2. FEJEZET 

A MILÉTOSZI ISKOLA

Az egyetemi használatra szánt filozófiatörténetek mindegyike abból indul ki, hogy a filozófia Thalésszal vette kezdetét, aki szerint minden vízből áll. E kijelentés könnyen kedvét szegi az ifjú kezdőnek, aki - talán nem túlságosan keményen - de azért mégiscsak igyekszik megadni azt a tiszteletet a filozófiának, amelyet a tanrend elvár tőle. Ugyanakkor bőven van okunk arra, hogy Thalészt tiszteljük, bár inkább mint tudóst, semmint filozófust a szó mai értelmében.

Thalész Milétoszban született. E kis-ázsiai város virágzó kereskedelmi központ volt, hatalmas rabszolgatömegekkel, ahol azonban elkeseredett osztályharc folyt a szabad lakosság körében a gazdagok és szegények között. „Milétoszban először a köznép kerekedett felül, és legyilkolta az arisztokraták feleségeit és gyerekeit, majd az arisztokraták győztek, s ellenfeleiket elevenen égették el, élő fáklyáikkal világítva meg a város nyílt térségeit." De jobbára hasonló körülmények uralkodtak Kis-Azsia más görög városaiban is Thalész korában.

Milétosz - a többi ión kereskedővároshoz hasonlóan - jelentős gazdasági és politikai fejlődésen ment át a 7-6. sz. folyamán. Kezdetben a politikai hatalmat a földbirtokos arisztokrácia gyakorolta, majd fokozatosan fölváltotta őket a kereskedői plutokrácia. Ezek helyébe később türannosz lépett, aki a hatalmat (rendszerint) a demokraták támogatásával szerezte meg. Keleten a lüdiai királyság volt a tengerparti görög városok szomszédja, de baráti viszonyt tartott fenn velük Ninive bukásáig (Kr. e. 612). Ezután Lüdia már szabadon fordíthatta figyelmét nyugat felé, bár Milétosznakjórészt továbbra is sikerült megőriznie a baráti kapcsolatokat vele, főként Kroiszosz, az utolsó lüd király idejében, aki pedig Kr. e. 546-ban Ciprust is meghódította. Fontosak voltak Milétosz egyiptomi kapcsolatai is, ahol a király hatalma fenntartásában görög zsoldosokra támaszkodott, és már korábban megnyitotta néhány városát a görög kereskedők előtt. Egyiptom területén a legkorábbi görög település egy milétoszi helyőrségtől védett erődítmény volt, de a Kr. e. 610-560 közötti időszakban Daphnai lett legjelentősebb városuk; Jeremiás és több más zsidó itt talált menedéket Nabukodonozor elől (Jer 43,5). Más kérdés, hogy míg Egyiptom kétségkívül hatott a görögségre, a zsidók egyáltalán nem, s aligha feltételezhetjük, hogy Jeremiás az elborzadáson kívül mást is érezhetett a szkeptikus iónok iránt.

Thalész datálására vonatkozóan a leghitelesebb bizonyítékunk, - mint már láttuk - hogy állítólag megjósolt egy napfogyatkozást, melynek a csillagászok szerint Kr. e. 585-ben kellett megtörténnie. Egyébként más bizonyítékok is egybehangzóan erre az időre teszik tevékenységét. A napfogyatkozás megjóslása nem feltétlenül bizonyítja különleges zsenijét; mint tudjuk, Milétosz szövetségben állt Lüdiával, Lüdia pedig kulturális kapcsolatokat tartott fenn Babilóniával, és a babilóniai csillagászok fedezték fel, hogy a napfogyatkozások nagyjából tizenkilenc éves ciklusokban fordulnak elő.

A holdfogyatkozásokat eléggé pontosan meg tudták jósolni, de a napfogyatkozásokkal kapcsolatban zavart keltett bennük az a körülmény, hogy az az egyik helyen látható, míg másutt nem. Következésképpen csak annyit tudhattak, hogy ekkor és ekkor valószínűleg napfogyatkozás várható, s bizonyára Thalész is csak ennyit tudott. Azzal már sem ő, sem a babilóniaik nem lehettek tisztában, mi is e ciklusok magyarázata.

Thalészről azt tartják, hogy bejárta Egyiptomot és onnan hozta magával a görögöknek a geometria tudományát. Az egyiptomi geometriai tudás azonban jórészt gyakorlati szabályelvekből állt, így nincs okunk feltételezni, hogy Thalész valóban eljutott volna olyan deduktív bizonyításokig, amilyeneket a későbbi görögök fedeztek fel. Valószínűleg rájött, hogyan lehet kiszámítani egy hajó parttól való távolságát két szárazföldi megfigyelőpont segítségével és hogyan lehet megbecsülni a piramisok magasságát az árnyékuk hossza alapján, de a többi más, neki tulajdonított mértani tétel valószínűleg nem tőle származik.

Thalész a hét görög bölcs egyike volt, akik főként egy-egy elmés mondásukkal váltak híressé; az övé a hagyomány szerint így hangzott: „A víz a legfőbb jó."

Arisztotelésztől tudjuk, úgy gondolta, a víz az az eredeti szubsztancia, amiből minden más kialakult, sőt szerinte a föld a vízen nyugszik (Arisztotelész, Metafizika I 3, 983 b; 11 A 12 Diels). Arisztotelész még azt is említi, hogy Thalész szerint a mágnesnek lelke van, mert magához vonzza a vasat (A lélekről I 2, 405 a; 11 A 22 Diels) és minden tele van istenekkel (Uo. 15,411 a; 11 A 22 Diels). Azon kijelentését, hogy minden vízből áll, tudományos hipotézisnek kell tekintenünk, ami egyáltalán nem nevetséges állítás; húsz évvel ezelőtt az volt az általánosan elfogadott nézet, hogy minden hidrogénből épül fel, s a víz kétharmadát éppen a hidrogén alkotja. A görögök hipotézisei meglehetősen merészek voltak, de - legalábbis a milétoszi iskola - hajlandó volt empirikusan is megvizsgálni azokat. Thalészről túlságosan keveset tudunk ahhoz, hogy nézeteit kielégítő módon rekonstruálni tudnánk, de milétoszi követőit már jobban ismerjük és okkal feltételezhetjük, hogy szemléletmódjuk részben azokra épül. Tudományossága és filozófiája egyaránt kezdetleges, de arra jók voltak, hogy további gondolkodásra és megfigyelésre ösztönözzenek.

Személyével kapcsolatban több legenda is kering, de nem hiszem, hogy az említett néhány ténynél többet tudhatnánk róla. Egyik-másik történet bájosan derűs, mint pl. az, amelyet Arisztotelész mesél el a Politikában (1259 a): „Midőn ... szegénysége miatt folyton azt hányták a szemére, hogy bölcsessége semmi hasznot sem hajt neki, kiszámította, mint mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s bár kevés pénzzel rendelkezett, még a télen valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, s olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor aztán elérkezett az olajsajtolás ideje, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, s ekkor ő olyan áron adta az övéit bérbe, ahogy akarta, s így sok pénzt harácsolva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodni a bölcselőknek, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez a céljuk!" (Arisztotelész, Politika I)

Anaximandrosz, a milétoszi iskola második filozófusa még érdekesebb gondolkodó, mint Thalész. Életrajzi adatai bizonytalanok, de Kr. e. 546-ban állítólag 64 éves volt, s okkal feltételezhetjük, hogy ez közel áll az igazsághoz. Ő úgy vélte, minden egyetlen ősanyagból származik, ez azonban nem a víz, ahogyan Thalész állította, sem semmilyen más, általunk ismert szubsztancia, hanem végtelen, örök, kortalan és „átfogja az összes világot" - ti. úgy gondolta, hogy a mi világunk csak egy a sok közül. Ez az ősanyag különféle, számunkra ismerős szubsztanciák alakját ölti fel, amelyek maguk is átalakulnak egymásba. Ennek kapcsán tesz egy fontos és figyelemreméltó megállapítást:

„Ahonnan a dolgok erednek, ugyanott kell elpusztulniuk is a szükségszerűség alapján, mert ekkor megbűnhődnek és elégtételt adnak egymásnak jogtalanságaikért, az idő parancsának megfelelően".

Az igazságosság fogalma - mind kozmikus, mind emberi értelemben - fontos szerepet játszott a görög vallásban és filozófiában, amit ma már nem könnyű megértenünk; sőt „igazságosság" szavunk nem is fedi pontosan a görög szó jelentését, de nehéz volna más, alkalmasabb kifejezést találni. Anaximandrosz fenti gondolatának értelme nagyjából a következő lehet. A világban egy meghatározott arányban léteznie kell tűznek, földnek és víznek, de ezen elemek mindegyike (ha istenekként fogjuk fel őket) folyton megkísérli kiterjeszteni birodalmát. Létezik azonban valamiféle szükségszerűség vagy természeti törvény, amely mindig visszaállítja az egyensúlyt: ahol pl. tűz volt, ott most hamu, tehát föld van. A jogszerűség, vagyis hogy nem szabad átlépni az öröktől fennálló korlátokat, a görögök egyik legmélységesebb meggyőződése volt. E jogszerűség egyaránt vonatkozott istenekre, emberekre, ugyanakkor nem vált személyes jellegű főhatalommá, tehát legfőbb Istenné.

Anaximandrosz érveket is felhozott annak bizonyítására, hogy sem a víz, sem más ismert elem nem lehet az ősanyag; ha ugyanis ezek valamelyike volna az, le kellene győznie a többit. Arisztotelész idézi azt a kijelentését, hogy ezek az ismert elemek ellentétben állnak egymással: a levegő hideg, a víz nedves, a tűz forró. „Ha tehát valamelyikük is végtelen lenne, akkor a többi már megszűnt volna." Az ősanyagnak tehát semlegesnek kell lennie e kozmikus küzdelemben.

Szerinte a mozgás örök, s ennek folyamán keletkeznek a világok; nem teremtés útján jöttek tehát létre, mint a zsidó-keresztény teológiában, hanem kifejlődtek. Evolúció történt az állatvilágban is. Az élőlények a nedves elemből keletkeztek, miközben a nap kiszárította azt; az ember a többi élőlényhez hasonlóan a halaktól származik, de különféle állatfajokból kellett kialakulnia, mert ma megfigyelhető hosszú csecsemőkora miatt eredetileg nem maradhatott volna fenn.

Anaximandroszt sokoldalú tudományos érdeklődés jellemezte: állítólag ő készített először térképet is; a földet henger alakúnak tartotta, és egyes utalások szerint a napot ugyanakkorának képzelte el, mint a földet, míg mások szerint huszonhétszer vagy huszonnyolcszor nagyobbnak.

Eredetisége tudományosságában és racionalizmusában áll.

Anaximenész, a milétoszi triász harmadik tagja már kevésbé érdekes, mint Anaximandrosz, de ő is tett néhány fontos lépést előre. Életrajzi adatai meglehetősen bizonytalanok. Annyi biztos, hogy Anaximandrosz után élt és tevékenysége Kr. e. 494 előttre esik, mert ebben az évben Milétoszt lerombolták a perzsák az ióniai felkelés leverése során.

Szerinte az alapvető szubsztancia a levegő, a lélek maga is az. A tűz megritkult levegő; ha viszont a levegő összesűrűsödik, előbb víz, majd a további sűrűsödés nyomán föld, végül kő lesz belőle. Ennek az elméletnek az a pozitívuma, hogy az egyes szubsztanciák közti összes különbséget kvantitatív különbségként állította be, mondván, hogy az csupán a sűrűség mértékétől függ.

A földet kerek asztalhoz hasonlónak képzelte el, és úgy vélte, hogy mindent a levegő fog össze: „Ahogyan a lelkünk - amely levegő - összetart bennünket, ugyanúgy a lélegzet és a levegő körülfogja az egész világot." Úgy tűnik, maga a világ is lélegzik.

Anaximenészt az ókorban sokkal inkább csodálták, mint Anaximandroszt, noha ma nyilván épp ellenkezőleg ítélnénk. Nagy hatást tett Püthagorászra és a későbbi filozófiai gondolkodás egy részére. A püthagoreusok ugyan később felfedezték, hogy a föld gömb alakú, de az atomisták kitartottak Anaximenész nézete mellett, hogy ti. korong formájú.

A milétoszi iskola nem annyira a teljesítményei, mint inkább a kísérletei miatt érdemel figyelmet. Létrejöttét a görög szellem Babilóniával és Egyiptommal való találkozásának köszönhette. Milétosz gazdag kereskedőváros lévén, a primitív előítéleteket és babonákat jelentősen tompították a különböző népekkel való érintkezései. Iónia a Kr. e. 5. sz. elejéig, Dareiosz által történt leigázásáig kulturális téren a görög világ legjelentősebb részének számított. A Dionüszosz és Orpheusz nevéhez kapcsolódó vallási mozgalom szinte teljesen érintetlenül hagyta; kitartott az olümposzi vallásosság mellett, de úgy tűnik, azt sem vette igazán komolyan. Thalész, Anaximandrosz és Anaximenész spekulációit tudományos hipotéziseknek kell tekintenünk, és csak kevés jelét mutatják annak, hogy oda nem illő antropomorf vágyak és morális elvek hatnák át őket. Az általuk felvetett kérdések jó kérdések voltak, energikusságuk ösztönzően hatott a későbbi kutatókra.

A görög filozófia következő periódusát - mely a dél-itáliai görög városokhoz kapcsolódik - már vallásosabb, pontosabban orfikusabb szemlélet jellemzi: teljesítményét tekintve talán érdekesebb, csodálatra méltóbb, de szellemében kevésbé tudományos, mint a milétosziaké volt.

3. FEJEZET 

PÜTHAGORÁSZ

Püthagorász, akinek ókori és újkori hatását tárgyalja az alábbi fejezet, intellektuális értelemben a filozófiatörténet egyik legérdekesebb személyisége volt mind bölcsessége, mind balgasága tekintetében. A matematika - mint demonstratív, deduktív bizonyítás - az ő tevékenységével kezdődik, ugyanakkor nála kapcsolódik össze egyfajta különös miszticizmussal is. Részben szintén neki tulajdoníthatjuk, hogy a matematika az ő korától kezdve egyre nagyobb mértékben befolyásolta a filozófiát, s okozott kárt ezzel a gondolkodás fejlődésének.

Kezdjük az ismert, szórványos életrajzi tényekkel. Számosz szigetén született és Kr. e. 532 körül volt élete virágjában. Egyes források szerint egy Mnészarkhosz nevű tehetős polgár fiaként látta meg a napvilágot, míg mások egyenesen Apollón isten gyermekének mondják; a magam részéről az olvasóra bízom a választást. Ebben az időben Számoszon Polükratész türannosz uralkodott, aki korábbi kalózkodása révén mérhetetlen vagyonra és hatalmas hajóhadra tett szert.

Számosz szigete Milétosz egyik kereskedelmi riválisának számított, hajós kereskedői eljutottak egészen a hispaniai Tartésszoszig, mely bányáiról volt híres. Polükratész 535 k. lett Számosz türannosza és uralkodása Kr. e. 515-ig tartott. Türannisza során nem igazán jellemezték erkölcsi aggályok: eltette láb alól két testvérét, akik korábban társuralkodók voltak mellette, hajóhadát pedig nagyrészt kalózkodásra használta fel. Külön hasznot húzott abból, hogy Milétosz behódolt Perzsiának. Hogy megakadályozza a perzsák további nyugati előnyomulását, szövetségre lépett Amaszisz egyiptomi királlyal; mikor azonban látta, hogy Kambüszész perzsa király teljes erőfeszítésével Egyiptom meghódítására tör, felismerte, hogy a perzsa győzelem valószínű, így sürgősen köpönyeget váltott. Flottát szervezett, a fedélzetre toloncolva politikai ellenfeleit, s Egyiptom megtámadására küldte őket; a legénység azonban fellázadt és visszafordult Számosz felé, hogy leszámoljon vele. Őket ugyan még sikerült levernie, de végül egy provokáció folytán saját mohóságának esett áldozatul: a szardeiszi satrapa - azt a látszatot keltve, hogy fel akar lázadni a Nagy Király ellen - hatalmas összeg fejében a segítségét kérte; mikor azonban a tárgyalásra érkező Polükratész a szárazföldre lépett, elfogták és keresztre feszítették.

Polükratész művészetpártoló volt, Számoszt figyelemreméltó közmunkákkal varázsolta széppé; Anakreón az udvari költőjének számított. Püthagorász ennek ellenére idegenkedett rendszerétől és eltávozott Számoszról. Állítólag - s ez nem is tűnik valószínűtlennek - megfordult Egyiptomban is, sőt tudománya jórészét ott szerezte; bármiként történt is, annyi bizonyos, hogy végül a dél-itáliai Krotónban telepedett le.

A dél-itáliai görög városok Számoszhoz és Milétoszhoz hasonlóan gazdag és virágzó települések voltak, sőt azokkal ellentétben, ezeket nem fenyegette a perzsa veszély. (A szicíliai görög városokat veszélyeztette ugyan Karthágó, de ezt a fenyegetettséget Itáliában kevésbé érzékelték) A két legnagyobb város, Szübarisz és Krotón közül az előbbi máig közmondásos a fényűzéséről; Diodórosz szerint fénykorában a lakóinak száma elérte a 300 ezret, bár ez a számadat minden bizonnyal túlzó; Krotón nagyjából Szübarisszal azonos méretű lehetett. Mindkét város abból élt, hogy ióniai árukat importált Itáliába részben a helyi fogyasztás számára, részben Galliába és Hispániába szánt exportcikként, az ottani áruk fejében. Az egyes itáliai görög városok kíméletlen harcban álltak egymással: Krotón pl. közvetlenül Püthagorász odaérkezése előtt szenvedett vereséget Lokroitól. Nem sokkal később viszont Krotón aratott döntő győzelmet Szübarisz felett és a várost porig rombolták (Kr. e. 510). Szübarisz korábban szoros kereskedelmi kapcsolatban állt Milétosszal, Krotón pedig az orvostudományáról volt híres: egy bizonyos krotóni Démokédész volt Polükratész, majd Dareiosz orvosa.

Püthagorász Krotónban iskolát alapított, amely egy ideig nagy befolyással rendelkezett a városban. Végül azonban a polgárok ellene fordultak, így az ugyancsak délitáliai Metapontionba költözött, s ott is halt meg. Alakja hamarosan mitikussá vált, csodatételeket és mágikus erőt tulajdonítottak neki, de egyúttal ő alapította meg az első matematikai iskolát is. (Arisztotelész mondja róla: „előszóra matematika és aritmetika terén tevékenykedett, de azután egy időben a Phereküdész neve által fémjelzett csodatételek szintjére süllyedt".)

Így két, egymással ellentétes irányzat is magának követelte emlékét, s ma már nehéz volna kihámozni, mi is az igazság.

Püthagorász az egyik legérdekesebb és legzavarbaejtőbb személyiség a történelemben, nemcsak azért, mert a róla szóló hagyomány igazság és hamisság kibogozhatatlan szövedéke, hanem mert a vitathatatlan, puszta tények önmagukban is furcsa jellemet sejtetnek: röviden talán úgy jellemezhetnénk, mint Einstein és a bigott Mrs. Eddy sajátos keverékét. Vallást alapított, melynek fő tanait a lélekvándorlás és a babételek fogyasztásának bűnös volta jelentette.

(BOHÓC: Mit tanít Pythagoras a vadmadarakról?

MALVOLIO: Azt, hogy talán a nagyanyáink lelke lakik bennük.

BOHÓC: És neked mi a véleményed erről a véleményről?

MALVOLIO: Nekem nemes fogalmaim vannak a lélekről, ennélfogva semmiképpen sem oszthatom a tanítását.

BOHÓC: Hát akkor Isten áldjon meg és maradj örökös sötétségben. Esküdni fogsz te a Pythagoras tanára, míg én elhiszem rólad, hogy épeszű vagy, s meglásd, egy árva szalonkát se mersz majd megölni, nehogy kikergesd belőle az öreganyád lelkét. (Shakespeare, Vízkereszt))

Vallási nézeteit olyan rendszerbe foglalta, amely alkalmanként maga követelt állami ellenőrzést, s amely a szentkultusz alapjául szolgált. A bűnös lelkek persze babra vágytak, és előbb-utóbb fellázadtak.

A püthagoreus rend néhány szabálya a következőképpen hangzott:

1.    Tartózkodjunk a babtól.

2.    Ne vegyük fel, ami leesett.

3.    Ne érintsünk fehér kakast.

4.    Ne törjük a kenyeret.

Cornford (From Religion to Philosophy) szerint „a Püthagorász-iskola jelenti annak a misztikus hagyománynak a fő áramát, melyet a tudományos törekvésekkel szembeállítottunk". Parmenidészt - akit „a logika felfedezőjének" nevez - „a püthagoreizmus oldalhajtásának" tekinti, de szerinte „maga Platón is az itáliai filozófiában lelte meg fő ihlető forrását". A püthagoreizmus - mondja - az orfizmus reformmozgalma volt, ahogyan az orfizmus korábban a Dionüszosz-kultusz megújítását célozta. A racionális - misztikus ellentéte, melynek jelenléte a történelem egész folyamatában megfigyelhető, a görögöknél először az olümposzi, ill. a kevésbé civilizált istenek közti ellentét alakjában jelentkezett; ez utóbbiak szoros kapcsolatban álltak az antropológusok által vizsgált primitív hiedelmekkel. E vitában Püthagorász a miszticizmus mellett foglalt állást, de ő sajátosan intellektuális miszticizmust vallott. Önmagának félisteni jelleget tulajdonított, amikor állítólag kijelentette: „Vannak emberek és istenek s olyan lények, mint Püthagorász." Az általa inspirált filozófiai rendszerek Cornford megfogalmazása szerint „a túlvilág felé fordulnak, minden értéket Isten láthatatlan egységébe helyeznek és a látható világot elutasítják mint hamis, csalóka, zavaros közeget, amelyben az égi fényesség sugarai megtörnek és elhomályosulnak".

Dikaiarkhosz szerint Püthagorász a következőket tanította: „először is, hogy a lélek halhatatlan és hogy átalakul az élő dolgok más fajtáivá; továbbá hogy ami létrejön, az újra megszületik egy meghatározott ciklikus folyamatban, lévén hogy semmi sem tökéletesen új; végül hogy minden dolgot, ami élőként jön a világra, rokonunkként kell kezelni". Arról is hallunk, hogy Püthagorász Szt. Ferenchez hasonlóan prédikált az állatoknak.

Az általa alapított közösségbe férfiak és nők azonos feltételek mellett nyertek bebocsátást: vagyonukat a közösben tartották, de egyébként is közösségi életmódot folytattak. Sőt, természettudományos és matematikai felfedezéseiket kollektív eredményeknek tekintették, s valamiféle misztikus értelemben Püthagorásznak tulajdonították még annak halála után is. A metapontioni Hippaszosz megsértette ezt a szabályt, így az isteni harag hajótöréssel bosszulta meg tiszteletlenségét.

Hogy mi köze volt mindennek a matematikához? Az, hogy a püthagoreus etika a kontemplatív életmódot magasztalta fel. Bűmet az alábbiakban foglalja össze etikájuk lényegét:

„Idegenek vagyunk ebben a világban - a test a lélek börtöne - de nem kereshetjük öngyilkosságban a menekülést, mert Isten tulajdonai vagyunk: ő a mi pásztorunk és az ő parancsa nélkül nincs jogunk megszökni. A földi életben háromféle ember van, ahogyan az olümpiai játékokra érkezők is háromfélék. A legalacsonyabb osztályt azok alkotják, akik venni és eladni jönnek; a második, már felettük álló osztály a versenyzőké; de a legjobb azoké, akik csak egyszerűen nézőként érkeznek. A legnagyobb megtisztulást tehát az érdek nélküli tudományosság jelenti: aki ennek szenteli magát, az az igazi filozófus, az szabadította meg magát leghatékonyabban »a születés kerekétől«."

Az egyes görög szavak jelentésváltozásai gyakran fontos tanulsággal szolgálnak; az imént már beszéltem az „orgia" szóról, most a „teória" fogalmát vizsgálnám meg. Maga a szó orfikus eredetű, Cornford „szenvedélyes, beleérző szemlélődésnek" fordítja. Ebben az állapotban „a szemlélő azonosul a szenvedő Istennel, együtt hal vele halálában, és együtt támad fel vele az újjászületésben". Püthagorász számára ez a „szenvedélyes, beleérző szemlélődés" intellektuális alapon állt, így matematikai tudást eredményezett. A „teória" szó ilyenformán a püthagoreizmus nyomán nyerte mai jelentését, bár azok számára, akiket Püthagorász ihletett, továbbra is megőrizte az eksztatikus megvilágosodás elemét. Ha valaki kelletlenül tanulta a matematikát az iskolában, az bizonyára furcsállva hallja ezt, de aki újra meg újra megtapasztalta a matematika nyújtotta hirtelen megértés bódító gyönyörét és ebben élvezetét leli, annak a püthagoreus felfogás teljesen természetesnek tűnik - még ha nem igaz is. Az empirista filozófust talán joggal tekintik saját tárgya rabszolgájának, de a tiszta matematika művelője - mint a zenész - a rendezett szépség egyéni világának szabad megalkotója.

Érdekes, hogy a Burnet summázatában vázolt püthagoreus etika mennyire ellentétes a modern értékfelfogással. Egy futballmérkőzés kapcsán a modern gondolkodású ember a játékosokat fontosabbnak tartja, mint az egyszerű nézőket. Vagy hasonló a helyzet a politikával: jobban csodálja a politikusokat, e sajátos sport küzdőfeleit, mint azokat, akik csak külső szemlélői mindennek. Ez az értékrend-változás nyilvánvalóan összefügg a társadalmi rendszer változásaival: a katona és a gentleman, a plutokrata és a diktátor saját normát alakít ki magának a jóról és az igazról. A ráérő úriember hosszasan időzött a filozófia elméletével, mert ez összekapcsolta őt a görög géniusszal, mert a szemlélődés erénye teológiai háttérismereteket is kívánt és mert az érdek nélküli igazság ideálja tette méltóvá a tudós létre. A gentlemant úgy lehetne definiálni, mint az egyenlők társadalmának egyik tagját, akik rabszolgák vagy legalábbis olyan emberek munkájából élnek, akiknek alsóbbrendűségét senki sem kérdőjelezi meg. Megjegyzendő, hogy ebbe a definícióba belefér a szent és a bölcs is, amennyiben inkább kontemplatív, mint aktív életet élnek.

A modern igazság-definíciókat, amilyen pl. a pragmatizmusé vagy az instrumentalizmusé, az ipari forradalom ihlette, szemben az arisztokratikus társadalommal.

Bármiként vélekedjünk is az olyan társadalmi rendszerről, amely megengedi a rabszolgamunkát, éppen a fenti értelemben vett kiváltságos embereknek, tudósoknak köszönhetjük a tiszta matematikát. Ez a kontemplatív ideál azonban a tiszta matematika megteremtésével éppen hogy hasznos tevékenység forrásává vált: ez oly módon megnövelte tekintélyét, olyan népszerűséget szerzett számára a teológiában, etikában és filozófiában, amilyent különben nem élvezhetett volna.

Ennyit tehát Püthagorász kétarcúságának magyarázatául: egyszerre volt vallási próféta és a tiszta matematika megalkotója. Mindkét téren rendkívül nagy hatást tett a későbbi korokra - bár a két oldal nem is állt olyan távol egymástól, mint ahogyan a mai gondolkodás számára tűnik.

A legtöbb tudomány létrejöttekor valamiféle tévhittel párosult, amely egyfajta fiktív értéket biztosított számára. A csillagászattal együtt járt az asztrológia, a kémiával az alkímia, a matematikával azonban már sokkal rafináltabb tévedés járt együtt. A matematikai tudásról úgy tűnt, hogy biztos, egzakt, a való világra alkalmazható, sőt az az előnye is megvan, hogy tiszta gondolkodással megszerezhető anélkül, hogy szükség volna a megfigyelésre; következésképpen azt gondolták róla, hogy olyan ideállal szolgál, amelynek eléréséhez a hétköznapi empirikus tudás elégtelen. A matematikából kiindulva azt feltételezték, hogy a gondolkodás és az intuíció magasabbrendű, mint az érzékelés és megfigyelés. Ha az érzéki világ nincs összhangban a matematikával, annál rosszabb az érzéki világra! Különféle kísérletek során olyan módszerek után kutattak, amelyek lehetővé teszik a matematikai ideál minél jobb megközelítését, s az ezekből származó ötletek számos metafizikai és ismeretelméleti tévedéshez vezettek. Ez a fajta filozófia kezdődik Püthagorásszal.

Mint közismert, Püthagorász azt hirdette, hogy „minden dolog - szám". Ez az állítás mai fogalmaink szerint logikai nonszensz, de eredeti értelmében nem volt egészen az. Ő fedezte fel a számok jelentőségét a zenében, s a zene és a számtan között általa teremtett kapcsolat ma is él még az olyan matematikai terminusokban, mint „harmonikus közép" vagy „harmonikus haladvány". A számokat figurákként képzelte el, ahogyan azok a kockán vagy a kártyában megjelennek. Ma is négyzet-és köbszámokról beszélünk: mindezeket a kifejezéseket neki köszönhetjük. A fentieken kívül ő még emlegetett téglalap alakú, háromszögű, gúla alakú stb. számokat is: ezek valójában az illető alakzat felvázolásához szükséges kavicsok számát - vagy ahogy ma mondanánk: kitüntetett pontjait - jelentik. A világot feltehetően atomokból állónak tartotta, a testeket pedig úgy képzelhette el, mint különféle alakzatokba rendeződött atomokból álló molekulák felépítményét. Ez a megfontolás vezethette arra a gondolatra, hogy a számtant alapvetőnek tekintse mind a fizika, mind az esztétika tanulmányozásában.

Püthagorász - vagy közvetlen tanítványai - legnagyobb felfedezése a derékszögű háromszöggel kapcsolatos tétel megfogalmazása volt, hogy ti. az átfogó szögeinek összege megegyezik a derékszöggel. Annyit már az egyiptomiak is tudtak, hogy a 3, 4, 5 egységnyi oldalú háromszög derékszögű, de nyilvánvalóan a görögök fedezték fel elsőként, hogy 3² + 4² = 5², s alkották meg ennek alapján a tétel általános bizonyítását.

Sajnálatos, hogy a fenti tétel Püthagorászt mindjárt az összemérhetetlen mennyiségek felfedezéséhez sodorta, melyek látszólag ellentmondtak egész filozófiájának. Az egyenlő szárú derékszögű háromszögben az átfogó szögeinek összege egyenlő a két oldalszög kétszeresével. Tegyük fel, hogy mindkét befogó egy hüvelyknyi; milyen hosszú akkor az átfogó? Tételezzük fel, hogy m/n a hosszúsága; akkor m²/n² = 2. Ha m-nek és n-nek van közös osztója, akkor osszuk el őket ezzel: ekkor vagy m, vagy n páratlan lesz. Így m² = 2n², ezért m² páros, tehát m is páros, n pedig páratlan. Tegyük fel, hogy m = 2p-vel; akkor 4² = 2n², tehát n² = 2p², így tehát n páros, contra hypothesim (a hipotézis ellenére). Emiatt az m/n tört nem adja meg az átfogó méretét. A fenti bizonyítás lényegében megegyezik az Eukleidész X. könyvében olvashatóval.

A fenti érvelés bebizonyította, hogy bármilyen mértékegységet alkalmazunk is, vannak olyan hosszúságok, amelyek nem állíthatók pontos számszerű viszonyba az egységgel olyan értelemben, hogy nincs két olyan m és n egész szám, amelyre igaz lenne, hogy a szóban forgó hosszúság m-szerese = az egység n-szeresével. Mindez arról győzte meg a görög matematikusokat, hogy a geometriát függetleníteni kell a számtantól; Platón dialógusaiban több olyan részlet is olvasható, amely azt bizonyítja, hogy ez a függetlenedési folyamat már az ő korában is tartott, és Eukleidésznél teljesedett ki. Eukleidész a II. könyvben sok olyasmit geometrikusan bizonyít, amit mi természetesen algebrai módszerekkel igazolnánk, pl. hogy (a + b)² = a² + 2ab + b²; éppen az összemérhetetlen mennyiségekből származó nehézségek miatt tartotta szükségesnek ezt a módszert. Ugyanez érvényes az V. és VI. könyv aránnyal kapcsolatos fejtegetéseire is. Maga a rendszer logikai szempontból örvendetes, és előrevetíti a 19. sz.-i matematikusok szigorúságát; amíg nem volt adekvát számtani elmélet az összemérhetetlen mennyiségekre, Eukleidész módszere számított a lehető legjobbnak a geometriában. Amikor Descartes megalkotta a koordináta-geometriát, ezzel ismét elsőbbséget biztosítva a számtannak, feltételezte, hogy meg lehet oldani az összemérhetetlen mennyiségek problémáját is, ez azonban az ő korában nem sikerült.

A geometria rendkívül nagy hatást tett a filozófiára és a tudományos módszerekre. A geometria a görögök által kialakított formájában axiómák megfogalmazásával kezdődött, amelyek maguktól értetődőek voltak (vagy legalábbis annak tekintették őket); később a deduktív érvelés megjelenésével olyan tételek megfogalmazásáig jutott el, amelyek már egyáltalán nem voltak nyilvánvalóak. Ezekről az axiómákról és tételekről úgy gondolták, igazak a valóságos térre, amely adva van a tapasztalásban. Ebből arra következtettek, hogy új felfedezéseket tehetnek a létező világról pusztán azzal, ha megfigyelik a maguktól értetődő jelenségeket, majd dedukciót alkalmaznak. E nézet hatása érezhető mind Platón, mind Kant, sőt a kettejük kora között tevékenykedő filozófusok jó részének műveiben. A Függetlenségi Nyilatkozat azon kitétele, hogy „mi ezeket az igazságokat maguktól értetődőknek tartjuk", voltaképpen Eukleidészt követi. A természetes jogok 18. sz.-i doktrínája kísérletet jelentett arra, hogy eukleidészi axiómákat keressenek a politikában; (A „maguktól értetődő" kifejezést Franklin iktatta be Jefferson formulája, a „szent és kétségbevonhatatlan" helyett) Newton Principiája pedig - hangsúlyozottan empirikus anyaga ellenére - formai szempontból teljes mértékben Eukleidész hatása alatt áll. A teológia a maga egzakt, skolasztikus változatában ugyanebből a forrásból táplálkozott. A személyes vallásosság az eksztázisból ered, a teológia a matematikából, s mindkettő Püthagorásztól indul ki.

Meggyőződésem szerint a matematika volt a fő forrása annak a hitnek, hogy létezik örök és egzakt igazság, ill. hogy az érzékek feletti világ megismerhető. A geometria tökéletes körökkel foglalkozik, de egyetlen érzéki tárgy sem tökéletesen kör alakú; bármilyen gondosan bánjunk is a körzővel, mindig lesz valami tökéletlenség, szabálytalanság a rajzunkban. Ez azt sugallja, hogy az egzakt gondolkodás nem az érzéki tárgyakra, hanem egyfajta ideálra érvényes, s innen már rövid út vezet ahhoz az állításhoz, hogy a gondolkodás értékesebb, mint az érzékelés, a gondolkodás tárgyai pedig valóságosabbak, mint az érzéki észlelései. Az olyan misztikus tanok, mint pl. az idő és az örökkévalóság viszonyára vonatkozó elméletek, ugyancsak a tiszta matematikában nyertek megerősítést, hiszen a matematika tárgyai, pl. a számok - ha egyáltalán valóságosak - örökkévalók és nem az időben léteznek. Az ilyen örökkévaló tárgyakat fel lehetett fogni Isten gondolataiként, ezért állíthatta Platón, hogy Isten mértantudós és hihette Sir James Jeans, hogy a számtan odaadó híve. A racionalista vallásosságot - szemben az apokaliptikussal - Püthagorász vagy még inkább Platón óta szinte teljes mértékben a matematika és a matematikai módszer uralta.

A matematika és a teológia Püthagorásszal kezdődő összefonódása jellemezte mind a görögség, mind a középkor, mind az újkor vallásos filozófiáját egészen Kantig. Az orfizmus Püthagorász fellépése előtt alig különbözött a kis-ázsiai misztériumvallásoktól; Platón, Szt. Ágoston, Aquinói Tamás, Descartes, Spinoza és Leibniz gondolkodásában azonban a vallásosságnak és filozófiának, az időtlen iránti morális aspirációnak és logikai csodálatnak olyan bensőséges kapcsolata figyelhető meg, amely csakis Püthagorásztól eredhet, és amely az európai teológiát megkülönbözteti Ázsia leplezetlen miszticizmusától. Szinte csak a legutóbbi időkben sikerült világosan megfogalmazni, miben is tévedett Püthagorász. A magam részéről nem ismerek senki mást, aki ilyen mértékben meghatározó szerepet játszott volna a gondolkodás fejlődésében. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert amit platonizmusnak vélünk, arról - ha a mélyére hatolunk - kiderül, hogy valójában püthagoreizmus.

4. FEJEZET 

HÉRAKLEITOSZ

A görögséggel kapcsolatban ma általában két, egymással ellentétes nézet él. Az egyik, a reneszánsz korától szinte a legutóbbi időkig általánosnak tekinthető vélemény szinte vallásos tisztelettel tekint a görögökre, mint minden tökéletesség megalkotóira, mint emberfeletti zsenialitással rendelkező népre, akikhez a ma emberei még reményeikben sem érhetnek fel; a másik, a tudomány vívmányaitól és a haladásba vetett optimista hittől inspirált nézet ma már nyomasztó tehernek tartja az antikok tekintélyét s a gondolkodás fejlődéséhez való hozzájárulásuk nagy részét legszívesebben a sutba vetné. Én a magam részéről egyik szélsőséghez sem csatlakozom, inkább azt mondanám, részben mindegyiknek igaza van, de részben mindegyik téves is. De mielőtt a részletekbe bocsátkoznánk, megpróbálom kifejteni, milyenfajta bölcsességet meríthetünk még ma is a görög gondolkodás tanulmányozásából.

A világ természetéről, struktúrájáról különböző hipotéziseket lehel megfogalmazni. A metafizika fejlődése - ha egyáltalán szó lehet ilyesmiről - éppen abban állt, hogy ezeket a hipotéziseket fokozatosan finomították, kifejtették a bennük rejlő implikációkat és újrafogalmazták őket, hogy kivédjék a rivális hipotézisek híveinek ellenvetéseit. A képzelet számára igazi gyönyörűség, a dogmatikus hajlam ellen kiváló gyógyszer megtanulni, hogy megpróbáljuk a világot e rendszerek mindegyike alapján felfogni. Ha e hipotézisek egyikét sem lehet is bizonyítani, mindenképpen igazi tudást jelent annak kiderítése, hogy mi az, ami ezeket önmagukban konzisztenssé teszi és összhangba hozza az ismert tényekkel. Az újkori filozófia legfontosabb hipotéziseinek szinte mindegyikét a görögök fogalmazták meg először; az elvont kérdésekben megnyilatkozó képzelőerejüket és találékonyságukat aligha lehet kellőképpen méltatni. Amit tehát az elkövetkezőkben a görögségről mondok, az nagyrészt ebből a megfontolásból ered: úgy tekintem őket, mint olyan elméletek megalkotóit, amelyek azután tőlük független életet kezdtek élni, s bár kezdetben kissé gyermekdedek voltak, mégiscsak képesnek bizonyultak arra, hogy több mint két évezreden át fennmaradjanak és fejlődjenek.

A görögök persze mást is adtak, ami még maradandóbb értéket jelentett az elvont gondolkodás számára: felfedezték a matematikát és a deduktív érvelés tudományát. Főként a geometria számít fontos görög találmánynak, mert anélkül lehetetlen volna a modern tudomány. A matematika terén azonban megmutatkozik a görög szellem egyoldalúsága is, amennyiben érvelése során deduktív módon mindig abból indult ki, ami magától értetődőnek tűnt, s nem megfordítva, induktív módon abból, amit megfigyelt. E módszer alkalmazásával bámulatos sikereket ért el, melyek nem csak az ókori világot tévesztették meg, hanem még a modern kor nagyobbik felét is. Az indukciós módszer, mely az egyedi tények megfigyeléséből próbál általános érvényű elveket megállapítani, csak nagyon lassan váltotta fel a dedukcióba vetett görög tévhitet, amely a filozófus elméjéből kipattanó zseniális axiómákból indult ki. Többek között emiatt is tévedés a görögöket valamiféle babonás tisztelettel övezni. A tudományos módszer különböző sejtések formájában ugyan valóban náluk merült fel először, de egészében véve idegen volt a gondolkodásuk számára, s ha valaki úgy próbálja magasztalni őket, hogy lekicsinyli az utóbbi négy évszázad intellektuális fejlődését, az bénítóan hathat a modern gondolkodásra.

De van egy általánosabb érv is, amely mindenfajta áhítatos tisztelet ellen szól, akár a görögökről, akár másról van szó. Egy filozófus tanulmányozásakor úgy járunk el helyesen, ha sem áhítatot, sem gyűlöletet nem táplálunk tárgyunk iránt, hanem egyfajta feltételes szimpátiával viszonyulunk hozzá mindaddig, amíg ki nem derül számunkra, milyen érzés hitelt adni elméleteinek; csak ez után öltsük fel ismét a kritikusi attitűdöt, lehetőleg valahogy úgy, mint amikor az ember feladja korábban vallott eszméit. A gyűlölködés e processzus első felét gátolja meg, az áhítat a másodikat. Két dologról nem szabad megfeledkeznünk: egyfelől el kell ismernünk, hogy akinek nézetei és elméletei tanulmányozásra érdemesek, az mégiscsak tudott valamit, másfelől pedig valószínűleg senki sem jutott el még valamely teljes és végső igazság felismeréséig, bármilyen tárgyról legyen is szó. Ha egy okos ember olyan nézetekkel áll elő, amelyek számunkra egyértelműen abszurdnak tűnnek, nem azt kell bizonygatnunk, hogy azok valamiképpen mégiscsak igazak, hanem azt kell megpróbálnunk megérteni, miért tűnhettek igaznak számára. E történeti és pszichológiai fantázia-gyakorlat egyszerre tágítja gondolkodásunk hatókörét és segít annak felismerésében, hogy jó néhány kedvenc előítéletünk mennyire nevetséges lehet egy más kor másfajta gondolkodásmódja számára.

Püthagorász és Hérakleitosz (vele foglalkozunk a jelen fejezetben) kora között élt egy másik, kisebb jelentőségű filozófus is, nevezetesen Xenophanész. Életrajza bizonytalan, nagyrészt az a tény határozza meg, hogy ő hivatkozik Püthagorászra, Héraldeitosz pedig őrá. Szintén Ióniából származott, de élete nagy részét ő is Dél-Itáliában töltötte. Szerinte minden dolog földből és vízből áll. Az istenekkel kapcsolatban meglehetősen szenvedélyes szabadgondolkodói nézeteket vallott:

Rákent isteneinkre Homérosz Hésziodosszal

minden olyant, ami gáncs vagy szégyen az emberi nemnél:

lopni, paráználkodni s amellett csalni is egymást.

(Xenophanész töredékei)

az istenek születnek - ember azt hiszi, s azt, hogy az alkat, a hang s a ruházat náluk is úgy van.

(fr. 14).

Ám ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna, s festeni tudna kezük, s vele azt tennék, mit az ember, akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlóan mintázná meg az isteneket, testük meg olyannak alkotná, amilyen formát épp önmaga hordoz.

(fr. 15).

Lám csak, a négernek fekete s laposorrú az isten,

s közben a thrákoknál íme kékszemű, rőt valamennyi.

(fr. 16).

Az egyetlen Istenben hitt, aki sem alakjában, sem gondolkodásában nem hasonlít az emberekre, hanem „fáradozás nélkül ráz mindent gondolatával" (fr. 25). Xenophanész gúnyt űzött a püthagorászi lélekvándorlás tanából is. (Püthagorász)

egyszer, amint egy kis kutyakölyköt vertek az úton, ott járván, - mondják - megkönyörült s odaszólt:

„Hagyd már abba, ne üsd! hisz ez itt egy férfibarátom lelke, - felismertem nyomban a hangjairól."

(fr. 7).

Meg volt győződve arról, hogy a teológiai kérdésekben lehetetlen bizonyosságot elérni:

„Senki se tud bizonyost és senki se lesz, aki tudva értse az isteneket s - amiről itt szólok - a Mindent: mert ha a teljességre netán el is érne szavával, ő maga sem tudná - hisz mindenen ott van a látszat"

(fr. 34).

Xenophanésznek megvan a maga helye a racionalisták sorában, akik szembeszálltak Püthagorász és mások misztikus törekvéseivel, de mint önálló gondolkodó, nem számít igazán elsőrangúnak.

Mint láttuk, Püthagorász tanait igen nehéz elválasztani tanítványaiétól, és bár Püthagorász maga viszonylag igen korán élt, iskolájának hatása csak néhány más filozófus tevékenységét követően érvényesült. Ez utóbbiak közül elsőként Hérakleitosz nevét kell megemlítenünk, aki máig ható elméletet fogalmazott meg, s aki Kr. e. 500 körül tevékenykedett. Életéről jóformán csak annyit tudunk, hogy arisztokrata származású epheszoszi polgár volt. Az ókorban főként arról a tanításáról ismerték, hogy minden az állandó változás állapotában van, jóllehet - mint látni fogjuk - ez metafizikájának csak egyik aspektusát jelenti.

Bár Hérakleitosz is Ióniából származott, nem követte a milétoszi hagyományt. Sajátos miszticizmust vallott: a tüzet tekintette az alapvető szubsztanciának, mivel mint a tűz lángja, minden valami másnak a pusztulásából jön létre. „A halhatatlanok halandók, a halandók halhatatlanok, minthogy élik azoknak halálát, azoknak életét pedig halják." (Hérakleitosz múzsái vagy a természetről, 1983.) A világban egység uralkodik, de ezt az egységet az ellentétek kombinációja alakítja ki.  „Mindenből egy és egyből minden" (ti. lesz); de a sokféleség kevésbé valóságos, mint az egy, ami nem más, mint Isten.

Amennyire töredékei alapján megismerhetjük, Hérakleitosz nem igazán tűnik szeretetre méltó egyéniségnek. Honfitársairól a következőket mondja: „Érdemes volna az epheszosziaknak, akik már felserdültek, felakasztani magukat mindnyájuknak, és a serdületlenekre hagyni a városukat, hiszen ők voltak, akik Hermodórost, köztük a legderekabb embert számkivetésbe küldötték, mondván: közöttük egy se legyen legderekabb, vagy pedig, ha másképp már nem lehet, másutt és mások közt". Egy kivételével, csupa rosszat mond kiváló elődeiről is. „Homéroszt (is) érdemes volna a versenyekről kikergetni és megkorbácsolni (és) Archilochost (is)". „Ahánynak tanításával megismerkedtem, senki sem jut el odáig, hogy tudná, mi bölcs dolog mindentől külön". „A sokféle tudás nem tanít meg arra, hogy esze legyen valakinek. Mert Hésiodost is megtanította volna és Pythagorast, aztán meg Xenophanést is és Hekataiost". „(Pythagoras) a szószátyárok elindítója és vezére. Az egyetlen kivétel Biász, Teutamész fia, akit azzal tüntet ki, hogy „súlyosabb a szava, mint a többieké". S ha kíváncsiak vagyunk, mivel érdemelte ki ezt a méltatást Biász, az alábbi kijelentését találjuk: „A legtöbb ember rossz".

Az emberiség iránti megvetése arra a gondolatra vezette, hogy az embereket csak erőszakkal lehet rákényszeríteni arra, hogy saját javukra cselekedjenek. „Minden élőlényre az, aki pásztora, sújtva ügyel", mondja, és hogy „a szamarak a szecskát választják inkább, mint az aranyat".

Mint ezek után már sejthető, Hérakleitosz a háborúban hisz. „Háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká". Vagy másutt „Hérakleitosz elítéli a költőt, aki így ír:

»Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből«." Szerinte Homérosz nem látta be, hogy ezzel a világ összeomlását kéri, mert ha kérése meghallgatást nyert volna, a mindenség megsemmisül. Egy másik helyen a következőket mondja: „(És) tudni kell, hogy a háború közös, és Diké Eris és minden viszályban és ínségből keletkezik".

Etikáját egyfajta büszke aszketizmus jellemzi, nagyon hasonlít Nietzschéére. A lelket tűz és víz keverékének tekinti, amelyben a tűz a nemes, a víz a nemtelen rész; az olyan lelket, amelyben sok a tűz, „száraznak" nevezi. „A száraz lélek a legbölcsebb és legkiválóbb". „A lelkeknek gyönyörűség nedvessé lenni". „A felnőtt férfit, amikor megrészegedett, serdületlen gyermek vezeti, úgy tántorog, nem tudva, hová lép, mert nedves a lelke". „A lelkeknek halál vízzé lenni". „Indulat ellen harcolni nehéz, mert amit akar, a lélek árán veszi meg". „Az embereknek, ha teljesülne mindaz, amit kívánnak, nem válna javukra". Azt mondhatnánk, hogy Hérakleitosz értékesnek tartja az önuralom révén nyert képességet, és megveti a szenvedélyeket, mert azok az embert eltérítik fő céljaitól.

Hérakleitosz jórészt ellenségesen tekintett kora vallásaira, főként a bakkhizmusra, de ezt nem a tudós racionalista alapállásából tette. Neki magának is megvan a vallása, s a kor divatos teológiáját részint saját szája íze szerint értelmezve beleilleszti tanításába, részint mélységes megvetéssel elutasítja. Nevezték már „bakkhikusnak" (Cornford), de tekintették úgy is, mint a misztériumok értelmezőjét (Pfleiderer). Én nem hiszem, hogy az idevonatkozó töredékek alátámasztanák ezt a nézetet. Azt mondja pl.: „Mert a beavatási szertartásokat, amelyeket az emberek megtartanak, szentségtelenül végzik". Ez arra vall, hogy lehetségesnek tartott olyan misztériumokat is, amelyek nem „szentségtelenek", de ezek merőben különböznek a meglevőktől. Bizonyára jó vallásújító lehetett volna belőle, ha nem nézi le annyira a tömeget, hogy agitációba kezdjen a körében.

Íme néhány fennmaradt kijelentése, amely kora teológiájával kapcsolatos álláspontját tükrözi:

„Az Úr, akié a jóshely Delphoiban, nem mond ki semmit, nem rejt el semmit, hanem jelez".

„A Sibylla (azonban) őrjöngő szájjal nevetségtelen s cifrátlan s cicomátlan szavakat hangoztatván (ezredéveken áthat hangjával) istene által".

„A lelkek a Hádésban illatérzők".

„Nagyobb halálrésszel (ugyanis) nagyobb osztályrész jut sorsul". (Akik így halnak meg, istenekké válnak.)

„... éji rajongókra, mágusokra, bakkhánsokra, bakkhánsnőkre, mystésekre...".

„Mert a beavatási szertartásokat, amelyeket az emberek megtartanak, szentségtelenül végzik".

„És a szobrokhoz meg, ezekhez itt, imádkoznak, mintha valaki építményekkel társalkodnék, nem ismerve az isteneket, sem a hérósokat, hogy kik".

„(Hiszen) ha nem Dionysos volna, akinek körmeneteket tartanak és énekelnek dalt phallosok kíséretében, a legszemérmetlenebb dolgot művelnék. De ugyanaz Hádés és Dionysos, akinek őrjöngenek és rajonganak".

„(Pedig) tisztálkodnak, hiába mocskolva be magukat vérrel, mintha valaki sárba hágván mosakodnék. Őrült színében tűnne fel, ha valaki észrevenné, amikor így tesz".

Hérakleitosz a tüzet hitte őselemnek, amelyből azután minden más keletkezett. Mint az olvasó bizonyára még emlékszik rá, Thalész a vízről állította ugyanezt, Anaximenész a levegőt tartotta őselemnek, Hérakleitosz a tüzet, végül Empedoklész diplomatikus kompromisszummal hozakodott elő, négy elemet ismerve el: a földet, levegőt, tüzet és vizet. Az ókoriak kémiai tudása itt meg is feneklett. E tudomány területén nem is történt előrehaladás mindaddig, míg a mohamedán alkimisták hozzá nem fogtak a bölcsek köve, az életelixír és az aranycsinálás kutatásához.

Hérakleitosz metafizikája kellőképpen dinamikus ahhoz, hogy a mai kor legenergikusabb személyiségeinek is megfeleljen:

„... Ezt a kosmost itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre".

„Tűzváltozások: először tenger, a tengernek fele föld, fele meg tüzes lehelet".

Ilyen világban örökös változásra kell számítanunk, s Hérakleitosz éppen ebben az örökös változásban hitt.

Volt azonban egy másik tétele is, amelyet talán még jobban hangsúlyozott, mint az állandó mozgást, nevezetesen az ellentétek összevegyülésének elvét. „... Nem értik meg, mint van az, ami ellenkezik, önmagával mégis összhangban: visszacsapó illeszkedés, mint íjé és lanté". Ezzel az elméletével függ össze a harc magasztalása, mivel e harc közben az ellentétek egymással kiegészülve olyan mozgást hoznak létre, amely maga a harmónia. A világban egység van, de ez az egység a sokféleség eredménye:

„Összeillő párok: egész és nem egész, egyező ellenkező, összhangzó széthangzó, és mindenből egy és egyből minden".

Néha úgy nyilatkozik, mintha az egység alapvetőbb volna, mint a sokféleség:

„(De) a legtöbbek tanítója Hésiodos. Róla hiszik, hogy a legtöbbet tudja, aki a napot és az éjét nem ismerte. Hiszen e kettő egy".

„Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak".

„Az út fel és le ugyanaz".

„Az isten nap éj, tél nyár, háború béke, elteltség éhség. És változik, miként a tűz, amikor elvegyül füstölőkkel, nevet kap aszerint, hogy melyik minek érzik".

Nem volna azonban egység, ha nem lennének egyesülésre váró ellentétek: „az ellenkezőkből a legszebb illeszkedés".

Ez a tan csírájában magában hordozza már az ellentétek szintézisére alapozott hegeli filozófiát.

Hérakleitosz metafizikáját, mint Anaximandroszét is, a kozmikus igazságosság gondolata vezérli, amely megakadályozza, hogy az ellentétek harcából valamelyik fél abszolút győztesként kerüljön ki.

„A tűznek is ellenértéke a minden és a tűz mindennek az ellenértéke, ahogy az aranyé a vagyon és a vagyoné az arany".

„(Éli a tűz a föld halálát, a levegő éli a tűz halálát, a víz éli a levegő halálát, a föld a víz halálát.)".

„A nap (ugyanis) nem fogja áthágni mértékét, de ha mégis, az Erinnysek őt, Dikének poroszlói meg fogják találni".

„(És) tudni kell, hogy a háború közös, és Diké Eris és minden viszályban és ínségből keletkezik".

Hérakleitosz több helyütt is megkülönböztetően szól „Istenről" és „az istenekről".

„Emberi éthosszal (ugyanis) nem jár együtt értelem, az istenivel azonban együtt jár... Az ember a csecsemő nevet kapja az istentől ugyanúgy, ahogy a gyermek a felnőtt férfitól ... (A legszebb majom is csúnya az emberhez képest... A legbölcsebb ember is majom az istenhez képest bölcsességben, szépségben és minden másban.)".

Isten kétségkívül a kozmikus igazságosság megtestesítője.

Hérakleitosz leghíresebb - és mint Platón Theaitétoszából tudjuk - tanítványai által leginkább hangsúlyozott tétele az volt, hogy „nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni ... Ugyanazokba a folyamokba lépőkre más és más víz árad.

„(A nap) új napról napra".

Általában úgy tartják számon, hogy Hérakleitosz az egyetemes változandóságba vetett meggyőződését a „minden folyik" formulában fogalmazta meg, de ez valószínűleg ugyanúgy apokrif, mint a Washingtonnak tulajdonított „Atyám, nem tudok hazudni!" vagy a wellingtoni „Fel, strázsák, az ellenségre!". Mint a Platón előtti filozófusok mindegyikének megnyilatkozásait, az ő szavait is csak jórészt olyan idézések alapján ismerjük, amelyeket Platón vagy Arisztotelész tett a cáfolat szándékával. Ha meggondoljuk, milyen hatást tenne egy mai filozófus, akit csak ellenfelei vitairataiból ismerünk, akkor minden csodálatunk a preszókratikus filozófusoké, hogy az ellenfeleik által tett rosszindulatú beállításban is ilyen nagynak tűnnek. Bármiként legyen is, Platón és Arisztotelész egybehangzóan állítja: Hérakleitosz szerint „a dolgok állandó mozgásban vannak és soha nem nyugszanak" (Platón, Kratülosz) és hogy „semmi sem állandó" (Arisztotelész).

E tétel vizsgálatára visszatérek még Platón kapcsán, aki nagyon igyekezett ezt cáfolni; egyelőre nem foglalkozom azzal, miként vélekedett róla a filozófia, hanem csak azt nézzük meg, mit tartottak róla a költők, és mit tanítottak róla a tudomány emberei.

A maradandóság keresése az egyik legmélyebb ösztön, amely az embereket a filozófiához vezette. Ez az ösztön kétségkívül az otthon szeretetéből, a veszélyek elől való menekülés vágyából táplálkozik. Nem véletlen tehát, ha azokban él legszenvedélyesebben, akiknek élete leginkább ki volt téve a veszedelmeknek. A vallás két dologban keresi a maradandóságot: Istenben és a halhatatlanságban. Istenben nincs változandóság, sem a módosulás leghalványabb jele; a halál utáni élet örök és változatlan. A 19. sz. optimizmusa azonban szembefordította az embereket e statikus elképzelésekkel, s a modern liberális teológia ma azt is hirdeti, hogy létezik progresszió az égben is és evolúció az istenségben. Ám még ez az elmélet is tartalmaz állandóságot, ti. magának a progressziónak és immanens céljának állandóságát. A sorozatos csapások azonban az emberi reményeket könnyen vissza tudják téríteni korábbi transzcendens formáikhoz, hiszen ha a földi lét kétségbeejtő, csakis a mennyben lehet keresni a megnyugvást.

A költők azon siránkoztak, hogy az Idő hatalma elsodorhatja szeretetük minden tárgyát:

„Mint a kavicsos part felé a hullám,

Úgy futnak a halálba perceink,

És előde helyére benyomulván

Küzdelmes láncban mind előre ring."

Majd rendszerint hozzáteszik, hogy saját versük viszont elpusztíthatatlan:

„De bárhogy dúl is vérengző keze,

Dalomban te mindig dacolsz vele,"

(Shakespeare, 60. szonett)

ám ez csak konvencionális irodalmi önáltatás.

A filozófiai hajlamú misztikusok - mivel nem tagadhatták, hogy ami az időben létezik, az múlandó - megalkották az örökkévalóság egy olyan fogalmát, amely nem a végtelen időben való megmaradást, hanem az időfolyamaton kívüli létezést jelent. Az öröklét egyes teológusok, pl. Dean Inge szerint nem a jövő minden egyes pillanatában való létezés, hanem egyfajta, az időtől teljesen független lét, amelyben nincs „előtt" és „után", így a változásnak sincs logikai lehetősége. E nézetet fogalmazta meg költői formában Henry Vaughan:

„Minap az Öröklétet láttam én:

Mint hatalmas gyűrű, végtelen fény

Ragyogott békésen felém.

S alant, ím, az órák, napok, évek

Árnyakként görögtek

Szféráktól űzve, s bennük a világ

Kíséretével tovaszállt."  (The World I.)

A leghíresebb filozófiai rendszerek némelyike megkísérelte e gondolatot a józan próza eszközeivel kifejteni, s egyúttal megjelölni azt a türelmes kitartással felkutatható okot, amely végérvényesen meggyőz bennünket igazáról.

A változásba vetett abszolút meggyőződése ellenére maga Hérakleitosz is megengedett valami örökkévalót. Az örökkévalóság parmenidészi fogalma (amely nem azonos a végtelen fennmaradással) nincs meg ugyan Hérakleitosznál, de filozófiája szerint a központi tűz sohasem alszik ki: a világ „volt mindig és van és lesz örökké élő tűz". A tűz azonban folytonosan változó valami, állandósága inkább egy folyamat, semmint egy szubsztancia állandósága - de az utóbbi gondolatmenet természetesen nem Hérakleitosztól származik.

A filozófiához hasonlóan a tudomány is igyekezett megszabadulni az örökös változás tanától azzal, hogy valamiféle maradandó szubsztrátumot keresett a folyton változó jelenségek között. Úgy tűnt, a kémia eleget tud tenni e várakozásnak. Kiderült, hogy a látszólag romboló hatású tűz csak megváltoztat: az elemek átalakulnak, de az égés előtt meglevő atomok hiánytalanul megmaradnak a folyamat lezárulása után is. Ebből arra következtettek, hogy az atomok elpusztíthatatlanok, és hogy a fizikai világ összes változása csupán az állandó alkotóelemek újrarendeződésében áll. Ez volt az uralkodó nézet a radioaktivitás felfedezéséig, akkor azonban kiderült, hogy az atomok is felbomolhatnak.

A fizikusok ettől cseppet sem csüggedve új, kisebb egységeket fedeztek fel, az ún. elektronokat és protonokat, amelyekből az atomok felépülnek, s ezután néhány évig ezeket tartották elpusztíthatatlannak, ahogyan korábban az atomokat. Sajnálatos módon kitűnt azonban, hogy ha a protonok és elektronok összeütköznek, felrobbannak, és nem új anyagot hoznak létre, hanem olyan energiahullámot, amely a fény sebességével terjed szét a világban. A megmaradó anyag helyébe tehát a megmaradó energia lépett. Az energia azonban - az anyagtól eltérően - nem a „dolgokról" való mindennapi fogalmunk pontosítását jelenti, hanem csupán a fizikai folyamatok jellemzője. Némi fantáziával azonosíthatjuk a hérakleitoszi tűzzel, de ez olyan tűz, amely éget, és nem olyan, amely csak ég; ez utóbbi mára eltűnt a modern fizikából.

Ha most a parányitól a hatalmas felé fordítjuk tekintetünket, a csillagászat ma már nem tűri, hogy az égitesteket öröknek tekintsük. A bolygók a Napból keletkeztek, a Nap egy hatalmas felhőből; jó ideje létezik már, s egy ideig létezni is fog, de előbb vagy utóbb - feltehetően kb. egybillió év múlva - felrobban és elpusztítja a bolygókat - már legalábbis a csillagászok ezt mondják. Csak reménykedhetünk benne, hogy mire a végzetes nap eljön, valami hibát felfedeznek a számításaikban.

Az örök folyam hérakleitoszi tana meglehetősen lehangoló, de mint láttuk, a tudomány semmit sem tehet a megcáfolására. A filozófusok egyik fő törekvése ennek nyomán éppen az volt, hogy újjáélesszék azokat a reményeket, amelyeket a tudomány kiölt az emberekből, szívós kitartással igyekeztek tehát olyasmit keresni, ami nem tartozik az idő birodalmába. Ez a keresés Parmenidésszel kezdődik.

5. fejezet 

PARMENIDÉSZ

A görögöket nem igazán jellemezte mértékletesség sem elméleteikben, sem gyakorlatukban. Hérakleitosz azt állította, hogy minden változik, Parmenidész ezzel szemben azt, hogy semmi.

Parmenidész Eleában, Dél-Itáliában született, és a Kr. e. 5. sz. első felében tevékenykedett. Platón szerint Szókratész ifjúkorában (tehát 450 táján) találkozott az akkor már idős filozófussal, s nagyon sokat tanult tőle. Nos, akár valóban megtörtént ez a beszélgetés, akár nem, annyi mindenesetre kiderül belőle - ami egyébként is nyilvánvaló -, hogy magára Platónra hatott Parmenidész tanítása. A dél-itáliai és szicíliai filozófusok jóval inkább hajlottak a miszticizmusra és a vallásosságra, mint az ión bölcselők, akiket alapjában véve tudományos és szkeptikus törekvések vezettek. A matematika viszont Püthagorász hatása nyomán mégis inkább virágzott Magna Graeciában, mint Ióniában, persze ebben az időben a matematika szorosan összefonódott a miszticizmussal. Parmenidészre hatott Püthagorász, de e hatás mértékét csak találgatni lehet. Parmenidész történeti jelentőségét az adja, hogy megalkotott egy olyan metafizikai érvelési módszert, amely így vagy úgy, megtalálható a későbbi metafizikusoknál, beleértve Hegelt is. Gyakran mondják róla, hogy ő találta fel a logikát, de valójában a logikán alapuló metafizikát fedezte fel.

Parmenidész tanítását A természetről c. tankölteményében fejtette ki. Az érzékeket csalókáknak tartotta, és puszta illúziók gyanánt elutasította az érzéki dolgok sokaságát. Szerinte az egyetlen igazi létező „az Egy", mely végtelen és oszthatatlan; nem az ellentétek egysége alkotja, ahogyan Hérakleitosz állította, mivel nincsenek is ellentétek. Parmenidész nyilván úgy gondolta, hogy pl. a „hideg" csak azt jelenti, hogy „nem forró", a „sötét" azt, hogy „nem világos". Ő az „Egyet" nem úgy fogta fel, mint ahogyan mi Istent felfogjuk; úgy tűnik, ő anyaginak és kiterjedéssel bírónak képzelte el, mert gömbként emlegeti. Ugyanakkor szerinte oszthatatlan is, mert egészében jelen van mindenütt.

Tanítását két részre osztja, amelyeket „az igazság", ill. „a vélekedés útjának" nevez. Most ez utóbbival nem foglalkozunk; az igazság útjával foglalkozó nézetei - már amennyire fennmaradtak - a következőképpen hangzanak:

„... meg sem ismerheted a nemlétezőt (mivel nem lehetséges) és ki sem mondhatod. - Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés (vagy: mert amit el lehet gondolni és létezhetik ugyanaz)"

(Parmenidész - Empedoklész, Töredékek)

„És hogyan létezhetnék ezután a létező? Hogyan keletkeznék?

Mert ha keletkezett, nem létezik, s akkor sem, ha ezután akarna keletkezni, így hát kialszik a keletkezés és nincs tudás a pusztulásról."

„Ugyanaz a gondolkodás és ami végett a gondolat van,

mert a létező nélkül, amelyben kifejeződött,

nem találod a gondolatot." (Burnet jegyzete: „Szerintem a következő az értelme... Nem létezhet egy névhez tartozó gondolat, csak ha az valami valóságosnak a neve.")

A fenti érvelés lényege a következő: ha gondolkodunk, mindig valamiről gondolkodunk ha mondunk egy nevet, az mindig valaminek a neve, tehát mind a gondolkodás, mind a nyelv önmagán kívüli tárgyakat kíván. És mivel egyformán gondolkodhatunk és beszélhetünk valamiről bármely időpontban, amit el lehet gondolni és amiről beszélni lehet, annak mindenkoron léteznie kell. Ebből következően nem lehetséges a változás sem, mert az éppen abban áll, hogy dolgok keletkeznek és szűnnek meg.

A filozófiatörténetben ez az első példa arra, hogy valaki a gondolkodásból és a nyelvből von le következtetést a világ egészére vonatkozóan. Természetesen nem fogadhatjuk el érvényes állításnak, de érdemes megvizsgálnunk, mennyi igazságelemet tartalmaz.

A fenti érvet megfogalmazhatjuk így is: ha a nyelv nem csupán értelmetlen zagyvaság, a szavaknak jelenteniük kell valamit, s általában nem jelenthetnek egészen más szavakat, hanem csak valami olyasmit, ami van, függetlenül attól, hogy beszélünk-e róla vagy sem. Tegyük fel pl., hogy George Washingtonról beszélgetünk. Ha nem létezett volna egy történeti személyiség, aki ezt a nevet viselte, akkor maga a név - úgy tűnik - jelentés nélküli lenne, a nevet tartalmazó mondatok pedig értelmetlenek volnának. Parmenidész tehát azt állítja, George Washingtonnak nemcsak hogy a múltban kellett léteznie, hanem bizonyos értelemben még ma is léteznie kell, mivel a neve ma is jelentéssel bír számunkra. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de hogyan védjük ki az érvelést?

Vegyünk egy képzeletbeli személyt, mondjuk Hamletet. Vizsgáljuk meg a következő állítást: „Hamlet dán királyfi volt." Bizonyos értelemben ez igaz, de tisztán történeti szempontból nem. Az igaz állítás az, hogy „Shakespeare szerint Hamlet dán királyfi volt", vagy még kifejtettebb formában: „Shakespeare szerint volt egy dán királyfi, aki a 'Hamlet' nevet viselte"; ebben már nincs semmi képzeletbeli elem. Shakespeare, Dánia és a „Hamlet" szó egyaránt valóságosak, bár ez utóbbi nem valóságos név, mert valójában senkit sem hívtak „Hamlet" -nek. Ha úgy fogalmazunk, hogy „»Hamlet« egy képzeletbeli személy neve", az szigorú értelemben véve nem pontos, azt kellene mondanunk: „Képzeletbeli dolog, hogy a »Hamlet« valóságos személy neve".

Hamlet elképzelt figura, mint ahogy az egyszarvú képzeletbeli állatfaj. Az „egyszarvú" szót tartalmazó mondatok némelyike igaz, némelyike hamis, de egyik esetben sem direkt módon. Gondoljunk csak erre a két kijelentésre: „Az egyszarvúnak egy szarva van", ill. „A tehénnek két szarva van." Az utóbbi állítás bizonyításához elég ránézni egy tehénre, s nem elég azt mondani, hogy egyes könyvek szerint a tehén kétszarvú. Arra viszont, hogy az egyszarvúnak egy szarva van, csak könyvekben találhatunk bizonyítékot, korrekt módon tehát csak annyit állíthatunk, hogy „egyes könyvek szerint léteznek egyszarvú állatok, amelyeket egyszarvúaknak neveznek". Az egyszarvúra vonatkozó minden állításunk így valójában az „egyszarvú" szóra vonatkozik, mint ahogy a Hamletre vonatkozó kijelentéseink a „Hamlet" szóra.

Nyilvánvaló azonban, hogy többnyire nem szavakról beszélünk hanem azok jelentéseiről, ez pedig visszavezet bennünket ahhoz a parmenidészi érvhez, hogy a jelentéssel bíróként használt szó szükségképpen jelent valamit, tehát a szó jelentésének valamilyen módon léteznie kell.

Mit mondhatunk tehát akkor George Washingtonról? Két alternatíva kínálkozik csupán: vagy azt mondjuk ma is létezik, vagy azt, hogy amikor a „George Washington" szavakat mi mondjuk ki, valójában nem arról a személyről beszélünk, aki e nevet viselte. Mindkét állítás paradoxonnak tűnik, de az utóbbi talán kevésbé az; megpróbálom abban az értelemben megfogalmazni, amely igaz.

Parmenidész feltételezi, hogy a szavak konstans jelentéssel bírnak: tulajdonképpen ez alkotja érvelése alapját, melyet ő kétségbevonhatatlannak feltételez. A szótárak és lexikonok megadják ugyan valamely szó hivatalos vagy társadalmilag elfogadott jelentését, de valójában nincs két olyan ember, akinek gondolkodásában ugyanaz a szó ugyanazt jelentené.

George Washington szinonimaként használhatta nevét és az „én" szót; gondolatait, testmozdulatait saját maga érzékelhette, így az ő számára a saját neve teljesebb jelentéssel bírt, mint bárki más számára. A jelenlétében barátai érzékelhették mozdulatait, kitalálhatták gondolatait, de a tapasztalásuk számára a „George Washington" név mégiscsak valami konkrétat jelentett. A halála után a közvetlen érzékelést az emlékezés váltotta fel, de ez együtt járt azzal is, hogy a neve említésekor másfajta mentális folyamat játszódott le bennük. A mi számunkra, akik sohasem ismertük őt személyesen, megint csak más mentális folyamatokat vált ki az említése. A képét látva, gondolhatjuk azt: „Ez igen, ő volt ám a férfi!", de azt is, hogy „az Egyesült Államok első elnöke"; ha egészen tájékozatlanok vagyunk, lehet számunkra pusztán „az az ember, akit »George Washingtonnak« hívtak". De bármit sugalljon is számunkra a név, az nem lehet maga az ember - már csak azért sem, mert nem ismertük hanem valami, az érzékelés, emlékezés vagy gondolkodás számára jelenvalót. Ez egyúttal rámutat Parmenidész érvelésének tévedésére is.

A szavak állandó jelentésváltozását elfedi az a tény, hogy e változás rendszerint nem érinti az olyan tételek igazságtartalmát, amelyekben az illető szó előfordul. Vegyünk bármilyen igaz kijelentést, amelyben előfordul a „George Washington" név, az rendszerint akkor is igaz marad, ha „az Egyesült Államok első elnöke" kifejezéssel helyettesítjük. Vannak persze kivételek: Washington megválasztása előtt nyilván mondhatta valaki azt, hogy „remélem, George Washington lesz az Egyesült Államok elnöke", de nyilván nem arra gondolt, hogy „remélem, az Egyesült Államok első elnöke lesz az Egyesült Államok első elnöke", hacsak nem hódolt különleges mértékben az azonosság törvényének. Nem nehéz kizárni azonban az ilyen kivételes eseteket, és a fennmaradókban bármi olyan körülírást alkalmazhatunk a „George Washington" név helyett, amely csakis rá illik. És éppen az ilyen körülírások révén tudjuk mindazt, amit róla tudunk.

Parmenidész azt állítja, hogy mivel ismerjük azt, amit múltnak szokás tekinteni, nem lehet valóban múlt, hanem bizonyos értelemben ma is léteznie kell; ebből arra következtet, hogy nincs változás. A George Washingtonról mondottak tulajdonképpen alátámasztják érvelését: bizonyos értelemben lehet azt mondani, hogy nincs semmi tudásunk a múltról; ha felidézünk valamit, ez a felidézés a jelenben történik, és nem azonos a felidézett történéssel. De a felidézés csak a múltbeli esemény deskripcióját nyújtja, s praktikus célból szükséges, hogy különbséget tegyünk a leírás és tárgya között.

A fenti érvelés egésze jól illusztrálja, milyen egyszerű metafizikai következtetéseket levonni a nyelvből, de azt is, hogy az egyetlen mód az ilyenfajta hibás érvelés elkerülésére, ha mélyebbre hatolunk a nyelv logikai és pszichológiai tanulmányozásában, mint tette azt a legtöbb metafizikus.

Gondolom persze, ha Parmenidész feltámadna poraiból és elolvasná a fenti gondolatmenetünket, alighanem teljesen fölöslegesnek találná azt. „Honnan tudja ön - kérdezné -, hogy a George Washingtonról tett kijelentései a múltra vonatkoznak? Saját szavai értelmében a direkt utalások az itt és most jelenlevő dolgokra vonatkoznak; felidézései pl. most történnek, nem abban az időben, amelyet felidéz. Ha elfogadjuk, hogy az emlékezés a tudás egyik forrása, akkor a múltnak most kell jelen lennie az elme számára, ezért bizonyos értelemben most is léteznie kell."

Egyelőre nem próbálok vitába szállni ezzel az érvvel, ahhoz szükséges volna előbb az emlékezés alapos megvitatására, az pedig nehéz téma. Pusztán azért hozakodtam elő itt ezzel az érveléssel, hogy az olvasót emlékeztessem rá: a fontos filozófiai elméletek rendszerint új alakban ismét felbukkannak, miután eredeti megfogalmazásukban már megcáfolták őket. A cáfolatok ritkán végérvényesek, többnyire csupán a további finomítások előidézői.

A későbbi filozófia, egészen a legutóbbi időkig, Parmenidésztől nem a változás lehetetlenségének tanát vette át - az túlságosan is harsány paradoxon volt a számára -, hanem a szubsztancia elpusztíthatatlanságának elvét. A „szubsztancia" szó ugyan nem fordul elő Parmenidész közvetlen követőinél, de a fogalma már jelen van gondolkodásukban. A szubsztanciát úgy tekintették, mint változó predikátumok állandó szubjektumát. Mint ilyen, a szubsztancia lett és maradt több mint két évezreden át a filozófia, pszichológia, fizika és teológia egyik legalapvetőbb fogalma. Később még bővebben szólok róla, egyelőre csak azt akartam jelezni, hogy bevezetését egyfajta jóvátételnek szántam a parmenidészi érveléssel kapcsolatban, anélkül azonban, hogy a nyilvánvaló tényeket tagadnánk.

6. fejezet 

EMPEDOKLÉSZ

A filozófus és próféta, tudós és sarlatán sajátos keveréke - mellyel már Püthagorász esetében találkoztunk - szinte tökéletesen valósult meg Empedoklész személyében, aki Kr. e. 440 körül tevékenykedett, tehát Parmenidész ifjabb kortársa volt, de filozófiája bizonyos értelemben több rokonságot mutat Hérakleitoszéval. A Szicília déli partvidékén fekvő Akragasz polgára volt, demokrata politikus, aki azonban azt állította magáról, hogy isten. A legtöbb görög városban, de különösen a szicíliaiakban állandó összetűzés folyt a demokrácia és a türannisz között, az éppen vesztes párt vezetőit rendszerint kivégezték vagy száműzetésbe küldték. A száműzöttek ritkán riadtak vissza attól, hogy alkuba bocsájtkozzanak a görögök ellenségeivel: keleten a perzsákkal, nyugaton Karthágóval. Amikor arra került sor, hogy Empedoklészt is elűzzék, úgy tűnik, ő inkább a bölcselő pályát választotta száműzetésében, nem a szervezkedést. Valószínű, hogy fiatalabb korában többé-kevésbé ő is orfikus nézeteket vallott, hogy a száműzetése előtti időben egyszerre volt tudós és politikus, és hogy már idősebb korában, száműzetésében vált csak prófétává.

Számos legenda keringett róla: állítólag csodákat tett vagy legalábbis olyasmit, ami annak látszott, részben mágikus erejével, részben tudományos ismeretei segítségével. Azt mondják, szabályozni tudta a szeleket, életre keltett egy asszonyt, aki harminc napig tetszhalott volt, s végül úgy halt meg, hogy saját isten voltát bizonyítandó, az Etna kráterébe ugrott. Ahogy a költő mondja:

„Nagy Empedoklész, e hős lélek Az Etnába ugrott - és porig égett."

Matthew Arnold írt erről egy verset, de bár ez egyik legrosszabb verse, nem onnan való e két sor.

Parmenidészhez hasonlóan Empedoklész is versben írt. Lucretius - akire hatott is - nagy véleménnyel volt róla mint költőről, de ebben a kérdésben megoszlanak a vélemények. Mivel írásaiból csak töredékek maradtak fenn, költői érdemei megítélésével kapcsolatban meg kell elégednünk a bizonytalansággal.

Kénytelenek vagyunk külön tárgyalni tudományos tevékenységét és vallási nézeteit, mivel ezek ellentmondanak egymásnak. Először tudományos munkásságáról szólok, majd filozófiájáról, végül vallásosságáról.

A legfontosabb tudományos érdeme az a felfedezése volt, hogy a levegő önálló szubsztancia. Ezt azzal a megfigyelésével bizonyította, hogy ha egy vödröt vagy más hasonló edényt nyílásával lefelé nyomunk a vízbe, akkor a víz nem hatol bele az edénybe. A következőket mondja:

«... Mint amikor a kislány

ragyogó ércből készült klepszüdrával játszik:

amikor a cső végét befogja szépformájú kezével

és [az] úgy süllyed bele az ezüstfehér víz lágy formájába,

nem megy víz a tartályba, hanem visszatartja

a levegő tömege, amely belülről tör a szűk furatokba,

amíg le nem veszi befedő [kezét] a sűrű áramlásról. De azután

mikor a levegő eltávozott, beront a megfelelő mértékű víz".

Az idézet a lélegzéssel kapcsolatos magyarázatból való.

Empedoklész felfedezte ezen kívül a centrifugális erő legalábbis egyik példáját, hogy ti. ha egy pohár vizet egy zsinór végére kötve körbeforgatunk, nem folyik ki belőle a víz.

Felismerte, hogy a növényeknek is van neme, és megfogalmazott egy - persze meglehetősen fantasztikus - elméletet az evolúcióról és a legalkalmasabb életben maradásáról. Kezdetben „a halandók számtalan neme eredt, mindenféle formákba összefűzve; csuda látvány!". Voltak nyak nélküli fejek, váll nélküli karok, homlok nélküli szemek - egyesülésre törekvő magányos testrészek. Ezek véletlenszerűen összekapcsolódtak, így létrejöttek olyan alakzatok, amelyek számtalan karral rendelkeztek olyanok amelyeknek tekintete és mellkasa ellentétes irányba nézett, ökörfejű, embertestű lények. Léteztek hermafroditák is, akik egyszerre viseltek férfi és női természetet, de nemzőképtelenek voltak. Végül azonban csak bizonyos alkatok maradtak fenn.

A csillagászattal kapcsolatban tudta, hogy a hold fénye visszavert fény, de ugyanezt hitte a napról is; kijelentette, hogy a fény útjának is idő kell, ez azonban olyan kicsiny, hogy nem tudjuk megfigyelni; tisztában volt azzal, hogy a napfogyatkozásokat a hold közbeékelődése okozza - ez utóbbit bizonyára Anaxagorásztól tanulta.

Ő alapította meg az itáliai orvosiskolát, s ez a tőle eredő iskola nagy hatással volt Platónra és Arisztotelészre is; Burnet szerint a tudományos és filozófiai gondolkodás egészének további fejlődését befolyásolta.

Mindez jól példázza kora tudományos találékonyságát, melyet a későbbi korok görögsége már nem volt képes utolérni.

Áttérve most kozmológiájára, ő volt az, aki - mint már említettük - a földben, levegőben, tűzben és vízben látta az alapvető elemeket (bár magát az „elem" szót nem használta). Szerinte ezek mindegyike örök, és különböző arányú keveredésük hozza létre azokat a változó, összetett szubsztanciákat, amelyekkel a világban találkozunk. Egyesülésüket a Szeretet, különválásukat a Gyűlölet okozza. Empedoklész számára a Szeretet és Gyűlölet ugyanolyan elemi szubsztancia, mint a föld, a levegő, a tűz és a víz. Bizonyos időszakokban a Szeretet kerekedik felül, máskor a Gyűlölet az erősebb. Létezett valamikor egy aranykor, amelyben teljes mértékben a Szeretet diadalmaskodott; ebben az időben az emberek kizárólag a küproszi Aphroditét imádták. A világban végbemenő változásokat nem valamiféle célszerűség irányítja, hanem csupán a Véletlen és a Szükségszerűség. Létezik egy bizonyos körforgás: ha a Szeretet teljes mértékben egyesítette az elemeket, akkor a Gyűlölet fokozatosan szétválasztja őket, míg ha a Gyűlölet különválasztotta azokat, a Szeretet fokozatosan egyesíti.

Így tehát minden összetett szubsztancia időleges, csupán az elemek, ill. a Szeretet és Gyűlölet örök.

Mindez némileg emlékeztet Hérakleitosz vélekedésére, bár enyhébb megfogalmazásban, mivel nála nemcsak a Gyűlölet, hanem a Gyűlölet és Szeretet egyformán előidézheti a változást. Platón A szofistában együtt említi őket:

„Végül az ión és később bizonyos szicíliai múzsák (Hérakleitosz és Empedoklész) úgy gondolták, hogy legbiztosabb lesz összefonni a kétféle nézetet és azt állítani, hogy a Létező: egy is és sok is, és gyűlölet és szeretet tartja össze. Mert éppen a széthúzó tart össze örökké, mondják a szigorúbb összhangzatú múzsák (Hérakleitosz); a lágyabbak (Empedoklész) pedig lazítanak azon, hogy ez mindig így volna, és azt állítják, hogy felváltva: hol Egy a mindenség és barátság uralkodik benne Aphrodité hatalma által, hol pedig Sok és harcol önmagával valami Viszály ereje folytán" (Platón összes művei).

Empedoklész azt vallotta, hogy az anyagi világ egy gömb: az aranykorban ezen kívül helyezkedett el a Gyűlölet, belül pedig a Szeretet, majd a Gyűlölet fokozatosan behatolt, kiszorítva a Szeretetet, míg végső soron csak a Gyűlölet maradt belül, a Szeretet pedig teljes egészében kiszorult. Ekkor, nem tudni, mi okból, az előbbi folyamat fordítottja kezdődött meg, egészen az aranykor visszatéréséig; de ez sem tartott örökké, mert ismét újrakezdődött az előbbi ciklus. Azt hihetnénk, hogy valamelyik véglet stabilizálódik, de Empedoklész nem így vélekedett. Ő úgy próbálta megmagyarázni a mozgást, hogy bár figyelembe vette Parmenidész érveit, egyetlen ponton sem óhajtott a világ változhatatlanságának koncepciójára jutni.

Empedoklész vallási nézetei nagyrészt püthagoreus ihletésűek. Az egyik töredékében, mely minden bizonnyal Püthagorászról szól, a következőket mondja:

„Volt közöttük egy mérhetetlenül bölcs férfiú, aki nagy elmekincsre tett szert, mindenféle bölcs tevékenységek véghezvivője.

Mert midőn ez teljes elméjével odafigyelt, könnyen látta az összes dolgok mindegyikét tíz vagy húsz emberöltő során".

Az aranykorban - mint már említettük - az emberek csak Aphroditét imádták, „ám a bikákat, keveretlen vérüket nem kívánta az oltár. Hanem nagy vétke az emberi nemnek, hogy kiontva az életet, elfogyasztják a nemes tagokat".

Egy helyütt bőbeszédűen istenként beszél önmagáról:

„Ő barátaim, akik a sárga Akragasz mentén elterülő nagy várost lakjátok, fönn, az akropoliszban! Ti, nagyszabású tettek végrehajtói, idegenek számára védelmező menedékek, gonoszságban járatlanok, üdvözöllek benneteket! Halhatatlan istenként, többé nem halandóként jövök-megyek mindnyájatok közt, tiszteletnek örvendve, ahogy illik, szalagokkal és dús koszorúkkal fejem felövezve.

Ha hozzájuk érkezem, a gazdag városokba, a férfiakhoz és nőkhöz, kegyelettel tisztelnek. Nyomomban járnak tízezrek, tudakolván, hol vezet üdvhöz az ösvény.

Emezek jósszót kérnek amazok azért kérdeznek, hogy a sokféle betegségre gyógyulást hozó beszédet halljanak, mert régóta átjárják őket a nehéz [fájdalmak]".

„De hát miért állna érdekemben [úgy tenni], mintha valami nagyot cselekednék, ha egyszer több vagyok a halandó, sokféleképpen pusztuló embereknél?".

Másutt úgy említi önmagát mint nagy bűnöst, akinek vezekelnie kell istentelenségéért:

„Ananké ügye ez, régi határozata az isteneknek.

Örökérvényű, szilárd eskükkel megpecsételt:

ha kedves tagjait vétkek közepette <gyilkossággal mocskolja> valaki, ha a <gyűlölet hatására> vétkezve hamisan esküszik az igen hosszú életű daimónok [egyike] -háromszor tízezer évre taszíttassék el a boldogoktól!

Az idők során a halandók mindenféle fajává váljanak az ilyenek, cserélgetvén az élet fáradságos ösvényeit.

Mert az aithér ereje a tengerbe űzi őket, a tenger a földi talajra köpi, a föld a fénylő Napnak sugaraiba, az meg a lég örvényeibe hajítja.

Egyik a másiktól fogadja be, ám gyűlöli valamennyi.

Közébük tartozom én is, istentől száműzött és tévelygő vagyok, átadva magam az őrjöngő Gyűlöletnek".

Hogy mi volt a bűne, nem tudjuk; valószínűleg semmi olyasmi, amit különösen súlyosnak kellene ítélnünk, mert ezeket mondja:

„Jaj, hogy nem emésztett el előbb a gyászos nap, mint hogy ajkammal rászoktam a szörnyű dögevésre!";

„Teljesen tartózkodni a babér lombjától...";

„Ostobák, teljesen ostobák tartóztassátok meg kezeteket a babtól!".

Így nyilván nem követett el mást, mint hogy babérlevelet majszolt és babot habzsolt.

Az egyik leghíresebb Platón-részlet az, ahol a világot egy barlanghoz hasonlítja, amelyben a fenti napfényes valóságnak csak az árnyékait látjuk: ezt, az eredetileg az orfikus tanításban gyökerező nézetet már Empedoklész anticipálja.

Empedoklész szerint vannak olyanok (feltehetően azok, akik többszöri inkarnáció során is tartózkodnak a bűntől), akik végül halhatatlan boldogságot érnek el az istenek társaságában:

„Végül jósok, dalnokok és orvosok

meg vezetők lesznek a földi emberek közt,

innen emelkednek a tiszteletre legméltóbb istenekké";

„Más halhatatlanokkal egy tűzhelynél ülők, asztaltársak, az emberi bajokban nincs részük győzhetetlenek".

Mindebben - úgy tűnik - vajmi kevés van, ami ne lett volna meg már az orfizmus és a püthagoreizmus tanításában.

Empedoklész eredetisége - tudományos felfedezésein túl - a négy elem tanának megfogalmazásában, ill. a változásnak a Szeretet és Gyűlölet elvén történő magyarázatában áll.

Empedoklész elvetette a monizmust, és úgy tekintette, hogy a természeti folyamatokat inkább a véletlen és szükségszerűség irányítja, semmint a célszerűség. Ebben a tekintetben filozófiája tudományosabb volt, mint Parmenidészé, Platóné vagy akár Arisztotelészé. Más szempontból persze ő is megragadt a kor éppen divatos babonáinál, de ez sem nagyobb vétke, mint néhány újabb kori tudósé.