HARMADIK KÖNYV 

AZ ÚJKORI FILOZÓFIA

I. RÉSZ 

A RENESZÁNSZTÓL HUME-IG

1. FEJEZET 

ÁLTALÁNOS JELLEMZŐK

Az általában „modemnek" nevezett történelmi korszak olyan szellemiséget képvisel, mely több szempontból is különbözik a középkorétól. E különbségek két leglényegesebbike az egyház tekintélyének csökkenése és a tudomány tekintélyének növekedése; minden más ezekkel függ össze. Az újkor kultúrája inkább világi, mint egyházi és a kultúra irányítása egyre inkább az állam kezébe kerül az egyházé helyett. Az egyes nemzeteken kezdetben jórészt királyok uralkodnak, majd, mint az ókori Görögországban, ezt az uralmat demokráciák vagy türanniszok váltják fel. A nemzetállamok hatalma, szerepe (eltekintve bizonyos kivételektől) egyre inkább megnő, de a filozófiára gyakorolt hatásuk többnyire messze alulmarad az egyház középkori befolyásával szemben. A feudális arisztokrácia, mely az Alpoktól északra egészen a 15. sz.-ig képes volt fenntartani függetlenségét a központi kormányzástól, hamarosan elveszti előbb politikai, majd gazdasági jelentőségét. Helyébe a gazdag kereskedőkkel szövetkező király lép, s - az egyes országokban különböző mértékben - ők osztoznak a hatalmon. Megfigyelhető ugyanakkor az a tendencia is, hogy a gazdag kereskedőréteg beolvad az arisztokráciába. Az amerikai és a francia forradalom után az újkori értelemben vett demokrácia fontos politikai erővé válik. A magántulajdonon alapuló demokráciával szemben fellépő szocializmus 1917-ben jut hatalomra. Ez a kormányzati forma - elterjedésével - nyilván új kultúrát hoz majd magával, mi azonban most egy olyan kultúrával foglalkozunk, amelyet alapvetően „liberálisnak" nevezhetnénk, vagyis amely teljesen természetes kapcsolatban áll a kereskedelemmel. Vannak persze fontos kivételek, főként Németország - Fichtének és Hegelnek, hogy csak két példát említsünk, semmi köze hozzá -, ők azonban korukra nem jellemzőek.

Az egyház nimbuszának elvetése, mint az újkor tagadó jellemzője, korábban jelentkezik, mint igenlő vonása, a tudomány tekintélyének elismerése. A tudomány az itáliai reneszánsz korszakában nagyon kis szerepet játszott: az egyházellenesség az emberek tudatában inkább csak az ókor tiszteletéhez kapcsolható, tehát olyan múltba tekintéshez, amely túlment a korai kereszténység és a középkor időszakán. Az első komoly tudományos áttörést a kopernikuszi elmélet nyilvánosságra hozatala jelentette 1543-ban, ez azonban csak a 17. sz.-ban kezdett hatni, Kepler és Galilei révén.

Ekkor vette kezdetét a hosszú küzdelem tudomány és dogma között, melynek során a hagyományos gondolkodás végül alulmaradt az új tudománnyal szemben.

A tudomány tekintélye - melyet az újkor filozófusainak többsége elismer - nagyban különbözik az egyház tekintélyétől, hiszen intellektuális, nem hatalmi alapokon nyugszik. Elutasítóira nem vár büntetés, elfogadóit nem befolyásolják dogmák csupán a rációra apellálva kíván elismerést szerezni. A tudomány tekintélye ugyanakkor csak parciális, a katolikus dogmarendszertől eltérően nem tart igényt a teljességre, arra, hogy átfogja az emberi erkölcsök, remények, a világ múlt és jövendő történetének egészét, hanem csak annyit állít valamiről, hogy a tudomány jelen állása mellett ez és ez tudományosan igazolható, ám mindez csupán egyetlen kis sziget nemtudásunk óceánjában. De van még valami, ami az önmagát abszolút biztosnak és örökké változhatatlannak nyilvánító egyházi tekintélytől megkülönbözteti: a tudomány állításai csak próbálkozások, amelyek a valószínűségen alapulnak, és amelyeket úgy kell tekinteni, hogy azok bármikor megváltoztathatók. Mindez merőben más szellemet kíván, mint amilyen egy középkori dogmatikusé volt.

Mostanáig az elméleti tudományról beszéltünk, melynek célja a világ megértése. A gyakorlati tudományok - melyek a világ megváltoztatására törekednek - kezdettől fogva fontos szerepet játszottak, sőt egyre inkább nőtt a jelentőségük - míg az elméleti tudományt szinte teljesen kiszorították gondolkodásunkból. A tudomány fontosságát a háborúk ismertették fel: Galilei és Leonardo azért kapott állami megbízatást, mert a tüzérség, ill. az erődítményépítés fejlesztését ígérték. Velük kezdődően a tudomány embereinek a háborúkban betöltött szerepe egyre csak nőtt; hozzájárulásuk a termelés gépesítéséhez, a lakosság hozzászoktatásához előbb a gőz, majd az elektromos áram használatához későbbi keletű, és csaknem a 19. sz. végéig nem volt különösebb politikai jelentősége. A tudomány diadalmenete tehát nagyrészt gyakorlati hasznának köszönhető, sőt kísérlet is történt, hogy ezen aspektusát különválasszák az elméleti oldaltól, és így a tudományt mindinkább technikává degradálják a világ természetének megismerésére törekvő tanítás helyett; ezt a tényt csak a legújabbkori filozófusok ismerték föl.

Az egyház tekintélye alól való felszabadulás az individualizmus megnövekedéséhez vezetett, szinte az anarchia mértékéig. Az intellektuális, morális és politikai önfegyelem a reneszánsz kor embereiben a skolasztikus filozófiát és az egyházi uralmat idézte. A skolasztika arisztoteliánus logikája valóban szűk volt, de legalább valamiféle logikai képzést adott. Miután divatjamúlttá vált, helyébe nem jött jobb, csupán az antik minták eklektikus utánzása. A 17. sz.-ig semmi lényeges nem történt a filozófiában. A 15. sz.-i Itália döbbenetes morális és politikai anarchiája szolgáltatott alapot Machiavelli tanításaihoz. Ugyanakkor viszont a szellemi béklyóktól való megszabadulás bámulatos szellemi termékeket hozott létre a művészetek és az irodalom területén. Az ilyen típusú társadalom azonban ingatag. A reformáció, ill. az ellenreformáció - valamint Itália spanyol uralom alá kerülése véget vetett a jót és rosszat egyaránt hozó itáliai reneszánsznak. Mire a mozgalom az Alpoktól északra is átterjedt, már nem volt meg ez az anarchikus jellege.

Az újkori filozófia azonban nagyrészt megőrizte ezt az individualista és szubjektív jelleget: jól megfigyelhető ez Descartes esetében, aki saját létezésének bizonyosságára alapoz minden tudást, a világos és egyértelmű megfogalmazást (mindkettő szubjektív) elfogadja igazságkritériumokként. Ez a felfogás Spinozánál nem tűnik föl, de ismét megtaláljuk Leibniz ablaktalan monászaiban. Locke - bár jellemében alapvetően az objektivitásra hajlik - szándéka ellenére belekényszerül abba a szubjektív elméletbe, hogy a tudás az ideák megegyezésének vagy eltérésének függvénye, s csak súlyos következetlenségek árán tud szabadulni a számára ellenszenves nézettől. Berkeley, miután leszámolt az anyaggal, csakis Isten fogalmának egy sajátos alkalmazásával kerüli el a teljes szubjektivizmust - bár ennek alkalmazását a későbbi filozófusok többsége érvénytelennek ítélte. Hume empirista filozófiája olyan mérvű szkepticizmusba torkollott, amelyet sem elfogadni, sem cáfolni nem lehet. Kant és Fichte egyéniségében és tanításaiban is szubjektivista volt, Hegelt csupán Spinoza hatása mentette meg ettől. Rousseau és a romantika a szubjektivizmust az ismeretelméletről kiterjesztette az etikára és a politikára is, s ez végül logikusan teljes anarchizmushoz vezetett, olyanhoz, amilyent Bakunyinnál találunk. Ez a szélsőséges szubjektivizmus az őrültség egyik megnyilvánulása.

Eközben a tudomány, mint technika, a gyakorlat embereiben olyan szemléletet kezdett kialakítani, amely gyökeresen különbözött az elméleti filozófusokétól. A technika a hatalom érzetét keltette: az ember nincs már annyira kiszolgáltatva a környezetének, mint korábban. Az általa nyújtott hatalom azonban társadalmi természetű, nem individuális; egy 17. sz.-i hajótörött átlagember sokkal többet tudott volna kezdeni magával egy lakatlan szigeten, mint valamely mai kortársunk. A tudományon alapuló technika nagyszámú individuum egyedi irányítás alatt folyó együttműködését kívánja meg, tendenciájában így az anarchia, sőt az individualizmus ellen hat, mivel szorosan illeszkedő társadalmi struktúrát kíván. A vallástól eltérően, morális szempontból semleges: biztosítja az embereket, hogy csodákra képesek, de nem árulja el, milyen csodákat is kell művelniük. Ennyiben tökéletlen. Hogy a tudósok mire fordítják szakértelmüket, az nagyrészt a véletlenen múlik; a technika fejlődéséhez szükséges kiterjedt szervezeti hálózat vezető pontjain állók, bizonyos korlátok között ugyan, de tetszésük szerint terelhetik ebbe vagy abba az irányba. A hatalmi nyomás tehát nagyobb, mint bármikor az idők folyamán. A tudományos technika által inspirált filozófiák így hatalmi filozófiák, s hajlamosak arra, hogy mindent, ami nem az emberrel kapcsolatos, pusztán nyersanyagnak tekintsenek; a célok már nem számítanak, csakis a folyamat végrehajtásának szakszerűsége. Ez is az őrültség egyik fajtája, sőt napjainkban a legveszélyesebb fajtája, melyre a józan filozófiának kell orvoslást nyújtania.

Az ókori világ a Római Birodalommal véget tudott vetni az anarchiának, de a Római Birodalom durva tény volt, nem eszme. A katolikus világ az egyházzal próbált véget vetni az anarchiának, mely ugyan eszme volt, de sohasem tudott tényként megvalósulni. Sem az ókori, sem a középkori megoldás nem bizonyult tehát kielégítőnek: az előbbi azért, mert nem lehetett idealizálni, az utóbbi azért, mert nem lehetett aktualizálni. A modern világ - úgy tűnik - inkább az ókori megoldás felé hajlik: az erőszakkal kikényszerített társadalmi rend felé, mely inkább a hatalmon levők akaratát képviseli, semmint a közember reményeit. A tartós és mindenki számára megfelelő társadalmi rend problémáját csakis úgy lehet megoldani, ha a Római Birodalom szilárdságát párosítjuk Szt. Ágoston Isten városa c. művének idealizmusával - ehhez azonban egy újfajta filozófiára lesz szükség.

2. fejezet 

AZ ITÁLIAI RENESZÁNSZ

A középkori világnézettel szembenálló újkori eszmerendszer az ún. itáliai reneszánsz mozgalmával veszi kezdetét. Előbb csak néhányan, mint pl. Petrarca képviselték, a 15. sz.-ra azonban átterjedt a művelt itáliaiak nagyrészére, úgy a klerikusokra, mint a laikusokra. A reneszánszkori itáliaiak - Leonardo és néhány más tudós kivételével - bizonyos tekintetben nem tisztelték annyira a tudományt, amint azt a 17. sz.-tól kezdve a legnagyobb újítók tették. Ez összefügg azzal, hogy még csak részben szabadultak meg a főként az asztrológia köntösében jelentkező babonától. Sokan közülük ugyanolyan tisztelettel viseltettek a kor nagyjai iránt, mint amilyen tisztelet jellemezte a középkori filozófusokat az egyházi tanításokkal szemben. Ez mindenesetre előrelépés volt, hiszen az ókori filozófusok vitatkoztak egymással, s az egyén dönthette el, melyiküket választja. Ugyanakkor viszont meg kell jegyeznünk, hogy a 15. sz. Itáliájában kevesen akadtak, akik megkockáztatták volna, hogy érveikre vagy az antikvitásban, vagy az egyház tanításaiban hivatkozást ne keressenek.

A reneszánsz megértéséhez mindenekelőtt Itália politikai helyzetének rövid áttekintése szükséges. II. Frigyes 1250-ben bekövetkezett halála után Itália területe mentes volt a külső beavatkozástól egészen addig, amíg VIII. Károly francia király 1494-ben meg nem szállta az országot. Itáliában öt jelentős városállam létezett: Milánó, Velence, Firenze, a pápai állam és Nápoly, a többi kisebb hercegség - hol szövetségben, hol alávetettségben - velük tartott. Genova 1378-ig Velence riválisa volt a kereskedelemben és hajóhad tekintetében, ez évben azonban milánói fennhatóság alá került. Milánó, amely a 12-13. sz.-ban a feudalizmus-ellenesség vezető erejét jelentette, a Hohenstaufok végső legyőzetése után a Viscontik uralma alá került. Ez a tehetséges család 1277-től 1447-ig tehát 170 évig, uralkodott, hatalma azonban inkább plutokratikus mint feudális volt. Majd a köztársasági restauráció három éve után a Sforzák szerezték meg a kormányzást (ők egyébként rokonságban álltak a Viscontiakkal), és vették fel a Milánó hercege címet. 1494-től 1535-ig a város a franciák és a spanyolok közti háború felvonulási területe; a Sforzák hol az egyik, hol a másik féllel szövetkeztek, egyszer-másszor száműzetésbe kényszerülve vagy a hatalmat csak névlegesen birtokolva. Végül Milánót V. Károly császár annektálta, 1535-ben.

A Velencei Köztársaság bizonyos értelemben kívül állt az itáliai politikán, főként virágzásának első századaiban: sohasem hódították meg a barbár támadók, s kezdetben a keleti császárok alattvalójának tekintette magát. Ez a hagyomány -valamint a főként keletre irányuló kereskedelem -bizonyos függetlenséget biztosítottak számára Rómától, ami meg is maradt a tridenti zsinatig (1545), amelyről a velencei Paolo Sarpi egy kifejezetten pápaellenes történeti művet írt. Már szóltunk róla, hogy Velence a negyedik keresztes hadjárat során mennyire ragaszkodott Konstantinápoly elfoglalásához, mert az elősegítette a velencei kereskedelem fejlődését; Konstantinápoly 1453-as török elfoglalása következésképp gyöngítette. Különböző, részben ellátási gondok miatt a 14-15. sz. folyamán a velenceiek szükségesnek találták, hogy jelentős észak-itáliai területeket hódítsanak meg. Ez ellenségeskedéseket szült, s végül a Cambrai Szövetség megalakulásához vezetett (1509), amely leverte Velencét. Ezt a vereséget talán még ki tudta volna heverni a város, de azt már nem, hogy Vasco da Gama felfedezte az Afrika déli csücskén át Indiába vezető utat (1497-1498); mindez a török birodalom erejével megtetézve tönkretette Velencét; egy ideig még tengődött ugyan, de Napóleon végleg megfosztotta függetlenségétől.

A velencei alkotmány eredetileg demokratikus volt, majd ez a jellege csökkent, és végül 1297. után szűkkörű oligarchiába torkollott. A politikai hatalom letéteményese a Nagytanács volt, melynek tagsága azonban az említett évszám után örökletessé vált s csupán a vezető családokra korlátozódott. A végrehajtó hatalmat a Tízek Tanácsa gyakorolta, melynek tagjait a Nagytanács választotta meg. A Dogét, a ceremoniális államfőt élethossziglan választották, akinek névleges hatalmi jogosítványai meglehetősen korlátozottak voltak, a gyakorlatban azonban rendszerint döntő befolyással bírt. A velencei diplomáciát rendkívül ravasznak tekintették, követeik jelentéstételeit, amelyek valóban figyelemre méltó éleslátásról tanúskodtak, Ranke óta a történészek a korabeli események legjobb forrásai között tartják számon.

Firenze a világ legműveltebb városának számított akkoriban, úgy is, mint a reneszánsz fő elindítója. Szinte minden irodalmi, de egyéb korai és későbbi művészeti nagyság is valamilyen kapcsolatban állt Firenzével. Mi azonban most elsősorban a politikával foglalkozunk, nem a kultúrával. A 13. sz.-ban három, egymással szembenálló osztály létezett Firenzében: a nemesek, a gazdag kereskedők és a kispolgárok. A nemesek jobbára a ghibellinek, a másik két csoport a guelfek pártján állt. A ghibellinek 1266-ban végleges vereséget szenvedtek, majd a 14. sz. folyamán a kispolgárság pártja felülkerekedett a gazdag kereskedőkén. Ez az összecsapás azonban nem tartós demokráciát eredményezett, hanem egy olyan kormányzati forma fokozatos kialakulását, amit a görögök „türannisznak" neveztek volna. A Medici-család tagjai - akik végül a város kormányzóivá lettek - politikai pályafutásukat még a demokraták oldalán kezdték. Tulajdonképpen még Cosimo dei Medici (1389-1464) sem viselt hivatalt - bár ő az, aki a családból elsőként nyilvánvaló dominanciát szerzett -, hatalma abban állt, hogy manipulálni tudta a választásokat. Ravasz volt, s békülékeny, ha lehetett, de könyörtelen, ha szükségét érezte. Az ő nyomdokaiba lépett nem sokkal később unokája, Lorenzo il Magnifico, aki 1469-től 1492-ben bekövetkezett haláláig volt hatalmon. Pozíciójukat mindketten annak a vagyonnak köszönhették, melyet főként kereskedelmi, de bánya- és más ipari érdekeltségeik révén szereztek. Értettek hozzá, hogyan tegyék gazdaggá Firenzét, no meg saját magukat, s uralmuk idején virágzott is a város. Lorenzo fia, Pietro nem volt olyan tehetséges, mint apja, így el is űzték 1494-ben. Ezután Savonarola befolyása érvényesült, aki egyfajta puritán megújulás szellemében az embereket szembefordította a dőzsöléssel, a fényűzéssel és a szabadgondolkodással, s egy egyszerűbbnek és őszintébbnek állított kor jámborsága felé igyekezett terelni. Végül is azonban - főként politikai okok miatt - Savonarola ellenfelei győzedelmeskedtek: őt magát kivégezték, holttestét pedig elégették (1498). A - szándékában demokratikus, valójában azonban plutokratikus - köztársaság még fönnállt 1512-ig, a Mediriek restaurációjáig. Lorenzo egyik fiát, aki tizennégyéves korában lett kardinális, 1513-ban pápává választották, X. Leó néven. A Medici család tagjai kormányozták Firenzét mint Toscana nagyhercegei egészen 1737-ig, de közben a város, mint Itália többi része is, elszegényedett és jelentőségét vesztette.

Az időleges pápai hatalom - mely létezését Pippinnek és a hamisított constantinusi adománylevélnek köszönhette - a reneszánsz korszakában jelentősen megnőtt, de a pápák e cél elérésére alkalmazott módszerei szinte teljesen megfosztották a pápaságot eszmei tekintélyétől. A konciliárius mozgalom jelentette talán a legkomolyabb irányzatot az egyház keretén belül, de ez a Baseli Tanács és IV. Jenő pápa (1431-47) konfliktusa folytán zátonyra futott; külön érdekessége ennek a mozgalomnak, hogy az Alpoktól északra levő területek egyházi véleményét képviselte. A pápák győzelme Itália és kisebb mértékben Spanyolország győzelmét jelentette. Az itáliai civilizáció a 15. sz. második felében teljesen különbözött az északi országok továbbra is középkori jellegű kultúrájától. Az itáliaiak komolyan vették a műveltség kérdését, de nem így az erkölcs és a vallás dolgát: a választékos latinság még az egyházi emberek szemében is megbocsátást jelentett a vétkek sokaságára. V. Miklós, az első humanista pápa (1447-55) minden más szempontot mellőzve pápai hivatalokat adott általa nagyműveltségűnek tartott tudósoknak (humanistáknak): az epikureus Lorenzo Valla - aki bebizonyította, hogy a constantinusi adománylevél valójában hamisítvány, aki ékelődött a Vulgata rossz latinságán és aki Szt. Ágostont eretnekséggel vádolta - apostoli titkárságot kapott. Ez a pápai politika, mely a humanizmust a jámborság és az ortodoxia fölé helyezte, egészen Róma 1527-es kifosztásáig megmaradt.

A humanizmus támogatása - bár az északiakat alighanem megdöbbentette - a mi szempontunkból erénynek is tekinthető, ám egyik-másik pápa háborús politikája és erkölcstelen életvitele semmivel sem mentegethető, hacsak nem a nyílt erőszakosság „érveivel". VI. Sándor pápai ténykedését (1492-1503) maga és családja gazdagításának szolgálatába állította két fia, Gandia hercege és Cesare Borgia közül az előbbit kedvelte jobban, a herceget azonban meggyilkolták (nagy valószínűséggel a fivér volt a tettes). A pápa dinasztikus törekvései ezután Cesare személyére összpontosultak: együtt hódították meg Romagnát és Ancona városát, ezekből szándékozván fejedelemséget kialakítani Cesare számára, ám a pápa halálakor Cesare is súlyos betegségben feküdt, így nem tudott gyorsan cselekedni, a meghódított terület következésképpen visszaszállt Szt. Péter örökségére. E két személy gonoszsága hamarosan legendássá vált, így nehéz kihámozni az igazságot és a hamisítást a rájuk fogott számtalan gyilkosság kérdésében. Az kétségtelen, hogy a hitszegés művészetében mindenki másnál nagyobbak voltak. VI. Sándor utóda, II. Gyula szintén nem volt híres jámborságáról, de elődjénél kevesebb okot adott a botrányra. Folytatta a pápai fennhatóság területi növelésének politikáját, ám inkább katonaként, semmint a katolikus egyház fejeként szerzett érdemeket. A reformáció - mely utóda, X. Leó pápa idején (1513-21) kezdődött - egyenes következménye a reneszánsz pápák pogány életvitelének.

Itália déli csücskén helyezkedett el a Nápolyi Királyság s a többnyire vele egyesült Szicília. Nápoly és Szicília II. Frigyes személyes királysága volt, aki mohamedán mintára felvilágosult, de despotikus abszolút monarchiát alakított ki, megfosztva minden hatalomtól a nemességet. 1250-benbekövetkezett halála után trónja természetes fiára, Manfrédra szállt, akit azonban - mivel a királysággal együtt az egyház engesztelhetetlen gyűlöletét is örökölte apjától - a franciák 1266-ban eltávolítottak a hatalomból. De a franciák is népszerűtlenné tették magukat, s a „szicíliai vecsernye" (1282) során lemészárolták őket. Ez után a királyság III. Aragóniai Péternek és örököseinek birtoka lett. Különféle bonyodalmak miatt később Nápoly és Szicília rövid időre elszakadt egymástól, majd 1443-ban Nagylelkű Alfonz, a nagy irodalom-pártoló idején ismét egyesült. 1495-től három francia király is megpróbálkozott Nápoly meghódításával, de ez csak Aragóniai Ferdinándnak sikerült. VIII. Károly, XII. Lajos és I. Ferenc francia királyok is igényt tartottak (nem igazán jogszerűen) Milánóra és Nápolyra; mindhárman egy-egy időre sikerrel törtek be Itáliába, de végül vereséget szenvedtek a spanyoloktól. A spanyol győzelem, valamint az ellenreformáció véget vetett az itáliai reneszánsznak. Mivel VII. Kelemen pápa az ellenreformáció egyik kerékkötője és mint Medici, Franciaország barátja volt, VI. Károly 1527-ben egy jórészt protestánsokból álló hadsereggel kifosztotta Rómát. Ezután a pápák istenfélők lettek, és az itáliai reneszánsz véget ért.

A hatalmi-politikai játék Itáliában hihetetlenül bonyolult volt. A kisebb városok vezetői - többnyire önjelölt zsarnokok - hol az egyik, hol a másik nagyobb állammal léptek szövetségre, s ha éppen rosszul léptek, az a végüket jelentette. Állandó háborúkat folytattak, de ezek egészen a franciák 1494-es bejöveteléig szinte vértelenek voltak, mivel zsoldoskatonák harcoltak egymással, akik kölcsönösen igyekeztek minél kisebbre szabni a hivatásukból eredő kockázatot. Ezek a tisztán itáliai háborúk nemigen érintették a kereskedelmet vagy akadályozták az ország gazdagodását. Ügyes államvezetői készség, de kevés államférfiúi megfontoltság jellemezte őket. Amikor a franciák megérkeztek, az ország gyakorlatilag védtelennek érezhette magát. Az itáliaiakat valósággal megdöbbentette, hogy a franciák tényleg megölik az embereket a csatában. Az ezt követő súlyos háborúk a franciák és a spanyolok között szenvedést és elszegényedést hoztak az országra. Az itáliai államok mégis tovább folytatták egymás elleni intrikáikat, s belső civakodásaikban hol Franciaország, hol Spanyolország segítségét kérték, a nemzeti egység iránti érzés minden jele nélkül. Végül valamennyien összeomlottak. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Itália mindenképp elvesztette volna korábbi jelentőségét Amerika és a Jóreménység fokán át kelet felé vezető hajóút felfedezésével, de összeomlása korántsem lett volna olyan katasztrofális és olyan romboló hatású az itáliai civilizáció színvonalára.

A reneszánsz nem hozott létre nagy vívmányokat a filozófia területén, de tett egyet s mást, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a 17. sz.-i filozófia olyan naggyá válhatott. Először is lerombolta a merev skolasztikus rendszert, mely szellemi kényszerzubbonnyá vált. Újjáélesztette Platón tanulmányozását, ezzel legalábbis annyival szabadabb gondolkodást követelt meg, hogy bárki választhatott közte és Arisztotelész között. Szorgalmazta mindkettőjük eredetiben, első kézből való, az újplatonikusok glosszáitól és az arab kommentároktól független megismerését. De még lényegesebb, hogy azt vallotta: a szellemi tevékenység örömteli társas kaland, vállalkozás, nem pedig kolostorba zárt meditáció, ami csakis az előre meghatározott ortodoxia megőrzését célozza.

Hogy a skolasztikus Arisztotelész helyére Platón került, azt siettette a bizánci tudományossággal való kapcsolat létrejötte. Már a ferrarai zsinaton (1438) - melyen névlegesen újraegyesült a keleti és a nyugati egyház - egy vitában a bizánciak fenntartották Platón elsőbbségét Arisztotelésszel szemben. Gemiszthosz Plethon, a harcos görög platonista (akinek ortodoxiájához férnék kétségek) sokat tett azért, hogy terjessze a platonizmust Itáliában, hasonlóképen Besszarión, akiből görög létére kardinális lett. Cosimo és Lorenzo dei Medici mindketten Platón lelkes hívei voltak: Cosimo megalapította, Lorenzo továbbfejlesztette a firenzei Akadémiát, mely elsősorban Platón tanulmányozásának szentelte magát. Cosimo Platón egyik dialógusának hallgatása közben halt meg. Végső soron azonban a humanisták túlságosan el voltak foglalva az antikvitás megismerésével ahhoz, hogy eredetit is alkothattak volna a filozófiában.

A reneszánsz nem populáris mozgalom, hanem néhány tudós és művész alkotása, akiket bőkezű patrónusok (különösen a Mediciek) és humanista pápák támogattak, nélkülük alighanem kisebb lett volna a jelentősége. Petrarca és Boccaccio szellemiség tekintetében a reneszánszhoz tartozik, de a 14. és 15. sz. eltérő politikai helyzete miatt, közvetlen hatásuk kisebb volt, mint a 15. sz.-i humanistáké.

Igen nehéz röviden jellemezni a humanisták viszonyát az egyházhoz. Néhányan közülük bevallottan szabadgondolkodók voltak, bár rendszerint ők is felvették az utolsó kenetet - kibékülve az egyházzal -, amikor haláluk közeledtét érezték. A legtöbbjük döbbenettel szemlélte a pápák elvetemültségét, de örömmel fogadta el tőlük a felkínált hivatalt. A történetíró Guicciardini ezt írta 1529-ben:

„Senkiben sem kelt nagyobb idegenkedést, mint bennem a papok becsvágya, kapzsisága és kicsapongása, azért is, mert ezeknek a bűnöknek mindenike gyűlöletes, de azért is, mert egyikük is vagy valamennyiök kevéssé illik az olyan emberekhez, akik azt vallják magukról, hogy Istentől különösen függő rendhez tartoznak, leginkább pedig azért, mert ezek a bűnök egymással annyira ellentétesek, hogy együtt csak egészen különös egyénekben fordulnak elő. Mindazonáltal az az állás, amelyet több pápánál elfoglaltam, arra kényszerített, hogy a magam haszna érdekében a pápák nagyságát kívánjam. Ha ez nincsen, Luther Mártont úgy szerettem volna, mint önmagamat, nem azért, hogy szabaduljak azoktól a törvényektől, amelyeket a kereszténység úgy, ahogy közönségesen magyarázzák és értik, reánk rak, hanem hogy a gonosztevőknek azt a seregét (questa caterva di scelerati) az őket megillető határok közé utasítva lássam úgy, hogy bűntelenül vagy hatalmuktól megfosztva kelljen élniök."

Ezek a nagyszerűen őszinte szavak világosan megmutatják, miért nem kezdeményezhették a humanisták a reformációt: sőt legtöbbjük nem is látott közbülső lehetőséget ortodoxia és szabadgondolkodás között: olyasfajta álláspont, mint a lutheri, nem volt lehetséges számukra, mert már nem volt érzékük a középkori teológia finomságai iránt. Masuccio, leírva a szerzetesek, apácák és barátok feslettségét, hozzáteszi: „Az lenne számukra a legjobb büntetés, ha az Isten mentül hamarabb megszüntetné a tisztító tüzet; akkor azután nem élhetnének alamizsnából és megint a fejsze nyelét kellene megmarkolniok." De benne föl sem vetődik az, ami Lutherben igen, hogy tagadja a purgatóriumot, megtartva azonban a katolikus hit legnagyobb részét.

Róma gazdagsága csak kis részben függött a pápai domíniumokon begyűjtött jövedelmektől, nagyobbik részét az egész katolikus világtól kicsikart sarc alkotta, ama teológiai indoklás alapján, amely szerint a pápák kezében van a mennyország kulcsa. Ha egy itáliai netán megkérdőjelezte volna ezt a rendszert, az azzal a kockázattal járt volna, hogy Itália elszegényedik és elveszti a nyugati világban betöltött szerepét. Következésképpen az itáliai ortodoxellenesség a reneszánsz korában csupán intellektuális volt, nem vezetett szakításhoz vagy olyan kísérlethez, hogy népi mozgalmat indítsanak az egyház ellenében. Az egyetlen és eléggé parciális kivétel Savonarola, aki azonban szellemében középkori.

A legtöbb humanista megtartotta azokat a babonás hiedelmeket, melyek alátámasztást találtak az antikvitásban. A mágia és a boszorkányság bűnös dolog, de nem tartották lehetetlennek őket. VIII. Ince 1484-ben kibocsátott egy bullát a boszorkányság ellen, aminek hatására Németországban és másutt félelmetes boszorkányüldözések kezdődtek. Az asztrológiát különösen a szabadgondolkodók tartották becsben, annyira divatba jött, mint az ókor óta semmikor. Az egyháztól való függetlenedés első eredménye nem az volt, hogy megpróbálta megtanítani az embereket a racionális gondolkodásra, hanem hogy megnyitotta őket mindenféle ókori ostobaság befogadására.

Morális tekintetben az emancipáció első tette ugyanilyen romboló hatású volt. A régi erkölcs parancsait már nem tisztelték: az államfők nagyrésze árulással jutott hatalomra, és kíméletlen kegyetlenséggel tartotta meg azt. A kardinálisok, ha pápai koronázás alkalmával ebédre hívták őket, saját borukat és saját pohárnokukat vitték magukkal, félve a megmérgezéstől. Savonarola kivételével, abban a korban alig egykét itáliai szánt közcélra valamit is. A pápai korrupció bűnei mindenki előtt ismertek voltak, de senki nem tett ellenük semmit. Az itáliai egység szükségessége nyilvánvaló volt, de az uralkodók képtelenek voltak az összefogásra. A külső uralom veszélye fenyegetett, mégis minden itáliai uralkodó kész volt bármely külső hatalomhoz, még a törökökhöz is segítségül fordulni, ha akármely más itáliai uralkodóval vitája támadt. Nem tudok elképzelni olyan bűntettet - kivéve talán az ókori kéziratok megsemmisítését - amelyeket ne követtek volna el igen gyakran a reneszánsz kor emberei.

Az erkölcsi szférát kivéve, voltak a reneszánsznak nagy érdemei is. Az építészetben, festészetben és költészetben máig nagyhírű. Olyan szellemóriásokat nevelt, mint Leonardo, Michelangelo, Machiavelli. A művelt embereket megszabadította a középkori kultúra korlátoltságától, s bár még az antikvitás szolgai imádója volt, de felismertette a tudósokkal, hogy a tiszteletre méltó tekintélyek vélemények sokaságát vallották szinte minden tárgykörben. A görög világ megismertetésével olyan légkört teremtett, melyben ismét lehetségessé vált a hellén vívmányokkal való rivalizálás, s amelyben az egyéni géniusz Nagy Sándor óta ismeretlen szabadságban virulhatott. A reneszánsz politikai feltételei kedveztek az individuum kibontakozásának, de ingatagok voltak; az instabilitás és az individualizmus szoros kapcsolatban áll egymással. Társadalmi stabilitásra szükség van, de mostanáig az összes szilárd rendszer gátolta a kivételes művészi vagy intellektuális tehetség kibontakozását. Hány gyilkosságot és anarchiát tudunk még elviselni olyan nagyszerű teljesítmények kedvéért, mint amilyenek a reneszánsz korában születtek? A múltban elég sokat, korunkban jóval kevesebbet. A kérdésre még nem született válasz, bár a társadalom növekvő szervezettsége egyre fontosabbá teszi azt.

3. fejezet MACHIAVELLI

A reneszánsz -bár nem produkált egyetlen fontos elméleti filozófust sem - kitermelte magából a politikai filozófia egyik óriását: Niccoló Machiavellit. Általában illik megbotránkozást érezni vele szemben, és nemegyszer valóban megbotránkoztató. Ugyanígy viszont másokat is annak tekinthetnénk, ha ugyanúgy kerülnék a mellébeszélést, mint ő. Politikai filozófiája tudományos és empirikus, saját esettanulmányokon alapult: tárgya, hogy bizonyos célok elérésére eszközöket adjon, függetlenül attól, hogy ezeket a célokat jóknak vagy rosszaknak kell-e tekintenünk. Ha alkalmanként megengedi magának, hogy megemlítse az általa kívánatosnak tartott célokat, csak tapsolhatunk neki. Nevének konvencionális gyalázása részben azoknak a méltatlankodó hipokritáknak a műve, akik utálják a gaztett elkövetésének nyílt megváltását. Tételeinek jó része persze valóban kritikát érdemel, de ebben is kora kifejezője. Az ilyenfajta intellektuális őszinteség a politikai őszintétlenségről aligha volt lehetséges más korban vagy bármely más városban, kivéve talán az ókori Görögország azon polgárai között, akik elméleti neveltetésüket a szofistáktól kapták, gyakorlati kiképzésüket pedig kis városállamok között folyó háborúkban; e kisállamoknak - mind a klasszikus Görögországban, mind a reneszánsz Itáliában -velejárójuk volt az individuális géniusz.

Machiavelli (1467-1527) apja se gazdag se szegény ügyvéd volt. Húszas éveiben járt, amikor Savonarola uralta Firenzét: annak szerencsétlen halála nyilvánvalóan nagy hatással volt Machiavellire, mert megjegyzi: „minden felfegyverzett próféta diadalmaskodott, a fegyvertelenek pedig elbuktak", majd azzal folytatja, hogy Savonarolát az utóbbi csoport egyik tagjának tekinti. A másik oldalon említi Mózest, Küroszt, Thészeuszt, Romulust. Jellemző a reneszánszra, hogy Jézus Krisztusról nincs említés.

Közvetlenül Savonarola kivégzése után, Machiavelli kisebb állást szerzett a firenzei kormányban (1498). E kormány szolgálatában állt - néha igen fontos diplomáciai küldetést teljesítve - egészen a Mediciek 1512-es restaurációjáig. Ekkor, mivel mindig is ellentétben állt velük, letartóztatták, de elbocsátották és megengedték neki, hogy Firenze környékén visszavonultságban éljen. Más elfoglaltság híján lett író. Leghíresebb műve, A fejedelem, 1513-ban íródott, s Lorenzo il Magnificónak ajánlotta, abban a reményben (hiú reményben, mint kiderült), hogy elnyeri Medici kegyét. A mű tónusa részint nyilván a rendeltetéséből következett; hosszabb munkája, a Beszélgetések, melyet egyidejűleg írt, markánsan köztársaságpártibb és liberálisabb. A fejedelem elején leszögezi, hogy ebben a könyvben nem fog beszélni a köztársaságról, mert arról másutt már szólt. Aki tehát nem olvassa el a Beszélgetéseket, az valószínűleg csak nagyon egyoldalú képet kap tanításáról.

Miután nem sikerült kiengesztelnie a Medicieket, kénytelen volt folytatni az írást. Halála évéig visszavonultságban élt; ez volt az az év, amelyben V. Károly csapatai kifosztották Rómát, de úgy is számon tarthatjuk, mint az itáliai reneszánsz halálának évét.

A fejedelem megkísérli kideríteni, - történelmi és korabeli események alapján -hogyan nyerik el a politikusok a fejedelemségeket, hogyan tartják meg és hogyan veszítik el. A 15. sz.-i Itália bőségesen kínált példát, nagyot is, kicsit is. Kevés uralkodó volt legitim, de sok esetben még a pápák is korrupt eszközökkel biztosították saját megválasztásukat. A sikeresség elérésének szabályai nem voltak egészen ugyanazok, mint a későbbi, már konszolidálódott időkben: ekkor senki sem lepődött meg a kegyetlenségeken és árulásokon, melyek bárkit diszkvalifikálhattak volna a 18.-19. sz.-ban. Talán a mi korunk tudja megint jobban értékelni Machiavellit, hiszen legnevezetesebb sikereinek némelyikét éppoly alantas eszközök alkalmazásával érték el, mint a reneszánsz Itáliában. Machiavelli, mint az államvezetés artisztikus szakértője gratulált volna Hitlernek a Reichstag felgyújtásához, a saját pártjában végzett 1934-es tisztogatáshoz és a München utáni szószegéshez.

Cesare Borgiának, VI. Sándor fiának a példája igen becses eset. Feladata nehéz volt: először is, hogy bátyja halála révén ő legyen atyja dinasztikus törekvéseinek egyedüli haszonélvezője; másodszor, hogy a pápa nevében, fegyveres erővel hódítson meg területeket, melyek azonban Sándor halála után őrá szállnak, nem a pápai államra; harmadszor, hogy úgy manipulálja a Kardinálisok Kollégiumát, hogy a következő pápa az ő barátja legyen. Ezt a sikert nagy szakértelemmel vívta ki; egy új fejedelemnek, állítja Machiavelli, az ő példáján kell okulnia. Cesare megbukott ugyan, de csak „Fortuna különleges rosszindulata" folytán. Úgy alakult, hogy mikor apja meghalt, ő maga is súlyos beteg volt; mire fölépült, ellenfelei már megszervezték erőiket, sőt legelszántabb ellenlábasát választották meg pápává. E választás napján mondta Cesare Machiavellinek, hogy mindenre számított, csak arra nem, hogy apja halála napján ő maga is haldokolni fog.

Machiavelli - aki egyébként behatóan ismerte üzelmeit - így summázza a dolgot: „Visszatekintve tehát a herceg [Cesare] összes tettére, nem találok semmi kivetnivalót bennük, sőt arra indítanak, hogy épp ellenkezőleg, követendő például állítsam őket - amint korábban is tettem - azok elé, akik szerencsével és mások fegyvereinek erejével emelkedtek a hatalomra."

A műnek van egy érdekes fejezete, „Az egyházi fejedelemségekről" c., amely - a Beszélgetésekben mondottakhoz képest - nyilvánvalóan elrejt valamennyit Machiavelli gondolatából. Az elhallgatás oka kétségkívül abban keresendő, hogy A fejedelem a Mediciek tetszésére kívánt lenni, továbbá, hogy megírása pillanatában az egyik Medici éppen pápa lett (X. Leó). Az egyházi fejedelemségekkel kapcsolatban A fejedelemben azt mondja, hogy az egyetlen nehézség: megszerezni őket, hiszen ha egyszer megszerezték, azokat ősi vallási szokások védik, melyek a fejedelmeket hatalmon tartják, függetlenül attól, hogyan viselik tisztjüket. Ezeknek a fejedelmeknek nincs szükségük hadseregre (mondja ő), mert az ő létüket magasabb okok indokolják, semmint hogy az emberi elme felérhetne hozzájuk. Őket „Isten emelte fel s tartja is meg a hatalomban", és csak holmi önhitt, ostoba ember vonhatná kétségbe uralmukat. Ugyanakkor - folytatja - szerinte megengedhető annak vizsgálata, hogy VI. Sándor pápa milyen eszközökkel növelte meg időlegesen a pápai hatalmat.

A Beszélgetésekben bővebben és komolyabban tárgyalja a pápai hatalom kérdését. Azzal kezdi, hogy a kiemelkedő férfiakat etikai hierarchia alapján helyezi el. Szerinte a legkiválóbbak a vallásalapítók, majd azok, akik vagy köztársaságot vagy monarchiát alapítottak; végül a tudomány emberei következnek. Ők a jók, a vallások lerombolói, a köztársaságok vagy királyságok felforgatói, az erény és a tudomány ellenségei pedig a rosszak. A zsarnoki hatalmat bitorlók gonoszak, beleértve Julius Caesart is, ezzel szemben Brutus jó ember volt. (Dante és Machiavelli véleménykülönbsége a klasszikus irodalom hatását mutatja.) Úgy véli, hogy a vallásnak prominens szerepet kell játszania az államban, nemcsak igaz volta miatt, hanem társadalmi összetartó erőként is. A rómaiaknak igazuk volt, amikor igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy valóban hisznek a madárjóslásban és megbüntették azokat, akik semmibe vették ezeket a jövendöléseket. Kora egyházáról két kritikai megjegyzést tesz, jelesül azt, hogy bűnös viselkedésével aláásta a vallásos hit tekintélyét, továbbá, hogy világi hatalma olyan politikát eredményez, amely akadályozza Itália egyesítését. E két kritikai pont megfogalmazása rendkívül nyomatékos: „Minél közelebb él egy nép a római egyházhoz, vallásunk fejéhez, annál kevésbé vallásos... Összeomlása, megbüntetése küszöbön áll... Mi, itáliaiak a római egyháznak és papjainak köszönhetjük, hogy hitetlenekké és romlottakká váltunk, de van még egy nagyobb adósságunk is, s ez lesz összeomlásunk oka, hogy ti. országunkat az egyház tartotta és tartja ma is megosztottságban." (Ez igaz is maradt egészen 1870-ig)Az ilyen passzusok fényében azt kell feltételeznünk, hogy Machiavelli Cesare Borgia iránti csodálata inkább a politikus ügyességének szólt, semmint céljainak. A hozzáértés és a hírnév elnyeréséhez vezető tettek nagy csodálatnak örvendtek a reneszánsz idején. E felfogás persze mindig is létezett: Napóleonban számos ellenfele is lelkesen tisztelte a nagy katonai stratégát. A Machiavelli-korabeli Itáliában azonban a rátermettséget olyan kvázi-artisztikus tisztelet övezte, mely gyökeresen különbözött az azt megelőző vagy követő évszázadokétól. Tévedés volna azonban ezt a körülményt összefüggésbe hozni azokkal a magasabb politikai célokkal, melyeket Machiavelli fontosnak tartott; a két eszme: a rátermettség iránti csodálat és az itáliai egység utáni hazafias vágy egymás mellett élt az író gondolkodásában, de a legcsekélyebb mértékben sem elegyedett egymással. Így egyszerre dicsérhette is Cesare Borgiát okosságáért, és vádolhatta is azért, hogy Itáliát szétdarabolt állapotban tartja. Következésképpen szerinte a tökéletes jellem az, amely okos és gátlástalan, mint Cesare Borgia, de más cél felé tör, mint ő. A fejedelem végén ékesszóló felhívást olvashatunk a Mediciekhez, hogy szabadítsák fel Itáliát a „barbárok" (azaz a franciák és a spanyolok) „bűzhödt" uralma alól. Machiavellinek eszében sincs elvárni, hogy valaki merő önzetlenségből vállaljon egy ilyen feladatot, hanem a hatalom, s még inkább a dicsőség utáni vágyból.

A fejedelem egészen nyíltan elutasítja a konvencionális morált az uralkodói viselkedés kérdésében. Az uralkodó megbukik, ha mindig erkölcsös: egy róka ravaszságával és egy oroszlán vadságával kell rendelkeznie. A műben van egy fejezet, amely a következő címet viseli: „Hogyan tartsa meg a fejedelem az adott szót". Megtudjuk belőle, hogy csak akkor tegye ezt, ha az kifizetődő, máskülönben ne, bizonyos esetekben pedig egyszerűen szószegőnek kell lennie.

„Szükséges azonban, hogy [a fejedelem] jól tudja leplezni e jellemvonását, hogy ügyes színlelő és képmutató legyen, az emberek pedig amúgy is oly együgyűek és olyannyira készek a fennálló szükségszerűségeknek engedelmeskedni, hogy aki becsapni akar, az mindig talál olyanokat, akik hagyják magukat becsapni. Csak egyetlen újkeletű példát említek. VI. Sándor soha nem tett mást, mint becsapta az embereket, soha nem is törte a fejét máson, és mindig meg is találta rá az alkalmat. Nem volt még ember, aki készségesebben adott volna biztosítékokat vagy állított volna erősebb esküvéssel, mint ő - de olyan sem, aki nálánál kevésbé tartotta volna a szavát. Mindazonáltal csalásai folyton sikerültek, mert tisztában volt e dolgok természetével. Így tehát nem szükséges, hogy a fejedelem rendelkezzék a fent említett jellemvonások mindegyikével [ti. a hagyományos erényekkel], de nagyon is az, hogy úgy tűnjék mintha rendelkezne velük."

Majd azzal folytatja, hogy a fejedelemnek mindenekelőtt vallásosnak kell látszania.

A Beszélgetések (mely címe alapján Livius-kommentár lenne) hangvétele egészen más. Teljes fejezetek vannak benne, amelyeket akár Montesquieu is írhatott volna, de szinte az egész könyvet tetszéssel olvashatta volna bármely 18. sz-i liberális gondolkodó. Machiavelli e művében az ellenőrzés és egyensúly doktrínáját fejti ki. Mind a fejedelmeknek, mind a nemességnek, mind pedig a népnek helyet kell biztosítani az alkotmányban, „így e három hatalmi ág mindegyike kölcsönösen ellenőrzése alatt tartja a másik kettőt". Spárta lükurgoszi alkotmánya volt a legjobb, mert az teremtette meg a legtökéletesebb egyensúlyt; Szolóné már túlságosan demokratikusra sikeredett, ezért vezetett Peiszisztratosz türanniszához. A római köztársaság alkotmánya ugyancsak jó volt, mert a szenátus és a nép konfliktusára épült.

A szerző a „szabadság" szót mindenütt mint értéket említi, jelentése azonban nem teljesen világos. Ez a bizonytalanság persze még az antikvitásból származik, s meg is marad egészen a 18.-19. sz.-ig. Toscana megtartotta szabadságjogait, mert nem voltak várkastélyai és nemesemberei. (A „gentlemen" - „nemesemberek" - ugyan félrefordítás, de jól hangzik.) Úgy tűnik, felismerték, hogy a politikai szabadság a polgároktól valamiféle személyes erényességet kíván. A jámborság és a vallásosság már csak Németországban divat, ezért is van ott annyi köztársaság. De általában is igaz, hogy a hétköznapi emberek bölcsebbek és állhatatosabbak, mint a fejedelmek, noha Livius és a legtöbb más szerző is ennek az ellenkezőjét állítja. Nem ok nélkül való tehát a mondás: „a nép szava - Isten szava".

Érdekes megfigyelni, hogy a köztársaságkori görögök és rómaiak politikai gondolkodása miképpen nyert aktualitást a 15. sz.-ban, hiszen erre nem volt példa Nagy Sándor és Augustus óta.

Az újplatonikusok, az arabok és a skolasztikusok szenvedélyes érdeklődéssel tanulmányozták Platón és Arisztotelész metafizikáját, de egyáltalán nem foglalkoztak a politikai tárgyú műveikkel, hiszen a korábbi városállamok politikai rendszere az ő korukra teljesen elenyészett. Az itáliai városállamok felemelkedése időben egybeesett a tudományok újjáéledésével, s ez lehetővé tette a humanisták számára, hogy a köztársaságkori görög és római politikai elméletekből merítsenek. A „szabadság" szeretete és az ellenőrzés-egyensúly elmélete az antikvitásból származott át a reneszánsz korszakába, majd nagyrészt a reneszánszból, de részben közvetlenül az antikvitásból is az újkorba. Machiavelli művének ez az aspektusa legalább annyira fontos, mint A fejedelem jóval hírhedtebb „immorális" tanítása.

Meg kell jegyeznünk, hogy Machiavelli semmilyen politikai érvet nem épít keresztényi vagy bibliai alapokra. A középkori szerzők ismertek egyfajta „legitim" hatalom-fogalmat: ilyen volt szerintük a pápáé és a császáré, valamint a tőlük eredő hatalom. Az Alpoktól északra tevékenykedő írók - egészen Locke-ig - azon vitatkoztak, mi is történt a Paradicsomban, s úgy vélték, ebből bizonyítékokat tudnak meríteni egyes hatalmak „legitimitására" vonatkozóan. Machiavelli számára nem létezik ez a fogalom. Szerinte a hatalom azé, akiben kellő ügyesség van arra, hogy szabad versenyben megszerezze azt. Hogy mégis inkább hajlik a népi kormányzás felé, az nem valamiféle „jog"-eszme eredménye, hanem azé a belátásé, hogy a népi kormányzás kevésbé kegyetlen, gátlástalan és állhatatlan, mint a zsarnokság.

Próbáljuk meg most már szintézisben láttatni (ez az, amit Machiavelli sohasem tett meg) tanításának „morális" és „immorális" oldalát. A következőkben nem saját véleményem fejtem ki, hanem a nála - explicit vagy implicit módon - megtalálható nézeteket.

Vannak bizonyos politikai javak, melyek közül három különösen fontos: a nemzeti függetlenség, a biztonság és a kiegyensúlyozott alkotmány. Az a legjobb alkotmány, amely a törvényes jogokat a fejedelem, a nemesség és a nép között azok valós hatalmának arányában osztja fel, mert ilyen alkotmány mellett nehéz sikeres forradalmat indítani, s így lehetséges a stabilitás, de épp e stabilitás érdekében bölcs dolog, ha a nép hatalmat kap. Ennyit a célokról.

De a politikában óhatatlanul fölmerül az eszköz kérdése is. Értelmetlenség valamely politikai célkitűzés elérését olyan módszerekkel megkísérelni, amelyek szükségképpen csődöt mondanak; ha a célt jónak tartjuk, akkor az eléréséhez megfelelő módszert kell választanunk. Az eszköz problémáját - tisztán tudományos szempontból - vizsgálhatjuk úgy is, hogy eltekintünk a célok rossz vagy jó voltától. A „siker" célunk elérését jelenti, bármi legyen is az. Ha pedig beszélhetünk siker-tudományról, akkor a gonoszak sikereit éppúgy tanulmányozhatjuk, mint a jókéit, sőt még inkább, mivel a bűnösök sikereinek tárháza sokkal nagyobb, mint a szenteké. Ha viszont ezt a diszciplínát megteremtettük, akkor az éppolyan tanulsággal szolgálhat a szentek számára is, mint a bűnösök számára, hiszen ha a szent a politikába ártja magát, ugyanúgy a siker elérésére kell törekednie, mint a bűnösnek.

Végső soron mindez hatalom kérdése: bármilyen politikai cél eléréséhez ilyen vagy olyan hatalom szükséges. Ezt a nyilvánvaló tényt rendszerint olyan politikai jelszavakkal szokás leplezni, mint hogy „a jó győzni fog" vagy „a gonosz diadala rövid életű". Ha az az oldal győz, amelyet mi jónak tartunk, akkor nyilván az rendelkezett nagyobb hatalommal. Igaz, hogy a hatalom gyakran a közvéleménytől is függ, az pedig a propagandától; igaz továbbá, hogy előnyös, ha a propaganda során erényesebbnek mutatkozunk ellenfelünknél (és ennek egyik módja az, ha valóban erényesebbek is vagyunk). Így előfordulhat néha, hogy az az oldal győz, amelyik a legtöbbet tudja felmutatni a nagyközönség által erényeknek tartott vonások közül. El kell ismernünk Machiavellinek, hogy ez nagyon fontos tényező volt az egyház hatalmának növekedésében a 11-13. sz.-ban. Itt azonban mindjárt meg kell említenünk néhány megszorítást. Először is, a hatalomra jutottak - a propaganda ellenőrzése révén - képesek azt a látszatot kelteni, hogy az ő pártjuk az erényes: pl. egy New York-i vagy bostoni elemi iskolában senki sem tudná felsorolni VI. Sándor bűneit. Másodszor, vannak olyan zűrzavaros időszakok, amikor a nyílt kalandorság is sikerre vezethet. Ilyen volt pl. Machiavelli kora is. Ilyenkor gyorsan elharapódzó cinizmust figyelhetünk meg: az emberek hajlandók mindent elnézni, ha kifizetődik számukra. De, mint Machiavelli maga is megjegyzi, még ilyen korszakokban is kívánatos legalább az erényesség látszatát megőrizni a mit sem sejtő publikum előtt.

De mindjárt tovább is fűzhetjük a gondolatmenetet. Machiavelli meg van győződve arról, hogy a művelt emberek csaknem bizonyosan gátlástalan egoisták. Ha valaki manapság - mondjuk - köztársaságot akarna alapítani, úgy találná, hogy sokkal könnyebben boldogul a hegylakókkal, mint egy nagyváros polgáraival, mert az utóbbiak már mind korrumpálódtak. Ha viszont valaki gátlástalan egoista, akkor a legbölcsebb, ha viselkedését ahhoz a népcsoporthoz igazítja, amelyikkel dolga lesz. A reneszánsz egyház ténykedése mindenkit megdöbbentett, de csak az Alpoktól északra volt akkora a sokk, hogy kiváltotta a reformációt. Luther lázadásának kezdetén a pápai udvar jövedelmei minden bizonnyal nagyobbak voltak annál, mint amekkorák lehettek volna, ha VI. Sándor és II. Gyula erényesebbek lettek volna, s ha ez igaz, akkor az itáliai reneszánsz cinizmusa az ok. Következésképpen a politikusok akkor viselkednek tisztességesebben, ha erényes közösségtől függenek, mint ha olyantól, amely közömbös a morális megfontolások iránt. Hasonlóképpen becsületesebbek lesznek, ha bűneik - már ha egyáltalán vannak - azonnal széles körben ismertté válnak, s nem fedi el őket a saját irányításuk alá rendelt cenzúra. Egyes bűnöket el lehet leplezni képmutatással, de azokat igazán csökkenteni csak megfelelő intézményekkel lehet.

Machiavelli politikai gondolkodása - a legtöbb ókori szerzőéhez hasonlóan - egy szempontból meglehetősen felszínes. Olyan nagy törvényalkotókkal foglalkozik, mint Lükurgosz és Szolón, akik állítólag egyszeriben egy egészen új közösséget alkottak meg, tekintet nélkül az előzményekre. Az a koncepció, hogy a közösség organikusan növekvő egész, melyet a politikusok is csak korlátozott mértékben képesek befolyásolni, alapjában véve újkori gondolat, s az evolúció elméletéből kapott fontos megerősítést; természetes, hogy Machiavellinél ugyanúgy nem találjuk meg, mint Platónnál.

Felvetődhet azonban, hogy a társadalom evolúciós felfogása - bár a múltra vonatkozóan igaz - ma már nem alkalmazható, a jelenre és a jövőre vonatkozóan sokkal mechanisztikusabb elképzeléssel kell helyettesítenünk. Oroszországban és Németországban új társadalmak jöttek létre, sok tekintetben úgy, ahogyan a mítoszbeli Lükurgosz megteremtette a spártai poliszt. Az ókori törvényhozó története jószándékú mítosz: a mai törvényhozóé rémítő valóság. A világ ma jobban hasonlít Machiavelliére, mint korábban bármikor, s ha a ma embere azt reméli, hogy megcáfolhatja filozófiáját, akkor sokkal mélyebben el kell gondolkodnia, mint ahogy az akár a 19. sz.-ban is szükségesnek látszott.

4. fejezet 

ERASMUS ÉS MORUS TAMÁS

Az északi országokban a reneszánsz később kezdődött, mint Itáliában, és hamarosan össze is vegyült a reformációval. Volt azonban egy rövid időszak a 16. sz. elején, amikor az új tanítás széles körben elterjedt Franciaországban, Angliában és Németországban, anélkül, hogy teológiai vitákat keltett volna. Ez az északi reneszánsz sok mindenben eltér itáliai előzményétől: nem volt anarchikus vagy amorális, sőt ellenkezőleg, a jámborsággal és a köz erényességével társult. Inkább az foglalkoztatta, hogyan alkalmazza a filológiai módszereket a Bibliára és hogyan állítson össze a Vulgatánál pontosabb szöveget. Kevésbé volt csillogó, de annál megbízhatóbb, mint itáliai elődje; kevésbé foglalkoztatta az egyéni tudás fitogtatása, mint az, hogy a tudományt minél szélesebb körben terjessze.

Erasmus és Morus Tamás példáján próbáljuk megvilágítani az északi reneszánsz néhány sajátosságát. Közeli barátság fűzte őket egymáshoz, de sok minden más is közös volt bennük. Mindketten tudós emberek voltak, bár Morus kevésbé, mint Erasmus, egyformán gyűlölték a skolasztikus filozófiát: mindketten belülről akarták megreformálni az egyházat, és sajnálattal vették tudomásul a protestáns egyházszakadást; mindegyikük szellemes és jótollú író volt. Luther lázadása előtt ők voltak a szellemi vezéregyéniségek, ekkor azonban a világ - mindkét vitázó fél oldalán -túlságosan erőszakossá vált számukra: Morus mártíromságot szenvedett, Erasmus tétlenségbe süppedt.

A szó szoros értelmében véve egyikük sem volt filozófus. Azért beszélek mégis éppen róluk, mert kettejük munkássága jól szemlélteti egy forradalom előtti korszak hangulatát, amikor már széles körű követelések hangzanak el a mérsékelt reformok iránt, de a szélsőségek még nem kényszerítették a reakció oldalára a félénk újítókat. Ők példázzák egyúttal azt is, hogy a skolasztika ellenhatásaként milyen averziók éltek sokakban mindenfajta teológiai vagy filozófiai rendszerezéssel szemben.

Erasmus (1466-1536) Rotterdamban született törvénytelen gyermekként - ezért is ötlött ki egy romantikus, de hamis történetet születése körülményeiről. Apja valójában pap volt, aki némi tanultságot szerzett, sőt görögül is tudott valamicskét. Szülei még gyermekkorában meghaltak, s gyámjai (nyilván mert elsikkasztották a pénzét) rávették, hogy beálljon szerzetesnek a steyri kolostorba: emiatt a lépése miatt egész életében bánkódott. Egyik gyámja iskolamester volt, de kevésbé tudott latinul, mint a diák Erasmus. A fiú egyik latin nyelvű levelére ezt a választ írta: „Ha legközelebb megint ilyen választékosán találnál írni, légy szíves, mellékelj hozzá kommentárt is."

1493-ban Cambrai püspökének, az Aranygyapjas Rend kancellárjának titkára lett, s ez lehetővé tette számára, hogy, elhagyja a kolostort és utazhasson - bár egyelőre nem Itáliába, ahogyan remélte. Görögtudása akkoriban még elég csekély volt, de perfekt latinistának számított. Különösen csodálta Lorenzo Vallát, a latin nyelv választékosságáról írott könyve miatt. A jó latinságot - Szt. Ágostonra és Szt. Jeromosra hivatkova - teljes mértékben összeegyeztethetőnek tartotta az igaz hitélettel (bár láthatóan megfeledkezett arról az álomról, melynek során az Úr megrótta Jeromost Cicero olvasása miatt).

Egy ideig a párizsi egyetemet látogatta, de csakhamar rájött, hogy nem sok hasznát látja. Az egyetem nagy napjait a skolasztika kezdetétől Jean de Gersonig, ill. a konciliárius mozgalomig élte, ekkorra azonban a régi disputák már meddőkké váltak, kiüresedtek. Tomisták és scotisták, közös néven a régiek vitatkoztak az occamistákkal, akiket terministáknak vagy moderneknek is neveztek. Végül 1482-ben a két fél kibékült egymással és közös ügyükké tették a humanisták elleni harcot, akik az egyetemi körökön kívül igyekeztek Párizsban előretörni. Erasmus gyűlölte a skolasztikát: önmagát túlélt, elavult rendszernek tartotta. Egyik levelében ír arról, hogy amikor a doktori fokozat elnyerésére pályázott, nem törekedett arra, hogy különösebben méltóságteljes és bölcs szónoklatot tartson és hogy egyáltalán nincs ínyére egyetlen filozófia, így Platón és Arisztotelész filozófiája sem, bár őket, minthogy ókoriak, nagy tisztelettel illenék említeni.

1499-ben tett először látogatást Angliában: itt kedvelte meg a leánycsókolgatás divatját. Angliában barátságot kötött Colettel és Morusszal, akik arra buzdították, hogy az irodalmi játszadozás helyett fogjon valami komolyabb munkába. Colet ekkoriban úgy tartott előadásokat a Bibliából, hogy nem is tudott görögül; Erasmus - érezve, hogy ő is szívesen foglalkozna a Bibliával - elengedhetetlennek tartotta a görögtudást. Miután 1500 elején elhagyta Angliát, hozzálátott a görög nyelv tanulásához, persze csak autodidakta módon, mert nem volt pénze arra, hogy tanárt fogadjon. 1502 őszére már haladó szintre jutott, s mikor 1506-ban Itáliába ment, úgy találta, hogy az ottaniak sem tudnak már semmi újat nyújtani neki. Elhatározta, hogy kiadja Szt. Jeromos műveit és a görög nyelvű Újtestamentumot, új latin fordítással: mindkettő 1516-ban készült el. A Vulgata nyelvi pontatlanságainak felfedezésével később számos érvet adott a protestánsok kezébe, vitáik során. Megpróbált héberül is megtanulni, ezt azonban hamarosan feladta.

Az egyetlen Erasmus-mű, amelyet még ma is olvasnak, A balgaság dicsérete. A könyv terve akkor merült fel benne, amikor 1509-ben az Alpokon át utazott Itáliából Angliába. Londonba érve hamarosan le is írta Morus Tamás házában, sőt neki is dedikálta, tréfásan célozva a címzett megfelelő voltára, hiszen a „mórosz" görög szó „bolondot" jelent. A könyvben maga Balgaság istennő beszél egyes szám első személyben, nagy élvezettel zengedez saját dicsőségéről; elbeszéléseit csak még életszerűbbé teszik a kötet Holbein-illusztrációi. A Balgaság szól az emberi lét minden egyes részletéről, az összes társadalmi osztályról, rétegről és foglalkozásról. Ami az ő személyét illeti - mondja - nélküle az emberi nem ki is halna, mert ugyan ki házasodnék meg balgaság nélkül? A bölcsesség ellenszeréül azt tanácsolja, hogy „vegyünk el egy ártatlan és ostoba teremtést, aki azonban mégis oly hasznos és alkalmas arra, hogy a férfiak merevségét és mogorvaságát meglágyítsa és feloldja". Ki lehet boldog hízelgés vagy önszeretet nélkül? Ám valójában e boldogság is csak balgaság. Azok a legboldogabbak, akik a legközelebb állnak a vadállatokhoz, és képesek levetkőzni minden értelmüket. A legjobb boldogság az (ön)csaláson alapuló boldogság, mert ez kerül a legkevesebbe: könnyebb magunkat királynak képzelni, mint valóban királlyá tenni. Erasmus a továbbiakban kigúnyolja a nemzeti büszkeséget és a tudósi önteltséget: szerinte a művészetek és tudományok szinte minden professzora önhitt, s boldogságukat éppen ebből az önhittségből merítik.

Egyes helyeken a szatíra invektívába csap át. Itt a Balgaság Erasmus nagyon is komoly elmarasztalásának ad hangot az egyház visszaéléseivel szemben: a bűnbánatok és búcsúk, melyekkel a papok „azt számlálgatják, mennyi időt kell egy-egy léleknek a purgatóriumban töltenie"; a szentek, sőt Szűz Mária imádata, „akinek vakbuzgó hívei nem átallják az anyát a Fiú elébe helyezni"; a teológusok vitái a Szentháromságról és az inkarnációról, az átlényegülés [transzszubsztanciációj tana, a skolasztikus szekták, a pápák, a bíborosok és püspökök, mind-mind maró gúny tárgyává válnak. Különösen heves kirohanást intéz a szerzetesrendek ellen: azok tagjai szerinte „eszelős bolondok", akikbe ugyan kevés vallásos érzés szorult, de akik „nagyon is szeretik önmagukat és saját boldogságuk elragadtatott csodálói". Úgy tesznek, mintha a vallás aprólékos szertartásosság kérdése volna. „Hány csomóra is kössék pontosan a sarujuk kötőjét; mikor milyen színű és anyagú öltözéket vegyenek magukra; milyen széles és hosszú legyen az övzsinórjuk" - és így tovább. „Szórakoztató lesz hallani, hogyan mentegetőznek majd a nagy égi törvényszék előtt: az egyik azzal kérkedik, hogy sikerült kiölnie magából a húsevés vágyát, mert csakis hallal táplálkozott; a másik azt hozza fel, hogy földi életének nagy részét a zsoltáréneklés isteni gyakorlatával töltötte... egy másik, hogy hatvan éven át nem érintett pénzt a keze, csakis vastag kesztyűben". De ekkor közbevág Krisztus „Jaj nektek, írástudók és farizeusok! ... Én csak egy parancsot hagytam hátra nektek, a felebaráti szeretet parancsát, de úgy hallom, egyikőtök se vallja azt, hogy híven teljesítette volna." A földön azonban mégis félelmetesek ezek az emberek, mert a gyónás folytán sok titok birtokába jutnak s részegen gyakorta kifecsegik ezeket.

Erasmus a pápákat sem kíméli. Szerinte alázatosságban és szegénységben követniük kellene Mesterüket. „Egyetlen fegyverük a Szentlélek kellene hogy legyen, de ezzel nagyon is bőkezűen bánnak, akárcsak egyházi kiközösítésekkel, felfüggesztésekkel, feljelentéseikkel, súlyosbító határozataikkal, kisebb-nagyobb egyházi átkaikkal, dörgedelmes bulláikkal, melyek lehetetlenné teszik azt, akire lesújtanak; ám ezeket a fegyvereket a szentséges atyák mindig csak olyanok ellen vetik be, akik az ő szemükben a gonosz ösztönzésére és istenfélelem híján alattomos és gonosz szándékkal csökkenteni és gyengíteni próbálják Szt. Péter örökségét."

Az ilyen és hasonló kirohanások alapján úgy sejthetnénk, hogy Erasmus örömmel fogadta a reformációt, a valóság azonban másként alakult.

A könyv azzal a komolynak szánt gondolattal zárul, hogy az igaz vallásosság is a balgaság egy fajtája. Összességében kétféle balgaság létezik: az egyik az, amelyet ironikusan, a másik az, amelyet komolyan dicsér; ez utóbbi nyilvánul meg a keresztényi együgyűségben, míg az előző dicséret alkalmat ad Erasmusnak arra, hogy kifejtse ellenérzését a skolasztikus filozófiával és a nem klassszikus latint oktató tanárokkal szemben. De e fejtegetéseknek van egy mélyebb rétege is: tudomásom szerint itt jelenik meg először az irodalomban az a - Rousseau által a Savoyai vikárius c. művében kifejtett - gondolat, miszerint az igaz vallásosság nem az észből, hanem a szívből fakad, és hogy semmi szükség aprólékosan kifundált teológiára. Ez a nézet az idők folyamán egyre általánosabbá vált, s ma a protestánsok többsége ezt vallja. Ez a felfogás lényegében a görög intellektualizmus elvetését jelenti az északi szentimentalizmus javára.

Erasmus, második angliai útja alkalmával, öt évig (1509-14) tartózkodott részint Londonban, részint Cambridge-ben; jelenléte fontos szerepet játszott az angliai humanizmus ösztönzésében. Az angol közoktatás rendszere - egészen a legutóbbi időkig - szinte pontosan megegyezett az ő elképzeléseivel: mélyreható görög és latin nyelvi alapozásra épült, mely nemcsak a fordítást, hanem a fogalmazást is magában foglalta, versben és prózában. A természettudomány - bár a 17. sz.-tól domináns szerepet játszott - nem volt méltó egy „gentleman" vagy egy pap figyelmére. Platónt illett tanulmányozni, de azokat a témákat már nem, amelyeket Platón tanulmányozásra érdemesnek tartott. Mindez Erasmus hatásával hozható összefüggésbe.

A reneszánsz embereiben mérhetetlen kíváncsiság élt; Huizinga szerint „ezek a szellemek sohasem teltek be a nekik jutó meglepő véletlenek, furcsa részletek, ritkaságok és anomáliák sorával". Ám ezeket a különlegességeket kezdetben nem a valóságban, hanem a régi könyvekben kutatták. Erasmust érdekelte a világ, de amúgy nyersen nem tudta megemészteni; előbb latinul vagy görögül kellett tálalni neki, hogy elfogyaszthassa. Az utazók által mesélt történeteket kételkedve fogadták, de elhittek minden, Pliniusnál olvasható csodát. E kíváncsiság azonban a könyvekről fokozatosan átterjedt a valós világra: az emberek édeklődése megnőtt az éppen felfedezett vademberek és különleges állatok iránt, és háttérbe szorultak a klasszikus szerzők híradásai. Caliban Montaigne leleménye, de Montaigne kannibáljai az utazók beszámolóiból váltak ismertté. „Az emberevőket és azokat, akiknek feje a hónuk alatt nő" Othello látta, nem az antikvitásból ismeretesek.

Így a reneszánsz kíváncsisága irodalmi téma helyett fokozatosan tudományos vizsgálódássá vált. Az új tények özöne annyira lenyűgözte az embereket, hogy először csak együtt sodródtak az árral. A régi tudományos rendszerek téves volta egyre inkább nyilvánvalóvá vált: az új felfedezések már nem voltak beilleszthetők Arisztotelész fizikájába, Ptolemaiosz asztronómiájába és Galénosz orvostudományába. Montaigne és Shakespeare megelégedett a zűrzavarral: a felfedezés nagyszerű dolog, de legnagyobb ellensége a rendszerezés. A rendszerteremtő képesség egészen a 18. sz.-ig nem is tudott lépést tartani az új ténybeli ismeretekkel. Mindez azonban eléggé messze vitt bennünket Erasmustól, aki számára Kolumbusz még kevésbé volt érdekes, mint az argonauták.

Erasmus gyógyíthatatlanul és szemérmetlenül irodalmár lélek volt. Írt egy könyvet Enchiridon militis Christiani c., melyben az analfabéta katonáknak azt a tanácsot adja, hogy szorgalmasan olvassák a Bibliát, de Platónt, Ambrust, Jeromost és Ágostont is.

Vaskos gyűjteményt állított össze latin közmondásokból, majd ezt a későbbi kiadásokban számos göröggel is kiegészítette; eredetileg az volt a célja, hogy megtanítsa az embereket helyes latinsággal fogalmazni. Írt egy rendkívül népszerű könyvet Nyájas beszélgetések c., mellyel azt kívánta illusztrálni, hogyan lehet latinul társalogni a leghétköznapibb dolgokról, mint amilyen pl. a kuglizás. Ez akkoriban bizonyára jóval nagyobb haszonnal kecsegtetett, mint ma gondolnánk, hiszen a latin volt az egyetlen nemzetközi nyelv: a párizsi egyetem diákjai Nyugat-Európa legkülönfélébb tájairól verbuválódtak, így gyakran előfordulhatott, hogy a latin volt az egyetlen nyelv, amelyen két diák szót válthatott egymással.

A reformáció kezdete után Erasmus először a makulátlan ortodox katolicizmusú Leuvenben élt, majd a protestánssá lett Baselban. Mindkét fél megpróbálta a maga oldalára állítani, de hosszú ideig hiába. Mint már láttuk, igen keményen szólt korábban is az egyházi visszaélésekről és az egyes pápák bűnösségéről: most 1518-ban, Luther lázadásának évében kiadott egy szatírát Julius exclusus c., melyben azt írja le, miért nem sikerült II. Gyulának a mennyekbe jutnia. Luther erőszakossága azonban visszariasztotta, mert gyűlölte a háborúskodást. Végül is a katolikusok oldalán állapodott meg. Egy 1524-ben írt művében igyekszik megvédeni az akaratszabadság elvét, melyet Luther Szt. Ágoston nyomán, de annak érveit eltúlozva tagadott. Luther durván replikázott, így Erasmus még inkább az egyházi reakcióhoz sodródott. Ettől kezdve haláláig egyre érdektelenebbé vált: világéletében félénk ember volt, s az elkövetkezendő idők nem kedveztek a félénkeknek. A tisztességes emberek előtt csak két tisztességes lehetőség állt: a mártíromság vagy a győzelem. Barátja, Morus Tamás arra kényszerült, hogy az előbbit válassza; halálát Erasmus e szavakkal kísérte: „Bárcsak sose ártotta volna magát Morus e veszedelmes vitába s a teológia dolgát hagyta volna a teológusokra!" Erasmus túl sokáig élt, megérte azt a kort, melyet már új erények és új bűnök - a heroizmus és az intolerancia -jellemeztek, s ezek egyikét sem tudta magáévá tenni.

Morus Tamás (1478-1535) mint ember sokkal nagyszerűbb egyéniség Erasmusnál, de hatása jóval kisebb jelentőségű volt. Humanistaként is mélységes vallásosság jellemezte. Oxfordban kezdett el görögül tanulni, de ez akkoriban még szokatlan volt, sőt az itáliai hitetlenekkel való szimpátia jelének számított. A hatóságok és apja is kifogást emelt ezen szándékával szemben, s közös erővel sikerült eltávolítaniuk az egyetemről. Ezek után a karthauzi rend felé kezdett vonzódni, rendkívül szigorú mértékletességben élt, és azt tervezte, belép a rendbe. Ettől a szándékától nyilván Erasmus térítette el (ekkortájt találkoztak először). Mivel apja ügyvéd volt, úgy döntött, az ő nyomdokaiba lép. 1504-ben parlamenti taggá választották és ő vezette az ellenzéket VII. Henrik új adók bevezetését célzó követelésével szemben. Az akció sikerrel járt, de a király őrjöngött: Morus apját a Towerba záratta és csak 100 font lefizetése után volt hajlandó szabadon engedni. Morus a király 1509-ben bekövetkező halála után visszatért a jogi pályára. Elnyerte VIII. Henrik kegyét: a király 1514-ben lovaggá ütötte és különféle követségekbe küldte. Folyton hívta az udvarba is, de Morus mindannyiszor elhárította a kérést; végül a király maga ment hozzá - hívatlanul - ebédre, Morue chelsea-i házába. Morusnak nem voltak illúziói VIII. Henrikkel kapcsolatban; egy alkalommal, amikor többen gratuláltak neki a király kegyéhez, csak ennyit mondott: „Ha a fejem csak egy várat is nyerhetne a számára Franciaországban, akkor biztosan repülne."

Mikor Wolsey lordkancellár megbukott, a király Morust nevezte ki a helyére. Ő a szokásostól eltérően minden ajándékot visszautasított a peres felektől. Hamarosan azonban kegyvesztetté vált, mert a király, hogy feleségül vehesse Boleyn Annát, el akart válni Aragóniai Katalintól, Morus viszont kérlelhetetlenül szembeszegült a válással. Így azután 1532-ben le is mondott tisztéről. Hivatalbeli megvesztegethetetlenségét jól mutatja az a tény, hogy lemondása után is csak évi száz font jövedelemmel rendelkezett. Szilárd meggyőződése ellenére a király őt is meghívta Boleyn Annával tartandó mennyegzőjére, Morus azonban vissszautasította a meghívást. 1534-ben a király elfogadtatta a parlamenttel a királyi fennhatóságról szóló törvényt, mely őt az angliai egyház fejévé - ha nem is pápájává - nyilvánította. E törvény értelmében mindenkinek fel kellett esküdnie a királyi szupremáciára, ezt azonban Morus nem volt hajlandó megtenni. Ezugyan önmagában csak kötelességmulasztásnak számított és nem volt főbenjáró bűn, ám - meglehetősen kétes tanúvallomás alapján -rábizonyították, hogy állítólag azt mondta: a parlament nem teheti meg Henriket az egyház fejévé; ennek alapján elítélték és lefejezték. Vagyonát Erzsébet hercegnő kapta meg és birtokolta haláláig.

Morus nevére jórészt csak Utópia c. könyve kapcsán szokás emlékezni. Utópia a déli félteke kis szigete, ahol minden a lehető legoptimálisabban történik. Egy Raphael Hythloday nevű tengerész vetődött el oda, majd ötéves tartózkodás után csupán azért tért vissza Európába, hogy az ottani bölcs szokásokat és intézményeket megismertesse.

Utópiában, akárcsak Platón államában, minden dolog közös tulajdonban van, mert a közjó csakis ott érvényesülhet, ahol nincs magántulajdon, kommunizmus nélkül pedig nem létezhet egyenlőség. Morus itt közbeveti, hogy a kommunizmus tétlenné teszi az embereket és aláássa a hivatalok tekintélyét, de erre Raphael csak annyit mond: senki sem állítana ilyesmiket, ha élt volna Utópiában.

Utópiában ötvennégy, teljesen azonos felépítésű város van, mindössze annyi különbséggel, hogy az egyik a főváros. Az utcák mindenütt húsz láb szélesek s a magánházak is mind teljesen egyformák; egyik ajtajuk az utcára, a másik a kertre nyílik. Az ajtókon nincsenek zárak, mindenki beléphet bármelyik házba. A háztetők laposak. Az emberek tízévenként házat cserélnek - nyilván azért, hogy ne alakulhasson ki a tulajdonosság érzete. Vidéken farmokon folyik a gazdálkodás, mindenütt negyven emberrel, köztük két szolgával. Minden farm egy idős és bölcs gazda s gazdaasszony irányítása alatt áll. A csirkéket nem kotlósokkal keltetik, hanem inkubátorokban (ezek természetesen nem léteztek Morus korában). Mindenki egyforma ruhát visel, bár természetesen különbség van egyfelől a férfiak és nők, másfelől a házasok és nem házasok viselete között. Ruházatuk nem a divattal változik, sőt nincs eltérés a nyári, ill. téli öltözékük között sem. Munka közben bőr- vagy irharuhát viselnek; egy öltözet ruha hét évig van használatban. Munka után gyapjúköpenyt terítenek munkaruháik fölé: ezek ugyancsak mind egyformák és természetes gyapjúszínűek. Minden család maga készíti ruházatát.

Mindenki, férfi és nő egyaránt napi hat órát dolgozik, hármat ebéd előtt, hármat az után. Mindannyian nyolc órakor fekszenek és nyolc órát alszanak. Kora reggelente előadásokat hallgathatnak, melyek ugyan nem kötelezőek, mégis tömegesen vesznek részt rajtuk. Vacsora után egy órát játéknak szentelnek. A hat órai munka bőven elégséges, mert senki se tétlenkedik és nem végeznek haszontalan munkát; nálunk ugye az asszonyok, a papok, a gazdagok, a szolgák és a koldusok többnyire semmi hasznosat nem tesznek, s „hála" a gazdagoknak, sok munka fecsérlődik el szükségtelen luxuscikkek termelésére - mindezt Utópiában el tudják kerülni. Ha úgy alakul, hogy többlettermék jön létre, akkor a hivatalnokok egy időre rövidebb munkaidőt írnak elő.

Egyeseket kiválasztanak a tudomány számára és felmentik őket a többi munkák alól, amíg megfelelőnek tartják a teljesítményét. A kormányzati teendőkkel foglalkozókat a tanultak közül választják. A kormányzás módja közvetett választáson alapuló képviseleti demokrácia. A kormányfő a fejedelem, akit élethossziglan választanak meg, de ha zsarnoki uralomra tör, megfoszthatják hatalmától.

A családi élet patriarchális: a nős fiúk atyjuk házában maradnak, annak irányítása alatt, hacsak a családfő nincs már az aggkori elmegyengeség állapotában. Ha egy család túl nagyra nő, a felesleges gyermekeket egy másik családba irányítják át. Ha egy város válik túlságosan kiterjedtté, akkor lakosainak egy része átköltözik más városba. Ha minden város túlzottan földuzzad, akkor új várost alapítanak egy lakatlan területen. Arról nem szól a fáma, mi a teendő, ha minden lakatlan földet igénybe vettek már. A vadállatok megölését - élelemszerzés céljából - mindig a szolgák végzik, nehogy a szabad polgárok megtapasztalják a kegyetlenség ízét. A betegeknek kiváló közkórházak állnak rendelkezésre, s szívesen is veszik igénybe ezek szolgáltatásait. Étkezniük otthon is szabad, de a legtöbben közös ebédlőcsarnokokban esznek. Itt a „piszkos munkát" a szolgák végzik, de a főzés az asszonyok, a felszolgálás az idősebb gyermekek feladata. Egyik padon a férfiak, a másikon a nők foglalnak helyet; a szoptatós anyáknak, akiknek öt évnél fiatalabb gyermekük van, külön helyiségben tálalnak. Minden anya maga szoptatja gyermekét. Az öt éven felüli, de a felszolgáláshoz még fiatal gyermekek „bámulatos csendben várakoznak", míg szüleik étkeznek; ők nem kapnak külön ételt, hanem meg kell elégedniük azokkal a maradék falatokkal, melyeket az asztalnál ülők adnak nekik.

Házasság esetén mind a férfiakat, mind a nőket keményen büntetik, ha nem szűzen lépnek frigyre, sőt azt a családapát is infámiával bélyegzik meg gondatlansága miatt, akinek a házában az illetlenséget elkövették. A házasság előtt a vőlegény és a menyasszony láthatja egymást meztelenül, nehogy úgy járjanak, mint aki látatlanba vesz lovat. Az egyik fél házasságtörése vagy „elviselhetetlen önfejűsége" miatt kimondható a válás, de a vétkes fél nem házasodhat újra. Néha a válást pusztán a két fél kölcsönös óhajára is lehetővé teszik. A házasságtörőket szolgasággal büntetik.

Folytatnak külkereskedelmet is, főként a vas beszerzése céljából, mert az egyáltalán nem található a szigeten, ill. a háborúval kapcsolatos okok miatt is. Az utópiabeliek nem tartják ugyan nagyra a harci dicsőséget, de mind a férfiak mind a nők megtanulják a fegyverforgatást. Csupán három ok miatt folyamodnak háborúhoz: hogy megvédjék saját földjüket a támadóktól; hogy felszabadítsák valamely szövetségesüket az idegen behatolástól; s hogy valamely elnyomott népet megszabadítsanak a zsarnokságtól. Ha csak tehetik, háborúikat zsoldosokkal vívatják meg. Arra törekednek, hogy más népeket adósaikká tegyenek, s ezt az adósságot zsoldosok kiállításával törlesszék. Háborús célokra tartalékolnak aranyat és ezüstöt is, hogy fizetni tudják az idegen zsoldosokat. Ők maguk nem használnak pénzt, s az arany iránti megvetésüket azzal is jelezni kívánják, hogy éjjeli edényt és a szolgáknak láncot készítenek belőle. A gyöngyök és gyémántok csak kisgyerekek ékszerei, felnőtteké sohasem. Ha háborúban állnak valakivel, magas jutalmat tűznek ki annak, aki megöli az ellenséges ország fejedelmét, még magasabbat, ha élve hozza őt elébük vagy ha a fejedelem maga szolgáltatja ki magát nekik. Sajnálatot éreznek az ellenség sorai között harcoló kisemberek iránt, „mert tudják, hogy őket akaratuk ellenére, fejedelmük és főembereik eszeveszett vadsága kényszerítette a háborúba". A nők ugyanúgy harcolnak, mint a férfiak, bár senki sem kényszeríti őket a részvételre. „Harci eszközöket, gépeket rendkívül okosan képesek megtervezni és feltalálni.'' Láthatjuk tehát, hogy a háborúval kapcsolatos felfogásuk inkább ésszerű, mint heroikus, bár nagy bátorságról tesznek tanúbizonyságot, ha szükséges.

Ami erkölcsi felfogásukat illeti, megtudjuk, hogy túlságosan is hajlanak arra, hogy a boldogságot a gyönyörben lássák. Ennek azonban nincsenek negatív következményei, mert hitük szerint a túlvilágon a jók elnyerik méltó jutalmukat, a bűnösök pedig a nekik járó büntetést. Ugyanakkor nem aszketikus hajlamúak, ostobaságnak tartják a böjtöt. Többféle vallás is megtalálható körükben, és mindegyik toleranciát élvez. Csaknem mindannyian hisznek Istenben és a lélek halhatatlanságában; a néhány kivétel nem bejegyzett polgár, nem viselhet közéleti tisztséget, de egyébként nincs kitéve semmiféle zaklatásnak. Néhány szentéletű ember megtartóztatja magát a húsevéstől és a házasságtól: őket jámbornak tartják, de nem bölcsnek. Nők is lehetnek papok, ha elég idősek és özvegyek. Kevés papjuk van: őket tisztelik, de nincs semmilyen hatalmuk.

A szolgák vagy a szörnyű bűnöket elkövetők, vagy az olyan külföldiek közül kerülnek ki, akiket saját hazájukban halálra ítéltek és az utópiabeliek kiváltottak.

A fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek azt tanácsolják, hogy legyenek öngyilkosok, de továbbra is gondosan ápolják őket, ha vonakodnak ezt megtenni.

Raphael Hythloday azt is elmeséli, hogyan hirdette a kereszténység tanításait az utópiabelieknek, a hogy azok közül sokan megtértek, amikor megtudták, hogy Krisztus is ellenezte a magántulajdont. A kommunizmus fontossága az egész könyvben nagy hangsúlyt kap; a mű vége felé olvashatjuk: sok nép körében megfordultam, - mondja Raphael - de „seholsem tapasztaltam mást, mint hogy néhány gazdag ember összefogott, hogy a közjó ürügyén saját kiváltságos helyzetét biztosítsa".

Morus Utópiája számos tekintetben meglepően liberális felfogást tükröz. Nem annyira a kommunizmus hirdetésére gondolok, hisz az létező hagyomány a különféle vallási mozgalmakban, hanem arra, amit a háborúról, a vallásról, a vallási toleranciáról, az állatok indokolatlan legyilkolásáról (van egy igen ékesszóló részlet a könyvben a vadászat ellen) és az elnéző büntető törvénykönyv előnyeiről mond.  (Mindjárt a könyv elején hosszú érvelést olvashatunk az ellen, hogy a tolvajlást halállal lehessen büntetni). Meg kell azonban hagyni, hogy Morus Utópiájában -mint persze sok máshelyütt is - az élet elviselhetetlenül unalmas lehetett. A boldogsághoz elengedhetetlen a változatosság, s ebből Utópiába nemigen jutott. Ez minden megtervezett társadalom átka, legyen az valós vagy képzeletbeli.

5. fejezet 

A REFORMÁCIÓ ÉS AZ ELLENREFORMÁCIÓ

A reformáció és az ellenreformáció egyaránt a kevésbé civilizált népek lázadása volt Itália szellemi dominanciájával szemben. A reformáció esetében ez a jelleg politikai és teológiai vonatkozásokkal is kiegészült: elvetették a pápai tekintélyt és nem fizették meg az adót, amely a pápát kulcstartói szerepénél fogva megillette. Az ellenreformáció csupán a reneszánsz Itália szellemi és morális szabadossága ellen emelt szót: a pápa hatalmát nem csökkentette, sőt növelte, de ugyanakkor világosan leszögezte, hogy e tekintély nem egyeztethető össze a Borgiák és a Mediciek nemtörődömségével és feslettségével. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a reformáció német, az ellenreformáció spanyol szellemű volt. A korszak vallásháborúi egyúttal Spanyolország háborúi voltak ellenfeleivel szemben, s mindez abban az időben, amikor Spanyolország hatalma csúcsán állt. Az északi országok közvéleményének kifejeződése a reneszánsz Itáliával szemben a következő korabeli angol szólás:

Az angol, ha olaszos,

Maga a gonosz.

Megfigyelhetjük, hogy Shakespeare intrikusai között milyen sok az itáliai: Jágó talán a legismertebb közülük, de még egyértelműbb Jachimo szerepe a Cymbeline-ben: ő az, aki tévútra vezeti az Itáliában utazgató erényes brit férfiút, majd Angliába jőve gonosz fortélyaival gyötri a mit sem sejtő helybélieket. Az itáliaiak elleni morális felháborodásnak nagyon sok köze volt a reformációhoz; sajnálatos, hogy ez egyúttal magában foglalta mindannak elutasítását is, amit Itália korábban a civilizációért tett.

A reformáció és ellenreformáció három nagy alakja Luther, Kálvin és Loyolai Ignác volt. Szellemi értelemben mindhárman a középkori filozófiát képviselik, szemben az őket időben közvetlenül megelőző itáliaiakhoz vagy Erasmushoz és Morushoz képest. A reformáció kezdetét követő évszázad - filozófiai szempontból - teljesen terméketlen. Luther és Kálvin visszatért Szt. Ágostonhoz, bár tanításainak csak azt a részét fogadták el, melyben a lélek és Isten viszonyáról szól, az egyházzal kapcsolatos gondolatait nem. Teológiai céljuk az volt, hogy minél inkább csökkentsék az egyház hatalmát. Eltörölték a purgatóriumot, mert onnan a holtak leikeinek tömegeit lehetett megszabadítani. Elvetették a búcsúcédulák rendszerét, melyből a pápai jövedelem jó része származott. A predesztináció tana alapján a lélek halál utáni sorsa teljesen függetlenné vált a papi szertartásoktól. Bár a felsorolt újítások segítettek a pápa elleni küzdelemben, de egyúttal azt is megakadályozták, hogy a protestáns egyházak olyan hatalomra tegyenek szert a protestáns országokban, mint amilyennel a katolikus egyház bírt a katolikus államokban. A protestáns lelkészek - legalábbis az első időkben - éppoly bigottak voltak, mint a katolikus teológusok, de kevesebb hatalommal rendelkeztek, így kevesebb kárt is tudtak okozni.

A protestáns vélemények szinte kezdettől fogva megoszlottak a tekintetben, hogy legyen-e hatalma az államnak vallási ügyekben vagy sem. Luther hajlott rá, hogy az uralkodót elismerje egyháza fejéül, feltéve, ha protestáns meggyőződésű. Angliában VIII. Henrik és Erzsébet is nyomatékosan hangot adott ezen követelésének, de ugyanígy Németország, Skandinávia és (a spanyolokkal való szembeszegülés után) Hollandia protestáns fejedelmei is. Mindez felgyorsította azt az egyébként is érzékelhető tendenciát, hogy a királyi hatalmat mindinkább megnöveljék. Azok a protestánsok azonban, akik komolyan vették a reformációban itt-ott jelentkező individualista vonásokat, éppúgy nem voltak hajlandók alávetni magukat a királynak, mint a pápának. Az anabaptisták mozgalmát Németországban elfojtották ugyan, de eszméik átterjedtek Hollandiára és Angliára is. Cromwell és a Hosszú Parlament konfliktusának több összetevője is volt: teológiai szempontból azon folyt a vita, hogy egyesek szerint az állam dönthet vallási kérdésekben, mások szerint pedig nem. Később a vallásháborúk okozta enerváltság egyre inkább a vallási türelem megerősödéséhez vezetett, s ez lett egyik forrása annak a mozgalomnak, mely a 18-19. sz.-i liberalizmust kialakította.

A kezdetben meglehetősen gyors protestáns előretörést jórészt a Loyolai Ignác alapította jezsuita rend állította meg. Loyolai katona volt, rendjét tehát katonai mintára építette föl: mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott generálisának s minden jezsuitának úgy kellett éreznie, hogy harcban áll az eretnekséggel. A jezsuiták már a tridenti zsinat idejére befolyásos renddé váltak. Fegyelmezettek, képzettek voltak, teljesen az ügynek szentelték magukat és ügyes propagandát fejtettek ki. Teológiájuk tökéletes ellentétben állt a protestánsokéval: Szt. Ágoston tanításainak épp azon elemeit vetették el, amelyeket a protestánsok kiemeltek; hittek a szabad akaratban és elutasították a predesztinációt; szerintük az üdvösséget nem lehet csupán hittel elérni, hanem csakis a tettel párosuló hit lehet üdvözítő. A jezsuiták presztízsét csak tovább növelte a bennük buzgó misszionárius hév (főként távolkeleti tevékenységük során); Európában elsősorban mint gyóntatok voltak népszerűek, mivel (ha hihetünk Pascalnak) az eretnekség kivételével minden egyéb bűn iránt elnézőbbek voltak, mint más rendbeli papok. Nagy figyelmet szenteltek az oktatásnak is, így mély nyomokat hagytak a fogékony ifjak lelkében. Azokban a tárgyakban, amelyekben a teológia nem játszott szerepet, ők nyújtották a legmagasabb színvonalú oktatást: majd látni fogjuk, hogyan szerzett tőlük Descartes több matematikai tudást, mint kapott volna bárhol másutt. Politikai értelemben egységes, fegyelmezett testületet alkottak, amely nem riadt vissza semmilyen veszélytől vagy erőfeszítéstől; arra ösztökélték a katolikus fejedelmeket, hogy folytassanak kíméletlen eretneküldözéseket, és a győzelmes spanyol hadak nyomában haladva mindenütt visszaállították az inkvizíció rémét, így Itáliában is, mely csaknem egy évszázadon át a szabadgondolkodás hazája volt.

A reformáció és ellenreformáció hatása a szellemi szférára kezdetben tehát csak negatív volt, végső soron azonban haszonnal is járt. A harmincéves háború mindenki számára világossá tette, hogy sem a protestánsok, sem a katolikusok győzelme nem lehet teljes; fel kellett tehát adni a doktrinális egység középkori reményét, s ez növelte azt a szabadságot, hogy az emberek maguk alkothassanak véleményt maguknak még alapvető vallási kérdésekben is. A hitvallások különbözősége az egyes országokban lehetővé tette, hogy a hazai üldöztetés elől bárki külföldön keressen menedéket. A teológiai háborúskodások iránti csömör a tehetséges emberek figyelmét mindinkább a világi tárgyak, főként a matematika és a természettudományok felé fordította. Egyebek között ezek az okok magyarázzák, hogy míg a 16. sz. Luther fellépése utáni időszaka filozófiai szempontból teljesen terméketlen volt, addig a 17. sz.-ot a legnagyobb nevek fémjelzik, és ez a század teszi a legnagyobb lépést előre a görögök óta. Ez az előrelépés a természettudományokban kezdődött, de ezzel majd a következő fejezetben foglalkozunk.