszánsz művészet maga ugyan még rendezett, de a gondolkodás már inkább a szabad és termékeny rendezetlenségben leli örömét. E tekintetben Montaigne a kor legtipikusabb képviselője.

A politika-elméletben - mint a művészet kivételével szinte minden más téren -teljes káosz következett be. A középkor - bármennyire zűrzavaros volt is 2. gyakorlatban - gondolkodásban a törvényességre és a politikai hatalom aprólékos pontosságú meghatározására törekedett. Szerinte végső soron minden hatalom Istentől ered: Ő juttatott ebből a pápának a vallási kérdésekben, ill. a császárnak a világi ügyekben. A 15. sz. folyamán azonban pápa is, császár is egyaránt elvesztették jelentőségüket; a pápa pusztán egy lett a hihetetlenül bonyolult és gátlástalan itáliai hatalmi harc résztvevői közül, míg a frissen létrejött francia, spanyol, angliai nemzeti monarchiák a maguk területén olyan hatalommal rendelkeztek, hogy egyszerűen nem engedtek beleszólást sem a pápának, sem a császárnak. A nemzetállam eszméje - főként a puskapor feltalálásának köszönhetően - olyan mély hatást tett az emberek gondolkodására és érzéseire, mint soha azelőtt, s ez egyre inkább kitörölte tudatukból a civilizáció egységébe vetett római hit maradékát is.

Ez a politikai zűrzavar tükröződik Machiavelli Fejedelmében. Vezérelv híján a politika leplezetlen hatalmi harccá fajul: A fejedelem arra ad agyafúrt tanácsokat, miként lehet sikerrel vívni e játszmát. Ami egyszer már megtörtént a görögség fénykorában, az ismétlődött meg a reneszánsz Itáliában is: megszűntek a tradicionális erkölcsi korlátok, mert kezdték őket babonáknak tekinteni. Az individuum -megszabadulva e béklyóktól - vállalkozókészségével és kreativitásával a szellem ritkán látott kivirágzását eredményezte, de az erkölcsi hanyatlás elkerülhetetlen következménye, az anarchia és a hazaárulások sora kollektív értelemben tehetetlenségre kárhoztatta az olaszokat, így a görögökhöz hasonlóan ők is kénytelenek voltak más népeknek meghódolni, amelyek ugyan náluk kevésbé civilizáltak voltak, de nem hiányzott belőlük a társadalmi kohézió.

Igaz, az eredmény nem volt olyan lesújtó, mint a görögök esetében, mert az újonnan hatalomra jutott nemzetek - a spanyolok kivételével - később ugyanúgy nagy teljesítményekre voltak képesek, mint korábban az olaszok.

A 16. sz.-tól az európai gondolkodás történetét a reformáció határozta meg. E sokrétű, bonyolult mozgalom sikerét különféle okok alapozták meg. Mindenekelőtt lázadást jelentett az északi népek részéről Róma egyeduralma ellen. A vallás volt az az erő, amely meghódította az Északot, de eközben valami jóvátehetetlen történt vele Itáliában; a pápaság mint intézmény továbbra is fennállt s hatalmas adót csikart ki Németországból és Angliából, de ezen országok népei már minden jámborságuk ellenére sem voltak képesek tisztelettel tekinteni a Borgiákra és Mediciekre, akik azt hirdették, hogy némi készpénz fejében hajlandók megmenteni a bűnös lelkeket a tisztítótűztől, majd ezt a pénzt erkölcstelenségekre és fényűzésre herdálták. Nemzeti, gazdasági és morális megfontolások egyaránt szerepet játszottak a Róma-ellenes lázadás megerősödésében. Ugyanakkor a fejedelmek is felismerték: ha saját birtokhatáraikon belül az egyház csupán nemzeti színekben van jelen, hatalmuk alá vonhatják azt, és így nagyobb befolyást szereznek országukban, mintha osztozniuk kellene a pápával. Éppen ebből a megfontolásból üdvözölte Európa északi részének legtöbb uralkodója Luther teológiai újításait.

A katolikus egyház három forrásból merített: szent története zsidó, teológiája görög, irányítási rendszere és kánonjoga - legalábbis áttételesen - római eredetű volt. A reformáció elvetette a római elemeket, mérsékelte a görög elemek hatását és jelentős mértékben hangsúlyozta a zsidó összetevőt. Ez utóbbi - kiegészülve a nacionalista törekvésekkel - fokozatosan lebontotta a társadalmi összetartás azon építményét, melyet korábban a Római Birodalom, majd az egyház emelt. A katolikus tanítás szerint az isteni kinyilatkoztatás nem ért véget a Szentírással, hanem az egyház intézménye révén tovább folytatódik, így az egyén saját nézeteit köteles ennek alárendelni. A protestánsok elutasították az egyház kinyilatkoztató szerepét, kizárólag a Bibliában keresték az igazságot, és annak értelmezését kinek-kinek saját belátására bízták. Ha ezek az emberi interpretációk eltérnek egymástól, akkor nem létezhet Istentől fölkent tekintély e viták eldöntésére. Tulajdonképpen az állam olyan jogot követelt magának, amely korábban az egyházat illette, ez azonban csak jogbitorlás volt részéről. A protestáns elmélet szerint nem lehet földi közvetítő a lélek és Isten között.

E változásnak fontos kihatásai voltak a későbbiekben. Az igazságot nem lehetett már tekintélyi alapon alátámasztani, hanem a belső meditációtól függött. A politikában hamarosan kialakult az anarchizmusra, a vallásban a miszticizmusra való hajlam, mely utóbbi mindig is nehezen volt beleilleszthető a katolicizmus kereteibe. Nem egyetlen protestantizmus jött létre, hanem szekták sokasága; nem egy filozófia szegült szembe a skolasztikával, hanem szinte annyi, ahány filozófus működött; nem egyetlen császár dacolt a pápával, mint a 13. sz.-ban, hanem nagyszámú eretnek uralkodó. A gondolkodásban és az irodalomban egyre nagyobb teret hódított a szubjektivizmus, mely eredetileg a szellemi szolgaságból való üdvös szabadulást célozta, de valójában a személyiség egészségtelen izolálódásának irányába hatott.

Az újkori filozófia Descartes-tal kezdődik, aki az alapvető bizonyosságot önmaga és gondolkodása létezésében vélte felfedezni és abból vonatkoztatott a külső világra. Ő azonban csak a kezdetét jelentette a Berkeleyn és Kanton át Fichtéig tartó fejlődésnek, aki már mindent az Én emanációjának tartott. Ez persze értelmetlenség; a filozófia azóta is állandó kísérleteket tesz, hogy e szélsőségtől megszabadulva a józan ész világában keressen menedéket.

A filozófiai szubjektivizmussal együtt járt a politikai anarchizmus. Már Luther életében tanítványainak egy kevéssé szívesen látott, sőt később kitagadott csoportja megalapította az anabaptizmust, és egy időre ez vált uralkodóvá Münster városában. Az anabaptisták elutasítottak minden törvényt, mondván, hogy a tisztességes embert minden pillanatban a Szentlélek vezérli, azt pedig nem lehet formulákkal szabályozni. Ebből az alapvetésből kiindulva eljutottak egészen a kommunizmus és a szexuális promiszkuitás gondolatáig; nem véletlen tehát, hogy hősies küzdelmük ellenére kiátkozás lett a sorsuk. Elméletük azonban átterjedt Hollandiára, Angliára és Amerikára is: történeti értelemben ez volt a kvékerizmus forrása. Az anarchizmusnak - immár a vallástól teljesen függetlenül - még erőszakosabb formája jelent meg a 19. sz.-ban; Oroszországban, Spanyolországban s kisebb mértékben Olaszországban jelentős sikereket ért el: nem ok nélkül ez ma az amerikai bevándorlási hivatal rémálma. Bár mai megjelenési formájában vallásellenes, sok mindent hordoz magával a korai protestantizmus szelleméből; alapjában véve csak annyi a különbség, hogy míg Luther a pápákra, addig ez a világi kormányzatokra zúdít össztüzet.

A korlátai közül kiszabadult szubjektivizmust mindaddig nem lehetett rendes medrébe visszaterelni, amíg ki nem tombolta magát. Az erkölcsi kérdésekben az egyén lelkiismeretére apelláló protestáns etika lényegében anarchikus hatású volt.

A megszokás és hagyomány viszont rendelkezett még annyi erővel, hogy néhány, a münsterihez hasonló egyedi kitöréstől eltekintve, az etikai individualizmus hívei továbbra is a tradicionális erényekre buzdítottak. Ez azonban igen kényes egyensúlynak bizonyult. Már a 18. sz.-i „érzékenység"-kultusz megbontotta; ennek alapján valamely cselekedet nem jó következményei vagy az etikai rendszerrel való összhangja miatt váltott ki elismerést, hanem az őt inspiráló szenvedély okán. Ez a szemlélet alapozta meg a hőskultuszt, ahogyan az Carlyle-nál vagy Nietzschénél megjelent, ill. a céltól független hév byroni kultuszát.

A romantikus mozgalom a művészetben, irodalomban, sőt a politikában is szubjektív értékítéletet alkalmazott: az embereket nem úgy tekintette, mint valamely közösség tagjait, hanem mint a szemlélődés gyönyörködtető tárgyait. A tigris szebb, mint a bárány, de jobban szeretjük rácsok mögött tudni. A romantikus eltávolítja a rácsokat és gyönyörködve nézi, amint a tigris hatalmas ugrásokkal ráveti magát a bárányra és széttépi; arra buzdít, hogy mi magunk is képzeljük magunkat tigriseknek - de ez az eredmény egyáltalán nem szívderítő.

Az újkori szubjektivizmus józanabb formái más-más módon reagáltak a romanticizmusra; mindenekelőtt egy félig-meddig kompromisszumos filozófiával, a liberalizmussal, amely megpróbálta körülhatárolni a kormányzati és az egyéni szférát. Ez mai formájában Locke-kal kezdődik, aki egyaránt elutasítja a „rajongást", az anabaptisták individualizmusát, de az abszolút tekintélynek és a hagyományoknak való vak engedelmeskedést is. Egy másik, még mélyrehatóbb lázadás az állam imádatának tanába torkollik, mely az államnak olyan szerepet tulajdonít, amilyent a katolicizmus korábban az egyháznak, ill. még inkább Istennek. Hobbes, Rousseau és Hegel jelentik ezen elmélet különböző fejlődési fokozatait, elméleteik megvalósítói pedig Cromwell, Napóleon, ill. a mai Németország. A kommunizmus elméletében ugyan távol áll e filozófiáktól, gyakorlatilag azonban az általa kialakított államalakulat nagyon is emlékeztet arra, amit az állam mindenekfelettvalóságának tana elképzelt.

E hosszú, a Kr. e. 600-tól napjainkig tartó fejlődés folyamán a filozófusok két csoportra oszlottak: egy részük megpróbálta szorosabbra fűzni a társadalmi köteléket, mások inkább ezek lazításán fáradoztak. E vitához természetesen további nézetelté-résekis kapcsolódtak. A fegyelempártiak mindig valamilyen régi vagy új dogmarendszert hirdettek, így kisebb-nagyobb mértékben szükségképpen szembekerültek a tudománnyal, hiszen dogmáikat nem lehetett empirikus úton bizonyítani. Szinte mindannyian egyhangúlag azt hirdették, hogy nem a boldogság a legfőbb jó, hanem előbbre való a „nemesség", a „heroizmus". Ők az emberi természet irracionális vonásait hangsúlyozták, mert az értelemben látták a társadalmi kohézió legfőbb ellenségét. Velük szemben a szabadságpártiak a tudományosság, az utilitarizmus és a racionalizmus mellett kötelezték el magukat, elutasították a heves érzelmeket és a bigott vallásosságot. E konfliktus voltaképpen létezett már a görögség filozófia előtti korszakában is, de igazán explicit módon a korai görög gondolkodásban jelentkezett; más-más megjelenési formában, de mind a mai napig fennáll, s nyilván az elkövetkezendő korokban is fenn fog maradni.

Mint minden más hasonló, évszázados vitában, a két fél mindegyikének részben igaza van, részben téved. A társadalmi kohézióra természetesen szükség van, de az emberiség történetében ezt még soha nem sikerült pusztán észérvekkel megteremteni. Egy közösséget két, egymással ellentétes veszély fenyegethet: egyfelől a túlzott fegyelmezésből és hagyománytiszteletből eredő megmerevedés, másfelől az együttműködést megakadályozó szélsőséges individualizmus, egyéni függetlenség miatt bekövetkező felbomlás vagy idegen hódítás. Általában a fontosabb civilizációk kezdeti korszakát merev, babonára hajló rendszerek jellemzik, melyek azután fokozatosan lazulnak, s egy bizonyos fokon a szellem csodálatos felvirágzásához vezetnek, amikor a hagyomány kedvező hatásai még érvényesülnek, de felbomlásának negatív hatásai még nem érzékelhetők. Mihelyt e felbomlás bekövetkezik, szükségképpen anarchia és így új zsarnokság áll elő, amely azután új dogmarendszerével ismét megteremti a szintézist. A liberalizmus kísérletet tesz arra, hogy e vég nélkül ismétlődő hullámzást kiküszöbölje; lényegét tekintve megpróbálja irracionális dogmák nélkül fenntartani a társadalom rendjét és stabilitását anélkül, hogy az elengedhetetlenül szükségesnél több korlátot állítana a közösség tagjai elé.

A jövő dönti majd el, sikerül-e ez a kísérlet.

ELSŐ KÖNYV  

AZ ÓKORI FILOZÓFIA

I. RÉSZ  

A SZÓKRATÉSZ ELŐTTI FILOZÓFUSOK

1. FEJEZET 

A GÖRÖG CIVILIZÁCIÓ KIBONTAKOZÁSA

Az emberiség történetében alig akad olyan meglepő és nehezen magyarázható tény, mint a görög civilizáció kialakulása. A kultúrának számos eleme létezett már korábban Egyiptomban és Mezopotámiában, majd terjedt el a környező országokban, de a görögök fellépéséig bizonyos tényezők hiányoztak. A művészet és az irodalom terén nyújtott teljesítményük mindenki számára jól ismert, de még kivételesebb, amit tisztán intellektuális téren végeztek. Ők találták fel a matematikát, (A számtan és a geometria néhány eleme létezett már Egyiptomban és Babilonban, de jobbára csak becslésen alapuló formulák alakjában. Az általános premisszákból kiinduló deduktív érvelésmód görög újítás volt) a természettudományt és a filozófiát; ők írták az első történeti munkát, szemben a puszta annales-irodalommal; ők elmélkedtek először a világ természetéről és az emberi lét céljairól szabadon, mindenfajta öröklött hitelv béklyói nélkül. Ami történt, oly döbbenetes volt, hogy egészen a legutóbbi időkig az emberek megelégedtek azzal, hogy bámulattal és misztikus tisztelettel szóljanak a görög géniuszról. Lehet azonban tudományosan is értékelni a görög fejlődést, s úgy gondolom, érdemes is.

A filozófia Thalésszal kezdődik, akinek korát szerencsés módon meg is tudjuk határozni annak alapján, hogy előre megjósolt egy napfogyatkozást, amely a csillagászok szerint Kr. e. 585-ben történt. A filozófia és természettudomány - mely eredetileg nem is vált el egymástól - egyidejűleg született meg a 6. sz. elején. Hogy ezelőtt mi történt Görögországban és a környező államokban, jórészt csak sejthetjük, bár a 20. sz. régészete már jóval több tudást biztosít számunkra, mint amilyennel nagyapáink rendelkezhettek.

Az írást Egyiptomban találták fel valamikor Kr. e. 4000 táján, majd nem sokkal később Mezopotámiában is. Mindkét helyen az illető tárgyak rajzából indult ki, de e képírás hamarosan konvencionalizálódott és valamiféle olyan ideogrammatikus szóírás alakult ki, amilyen ma Kínában használatos. Ez a kényelmetlen írásmód csak évezredek folyamán fejlődött alfabetikussá.

Az egyiptomi és mezopotámiai civilizáció korai kialakulását a Nílusnak, ill. a Tigris és Eufrátesz folyóknak köszönhette, melyek rendkívül megkönnyítették és eredményessé tették a földművelést. E civilizációk sok tekintetben hasonlítottak arra, amelyet a spanyolok Mexikóban és Peruban találtak; mindegyikben despotikus istenkirály uralkodott, sőt Egyiptomban övé volt a termőföld egésze. Vallásukat politeizmus jellemezte: volt egy főisten, akihez a királyt sajátos intim kötelékek fűzték. Mindegyiknek megvolt a maga katonai és papi arisztokráciája, s ez utóbbi rendszerint korlátozhatta is a királyi hatalmat, ha az uralkodó gyenge volt vagy nagy megrázkódtatásokkal járó háborúba bocsátkozott. A föld megművelését a királynak, az arisztokráciának és a papságnak alávetett rabszolgák végezték.

Az egyiptomi és babilóniai teológia jelentősen különbözött egymástól. Az egyiptomiakat elsősorban a halál gondolata foglalkoztatta: hitük szerint a holtak lelkei az alvilágba jutnak és ott Ozirisz ítélkezik felettük, földi életük alapján. Szerintük a lélek végül visszatér a testbe: ebből magyarázható a mumifikáció szokása és a piramisok építése. Ezeket különböző királyok építették a Kr. e. 4. évezred végén, ill. a 3. évezred elején. Ezután az egyiptomi kultúra egyre inkább megmerevedett, a vallási konzervativizmus pedig meggátolt mindenfajta fejlődést. Kr. e. 1800 körül sémita hükszoszok hódították meg az országot és uralkodtak mintegy két évszázadon keresztül. Uralmuknak nemigen maradt nyoma Egyiptomban, de jelenlétük bizonyára közrejátszott abban, hogy az egyiptomi kultúra átterjedt Szíriára és Palesztinára is.

Babilónia fejlődését jóval inkább jellemezték háborúk, mint Egyiptomét. Kezdetben uralkodó rétegét nem sémi népek, hanem az ismeretlen eredetű „sumerok" alkották. Ők hozták létre az ékírást, melyet azután átvettek az őket meghódító sémi törzsek. Területén egy ideig különálló független, egymással is háborúzó városok voltak, majd végül Babilon kerekedett felül a többieken és hozott létre birodalmat. A meghódított városok istenei háttérbe szorultak, miközben kiemelkedett közülük Marduk, Babilon istene, aki végül a görög pantheon Zeuszához hasonló rangra jutott. Valami hasonló történt Egyiptomban is, csak jóval korábban.

Az egyiptomi és babilóniai vallás - mint a legtöbb ókori vallás - eredetileg termékenység-kultusz volt: a földet nőneműnek, a napot férfinak tekintették. A férfiúi termékenység megtestesülését a bikában látták, így nem ritkák a bika-istenségek. Babilonban Istárt, a Föld-istennőt tekintették a legfőbb női istenségnek: Nyugat-Ázsiában - különböző elnevezések alatt - mindenütt kultusza volt a Nagy Anyának. Mikor a görögök Kis-Ázsiában megtalálták templomait, Artemisz néven illesztették be saját létező rítusukba; innen ered az „epheszosziak Dianája" kitétel. A kereszténység belőle formálta meg Szűz Mária alakját, és történetesen ugyancsak egy epheszoszi zsinat legitimálta az „Istenanya" nevet Miasszonyunk számára.

Valahányszor egy vallás összefonódott a kormányzattal, a politikai tényezők mindent megtettek azért, hogy e vallás primitív vonásait átalakítsák. Ha egy isten vagy istennő szorosabb kapcsolatba került valamely állammal, már nemcsak a bő termést, hanem a háborús győzelmet is biztosítania kellett; a gazdag papi réteg gondoskodott arról, hogy a szertartási rendet és teológiát kialakítsa, s egyetlen pantheonban fogja össze a birodalom valamennyi istenét.

A kormányzattal való kapcsolatuk révén az istenek szerepet játszottak az erkölcsösség meghatározásában is. A törvényalkotók az istenektől kapták törvénykönyveiket, a törvények megsértése tehát egyúttal istentelenség is lett. A ma ismert legrégebbi törvénykönyv Hammurabi babilóniai királytól származik, nagyjából a Kr. e. 2100 tájáról; a király állítása szerint ezt személyesen Marduk adta át neki. A vallás és az erkölcsösség összekapcsolódása csak még szorosabbá vált az ókor egésze folyamán.

A babilóniai vallás - az egyiptomival ellentétben - inkább az evilági boldogulásra figyelt, mint a túlvilági boldogságra. A mágia, a jóslás és az asztrológia ugyan nem babilóniai találmány, de itt jóval fejlettebb volt, mint bárhol másutt, s nagyrészt Babilonnak köszönhető, hogy a későbbi antikvitásban is fennmaradt. Babilonból ered néhány természettudományos újítás is: a nap huszonnégy órára, a kör 360 fokra való felosztása, sőt az epiciklusok felfedezése is, amely lehetővé tette a holdfogyatkozások biztos, ill. a napfogyatkozások valószínű előrejelzését; mint majd látni fogjuk, ezt a babilóniai tudást sajátította el Thalész.

Egyiptom és Mezopotámia földművelő civilizáció volt, míg a környező népek kezdetben pásztorkodást folytattak. Új elemként jelentkezett a kereskedelem, amely eleinte szinte kizárólag tengeri kereskedelem volt. Nagyjából Kr. e. 1000-ig a fegyverek bronzból készültek, így az ennek alapanyagául szolgáló fémekkel nem rendelkező népek kénytelenek voltak ezeket kereskedelem vagy kalózkodás útján beszerezni. A kalózkodás inkább csak átmeneti megoldást jelentett, hiszen ahol többé-kevésbé stabil társadalmi és politikai viszonyok uralkodtak, ott kifizetődőbbnek tűnt a kereskedelem. Úgy látszik, a kereskedelem kialakításában úttörő szerepet játszott Kréta szigete. A művészeti szempontból fejlett, ún. minószi kultúra mintegy tizenegy évszázadon át, nagyjából Kr. e. 2500-tól 1400-ig állt fenn Krétán. A krétai művészet maradványai jóval szívderítőbbek, úgyszólván a dekadens fényűzés benyomását keltik, mint a tőlük merőben eltérő, félelmet keltő egyiptomi templomok.

E fontos civilizációról szinte semmit sem lehetett tudni Sir Arthur Evans és mások ásatásaiig. Kréta fontos tengeri civilizáció volt, amely (a hükszoszok uralmának időszakát leszámítva) szoros kapcsolatban állt Egyiptommal. Az egyiptomi ábrázolásokból kitűnik, hogy a krétai hajósok jelentős kereskedelmet bonyolítottak le Egyiptom és Kréta között: ennek virágkora valamikor Kr. e. 1500 körül lehetett. A krétai vallás rokon vonásokat mutat a szíriai és kis-ázsiai vallásokkal, de művészetében inkább Egyiptommal rokonítható, bár a krétai művészet rendkívül eredeti és meglepően életteli. A civilizáció központját a knósszoszi ún. „Minósz-palota" alkotta, melyről a klasszikus kori Görögországban legendák keringtek. A krétai paloták valóban nagyszerűek lehettek, de a Kr. e. 14. sz. végén a valószínűleg Görögország felől érkező támadók porig rombolták valamennyit. Kréta történetének időrendje a szigeten talált egyiptomi, ill. az Egyiptomban fellelt krétai tárgyakon alapul, tehát ismereteink teljes egészében régészeti bizonyítékokon állnak vagy buknak.

A krétaiak egy, esetleg több istennőt tiszteltek. Minden kétségen felül áll „ az állatok úrnőjének" istensége: vadász istennő volt, és minden bizonnyal a klasszikus kori Artemisz elődje. (Volt férfi ikertestvére vagy kísérője, „az állatok ura", de ő kevésbé jelentős. Artemiszt csak később azonosították a kis-ázsiai Nagy Anyával)

Ugyanakkor vélhetően anyaistennő is volt, mivel „az állatok urán" kívül csupán az ő fiát említik férfi istenként. Bizonyos tények arra utalnak, hogy hittek a túlvilági életben, ahol - az egyiptomi elképzeléshez hasonlóan - a földi tettek elnyerték méltó jutalmukat vagy büntetésüket. Egészében véve azonban művészetük azt sugallja, a krétaiak vidám emberek voltak és vajmi kevéssé gyötörték őket sötét babonák. Imádták a bikaviadalokat, melyeken férfi és női torreádoraik elképesztő akrobata-mutatványokat produkáltak. Sir Arthur Evans úgy véli, ezek a bikaviadalok kultikus célokat szolgáltak és hogy résztvevőik a legfelső arisztokrácia tagjai közül kerültek ki, de véleményét általában nem osztják. A fennmaradt ábrázolásokat rendkívüli mozgalmasság és realizmus jellemzi.

A krétaiak lineáris írást alkalmaztak, ezt azonban máig nem sikerült megfejteni. A szigeten béke uralkodott, városaikat nem vették körül fallal, biztonságukat nyilván tengeri haderejük védte.

A minószi kultúra még összeomlása előtt, nagyjából Kr. e. 1600 körül átterjedt a görög szárazföldre is, s ott fokozatos módosulásokkal kb. Kr. e. 900-ig fennmaradt. Ezt a szárazföldi kultúrát nevezzük mükénéi civilizációnak. Róla való ismereteinket a királysíroknak, ill. a hegytetőkön elhelyezkedő erődítményeknek köszönhetjük, melyek a krétainál nagyobb háborús félelemről tanúskodnak. Mind a sírok, mind az erődök léteztek még a görögség klasszikus korában és nagy hatással voltak képzeletükre. A paloták régi művészeti alkotásai vagy valóban krétai, vagy azzal közeli rokonságban álló mívességre utalnak. Homérosz - bár a legendák homályába burkolva - éppen ezt a mükénéi civilizációt rajzolta meg.

A mükénéi kultúrával kapcsolatban számos kérdés tisztázatlan. Vajon annak köszönhetik-e civilizációjukat, hogy a krétaiak meghódították őket? Görögül beszéltek-e, vagy korábbi bennszülött nép leszármazottai? Egyik kérdésre sem lehet biztos választ adni, de bizonyos adatok valószínűsítik, hogy görög nyelvet beszélő hódítók lehettek, ill. hogy legalábbis arisztokráciájuk szőke, északról érkező betolakodó volt, amely magával hozta a görög nyelvet. A görögök három egymást követő hullámban érkeztek Görögország területére: először az iónok, majd az achájok, végül a dórok. Az iónokról úgy tűnik, hogy bár hódítókként jöttek, szinte teljesen átvették a krétai civilizációt, mint ahogyan később a rómaiak a görögöt. Őket azonban megtámadták és nagyrészt kifosztották az utánuk érkező achájok. A Bogazköyben talált hettita táblákról tudjuk, hogy az achájok hatalmas szervezett birodalmat alakítottak ki a Kr. e. 14. sz.-ban. A mükénéi civilizációt - miután az ión majd acháj támadások meggyengítették - végül az utolsóként érkező görög betolakodók, a dórok gyakorlatilag teljesen megsemmisítették. Míg a korábbi hódítók nagyrészt átvették a minószi vallást, a dórok ragaszkodtak őseik indoeurópai hitéhez. Ugyanakkor nyomokban fennmaradt a minószi vallás is, főként az alsóbb néprétegek körében, s e kettő összeolvadása alakította ki a klasszikus kori görögség vallását: bizonyos isteneik egyértelműen mükénéi eredetűek.

Az elmondottak valószínűnek tűnnek, de ne felejtsük el, hogy egyszerűen nem tudjuk, görögök voltak-e a mükénéiek vagy sem. Csak annyit tudunk, hogy civilizációjuk lehanyatlott, s ez akkortájt történt, amikor a bronzot felváltotta a vas használata, és ezek után egy időre a föníciaiak szerezték meg a tenger fölötti ellenőrzést.

Már a mükénéi kor végén, majd azután is a hódítók egy része letelepedett és földművelésbe kezdett, míg mások tovább nyomultak a szigetek és Kis-Azsia, később Szicília és Dél-Itália irányában, és ezeken a területeken tengeri kereskedelemből élő városokat alapítottak. A görögök éppen e kereskedővárosok révén járultak hozzá minőségileg új módon az egyetemes civilizációhoz; Athén csak később szerzett vezető szerepet, de akkor is mint tengeri nagyhatalom.

A görög szárazföld hegyekkel tagolt, nagyrészt terméketlen terület. Számos jól termő völgye a tenger felől jól megközelíthető, a hegyek azonban megnehezítik a köztük való szárazföldi kapcsolattartást. Ezekben a völgyekben apró, különálló közösségek alakultak ki, amelyek földművelésből éltek és rendszerint egy, a tengerhez közeli város köré csoportosultak. Ilyen körülmények között teljesen természetes volt, hogy ha valamely közösség lélekszáma meghaladta a belső források eltartóképességét, azok, akiknek nem volt biztosítva a megélhetése, tengerre szálltak, így a görög városok kolóniákat alapítottak, többnyire olyan területeken, melyek az otthoninál jóval könnyebb megélhetést kínáltak. Nem véletlen tehát, hogy a kis-ázsiai, szicíliai és itáliai görögök már a legkorábbi történeti időszakban is jóval gazdagabbak voltak, mint a görög szárazföld lakói.

Görögország különböző vidékein más és más társadalmi berendezkedést találunk. Spártában egy kisszámú arisztokrácia élősködött egy tőle különböző fajtájú elnyomott szolgaréteg munkáján; a szegényebb paraszti vidékeken a lakosság jórészt saját földjét művelte, családja segítségével. Ahol virágzott a kereskedelem és ipar, ott a szabad polgárok rabszolgamunka alkalmazásával igyekeztek gyarapítani vagyonukat: a férfiakat bányákban, a nőket szövő-manufaktúrákban dolgoztatták. Ióniában a rabszolgák a környező barbár népekből kerültek ki, akiket az első időkben rendszerint háború útján „szereztek be". A növekvő gazdagság magával vonta az előkelő nők fokozatos elszigetelődését, s a későbbi időkben Spárta és Leszbosz kivételével a nők nem is igen játszottak szerepet a görög művelődésben.

Általános fejlődési irányként megfigyelhető, hogy a monarchiát arisztokrácia, majd azt türannisszal váltakozó demokrácia követi. A királyi hatalom nem volt abszolút, mint Egyiptomban vagy Babilóniában; a király mellett tanácsadó testületként működött a vének tanácsa, így az büntetlenül nem szeghette meg a szokásjogot. A „türannisz" nem jelentett feltétlenül rossz kormányzást, hanem csak olyan személy uralmát, aki nem örökletes alapon került hatalomra. A „demokrácia" a polgárok összességének kormányzását jelentette, a rabszolgák és a nők kirekesztésével. A korai türannoszok hatalmát - a Mediciekéhez hasonlóan - az biztosította, hogy saját plutokráciájuk leggazdagabb tagjai voltak. Gazdagságuk gyakran az arany- és ezüstbányák tulajdonjogából eredt, s ezek csak még jövedelmezőbbekké váltak a pénzhasználat kialakulásával, amely az Ióniával szomszédos Lüdiából indult ki, vélhetően nem sokkal Kr. e. 700 előtt.

A kereskedelem és a kalózkodás (a kettőt eredetileg aligha lehet elválasztani egymástól) egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a görögök elsajátították az írás művészetét. Bár írás már évezredek óta létezett Egyiptomban és Babilóniában, sőt a minószi Kréta is használt írásjeleket (melyeket még nem sikerült megfejteni), nincs semmilyen döntő bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a görögök a Kr. e. 10. sz. előtt rendelkeztek volna alfabetikus írással. Tanítóik a föníciaiak voltak, akik Szíria többi népéhez hasonlóan részben egyiptomi, részben babilóniai hatás alatt álltak, s akik az ióniai, itáliai és szicíliai görög városok kibontakozása előtt vezető szerepet játszottak a tengeri kereskedelemben. A Kr. e. 14. sz.-ban a szíriaiak Ehnatonhoz (az eretnek egyiptomi uralkodóhoz) szóló levelükben még a babilóniai ékírást használták, de a türoszi Hiram (Kr. e. 969-936) már a föníciai ábécét alkalmazta, amely valószínűleg az egyiptomi írásból alakult ki. Az egyiptomi írás eredetileg tisztán képírás volt, majd később leegyszerűsödve szótagjelölő lett (vagyis az ábrázolt dolog nevének első szótagját jelentette), végül az egyes hangok jelölésére szolgált, olyan alapon, hogy „íjász volt, aki eltalált egy békát".** Ez utóbbi lépést már nem maguk az egyiptomiak, hanem a föníciaiak tették meg; a görögök tőlük vették át az ábécét, azzal a fontos újítással kiegészítve, hogy már nemcsak a mássalhangzókat jelölték, hanem a magánhangzókat is. Kétségtelen, hogy e kényelmes írásmód elsajátítása nagyban segítette a görög civilizáció kibontakozását.

A hellén civilizáció első nevezetes „terméke" Homérosz volt. Amit róla tudunk, csupán következtetéseken alapul, de a tudomány általában azon a véleményen van, hogy inkább költők generációit képviseli a név, semmint egyetlen személyiséget. E vélemény szerint az Iliász és az Odüsszeia mintegy két évszázad folyamán alakult ki, egyesek szerint Kr. e. 750 és 550 között, míg mások szerint a homéroszi korpusz csaknem teljes volt már a 8. sz. végén. A homéroszi költeményeket - a mai formájukban - Peiszisztratosz ismertette meg Athénnal, aki bizonyos megszakításokkal Kr. e. 560 és 527 között volt hatalmon. Ettől kezdve az athéni ifjúság könyv nélkül tanulta Homéroszt, s ez alkotta nevelése fő részét. Görögország más területein, főként Spártában, Homérosz csak jóval később szerzett hasonló tekintélyt.

A homéroszi költemények - a középkor virágzó szakaszának udvari románcaihoz hasonlóan - a felvilágosult arisztokrácia nézeteit képviselik, és tudatosan mellőzik a lakosság széles köreiben élő, de plebejusnak ítélt babonákat. E babonák jórésze később ismét napvilágra került. Egyesek ma a tudományos antropológia megfigyeléseitől vezettetve arra következtetnek, hogy Homérosz egyáltalán nem volt primitív gondolkodású, hanem épp ellenkezőleg, a 18. sz.-i racionalisták módjára megpróbálta megtisztítani és racionalizálni a mítoszokat azzal, hogy felmutatta a felsőbb rétegek urbánus felvilágosodásának ideálját. A görögök azonban nemcsak a homéroszi vallást megtestesítő olümposzi isteneket imádták sem Homérosz korában, sem később; a népi vallásosságban jelen voltak más komorabb, vadabb elemek is, amelyek a görög szellem fényes korszakaiban háttérbe szorultak ugyan, de ugrásra készen vártak a gyengeség és a terror pillanataira. A hanyatlás korában kiderült, hogy azok a hiedelmek, melyeket már Homérosz elvetett, félig-meddig eltemetve, de az egész klasszikus kor folyamán fennmaradtak. Ez ad magyarázatot számos olyan tényre, amelyek máskülönben érthetetlennek és meglepőnek tűnnének.

A primitív vallásosság mindenütt inkább törzsi jellegű, mint személyes. Az alkalmazott rítusok célja az volt, hogy a szimpatikus mágia segítségével előmozdítsák a törzs érdekeit, főként a növényi, állati és emberi termékenység tekintetében. A téli napforduló idején a napot kellett buzdítani, hogy ne veszítsen tovább erejéből, de a tavasznak és ősznek is megvoltak a maguk szertartásai. Ezek gyakran olyan kollektív extázis előidézését célozták, amelyekben az egyének megfeledkezhettek saját különállásukról és egynek érezhették magukat a törzs egészével. A vallási fejlődés egy meghatározott stádiumában a világ minden részén végeztek szakrális állat- vagy emberáldozatokat, s a leölteket szertartásszerűen megették. Az egyes területeken ez a fokozat más-más időben következett be. Az emberáldozat szokása rendszerint még azután is fönnmaradt, amikor már megszűnt a feláldozott személy szakrális megevése; a görögöknél még a történeti kor kezdetén is létezett. Az ilyen kegyetlenségektől mentes termékenységi kultuszok egész Görögország területén általánosak voltak: az eleusziszi misztériumok során pl. alapvetően földművelő szimbólumokat alkalmaztak.

El kell ismerni, hogy a homéroszi vallás nem igazán nevezhető vallásosnak. Az istenek teljesen emberi módon viselkednek, csupán abban különböznek tőlük, hogy halhatatlanok és emberfeletti képességekkel rendelkeznek. Morális értelemben aligha lehet valamit is felhozni mentségükre, sőt nehéz belátni, hogyan is tudtak oly mértékű tisztelettel vegyes félelmet kelteni. Egyes, későbbi betoldásnak vélt homéroszi részletek szinte voltaire-i tiszteletlenséggel szólnak róluk. Az igazi homéroszi vallásos érzület nem annyira az olümposzi istenekre irányul, mint inkább a homályosabb Fátumra, Szükségszerűségre vagy Végzetre, melynek még Zeusz is alá van rendelve. A végzet fogalma nagy hatást tett az egész görög gondolkodásra, s valószínűleg ez az egyik forrás, ahonnan a természettudomány a természeti törvénybe vetett hitet merítette.

A homéroszi istenek a hódító arisztokrácia istenei voltak, nem a földet valóban megművelők hasznos termékenységi istenei. Gilbert Murray a következőképpen fogalmaz:

„A legtöbb nép istenei azt állítják magukról, hogy ők teremtették a világot; az olümposziak legfeljebb csak azt, hogy meghódították. ...És mivel foglalkoznak királyságuk meghódítása után? Támogatják talán a kormányzatot, segítik a földművelést vagy kereskedelemmel, iparral foglalkoznak? Egyiket sem teszik. Miért is végeznének valamilyen tisztességes munkát, amikor könnyebben megélnek a jövedelmeikből, és egyszerűen lesújtanak villámaikkal azokra az emberekre, akik nem fizetnek. Ők hódító törzsfők, királyi kalózok Harcolnak, ünnepelnek, játszadoznak és zenélnek; tivornyázás közben mennydörgő kacagással gúnyolódnak a nekik felszolgáló sánta kovácson. Nem félnek senkitől, csak saját királyuktól. Nem hazudnak sosem, csak a szerelemben és a háborúban."

Homérosz ember hősei hasonlóképpen nem igazán dicséretes magaviseletűek: a vezető családnak, a Pelopidák nemzetségének egyáltalán nem sikerült boldog családi életet kialakítaniuk.

Tantalosz, a dinasztia ázsiai eredetű alapítója az istenek elleni nyílt kihívással szerzett hírnevet: egyes források szerint arra akarta rávenni az isteneket, hogy emberhúst egyenek, feltálalva nekik saját fia, Pelopsz testét. De a később csodálatos körülmények között ismét életre kelt Pelopsz maga is megsértette az isteneket. Ő győzött az Oinomaosz, piszai király ellen vívott hírhedt kocsiversenyen, mivel összejátszott Mürtilosszal, a király kocsihajtójával: segítségéért gazdag jutalmat ígért neki, de hogy megszabaduljon tőle, a tengerbe hajította. Az átok róla átszállt fiaira, Atreuszra és Thüesztészre is - ahogyan a görögök nevezték - a mohó étvágy alakjában, mely az ő felfogásukban a bűnre való erős, ha nem éppen ellenállhatatlan késztetést jelenti. Thüesztész elcsábította bátyja feleségét, s így sikerült eloroznia a család „szerencséjét", a híres aranygyapjas bárányt. Atreusz viszont úgy állt bosszút testvérén, hogy a kibékülés ürügyén házába híva, saját fiait tálalta fel neki a lakomán. Az átkot ezután Agamemnón, Atreusz fia örökölte, aki megsértette Artemiszt, mert lelőtte szent szarvasát: fel kellett áldoznia leányát, Iphigeneiát, hogy kiengesztelje az istennőt és hajóhadával biztonságosan hajózhasson át Trójába. Őt azonban hűtlen felesége, Klütaimnésztra és annak szeretője, Aigiszthosz (aki egyébként Thüesztész egy életben maradt fia volt) gyilkolta meg. Végül Oresztész, Agamemnón fia úgy állt bosszút apja gyilkosain, hogy megölte anyját és Aigiszthoszt."

Homérosz mint kész alkotás Iónia, azaz a görög Kis-Azsia és a környező szigetek terméke volt. A homéroszi költemények legkésőbb a 6. sz. folyamán a jelenlegi formájukban rögződtek. Ugyancsak ebben a században vette kezdetét a görög tudomány, a filozófia és a matematika. E korszakban meghatározó jelentőségű események történtek a világ más tájain is. Konfucius, Buddha és Zarathusztra - ha egyáltalán léteztek - valószínűleg szintén a Kr. e. 6. sz.-ra tehetők. Kürosz e század közepén hozta létre a perzsa birodalmat, a vége felé az ión városok - melyek a perzsáktól csak korlátozott autonómiát kaptak - sikertelen lázadási kísérletet tettek: Dareiosz leverte őket, és legjobbjaikat száműzetésbe kényszerítette.

E korszak jó néhány filozófusa vándorolt menekültként városról városra a görög világ még le nem igázott részein, terjesztve a műveltséget, mely korábban jórészt Ióniára korlátozódott. Vándorlásaik során általában szívélyesen fogadták őket. Xenophanész, aki a 6. sz. második felében tevékenykedett és egyike volt a menekülteknek, a következőket írja:

Íly szavakat kell szólni a tűznél téli időben,

Jó puha ágynak ölén heverészve s telve a jóval,

édes bor mellett, s azalatt eszegetve a borsót:

„Honnan jössz, ki vagy és hány éves drága barátom?

s mekkora voltál már, amikor megjöttek a médek?"

(Xenophanész töredékei)

Görögország többi része sikerrel védte meg függetlenségét a szalamiszi és plataiai ütközetben, sőt ezután egy időre Iónia is felszabadult. (Athén Spártától elszenvedett veresége után a perzsák visszaszerezték a teljes kis-ázsiai partvidéket; e jogukat az Antalkidasz-féle béke szentesítette (Kr. e. 387-6). Mintegy ötven évvel később ők is Nagy Sándor birodalmába tagozódtak be)

Görögország nagyszámú független kisállamra oszlott, melyek mindegyikét egy-egy város és az azt körülvevő mezőgazdasági terület alkotta. A civilizáció szintje nagymértékben különbözött a görög világ más-más tájain, és a városoknak csak egy kis töredéke vett részt a görög vívmányok egészének létrehozásában. A spártai állam - melyről később még bővebben szólok - csak katonai értelemben számított fontosnak, kulturális értelemben nem; Korinthosz ugyan gazdag, virágzó város és hatalmas kereskedelmi központ volt, de nem bővelkedett kiemelkedő személyiségekben.

Voltak azután tisztán földművelő jellegű paraszti közösségek, mint pl. a közmondásossá vált Árkádia, melyeket a városlakók idillinek képzeltek el, valójában azonban tele voltak ősi barbár rémségekkel.

Lakóik Hermészt és Pánt imádták, s számos termékenységi kultuszuk volt, melyeken aranyszobor híján gyakran egy puszta négyszögletes oszlop is megtette. Számukra a kecske jelentette a termékenység szimbólumát, mert szegényparasztok lévén nem voltak bikáik. Ha szűkölködtek az élelemben, megverték Pán szobrát. (Hasonlóképpen tesznek még ma is az isten háta mögötti kínai falvakban.) Létezett köreikben az állítólagos farkasemberek klánja, mely valószínűleg az emberáldozat és a kannibalizmus hagyományával függött össze. Alapjául az a hiedelem szolgált, hogy aki evett a feláldozott ember húsából, az farkasemberré vált. Zeusz Lükaiosznak („Farkas-Zeusz") volt egy megszentelt barlangja; ebben a barlangban senkinek nem látszott az árnyéka, és aki járt benne, az egy éven belül meghalt. Ezek a babonás hiedelmek még a klasszikus korban is elevenen éltek.

Pán eredeti neve - egyesek szerint - „Paon" volt, ami legeltetőt vagyis pásztort jelent, de ismertebb titulusát - ami „Minden-istent" jelent - akkor kapta, amikor kultuszát Athénban is meghonosították az 5. sz.-ban, a perzsa háborúk után.

Az ókori Görögországban létezett azonban számos más olyan kultusz is, amelyet mai fogalmaink szerint a vallás körébe tartozónak érezhetünk. Ezek nem az olümposzi istenekkel voltak kapcsolatosak, hanem Dionüszosszal, más néven Bakkhosszal, akit mi teljes természetességgel a bor és mámor némileg rosszhírű istenének tekintünk. Figyelemreméltó az a folyamat, ahogyan kultuszából mély miszticizmus jött létre, amely nagyban hatott számos filozófusra, sőt részben a keresztény teológia megformálására is, s amelynek megértése feltétlenül szükséges mindazok számára, akik a görög gondolkodás fejlődését kívánják tanulmányozni.

Dionüszosz vagy Bakkhosz eredetileg thrákiai istenség volt. A thrákok civilizáció tekintetében messze elmaradtak a többi görögtől, így azok barbároknak tartották őket. Mint minden primitív földművelő népnek, nekik is megvoltak a maguk termékenységi kultuszai és saját, termékenységet elősegítő istenük: az ő neve volt Bakkhosz. Máig nem derült ki teljesen világosan, hogy Bakkhosz emberi vagy bikaalakot viselt-e. Mikor felfedezték, hogyan lehet sört készíteni, a részegséget isteni állapotnak tartva, áldozni kezdtek Bakkhosz tiszteletére. Később, amikor megismerkedtek a borral és a borivással, még nagyobb tisztelettel kezdtek lenni iránta. Az istenség termékenységgel kapcsolatos szerepe némileg háttérbe is szorult és elsődleges funkciójává a szőlőtermesztésben s a bor nyújtotta isteni őrület megszerzésében való közreműködése vált.

Nem lehet tudni, tisztelete mikor került át Thrákiából Görögországba, de valószínű, hogy a történeti kor kezdete előtt. Bár a Bakkhosz-kultuszt a hagyományhű görögök ellenségesen fogadták, ennek ellenére gyökeret eresztett. Számos barbár vonás jellemezte, így pl. vadállatok széttépése és azok nyersen való megevése. Külön érdekessége feminizmusa. Tekintélyes matrónák és fiatal lányok nagy társaságokban éjszakákat töltöttek el a kopár hegyeken táncolva (ez csak fokozta extázisukat), részben alkoholtól, de inkább a misztikumból eredő révületben. A férjekbosszantónak találták ugyan ezt a szokást, de vallásról lévén szó, nem mertek tiltakozni. E kultusz szépsége és vadsága egyaránt jól megfigyelhető Euripidész Bakkhánsnők c. darabjában. Dionüszosz görögországi diadalútja korántsem meglepő. Mint minden, rövid idő alatt civilizálódott közösségben, úgy a görögök - legalábbis egy részüknek - körében is sóvár vágyódás alakult ki a primitívség, az ösztönösebb és szenvedélyesebb életmód iránt, mint amilyent a fennálló erkölcsi normák megengedtek. Az olyan férfi és nő számára, akinek viselkedése a kényszerek hatására kulturáltabb, mint az érzései, a racionalizmus kellemetlen nyűg, az erényesség pedig teher, szolgaság. Ez az ellentmondás reakciókat idéz elő az ember gondolkodásában, érzésvilágában és viselkedésében. Bennünket elsősorban a gondolkodással kapcsolatos reakciók érdekelnek, de előbb néhány szót kell szólnunk a másik két reakcióról is.

A civilizált embert a vadembertől elsősorban az előrelátás vagy hogy egy némileg tágabb értelmű fogalmat használjunk - a belátás különbözteti meg: az előbbi a jövendő gyönyörök kedvéért hajlandó elviselni a jelen fájdalmakat, bármennyire távoli is az a jövő. Ez a viselkedésmód a földművelés kialakulásával vált fontossá; egyetlen állat vagy vadember sem volt hajlandó dolgozni azért, hogy a következő télen legyen mit ennie, kivéve néhány olyan, tisztán ösztönös viselkedésformát, mint amilyen a méhek méz- vagy a mókusok diógyűjtése. Ezek esetében szó sincs előrelátásról, csupán direkt cselekvési ösztönről, mely azonban az azt megfigyelő ember számára nyilván hasznosnak bizonyult. Előrelátásról csak akkor beszélhetünk, amikor az ember minden ösztönös késztetés nélkül azért tesz valamit, mert értelme azt sugallja számára, hogy annak valamikor a jövőben hasznát veszi. A vadászat nem kíván semmiféle előrelátást, hiszen önmagában gyönyör; a föld megművelése viszont olyan fáradság, amelyet nem válthat ki spontán ösztön.

A civilizáció nemcsak az előrelátás mint önszabályozó gátlás révén korlátozza az ösztönt, hanem segítségül hívja a törvényt, a szokást és a vallást is. Ezek a korlátozások még a barbárság örökségei, de fontos szerepet játszanak az ösztönösség csökkentésében és a rendszerszerűség fokozásában: bizonyos cselekedeteket bűnösnek bélyegeznek és megbüntetnek, más, a törvény által ugyan nem büntetett tetteket gonosznak nyilvánítanak és elkövetőiket társadalmi rosszallás kíséri. A magántulajdon intézményének létrejötte magával vonta a nők alávetettségét s rendszerint rabszolgaréteg kialakulását eredményezte. Egyfelől tehát a közösség rákényszeríti saját céljait az egyénre, de másfelől az egyén - megtanulva, hogy saját életét egységben tekintse - maga is egyre nagyobb mértékben feláldozza jelenét a jövőjéért.

Világos, hogy ez a folyamat nem fokozható a végtelenségig, mert akkor már zsugorisággá válik. Viszont a belátás - anélkül is, hogy ilyen szélsőségekhez vezetne -könnyen azzal járhat, hogy lemondunk a legjobb dolgok egy részéről. A Dionüszosz-hívő szembeszáll a belátással. Fizikai, szellemi révületében újra felfedezi azt az érzelmi intenzitást, amelyet a belátás lerombolt benne. Rájön, hogy a világ tele van szépséggel és gyönyörűséggel, képzelete kiszabadul a mindennapos gondokbörtönéből. A Bakkhosz-rítus hozta létre a rajongást, „enthusziaszmoszt", amely eredeti etimológiai értelmében annyit jelent, hogy a hívőt megszállta az Isten s így ő maga is Istennek érzi magát. Az emberiség nagy vívmányai közül sokban felfedezhetők a révület bizonyos elemei, melyek során a szenvedély félresöpri a józan belátást. (Természetesen a szellemi, és nem az alkoholos eredetű révületről beszélek) A bakkhikus elem híján meglehetősen unalmas volna az élet, azzal együtt viszont veszedelmes. A belátás és a szenvedély konfliktusa végigvonul az egész történelmen, de ez nem olyan szembenállás, amelyben teljes szívvel egyik vagy másik fél pártjára állhatnánk.

A gondolkodás szférájában a józan civilizáció nagyjából rokonértelmű a természet-tudománnyal. A tiszta tudomány azonban kevés; az embereknek ugyanígy szükségük van a szenvedélyre, a művészetre és a vallásra is. A tudomány határt szabhat a tudásnak, de nem a képzeletnek! A görög filozófusok (mint majd a későbbi korok gondolkodói is) két csoportra oszlottak: egy részük elsősorban tudós volt, más részük elsősorban hívő. Az utóbbiak - közvetve vagy közvetlenül - jórészt a Bakkhosz -vallásból merítettek. Különösen áll ez Platónra és a tőle kiinduló későbbi rendszerekre, amelyek végső soron beépültek a keresztény teológiába.

A Dionüszosz-kultusz a vadság korából származott, így jó néhány visszataszító elemet tartalmazott. Nem is ebben a formájában hatott a filozófiára, hanem az Orpheusz nevéhez fűződő spiritualizált változatában, mely aszketikus volt és a fizikai révület helyébe a szellemit állította.

Orpheusz alakja meglehetősen homályos, de ugyanakkor érdekes. Egyesek szerint valóban létezett, mások istent vagy fiktív héroszt látnak benne. A hagyomány szerint Bakkhoszhoz hasonlóan Thrákiából származott, de valószínű, hogy - ő maga vagy a nevéhez kapcsolódó mozgalom - inkább krétai eredetű. Annyi bizonyos, hogy az orfikus tanok egy részének Egyiptom lehetett a végső forrása, egyiptomi hatás pedig főként Kréta közvetítésével érte Görögországot. Orpheusz állítólag vallásreformer volt, akit a hagyományos Bakkhosz-hittől vezérelt bakkhánsnők téptek szét önkívületükben. A zenével való kapcsolata a legenda régebbi változatában még nem annyira dominált, mint a későbbiekben. Alapvetően tehát pap volt és filozófus.

Bármi is volt Orpheusz tanítása (ha egyáltalán létezett), az orfikusok tanai jól ismertek. Hittek a lélekvándorlásban; azt vallották, hogy a lélek a túlvilágon - földi viselkedésének megfelelően - élvezhet örök boldogságot, ill. örökké tartó vagy időleges szenvedésre van kárhoztatva. „Tisztaságra" törekedtek, részint bizonyos tisztító szertartások keretében, részint azzal, hogy kerülték a beszennyeződés bizonyos formáit. A legbuzgóbb tagjaik tartózkodtak az állati eredetű ételektől: ilyeneket csak rituális alkalmakkor fogyasztottak mint megszentelt ételt. Szerintük az ember egyik felével a földhöz, másik felével az éghez kötődik; a tisztaságra törekvő életmód növeli az isteni részt és csökkenti a földit. Végső soron a hívő eggyé válhat Bakkhosszal, és ilyenkor megkapja a „Bakkhosz" nevet is. Gondosan kidolgozott teológiájuk szerint Bakkhosz kétszer született meg: előbb anyjától, Szemelétől, majd atyja, Zeusz combjából.

A Dionüszosz-mítosznak többféle változata is van. Az egyik szerint Zeusz és Perszephoné gyermekeként született, s a titánok még gyermekkorában széttépték és szíve kivételével mindenét felfalták. Egyes változatok szerint Zeusz ezt a szívet Szemeiének adta, mások szerint lenyelte, de mindkét esetben így következett be második megszületése. A vadállat bakkhánsnők által történő széttépése és nyers húsának felfalása állítólag azt volt hivatva feleleveníteni, ahogyan a titánok szétszaggatták és megették Dionüszoszt; így bizonyos értelemben az állat jelentette az isten inkamációját. A titánok a föld gyermekei voltak, de az isten felfalásával részesedtek az isteni hatalomból. Ha tehát az ember részben földi, részben isteni, akkor e Bakkhosz-rítusok arra szolgáltak, hogy az embert még inkább az istenséghez közelítsék.

Tanulságos mindaz, amit Euripidész egy Orpheusz-pap hitvallásaként a kar szájába ad:

„Ázsiámból ide,

ama szent tmóloszi bércről iderajzom,

Bromioszt követem: drága, töretlen e törődésem, e Bakkhoszt sivító.

Ki van ott? Az úton ki?

S odabent? Álljon odébb, néma ajakkal!

Legyen itt áhitatos csend: ahogyan szent,

ahogy illő, Dionüszoszt éneklem.

Boldog, akit beavattak ily

magas égi titokba:

az az útján tisztán jár,

s lelke a szent rajé immár,

az a bércre bakkhánsul

kivonulva, megtisztul;

üli szent ünnepeit nagy

Kübelé istenanyának,

hol a thürszoszt veti légbe,

s repkénykoszorúzottan

Dionüszosz nyomain jár." (Bakkhánsnők)

Sírmellékletekként találtak orfikus táblákat, amelyek arra oktatták az elhunyt lelkét, hogyan igazodjon ki a túlvilágon és mit kell mondania annak érdekében, hogy méltónak bizonyuljon az üdvözülésre. E táblák hiányosak, töredékesek; a talán legépebben fennmaradt (petéliai) tábla a következőket tartalmazza.

„Hádész házától balra, találsz egy kútforrást,

mellette egy fehér ciprusfa áll.

Ne közelíts ehhez a kúthoz!

De találsz egy másikat az Emlékezés tava mellett:

hideg víz buzog belőle, és őrök vigyázzák;

mondd nekik: »Én a Föld és a csillagos Ég gyermeke vagyok,

de az én fajtám (csakis) az Égé - ezt tudjátok ti magatok is.

S ím szomjúság gyötör, elpusztulok. Adjatok gyorsan a hidegvízből, mely az Emlékezet tavából buzog fel.«

És ők maguktól adnak innod a szent kútforrásból, s azután a többi hős között úr leszel magad is...".

Egy másik tábla így szól: „Üdvözlet neked, aki elszenvedted a szenvedést... emberből istenné lettél"; egy harmadik így: „Te boldog és áldott, aki halandó helyett isten leszel!"

Az a forrás, amelyből a léleknek nem szabad innia, a felejtést okozó Léthé; a másik forrás a Mnémoszüné, az emlékezet vize. Ha a lélek a túlvilágon üdvösséget akar nyerni, nem felejtenie, hanem éppen ellenkezőleg, a természetest meghaladó emlékezést kell szereznie.

Az orfikusok szektája aszketikus volt, számukra a bor inkább csak szimbólumot jelentett, mint ahogy később a keresztény áldozásban. Ők a rajongás, az „enthusziaszmosz", azaz az Istennel való egyesülés révületét keresték. Úgy vélték, ily módon olyan misztikus tudásra tesznek szert, amelyet szokványos módon nem lehet megszerezni. E misztikus elem Püthagorásszal épült be a görög filozófiába, akit az orfizmus megújítójaként tarthatunk számon, mint ahogyan Orpheusz a Dionüszosz-vallást megújította. Az orfikus elemek Püthagorásztól kerültek át Platón filozófiájába, majd tőle áramlottak tovább szinte minden olyan későbbi filozófiába, amely kicsit is vallásos jellegű volt.

Egyes, kifejezetten bakkhikus elemek szinte mindenütt megtalálhatók, ahol az orfizmus hatása érvényesült. Egyik sajátos vonása, feminizmusa nagymértékben jelen volt a püthagoreizmusban, sőt Platónnál odáig fokozódott, hogy teljes politikai egyenlőséget követeljen a nők számára. „A női nem" - mondja Püthagorász -„természeténél fogva inkább vonzódik a vallásossághoz." Egy másik bakkhikus elem a szenvedélyek tisztelete; nem véletlen, hogy a görög tragédia a Dionüszosz-kultuszból alakult ki. Euripidész elsősorban az orfizmus két fő istene, Dionüszosz és Erósz iránt viseltetett tisztelettel, míg a ridegen kimért, önelégült személyeket úgy ábrázolja tragédiáiban, akiket istenkáromló magatartásuk büntetéseképpen hajszolnak őrületbe vagy sújtanak más csapással az égiek.

A szokványos nézet szerint a görögöket csodálatra méltó derű jellemezte: ez tette lehetővé, hogy a szenvedélyt kívülről szemléljék, megértve a benne rejlő szépséget, miközben ők maguk nyugodtak, olümposziak maradtak. Ez erősen egyoldalú szemléletről tanúskodik; talán igaz Homérosz, Szophoklész, Arisztotelész vonatkozásában, de hangsúlyozottan nem érvényes azokra a görögökre, akiket közvetve vagy közvetlenül bakkhikus, ill. orfikus hatás ért. Akkoriban, amikor az eleusziszi misztériumok alkották az athéni államvallás legszentebb összetevőjét, a következő himnuszt énekelték Eleusziszban:

„Rajta, rajta, ti bakkhák,

zengeni, bakkhák,

Tmólosz édes arany-vize

díszei közt Dionüszoszt...!"

Euripidész Bakkhánsnőiben a mainászok kórusa költészet és vadság sajátos ötvözete, mely szöges ellentétben áll a fent említett derűvel. Abban lelik gyönyörüket, hogy ízekre tépik a vadállatot s azon nyersen felfalják:

„Édes a hegyek ormain, a raj

szent rohanása közben

a földre le-lebukni, ha az őz-

köpenyű raj hegyi kecskét űz,

vére szökell s nyerünk nyershúsevő gyönyört,

fel is inalunk Phrügia, Lüdia bércein,

s az élünkön Bromiosz, ejhaj!"

A mainászok tánca a hegyoldalon nem egyszerűen csak vad volt, hanem egyúttal menekülést jelentett a civilizáció terhei és gondjai elől a nem emberi szépség világába s a szél és a csillagok szabadságába. Egy másik helyen - már kevésbé őrjöngve -így énekelnek:

„Éji, bakkhoszi tánc során

hó-lábam a földre

vetem-e, és harmat-teli szent

légbe vetem-e nyakam,

mint az őz, mely zsenge-füvű

réten játszik jó örömök között,

mert épp megmenekült a bősz

vadásztól, s az ügyes-bogú

hálók szálain átszökellt;

s rikkant újra az üldöző,

falkával nyomába rohan,

ő meg szélsebesen, folyó-

parti síkra suhan,

s nehezen odakerülve, örül,

mert nincs már ember ott

ligetek ölén, árnylombú berekben."

Mielőtt most ismét a görögök „derűjére" hivatkoznánk, gondoljuk csak meg, milyen hatást keltene, ha philadelphiai családanyák viselkednének így - akár egy Eugene O'Neill-darabban!

Az orfikus hívő ugyanúgy nem „derűs", mint a hagyományos Dionüszosz-hívő. Számára a földi lét fájdalmas és fárasztó. A születés és a halál révén egy végtelenül forgó kerékhez vagyunk kötözve; igazi létünk a csillagokhoz kapcsol bennünket, de nem tudunk elszakadni a földtől. Csakis a megtisztulás, lemondás, aszketikus élet oldozhat el bennünket a keréktől és juttathat el végső soron az istennel való egyesülés eksztázisához. E szemlélet nem olyan emberekről vall, akik számára könnyű és kellemes az élet; sokkal inkább emlékeztet a néger spirituáléra:

I'm going to tell God all of my troubles

When I get home.

("Elmondom majd, Uram, minden bajom, ha hazamegyek.")

A görögök nagy része - ha nem is mindegyike - szenvedélyes, boldogtalan, önmagával békétlen személyiség volt; más irányba terelte őket intellektusuk, és más irányba szenvedélyeik; képzeletük egyaránt képes volt felfogni az üdvözülést, de a tolakodó önzés poklát is. Egyik alapelvük ugyan kimondta: „semmit se túlságosan", de valójában minden téren túlzásokba estek: a tiszta gondolkodásban, a költészetben, a vallásosságban és a bűnök elkövetésében is. Éppen a szenvedélyesség és az intellektus sajátos vegyüléke tette őket naggyá, ameddig nagyok voltak; ezek egyike önmagában nem is lett volna képes oly mértékben átformálni a világ jövőjét, mint amilyen mértékben együttesen átalakították. A görögség mitológiai előképe nem az olümposzi Zeusz, hanem Prométheusz, aki az égből lelopta a tüzet s tettéért örökös kínzatással bűnhődött.

Ha az elmondottakat a görögség egészére nézve jellemzőnek tekintenénk, az természetesen ugyanolyan egyoldalú szemlélet volna, mint a görögök általános „derűjéről" szólni. Valójában két tendencia figyelhető meg: egyfelől a szenvedélyes, vallásos, misztikus, másfelől a vidám, empirikus, racionalista, a dolgok különbözőségének megismerésére irányuló törekvés. Ez utóbbi irányzatot képviseli pl. Hérodotosz, a legkorábbi ión filozófusok és bizonyos mértékig Arisztotelész. Beloch az orfizmus jellemzése után a következőket fűzi hozzá:

„A görög nemzetben azonban túlságosan nagy volt az ifjúi hév ahhoz, hogy általánosan elfogadjon egy olyan hitet, amely tagadja a létező világot s az igazi életet a túlvilágra helyezi át. Így az orfikus tanok megmaradtak a beavatottak egy viszonylag szűk körében, anélkül, hogy a legkisebb hatást is tették volna az államvallásra még az olyan közösségekben is, mint Athén, melyek ezeket a szertartásokat hivatalos állami rítusukba iktatták és jogi védelmet biztosítottak számukra. Egy teljes évezrednek kellett eltelnie addig, míg ezek az eszmék - igaz, már egészen különböző teológiai köntösben - diadalra jutottak a görög világban."

A fenti megállapítások részben talán túlzónak tűnnek, főként az orfizmussal átitatott eleusziszi misztériumokkal kapcsolatban, de némileg sarkított megfogalmazásban mégiscsak azt mondhatnánk: a vallásos beállítottságúak hajlottak az orfizmusra, míg a racionalisták elvetették azt. Helyzetét talán a metodizmus 17. sz. végi -18. sz. eleji angliai helyzetéhez hasonlíthatnánk.

Többé-kevésbé tudjuk, mit tanult egy művelt görög ifjú az apjától, de nagyon kevéssé ismeretes, hogy egészen kisgyermekként mit tanult meg anyjától, aki nagymértékben ki volt zárva a férfiak által élvezett civilizációból. Valószínűnek tűnik, hogy az iskolázott athéniek még a virágkor folyamán is magukkal hordozták a hagyományban és a gyermekkorban gyökerező primitív érzés- és gondolatvilágukat, amely a feszültségek idején mindig is győzedelmesnek bizonyult, bármennyire racionalistán gondolkodtak is tudatosan. Emiatt a görögség szemléletének semmilyen egyoldalú elemzése nem adhat teljes képet róluk.

A vallásosságnak, főként a nem olümposzi vallásosságnak a görög gondolkodásra gyakorolt hatását egészen a legutóbbi időkig nem ismerték fel teljes mértékben. Forradalmi változást jelentett e tekintetben Jane Harrison Prolegomena to the Study of Greek Religion c. könyve, amely egyaránt hangsúlyozta a primitív és a dionüszoszi elemek jelenlétét az egyszerű görögök vallásában; F. M. Cornford munkája, a From Religion to Philosophy megpróbálta tudatosítani a görög filozófia tanulmányozóiban, milyen nagy hatást is tett a vallás e filozófiára, de több interpretációját, így pl. antropológiája terén, fenntartásokkal kell kezelni. (Más kérdés, hogy Comford egyes platóni dialógusokról szóló könyveit osztatlan csodálattal olvastam.) Az általam ismertek közül John Burnet Early Greek Philosophy (London 1920) c. műve tűnik a legkiegyensúlyozottabb összefoglalásnak, főként annak II. fejezete, a „Tudomány és vallás". Szerinte a tudomány és vallás közti konfliktus „a Kr. e. 6. sz.-ban egész Görögországon végigsöprő vallásos újjáéledésből" eredt, amikor is ezzel egyidejűleg az események fő színtere Ióniából nyugatra helyeződött át. „A kontinentális görögség vallása -mondja - egészen más irányban fejlődött, mint Ióniáé. Főként a Thrákiából érkezett - Homérosznál éppen csak említett - Dionüszosz-kultusz csírájában gyökeresen új szemléletet hordozott az ember-világ viszony megítélésében. Természetesen tévedés volna valamilyen mélyebb értelmet keresni a thrákok egzaltált nézeteiben, de kétségtelen, hogy a görögök számára az eksztázis állapota azt sugallta, hogy a lélek valami több, mint az én erőtlen mása és hogy igazi természetét csak akkor tudja megmutatni, ha 'a testen kívül van'...

Úgy tűnt, a görög vallás is kezdi elérni azt a fejlődési fokot, amelyre a keleti vallások már eljutottak, és a tudományok kialakulásától eltekintve nehéz is okot találni e tendencia megrekedésére. Ezt általában azzal szokták magyarázni, hogy a görögöknél nem volt papi rend; ez az érvelés azonban összetéveszti az okot és az okozatot. A papság nem alkot dogmákat, bár őrködik a meglevők felett; egyébként pedig fejlődésük korai szakaszában a keleti népeknél sem léteztek a fenti értelemben vett papi rendek. Eszerint tehát nem a papság hiánya, hanem inkább a tudományos iskolák létrejötte óvta meg a görögséget a keleti típusú vallásosságtól.

Ez az új vallás - mert bizonyos értelemben új volt, bár máskülönben olyan régi, mint maga az emberiség - fejlődésének csúcsára az orfikus közösségek megalapításával jutott el. Amennyire tudjuk, e közösségek őshazája Attika volt, de rendkívüli gyorsasággal terjedtek, főként Dél-Itáliában és Szicíliában. Ezek elsősorban Dionüszosz tiszteletére létesültek, de két fontos, a görögség körében újnak számító vonás jellemezte őket: a revelációban az isteni tekintély megnyilatkozását látták, és közösségeiket mesterségesen alakították ki. A teológiájukat tartalmazó költeményeket a thrákiai Orpheusznak tulajdonították, aki megjárta az alvilágot, tehát megbízható vezető volt azon veszedelmek elkerülésében, amelyek a testből eltávozó lélekre leselkednek a túlvilágon."

Burnet a továbbiakban felhívja a figyelmet arra a meglepő hasonlóságra, amely az orfikus hiedelmek és az akkortájt Indiában uralkodó elképzelések között van, bár úgy véli, nem lehet szó közvetlen érintkezésről. Ezután az „orgia" szó etimológiáját tárgyalja, mely az orfikusok szóhasználatában „áldozást" jelentett, s az volt a célja, hogy a hívő lelkét megtisztítsa és képessé tegye a születés kerekétől való megszabadulásra. Az orfikusok - az olümposzi kultuszok papjaival ellentétben - létrehozták azt az intézményt, amit mai szóhasználattal „egyháznak" nevezhetnénk: olyan vallási közösségeket alakítottak ki, amelyekbe nemre, fajra való tekintet nélkül bárki szabad belépést nyert a beavatás révén; de az ő hatásukkal magyarázható a filozófia mint életforma koncepciójának a kialakulása is.