6. FEJEZET 

A TERMÉSZETTUDOMÁNY FELEMELKEDÉSE

Az újkori világ szinte minden olyan jellemzője, mely megkülönbözteti a korábbi évszázadoktól, a tudománynak köszönhető, mely leglátványosabb sikereit éppen a 17. sz.-ban aratta. Az itáliai reneszánsz, bár már nem volt középkori jellegű, még újkori sem: Görögország fénykorához hasonlít a legjobban. A teológiai vitákban elmerülő 16. sz. sokkal inkább középkori, mint Machiavelli világa. A modern kor -szemléletét tekintve - a 17. sz. terméke. A reneszánsz egyetlen itáliai gondolkodója se lett volna érthetetlen Platón vagy Arisztotelész számára; Luther elborzasztotta volna Aquinói Szt. Tamást, de könnyen megértették volna egymást. A 17. sz. azonban gyökeresen más: Platón és Arisztotelész, Aquinói Szt. Tamás vagy Ockham számára se füle se farka beszéd lett volna Newton tanítása.

A természettudományok által bevezetett új fogalmak mélységesen hatottak az újkori filozófiára. Descartes - aki bizonyos értelemben a modern filozófia megalapítója - maga is egyike a 17. sz.-i tudományosság megteremtőinek. Hogy az új filozófia kialakulását övező szellemi légkört érzékeltessük, előbb röviden szólnunk kell a kor csillagászati és fizikai módszereiről, eredményeiről.

Az új tudomány megteremtését négy nagy név fémjelzi: Kopernikuszé, Kepleré, Galileié és Newtoné. Kopernikusz ugyan még a 16. sz. gyermeke, de hatása inkább csak a következő évszázadban érvényesült.

Kopernikusz (1473-1543) kifogástalan ortodoxiát valló lengyel pap volt. Ifjú korában Itáliába utazott, s így volt alkalma magába szívni a reneszánsz levegőjét.

1500-ban Rómában matematikai előadói vagy professzori megbízatást kapott, de 1503-ban visszatért hazájába, frauenburgi kanonoknak. Úgy tűnik, ideje jó részét a németek elleni küzdelemnek és a pénzforgalom megreformálásának szentelte, de szabadidejében csakis csillagászattal foglalkozott. Már korán felismerte, hogy a Nap áll az univerzum középpontjában, s hogy a Föld kettős mozgást végez: a napi forgást és a Nap körüli éves keringést. Az egyházi cenzúrától való félelme miatt húzta-halasztotta nézetei publikálását, de nem is rejtette véka alá őket. Főműve a De revolutionibus orbium coelestium halála évében, 1543-ban jelent meg barátja, Osiander előszavával, aki hangsúlyozza, hogy a műben kifejtett heliocentrikus elmélet csak hipotézis. Nem tudni, Kopernikusz mennyire osztotta ezt a nézetét, de a kérdés nem is igazán fontos, hiszen a műben ő maga is hasonló értelmű kijelentéseket tesz. A könyvet a pápának dedikálta, így az egészen Galilei koráig el is kerülte a hivatalos katolikus elítéltetést. Kopernikusz korában az egyház még liberálisabb volt, mint a tridenti zsinat után, amikorra a jezsuiták és az újjáélesztett inkvizíció megtették a maguk hatását.

Kopernikusz művének hangvétele nem igazán modern, inkább püthagoreusként jellemezhetnénk. Abból az axiómából indul ki, hogy minden égi mozgás körkörös és szabályos kell hogy legyen: ebben a nézetben - mint korábban a görögöknél -felfedezhetjük az esztétikai indíttatás nyomát is. Léteznek még rendszerében bizonyos epiciklusok is, de azok középpontja szintén a Nap, vagy még inkább egy ahhoz közeli pont. Az a körülmény, hogy a Nap nincsen egészen a rendszer középpontjában, teljességgel tönkretette elmélete egyszerűségét. Bár hallott a püthagoreus tanokról, úgy tűnik, nem ismerte Arisztarkhosz heliocentrikus elméletét; ugyanakkor spekulációiban nincs semmi olyasmi, ami ne jutott volna eszébe valamely görög csillagásznak. Művének fontossága inkább abban áll, hogy megfosztotta a Földet kiemelt geometriai helyzetétől, nagyobb távlatokban pedig megnehezítette, hogy az embernek olyan kozmikus jelentőséget tulajdonítsanak, mint amilyent a keresztény teológia ráruházott; ugyanakkor elmélete ezen következményeit az őszintén ortodox Kopernikusz maga sem fogadta volna el, hiszen az ellen a vád ellen is tiltakozott, hogy teóriája ellentmondana a Bibliának.

De voltak komolyabb problémák is a kopernikuszi elmélettel: a legfontosabb ezek közül a csillagok látószög-elhajlása vizsgálatának hiánya. Ha a Föld keringési pályája egy pontján mondjuk 186 000 000 mérföldre van attól a ponttól, ahová hat hónap múltán érkezik el, akkor ez elcsúszást kell hogy okozzon a csillagok látszólagos pozíciójában is, mint ahogyan ha egy tengerjáró hajó a part egy bizonyos pontjától északra várható, akkor nem várható egy másik ponttól északra. Kopernikusz tehát nem vizsgálta a látószög-elhajlást, bár helyesen következtetett arra, hogy az állócsillagok sokkal távolabb vannak, mint a Nap. A méréstechnika egyébként csak a 19. sz. folyamán vált megfelelő pontosságúvá a csillagok parallaxisának megfigyelésére, de akkor is csak néhány közelebbi csillagra vonatkozott.

Egy másik nehézséget a lehulló testek problémája jelentette. Ha a Föld állandóan forog nyugatról keletre, akkor egy bizonyos magasságból leejtett test nem hullhat le függőlegesen a kiindulási pontja alá, hanem attól valamivel nyugatabbra kellene földet érnie, hiszen esése közben a Föld valamicskét elfordult. Erre a kérdésre majd Galilei tehetetlenségi törvénye adja meg a választ, Kopernikusz korában azonban meg se próbálkoztak a magyarázattal.

E. A. Burtt The Metaphysical Foundations of Modern Physical Science (1925) c., igen érdekes könyvében nagy erőfeszítéssel igyekszik összegyűjteni a nem igazolható előfeltevéseket, amelyeket a modern tudomány megalapítói tettek. Nagyon helyesen kimutatja, hogy Kopernikusz korában még nem állt rendelkezésre semmi olyan ismert tény, amely rendszere elfogadására késztette volna kortársait, sőt inkább olyanok voltak, amelyek épp ellene szóltak. „Ha a mai empirikusok a 16. sz.-ban éltek volna, egyszerűen kinevetik az univerzum ezen új filozófiáját!" A könyv legfőbb célja, hogy diszkreditálja az újkori tudományt azáltal, hogy rámutat: felfedezései csak szerencsés véletlenek voltak, melyek a középkort idéző vaskos babonaságokból eredtek. Én úgy gondolom, ez téves felfogás a tudósi attitűdről: nem az az érdekes, hogy a tudomány embere mit hisz, hanem, hogy hogyan és miért teszi ezt. A tudós hiedelmei tapogatódzások, nem dogmák; bizonyítékokon alapulnak, nem intuíción. Kopernikusznak igaza volt, amikor elméletét hipotézisnek nevezte; azok az ellenfelei tévedtek, akik úgy gondolták, hogy nincs szükség új hipotézisekre.

A modern tudomány megalapítóit két fontos erény jellemezte, melyek persze nem feltétlenül járnak együtt: mérhetetlen türelem a megfigyelésben és nagy merészség a hipotézisek megfogalmazásásban. Az utóbbi jellemzi a legkorábbi görög filozófusokat, míg az előbbi inkább a késői antikvitás csillagászaiban figyelhető meg. A két erényt azonban együtt egyetlen ókori (talán Arisztarkhoszt kivéve) asztronómus gondolkodásában sem találjuk meg, a középkoriakéban pedig egyiket sem. Kopernikusz csakúgy, mint nagyhírű utódai, rendelkezett mindkettővel. Mindent tudott, amit kora csillagászati eszközeivel tudni lehetett az égitestek látszólagos szférikus mozgásáról, s rájött, hogy a Föld napi forgásáról szóló hipotézis sokkal ökonomikusabb, mintha az egész égi szféra keringene. A modern vélemények szerint - melyek minden mozgást viszonylagosnak tekintenek - hipotézisének egyetlen pozitívuma az egyszerűségre való való törekvés, de ezt sem ő, sem kortársai nem ismerték fel. A Föld éves keringésével kapcsolatban szintén tett lépést az egyszerűsítés irányába, de ez nem olyan jelentős, mint a napi forgással kapcsolatos megállapításai. Neki még szüksége volt bizonyos epiciklusokra, bár már kevesebbre, mint a ptolemaioszi rendszernek. Az új elmélet aztán majd Kepler törvényeinek felfedezése után mutatkozott meg a maga teljes egyszerűségében.

A kozmikus képzeletre tett forradalmi hatása mellett az új asztronómia két nagy érdemmel dicsekedhet: először is azzal a felismeréssel, hogy amit ősidők óta hittek, az téves is lehet; másodszor, hogy a tudományos igazság próbaköve a tények türelmes összegyűjtésével párosuló merész találgatás olyan törvények megfogalmazására, amelyek e tényeket összekapcsolják egymással. Kopernikuszban egyik érdem sem fejlődött ki olyan mértékben, mint követőiben, de már magas fokon és együttesen vannak jelen tevékenységében.

Kopernikusz többek között német protestánsokkal is megismertette elméletét. Mikor Luther erről tudomást szerzett, mélységesen felháborodva így fakadt ki: „Az emberek készek meghallgatni ezt a felkapaszkodott asztrológust, aki azt próbálja bizonygatni, hogy a Föld forog és nem az egek vagy a mennyboltozat, a Nap és a Hold? Ha valaki okosnak akar látszani, csak kiötöl valami új rendszert, mely természetesen minden más rendszer közül e legeslegjobb. Ez a bolond fel akarja forgatni az egész asztronómiát. Hát a Szentírás nem azt mondja, hogy Józsué a Napot állította meg, nem a Földet?" Kálvin hasonlóképpen az írásra hivatkozva dorongolja le Kopernikuszt: „[Az Úr] megerősítette a földet is, hogy meg ne induljon", majd felkiált: „Ki merészeli Kopernikusz tekintélyét a Szendékké fölé emelni?" A protestáns klérus legalább olyan bigott volt, mint a katolikus. Hogy a protestáns országokban hamarosan mégis több lehetőség nyílott az elmélkedések, feltételezések számára, mint a katolikusokban, az annak köszönhető, hogy a protestáns klérus kevésbé volt befolyásos. A protestantizmus egyik legfőbb jegye, hogy egyházszakadásként, nem eretnekségként jelentkezett; ez a szkizma pedig nemzeti egyházakat hozott létre, melyek önmagukban már nem voltak elég erősek a világi kormányzás ellenőrzéséhez. Ez csak nyereség volt az emberiség számára, mert az egyházak - mindkét oldalon - a végsőkig elleneztek minden olyan újítást, amely hozzájárult az e világi boldogság és tudás gyarapításához.

Kopernikusz nem volt abban a helyzetben, hogy hipotézisét valamilyen döntő bizonyítékkal megtámogassa, s a csillagászok hosszú időre el is vetették elméletét. A következő jelentős asztronómus, Tycho Brahe (1546-1601) közbülső álláspontot foglalt el a kérdésben: szerinte a Nap és a Hold a Föld körül kering, de a bolygók a Nap körül. Ebben a teóriában semmi új nem volt, felhozott viszont két jó érvet Arisztotelész azon állításával szemben, hogy a Holdon túl minden változatlan. Ezek egyike volt egy új csillag megjelenése 1572-ben, melynek napi parallaxisát nem lehetett kimutatni, tehát messzebb kellett lennie a Holdnál. A másik érvet az üstökösök megfigyeléséből merítette, melyekről szintén kiderült, hogy igen távoliak. Az olvasó bizonyára emlékszik még rá, hogy Arisztotelész tanítása szerint minden változás és pusztulás a szublunáris szférára korlátozódik; így ez a tétel, mint Arisztotelész minden más, tudományos tárgyban tett kijelentése akadálynak bizonyult a haladás szempontjából.

Tycho Brahe jelentőségét nem elméletírói, hanem megfigyelői képessége mutatja elsősorban. Előbb Dánia királyának pártfogása, majd II. Rudolf császár támogatása mellett csillagkatalógust állított össze és hosszú éveken át feljegyezte a bolygók pozícióit. Élete vége felé az akkor még fiatal Kepler lett az asszisztense, aki számára Brahe megfigyelései felbecsülhetetlen értéket jelentettek.

Kepler (1571-1630) az egyik legnevezetesebb példa arra, mit érhet el a türelem, ha nem is párosul zsenialitással. Ő volt az első jelentős csillagász, aki Kopernikusz után elfogadta a heliocentrikus elméletet, de Tycho Brahe adatai alapján rájött arra, hogy az nem lehet helyes a Kopernikusz által megfogalmazott formában. Rá is hatott a püthagoreizmus és félig-meddig hóbortos napimádóva lett, bár egyébként derék protestáns volt. Ezek az okok kétségkívül közrejátszottak abban, hogy a heliocentrikus hipotézis mellett tette le a voksát. Püthagoreizmusa arra is rávette, hogy Platón Timaiosza nyomán feltételelezze: az öt szabályos testnek kozmikus jelentőséggel kell bírnia. Ezekből próbált meg hipotéziseket levezetni, s végül - némi szerencsével - az egyik használhatónak bizonyult.

Kepler legnagyobb eredménye a bolygómozgás három törvényének felfedezése: kettőt 1609-ben hozott nyilvánosságra, a harmadikat 1619-ben. Első törvénye így hangzik: a bolygók elliptikus pályát írnak le, melynek egyik fókuszpontjában a Nap található; a második kimondja, hogy egy bolygótól a Napba húzott egyenes egyenlő idő alatt egyenlő területeket súrol; a harmadik pedig azt állítja, hogy a bolygó körforgási periódusának négyzete arányos a Naptól való átlagos távolsága köbértékével.

Néhány szót kell szólnunk e törvények jelentőségéről.

Az első két törvényt Kepler korában csakis a Mars esetében sikerült igazolni; a többi bolygóval kapcsolatos megfigyelések csak valószínűséget tudtak megállapítani, teljes bizonyosságot nem; nem sokkal később azonban meglett a döntő megerősítés is.

Az első törvény felfedezése - hogy ti. a bolygók elliptikus pályán keringenek - a hagyományoktól való olyan mérvű eltávolodást kívánt, ami a mai ember számára csak nehezen képzelhető el. Az egyetlen, amiben a korábbi csillagászok kivétel nélkül egyetértettek, az volt, hogy minden égi mozgás körkörös vagy körkörös mozgásokból áll. Ha a körmozgással nem lehetett megmagyarázni egy-egy bolygó elmozdulását, akkor az epiciklus mankójához folyamodtak. Az epiciklus olyan görbe, amelyet egy másik körön gördülő kör egy pontja leír. A szemléletesség kedvéért vegyünk egy nagy kereket és erősítsük lapjával a földre; ezután vegyünk egy kisebb kereket (szintén lapjával a föld felé) egy pontján üssünk át rajta egy szöget, majd pedig forgassuk a kisebb kereket a nagyobbikon úgy, hogy a szög érintse a talajt: a szög által leírt görbe lesz az epiciklus. Nagyjából ilyen a Hold pályája a Naphoz képest, hiszen a Föld megközelítőleg egy kört ír le a Nap körül, a Hold pedig a Föld körül. De ahogy már mondtam, mindez csak approximáció. Ahogyan a megfigyelés egyre pontosabbá vált, kiderült, hogy az epiciklusok semmiféle rendszere sem igaz a valós tényekre. Kepler úgy látta, hogy saját rendszere még mindig jobban összhangban van a Mars följegyzett pozícióival, mint akár Ptolemaioszé, akár Kopernikuszé.

Az, hogy Kepler a köröket ellipszisekkel helyettesítette, magával hozta az esztétikai megfontolás kiküszöbölését is, mely Püthagorász óta uralta az asztronómiát. A kör tökéletes alakzat, az égitestek pedig tökéletes testek - eredetileg istenek, de még Platónnál és Arisztotelésznél is az istenek közeli rokonai. Kézenfekvő volt tehát a gondolat, hogy tökéletes testek csak tökéletes alakzatban mozoghatnak. Sőt, mivel az égitestek szabadon, lökés vagy húzás nélkül mozognak, mozgásuknak „természetesnek" kell lennie. A körről egyszerű volt feltételezni, hogy az „természetes", de nem úgy az ellipszisről. Láthatjuk tehát, hogy számos, mélyen gyökerező előítéletet kellett elvetni, míg Kepler első törvényét elfogadták. Egyetlen ókori tudós, még a számoszi Arisztarkhosz sem vetett fel ilyen hipotézist.

Kepler második törvénye a bolygók pályáik különböző pontjain megfigyelhető sebességének változásaival foglalkozik. Ha N a Nap, B₁, B₂, B₃, B₄ és B₅ egy bolygó egyenlő időintervallumokban - mondjuk havonta - bekövetkező pozíciói, akkor Kepler törvényének állítása szerint a B1NB2, a B2NB3, B3NB4 és a B4NB5 területek egyenlők. A bolygó tehát akkor mozog a leggyorsabban, amikor a Naphoz legközelebb van és akkor a leglassabban, amikor a legtávolabb kering. Ez az állítás ismét csak sokkoló hatású volt. Egy bolygó bizonyára sokkal méltóságteljesebb, semhogy egyszer rohanjon, másszor meg csak andalogjon.

A harmadik törvény azért volt fontos, mert összehasonlította a különböző bolygók mozgását, míg az előbbi kettő csak egyenként foglalkozott velük. Ez kimondja: ha r egy bolygó átlagos távolsága Naptól, T pedig éves pályájának hossza, akkor az r³ / T² arány azonos lesz az összes különböző bolygóra vonatkozóan. Ez a törvény nyújtott bizonyítékot (legalábbis a Naprendszerre vonatkozóan) a gravitáció inverz négyzet törvényének megfogalmazásához. De erről majd később szólunk.

Galilei (1564-1642) - talán Newtont kivéve - a modern tudomány megalapítóinak legnagyobbika. Csaknem azon a napon született, amikor Michelangelo meghalt, s az ő halála évében jött világra Newton: mindezt csak azok kedvéért mondom, akik - ha vannak még egyáltalán ilyenek - hisznek a lélekvándorlásban. Jelentőségét részben csillagászati tevékenységének, részben vagy még inkább a dinamika megalapításának köszönheti.

Galilei fedezte fel először a gyorsulás jelentőségét a dinamikában. A „gyorsulás" a sebesség megváltozását jelenti akár nagyság, akár irány tekintetében: egy köríven egyenletes sebességgel mozgó test gyorsul a kör középpontja felé. A Galilei korában szokásos nyelvhasználat szerint azt mondhatnánk, hogy ő az egyenletes mozgás egyedüli „természetes" formájának az egyenes vonalú mozgást tekintette mind a Földön, mind az egekben. Korábban azt tartották, hogy az égitestek „természetes" mozgása a körmozgás, a földi testeké pedig az egyenes vonalú mozgás, s feltételezték, hogy a földi testek mozgása fokozatosan megszűnik, ha magukra hagyják őket. Galilei ezzel szemben azt állította, hogy minden test tovább mozog egyenes vonalban és egyenletes sebességgel, ha magára hagyjuk; bármilyen változás a mozgás sebességében vagy irányában csakis valamilyen külső „erő" hatásával magyarázható. Ezt az elvet nevezte később Newton „a mozgás első törvényének", de nevezik a tehetetlenség törvényének is. Ennek jelentőségére később még visszatérünk, de most szóljunk előbb részletesen Galilei felfedezéseiről.

Galilei fogalmazta meg elsőként a szabadesés törvényét. A „gyorsulás" fogalmának ismeretében e törvény rendkívül egyszerű. Kimondja, hogy ha egy test szabadon esik lefelé, gyorsulása állandó - leszámítva a légellenállás hatását; továbbá, hogy a gyorsulási érték minden testre azonos, függetlenül attól, hogy a szóban forgó test nehéz-e vagy könnyű, kicsi-e vagy nagy. E törvény teljes bizonyítása csak a légszivattyú feltalálása, tehát kb. 1654 után vált lehetségessé. Ezután már gyakorlatilag légüres térben figyelhették meg a szabadon lehulló testeket, és bebizonyosodott, hogy a tollpihe ugyanolyan gyorsan esik le, mint az ólomdarabka. Galilei azt bizonyította be ezzel, hogy nincs mérhető különbség ugyanazon anyag kis, ill. nagy darabjainak esése között. Korábban az volt a feltételezés, hogy a nagyobb ólomdarab gyorsabban leesik, mint a kisebb, de Galilei kísérlete igazolta, hogy ez nem így van. Az ő korában a mérés még korántsem lehetett olyan pontos, mint ma, de mégiscsak helytálló törvényt tudott felállítani a szabadon eső testekre vonatkozóan. Ha egy test légüres térben szabadon esik, akkor sebessége állandó gyorsulással nő: az első másodperc végén a sebessége 32 láb/mp., a második végén 64 láb/mp., a harmadik végén 96 láb/mp., és így tovább. A gyorsulás, azaz a sebesség növekedésének aránya mindig azonos, a fentiek szerint másodpercenként (megközelítőleg) 32 láb/mp.

Galilei - főként munkaadó gazdája, Toscana hercege megbízásából - tanulmányozta a lövedékek mozgását is. Korábban az az elképzelés élt, hogy a vízszintesen kilőtt lövedék egy ideig vízszintesen is halad, majd hirtelen zuhanni kezd függőlegesen. Galilei kimutatta, hogy - eltekintve a légellenállástól - a vízszintes sebességösszetevő állandó marad a tehetetlenségi törvény értelmében, de figyelembe kell venni a függőleges sebességösszetevőt is, amelyre a szabadesés törvénye érvényes. Hogy megtudhassuk tehát, hogyan mozog egy korábban kilőtt lövedék egy meghatározott időtartam - mondjuk egy másodperc - alatt, ahhoz a következőket kell figyelembe vennünk: először is, ha nem esne lefelé, akkor azzal egyenlő vízszintes távolságot tenne meg, mint amekkorát repülése első másodpercében megtett; másodszor, ha már nem mozogna vízszintesen, hanem csupán esne, akkor a repülés megkezdése óta eltelt idővel arányos sebességgel zuhanna függőlegesen. Lényegében tehát arról van szó, mintha az elmozdulása során először egy másodpercig vízszintesen haladt volna a kezdeti sebesség vízszintes összetevőjével, majd függőlegesen zuhant volna egy másodpercig a mozgás idejével arányos sebességgel. Mindebből egyszerű kiszámítani, hogy a lövedék pályája parabolikus, s ezt megfigyeléssel is alá lehet támasztani, amennyiben leszámítjuk a légellenállás hatását.

A fenti egyszerű példa is jól mutatja, milyen felbecsülhetetlenül hasznos a dinamika számára az az elv, hogy ha több erő hat egyidejűleg, akkor összhatásuk ugyanaz, mintha külön-külön hatottak volna. Mindez azonban része egy sokkal általánosabb elvnek, az ún. paralelogramma-szabálynak. Képzeljük el, hogy egy mozgásban lévő hajón vagyunk és keresztülsétálunk a fedélzeten. Míg megyünk, a hajó is halad előre, tehát a vízhez képest előbbre is jutottunk, és a hajó mozgásához képest keresztbe is. Ha meg akarjuk tudni, hova is kerültünk a vízhez képest, akkor először azt kell feltételeznünk, hogy egy helyben álltunk, mialatt a hajó előrehaladt, majd pedig, hogy ugyanannyi időre a hajó állt egy helyben, míg mi keresztülmentünk a fedélzeten. Ugyanez vonatkozik az erőkre is. Mindez lehetővé teszi, hogy több erő együttes hatásának eredményét kiszámítsuk, és hogy a fizikai jelenségek vizsgálata alapján feltárjuk az egyes olyan erőkre vonatkozó törvényszerűségeket, amelyeknek ki vannak téve a mozgó testek. Ezt a felbecsülhetetlenül hasznos módszert éppen Galilei vezette be.

Abban, amit eddig mondtam, a lehető leghívebben igyekeztem követni a 17. sz.-i nyelvhasználatot. A modern terminológia több fontos szempontból is eltér ettől, de úgy éreztem, a 17. sz. vívmányainak méltatása érdekében célszerű annak saját kifejezésmódját átvenni.

A tehetetlenség törvénye megvilágított egy olyan rejtélyt is, amire a Galilei előtti kopernikuszi rendszer nem tudott magyarázatot adni. Mint fentebb megállapítottuk, ha egy torony tetejéről leejtünk egy követ, az a torony lábához esik, nem valamelyest nyugatabbra tőle, pedig ha a Föld forog, akkor a kő esése idején is kissé tovább kellett volna fordulnia. Hogy ez mégsem így történik, annak az az oka, hogy a kő - minden más, a Föld felszínén levő tárggyal együtt - megtartja a keringési sebességet. Sőt, ha a torony kellőképpen magas lehetne, akkor épp az ellenkezője következnék be annak, amit Kopernikusz ellenfelei vártak: ti. ha a torony csúcsa messzebbre van a Föld középpontjától, mint az alapja, akkor gyorsabban is mozog, a kőnek tehát éppenhogy a torony lábától némileg keletre kellene földet érnie. Ez a hatás azonban túlságosan kicsi ahhoz, hogy mérhető legyen.

Galilei lelkesen magáévá tette a heliocentrikus elméletet, levelezett Keplerrel és egyetértett felfedezéseivel. Mikor megtudta, hogy röviddel azelőtt egy holland feltalálta a teleszkópot, ő maga is készített egyet, és hamarosan egy sor fontos dolgot fedezett fel. Megállapította, hogy a Tejút különálló csillagok sokaságát foglalja magába; megfigyelte a Vénusz fázisait, melyekről már Kopernikusz is tudta, hogy elméletében implicite megvannak, de szabad szemmel nem volt képes meggyőződni róla. Ő fedezte fel a Jupiter holdjait is: ezeket alkalmazója tiszteletére „sidera medicea"-nak nevezte el. Úgy találta, hogy ezekre a holdakra is érvényesek Kepler törvényei. Igen ám, de itt jött a bökkenő. Mindig is csak hét égitestről tudott a világ: az öt bolygóról, ill. a Napról és a Holdról, a hét pedig tudvalevőleg szent szám.  Nem a szabbath-e a hetedik nap? Nem hétágú gyertyatartóról és Kis-Azsia hét egyházáról szól-e az írás? Mi sem lehetne kézenfekvőbb tehát, mint hogy hét égitest van? Ha viszont hozzászámítjuk a négy Jupiter-holdat, akkor az összeg tizenegy lesz, annak pedig semmilyen misztikus jelentése sincs. Ezen az alapon a hagyományok hívei elátkozták a teleszkópot, nem voltak hajlandók belenézni, mondván, hogy csak érzéki csalódást okoz. Galilei ennek kapcsán azt írta Keplernek: milyen jót nevethetnének együtt e „csőcselék" ostobaságán; a levél további részéből az is kiderül, hogy „csőcseléken" azokat a filozófia-professzorokat érti, akik el akarják sikkasztani a Jupiter-holdakat, azzal, hogy „csak szofisztikus érveiket hajtogatják, mintha azok mágikus ráolvasások lennének".

Mint tudjuk, Galileit kétszer is elítélte az inkvizíció, először 1616-ban zárt ajtók mögött, majd 1633-ban nyilvánosan is. Ez utóbbi alkalommal visszavonta tanait, és ígéretet tett rá, hogy a jövőben nem hangoztatja álláspontját, miszerint a Föld forog és kering. Az inkvizíció így sikerrel vetett véget a tudománynak Itáliában, s az nem is éledt újjá évszázadokig. Nem tudta azonban megakadályozni, hogy a tudomány emberei magukévá tegyék a heliocentrikus elméletet, sőt ostobaságával csak nagy károkat okozott az egyháznak. Szerencsére léteztek protestáns országok is, ahol a klérus - minden buzgó igyekezete ellenére - nem tudott ártani a tudománynak, mert nem sikerült megszereznie az állam irányítását.

Newton (1642-1727) tette meg a végső diadalt jelentő lépést azon az úton, melyet Kopernikusz, Kepler és Galilei készített elő számára. Saját három mozgástörvényéből kiindulva (melyek közül az első kettőt Galileinek köszönheti) bebizonyította, hogy Kepler három törvénye ekvivalens azzal a tétellel, hogy minden bolygó, minden pillanatban gyorsulással rendelkezik a Nap irányában, s ez a gyorsulás a Nap-bolygó távolság négyzetének reciprokával arányos. Kimutatta azt is, hogy a Holdnak a Föld és a Nap irányába mutató gyorsulása magyarázza a Hold mozgását, ugyancsak a fenti formula alapján, és hogy a Földön szabadon eső testek gyorsulása is kapcsolatba hozható a Holdéval a reciprok négyzet törvénye alapján. Az „erőt" úgy definiálta, mint a mozgásváltozás, azaz a gyorsulás okát. Ennek alapján jelenthette ki az általános gravitáció törvényét: „Minden test minden más testet a tömegükkel egyenesen arányosan, illetve a köztük levő távolság négyzetével fordított arányban vonz." E formulából tudott levonni minden más következtetést a bolygók elmélete terén: a bolygók és holdjaik mozgását, az üstökösök pályáját, az ár-apály ingadozást. Később az is kiderült, hogy a bolygók elliptikus pályáikról való kisebb kitéréseit is a fentiek alapján lehet magyarázni. A diadal olyannyira teljes volt, hogy már attól kellett tartani, Newtonból újabb Arisztotelészt kreálnak, s ismét áthághatatlan korlát kerül a haladás elébe. Angliában csak halála után jó száz évvel szabadultak meg annyira nyomasztó tekintélyétől, hogy fontos eredeti munkát végezhessenek az általa is művelt tudományterületeken.

A 17. sz.-ot nemcsak az asztronómia és a dinamika fejlődése teszi nevezetessé, hanem egyéb, a természettudományokkal kapcsolatos találmányok és felfedezések sora is.

Vegyük először is a tudományos eszközök kérdéskörét. Az összetett mikroszkópot valamikor a 17. sz. fordulóján fedezték fel, a teleszkópot 1608-ban egy holland, bizonyos Lippershey, de ezt először Galilei használta komoly tudományos célokra; Galilei találta fel a hőmérőt is - vagy legalábbis nagyon valószínű, hogy ő volt; tanítványa, Torricelli a barométer feltalálója. Guericke (1602-86) alkotta meg a légszivattyút. Bár az óra nem volt új találmány, a 17. sz. folyamán sokat finomodott a szerkezete, főként Galilei munkái nyomán. A fenti találmányok a tudományos megfigyelést sokkal pontosabbá és kiterjedtebbé tették, mint bármikor korábban.

A másik dolog, hogy nemcsak a csillagászat és a dinamika terén folyt komoly munka, hanem a többi természettudományban is. Gilbert (1540-1603) 1600-ban publikálta hatalmas művét a mágnesességről; Harvey (1578-1657) fedezte fel a vérkeringést és 1628-ban hozta nyilvánosságra eredményeit; Leeuwenhoek (1632-1723) fedezte fel az ondószálakat, bár pár hónappal korábban már kétségkívül azonosította őket egy Stephen Hamm nevű tudós; Leeuwenhoek nevéhez fűződik még a véglények vagyis egysejtű organizmusok, sőt a baktériumok felfedezése is. Robert Boyle (1627-91) - ahogyan gyermekkoromban tanultuk - „a kémia atyja és Cork grófjának fia" volt; ma már inkább csak a „Boyle-féle törvények" miatt emlegetik a nevét, hogy ti. egy adott gázmennyiségben, adott hőmérsékleten, a nyomás fordítottan arányos a térfogattal.

Mindeddig nem szóltam a tiszta matematika fejlődéséről, pedig ez meglehetősen nagyjelentőségű volt és nélkülözhetetlen a fizikai tudományokban végzendő munkákhoz. Napier 1614-ben publikálta a logaritmusról szóló művét; több 17. sz.-i tudós, de főként Descartes tevékenysége nyomán létrejött a koordináta-geometria; a differenciál- és integrálszámítást egymástól függetlenül Newton és Leibniz is felfedezte: ez szintén nélkülözhetetlen segédeszköz mindenfajta magasabb matematikai művelethez. Felsorolásunk csak a legkiemelkedőbb vívmányokra terjedt ki, ezeken kívül még sok más fontos újítás is született. A most tárgyalt tudományos munkák eredményeképpen a tudósok szemlélete gyökeresen megváltozott. Míg a század elején Sir Thomas Browne boszorkánypereket látogatott, a század végén ez már elképzelhetetlen lett volna. Shakespeare korában az üstökösök még csodás jelnek számítottak, de Newton Principiájának megjelenése (1687) után már tudni lehetett, hogy ő és Halley kiszámították néhány üstökös pályáját és hogy ezek az üstökösök ugyanúgy a gravitáció törvényének engedelmeskednek, mint a bolygók. A fizikai törvények hatalma olyannyira beleivódott az emberek gondolkodásába, hogy többé már nem hihettek a mágiában és a boszorkányságban. 1700-ra a tudósok szemlélete teljesen modernné vált, míg 1600-ban még - igen kevés kivétellel - jórészt a középkor szellemében gondolkodtak.

A fejezet hátralevő részében megpróbálom röviden felsorolni, milyen filozófiai megfontolások eredtek a 17. sz.-i természettudományokból, ill. milyen tekintetben különbözik a modern tudományosság a newtonitól. Elsőként kell említenünk, hogy a fizikai törvényekből száműzték az animizmusnak szinte minden nyomát.

A görögök -bár nem fogalmazták meg explicit módon - nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy a mozgás képessége az élet jele. A józan észen alapuló megfigyelés számára úgy tűnt, hogy az élőlények maguktól mozognak, az élettelen anyag azonban csak akkor, ha valamiféle külső erő hat rá. Egy élőlény lelkének - mondja Arisztotelész - többféle funkciója is van, s ezek egyike az élőlény testének a mozgatása. A görög gondolkodás szerint a Nap és a bolygók esetleg maguk is istenek, de mindenképpen isteni erő irányítja és mozgatja őket. Anaxagorász másként vélekedett, de őt istentagadónak bélyegezték; Démokrítosz úgyszintén, őt viszont az epikureusok kivételével mindenki figyelmen kívül hagyta Platón és Arisztotelész kedvéért. Arisztotelész negyvenhét vagy ötvenöt mozdulatlan mozgatója isteni szellem és a végső forrása minden égi mozgásnak. Az élettelen test, ha magára marad, hamarosan mozdulatlanná válik, így tehát a léleknek az anyagra gyakorolt hatása folyamatos kell hogy legyen, ha nem akarjuk, hogy a mozgás megszűnjék.

Mindezt megcáfolta a mozgás első törvénye: ha egy élettelen anyag mozgásba jön, akkor egészen addig mozogni fog, míg valamilyen külső ok meg nem állítja. Sőt az is kiderült, hogy a mozgás megváltozásának külső okai is anyagi természetűek, már amennyiben határozottan meg lehet állapítani őket. A Naprendszer mindenesetre a saját nyomatékától és saját törvényszerűségei alapján mozog, nincs szüksége semmilyen külső beavatkozásra. Istenre esetleg azért van szükség, hogy beindítsa a mechanizmust. Newton szerint eredetileg Isten keze lökte meg a bolygókat, de miután ezt megtette és elrendelte a tömegvonzás törvényét, minden ment tovább a maga útján anélkül, hogy további isteni beavatkozásra lett volna szükség. Mikor pedig Laplace felvetette, hogy a ma működésben levő erők maguk is előidézhették, hogy a bolygók kiszakadjanak a Napból, Isten szerepe a természet folyamatában még kisebbre zsugorodott. Megmaradhatott ugyan Teremtőnek, de ez is kétségessé vált, mivel nem lehetett tudni, hogy a világnak volt-e kezdete az időben. Bár a legtöbb természettudós maga volt a jámborság, a műveikben sugalmazott elmélet zavaró volt az ortodoxia számára, és a teológusok nem ok nélkül aggodalmaskodtak.

Az új tudományosság másik eredményeként gyökeres változás következett be annak megítélésében, mi is az ember szerepe a világegyetemben. A középkorban a Föld volt az egek központja, s mindennek az emberre irányuló célja volt. A newtoni világrend alapján a Föld egy nem is különösebben jelentős csillag egyik kisebb bolygójává degradálódott, s az óriási csillagászati távolságok fényében szinte tűhegynyivé zsugorodott: valószínűtlenné vált tehát, hogy e hatalmas apparátus, a világegyetem egy tűhegy parányi lakóinak kedvéért teremtődött volna meg. Ugyanakkor kizárták a cél problémájának vizsgálatát is a tudományos gondolkodás folyamatából, mely Arisztotelész óta a tudomány fontos részét alkotta. Ma is hiheti bárki, hogy az egek azért léteznek, hogy Isten dicsőségét hirdessék, de senki se tűrné, hogy ezt a hitet figyelembe vegyék a csillagászati számításokban. A világnak lehet célja, de a célok már nem kapnak helyet a tudományos magyarázatokban.

A kopernikuszi elméletnek talán sértőnek, megalázónak kellett volna tűnnie az emberi büszkeség számára, hatása azonban éppen ellenkező előjelű lett: újjáélesztette az emberek büszkeségét a tudomány vívmányaira. A haldokló ókori világot egyfajta bűntudat hatotta át s ezt hagyta nyomasztó örökségül a középkorra. Isten előtt illendő és bölcs dolog volt a megalázkodás, mert bünteti a kérkedést. Pestisjárványok, áradások, földrengések, török, tatár és üstökösök nyomasztó hatása nehezedett a sötét évszázadokra; úgy érezték, hogy csak mind nagyobb és nagyobb alázatossággal tudják elhárítani e valós vagy fenyegető csapásokat. Lehetetlenné vált viszont az alázatosság fenntartása az emberi szellem ily nagy diadalai láttán:

Természet és törvények - mind sötétben hevert;

Ám Isten szólt: „Legyen Newton", s minden világos lett.

Ami pedig az istenítéletet illeti, egy ily hatalmas világegyetem megalkotójának nyilván kisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy pokolra juttasson lelkeket apró teológiai tévedésekért. Iskarióti Júdást el lehetett ítélni, de Newtont akkor sem, ha ariánus lett volna.

Volt persze más ok is az önelégültségre. A tatárok visszavonultak Ázsia belsejébe, a török veszedelem megszűnt; az üstökösökről Halley lerántotta a misztikus leplet; a földrengések ugyan még félelmetesek voltak, de a tudomány embereit annyira lenyűgözték, hogy nemigen sajnálkoztak miattuk. A nyugat-európaiak gyorsan meggazdagodtak, s szinte a világ uraivá lettek: meghódították Észak- és Dél-Amerikát, nagyhatalmi pozícióba kerültek Afrikában és Indiában, tisztelték őket Kínában és féltek tőlük Japánban. Ha mindezt még kiegészítjük a tudomány vívmányaival, érthető, hogy a 17. sz. emberei igazán remek fickóknak érezhették magukat, s nem pedig szerencsétlen bűnösöknek akiknek még mindig hirdették magukat a vasárnapi istentiszteleteken.

A modern elméleti fizika fogalmai sok tekintetben különböznek a newtoni rendszer terminológiájától. Először is, az „erő" fogalma a 17. sz.-ban még fontos szerepet játszott, mára azonban már feleslegessé vált. Newtonnál az „erő" a mozgás nagyság vagy irány tekintetében bekövetkezett változásának oka. Az ok fogalmát ugyancsak fontosnak tekintették és az erőt valami olyasminek képzelték el, mint amit akkor tapasztalunk, amikor ellökünk vagy meghúzunk valamit. Emiatt fel is hozták a gravitáció cáfolatául, hogy bizonyos távolságról hat - sőt maga Newton is elismerte, hogy valami közegnek kell lennie, amely az erőhatást közvetíti. Fokozatosan kiderült azonban, hogy az összes egyenletet le lehet vezetni „erők" bevonása nélkül is. Megfigyelték továbbá, hogy bizonyos összefüggés van a gyorsulás és a testek kölcsönös elhelyezkedése között: ha tehát azt mondjuk, hogy ez vagy az az összefüggés valamilyen „erő" közreműködésével jött létre, semmivel sem leszünk okosabbak. A megfigyelésekből kiderült, hogy a bolygók állandóan gyorsulnak a Nap irányába, mely gyorsulás fordítottan arányos a Naptól mért távolságuk négyzetével: ha hozzátesszük, hogy mindez a gravitációs „erő" hatásával magyarázható, akkor ugyanúgy nem mondunk semmi újat, mintha azt állítanánk, hogy az ópium elaltatja az embereket, mert az ópium altató hatású. A mai fizikusok ezért csupán a gyorsulást meghatározó formulákat írják le és kerülik az „erő" szó használatát. Az „erő" a mozgások vitalista elképzelésének nehezen megfogható szelleme volt, de az ördögűzés lassan sikerrel jár.

A kvantummechanika létrejöttéig nem történt semmi, ami bármilyen mértékben is módosította volna az első két mozgástörvény lényegét, vagyis hogy a dinamikai törvényeket a gyorsulás keretei között kell megfogalmazni. Ebben a tekintetben Kopernikuszt és Keplert az antikokhoz kell sorolnunk, mert mindketten olyan törvényeket kerestek, melyek meghatározzák az égitestek pályáinak alakját. Newton tette csak világossá, hogy az így megállapított törvények csak approximatív jellegűek. A bolygók nem tökéletes ellipszispályán keringenek, mert más bolygók mozgásai ezt megzavarják. Hasonló okokból egy bolygó sohasem futja be pontosan ugyanazt a pályát. Ezzel szemben a gravitáció törvénye a gyorsulással kiegészülve annyira egyszerű volt, hogy még Newton halála után két évszázaddal is tökéletesen pontosnak tartották. Bár Einstein korrigálta az elméletet, az továbbra is a gyorsulásokkal foglalkozó törvény maradt.

Igaz ugyan, hogy az energia-megmaradás törvénye a sebességekkel operál, nem a gyorsulásokkal, de a számítások során mindenképpen figyelembe kell venni a gyorsulásokat is.

A kvantummechanika által hozott változások rendkívül mélyrehatóak, de ma még bizonyos mértékig vita és bizonytalanság tárgyai.

Most kell megemlítenünk egy fontos változtatást a newtoni filozófiához képest, nevezetesen az abszolút tér és idő kiküszöbölését. Az olvasó bizonyára még emlékszik rá, hogy e kérdést Démokritosszal kapcsolatban említettük. Newton hitte, hogy létezik egy pontokból álló tér és egy pillanatokból álló idő, mely az őket elfoglaló testektől és eseményektől független. A térre vonatkozóan egy empirikus érvvel próbálta igazolni nézetét, hogy ti. a fizikai jelenségek lehetővé teszik számunkra az abszolút forgás megkülönböztetését. Ha vizet forgatunk egy vödörben, akkor a víz feljön a vödör oldalán és lesüllyed a forgás középpontjában, de ha csak a vödröt forgatjuk, a vizet nem, akkor nincs ilyen hatás. Azóta Foucault ingájával is végeztek kísérletet a Föld forgásának bizonyítására, de még a modern elméletek számára is sok bökkenőt rejt az abszolút mozgás problémája. Ha minden mozgás relatív, akkor tulajdonképpen csak megfogalmazásbeli különbség van a között a hipotézis között, hogy a Föld forog és a között, hogy az égbolt forog, ahogyan nincs lényeges különbség a között, hogy „John James apja" és a között, hogy „James John fia". De ha az égbolt forog, akkor a csillagoknak a fénysebességnél gyorsabban kellene mozogniuk, s ez lehetetlen. Nem mondhatjuk, hogy az e problémára adott modern válaszok teljesen kielégítőek lennének, de ahhoz bőven elégségesek, hogy minden fizikus elfogadja: a mozgás és a tér csakis relatív lehet. Mindezek, párosulva azzal, hogy a tér és az idő fogalma téridővé olvadt össze, jelentősen megváltoztatták az univerzumról alkotott képünket a Galilei- és Newton-féle szemlélethez képest. De erről és a kvantumelméletről majd más helyütt szólok.

7. fejezet 

FRANCIS BACON

Bár filozófiája sok tekintetben kívánnivalót hagy maga után, Francis Bacon (1561 -1626) jelentősége maradandónak bizonyult főként a modern induktív módszer kialakítása és a tudományos gondolkodás logikai rendszerezésében tett úttörő kísérlete miatt.

Sir Nicholas Baconnek, a főpecsétőrnek fia volt, nagynénje Sir William Cecil, majd Lord Burghley felesége, így kezdettől fogva államügyek légkörében nevelkedett. Huszonhárom évesen került be a parlamentbe és Essex grófjának lett tanácsadója. Mikor azonban Essex kegyvesztett lett, ő maga is közreműködött az ellene indított perben. Emiatt többen is keményen bírálták: Lytton Strachey pl. Elisabeth and Essex c. könyvében áruló és hálátlan szörnyetegként ábrázolja - teljesen indokolatlanul. Bacon Essexnek dolgozott, amíg az lojális volt, de elhagyta őt amikor az iránta való lojalitás már a saját fejére hozta volna az árulás vádját: nincs ebben semmi, ami miatt kora legszigorúbb moralistái egy kicsit is elmarasztalhatták volna.

Annak ellenére, hogy elpártolt Essextől, a királynő, amíg élt, sohasem sem fogadta vissza teljesen a kegyeibe. II. Jakab trónra lépésével kilátásai valamelyest javultak: 1617-ben megkapta atyja hivatalát, a főpecsétőri funkciót, 1618-ban pedig lordkancellár lett. Két évi tevékenység után perbe fogták azzal a váddal, hogy hagyta magát megvesztegetni a peres felektől. Bacon nem tagadta a vádat, csupán azzal mentegetődzött, hogy az elfogadott ajándékok sohasem befolyásolták döntéseiben. Ennek megítélését kinek-kinek saját belátására bízzuk, mert nincs semmiféle bizonyíték arra vonatkozóan, hogy más körülmények között milyen döntéseket hozott volna. Negyvenezer font pénzbüntetésre és a király tetszése szerinti időtartamú, a Towerben letöltendő börtönre ítélték, kitiltották az udvarból és nem volt szabad hivatalt vállania. Az ítéletet azonban csak nagyon szerény mértékben hajtották végre. A bírságot sohasem kellett megfizetnie, és a Towerben is csak négy napig tartották fogva. Le kellett azonban mondania a közéletről, s hátralévő napjait kénytelen volt fontos könyvek megírásával tölteni.

A jogi pálya morálja akkoriban meglehetősen laza volt. Szinte minden bíró elfogadott ajándékokat, rendszerint mindkét féltől. Manapság úgy gondolnánk, szörnyű dolog, ha egy bíró megvesztegethető, de még szörnyűbb, ha azután az ajándékozó rovására dönt. Akkoriban ezek az ajándékok teljesen természetesnek számítottak, sőt a bíró úgy mutathatta ki „erényességét", hogy nem hagyta magát befolyásolni általuk. Bacont egy pártok közötti csetepaté epizódjaként ítélték el, nem azért, mintha különösebben bűnös lett volna. Nem jellemezte rendkívüli erkölcsi tartás, mint elődjét, Morus Tamást sem, de nem is volt különlegesen elvetemült. Erkölcsi értelemben átlagember volt, sem jobb, sem rosszabb, mint kortársainak túlnyomó többsége.

Bacont öt évi visszavonultság után érte utol a halál: súlyosan megfázott fagyasztási kísérlete közben, amikor is egy csirkét akart hóval teletömni.

Legfontosabb műve, a The Advancement of Learning sok ponton figyelemre méltóan modern. Általában őt tekintik „A tudás - hatalom" szállóige kiötlőjének, s bár lehet, hogy ezt mások is mondták őelőtte, Bacon mindenesetre új hangsúlyt adott neki. Filozófiájának alapja a gyakorlat: a tudományos felfedezések és újítások révén hatalmat adni az emberiségnek a természeti erők felett. Úgy vélte, hogy a filozófiát teljesen külön kell választani a teológiától, nem pedig összekeverni a kettőt, ahogy a skolasztika tette. Elfogadta ugyanakkor az ortodox vallásosságot: nem olyan ember volt, aki ilyesmiben ujjat húz a kormányzattal. Míg azonban úgy vélekedett, hogy a ráció igazolni tudja Isten létezését, a teológiában minden mást úgy tekintett, mint ami csak a reveláció útján ismeretes. Sőt azt hangoztatta, hogy a hit diadala csak annál nagyobb, ha az értelem - isteni segítség híján - valamely dogmát minél abszurdabbnak tart. Ezzel a gondolatmenetével ő is a „kettős igazság" (ti. az értelem és a reveláció igazsága) hirdetői közé állt. E tant terjesztették már egyes averroisták a 13. sz.-ban, az egyház azonban kiátkozta őket. A „hit diadala" az ortodox meggyőződésűek számára igen veszedelmes dolog volt. A 17. sz. végén Bayle már ironikusan használja a kifejezést, amikor hosszasan sorolva mindazt, amit a ráció valamely ortodox hittétellel szemben fel tud hozni, arra a következtetésre jut, hogy „annál nagyobb a hit diadala, ha mégis elhisszük". Hogy Bacon ortodoxiája mennyire volt őszinte, lehetetlen megítélni.

A tudományos érdeklődésű filozófusok hosszú sorában Bacon volt az első, aki az indukció fontosságát hangsúlyozta a dedukcióval szemben. Mint legtöbb követője, ő maga is megpróbált valami jobb indukciós módszert kidolgozni „az egyszerű számláláson alapuló indukciónál". Az egyszerű számláláson alapuló indukciós módszert egy példázattal szemléltethetnénk. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy népszámláló biztos, aki azt a feladatot kapta, hogy egy walesi falucska háztulajdonosait összeírja. Az első, akit kikérdezett, a William Williams nevet viselte. De így hívták a másodikat, harmadikat, negyediket is... Végül is emberünk azt mondta magában: „Ez így borzasztó unalmas; ezeket nyilván mind William Williamsnek hívják: beírom őket így és elmegyek szabadságra." De tévedett: volt egyvalaki, akit John Johnsnak hívtak. Ebből is látszik, mennyire melléfoghatunk, ha túlságosan hiszünk az egyszerű számláláson alapuló indukcióban.

Bacon úgy gondolta, olyan módszer birtokába jutott, amely a fentinél jobb hatásfokú indukciót tesz lehetővé. Mikor pl. ki akarta fürkészni a hő természetét, melyről - helyesen - azt gondolta, hogy testek apró részecskéinek szabálytalan gyors mozgásaiból adódik, a következőképpen járt el: külön-külön listát vezetett a forró, a hideg és a váltakozó hőmérsékletű testekről és azt remélte, hogy ezek a felsorolások olyan jegy megállapítását teszik lehetővé, amely mindig jelen van a forró testekben, hiányzik a hideg testekből és váltakozó mértékben van meg a változó hőmérsékletűekben. Arra számított, hogy ezzel a módszerrel olyan általános törvényszerűségek felismerésére jut, amelyek legalábbis az általánosítás legalacsonyabb fokán megállják helyüket. Reménye szerint néhány ilyen törvény alapján már lehetősége lesz az általánosítás magasabb fokán álló törvények megfogalmazására, és így tovább. Egy lehetségesnek tűnő törvényt új körülmények között is ellenőrizni kell; ha ezek között is érvényesnek bizonyul, akkor ennyiben megerősítést nyer. Egyes példák különleges értékkel bírnak, mert lehetővé teszik számunkra, hogy két alternatív elmélet között válasszunk, amelyek korábbi vizsgálódásunk során még egyformán lehetségesnek tűntek: ezeket a példákat nevezi Bacon „prerogatív" (előjogos) példáknak.

Bacon nemcsak a szillogizmust vetette meg, hanem alábecsülte a matematika jelentőségét is, feltehetően azért, mert nem tartotta eléggé kísérleti jellegűnek. Heves ellenszenvvel viseltetett Arisztotelész iránt, de nagyra tartotta Démokritoszt. Bár nem tagadta, hogy a természet folyamatai az isteni célkitűzést példázzák, tiltakozott az ellen, hogy a természeti jelenségek tényszerű vizsgálatába bármiféle teológiai magyarázatot csempésszenek; szerinte mindent úgy kell megmagyarázni, hogy az a kiváltó okokból szükségszerűen következzék.

Úgy vélte, módszere alkalmas arra, hogy annak alapján rendszerezzék a megfigyelési adatokat, melyekre a tudománynak épülnie kell. Nem olyanoknak kell lennünk, mint a pókok, amik önmagukból szövik hálóikat, nem is olyanoknak, mint a hangyák, amik csak gyűjtögetnek, hanem mint a méhek, amik gyűjtenek és el is rendeznek. Nem egészen „fair" dolog, amit a hangyákról mond, de a megfogalmazás mindenesetre világossá teszi Bacon mondanivalóját. Bacon filozófiájának egyik leghíresebb részlete az ún. „idolumok" (ködképek) felsorolása: ezek szerinte a rossz szellemi beidegződések, melyek csak tévedésbe vezetik az embereket. Öt fajtájukat sorolja fel: „a törzs idolumai" azok, amelyek az emberi természettel járnak (pl. az, hogy a természeti jelenségektől nagyobb rendszerezettséget várunk el, mint amennyi azokban megvan); a „barlang idolumai" az egyes kutatók előítéletei; a „piac idolumai" a szavak zsarnokságára, ill. a hatásuk alól való szabadulás nehézségeire utalnak; „a színház idolumai" az elfogadott gondolatrendszereket jelentik (a legnevezetesebb példákat természetesen Arisztotelész és a skolasztika kínálta); végül „az iskola idolumai" azt a gondolkodásmódot kárhoztatják, mely szerint valamiféle vak szabály (mint pl. a szillogizmus) helyettesítheti a kutatásból eredő ítéletet.

Bár Bacon érdeklődött a természettudományok iránt és szemlélete alapvetően tudományos, sok mindent figyelmen kívül hagyott abból, ami korábban történt. Elvetette pl. a kopernikuszi elméletet: ez Kopernikusz esetében még mentegethető is lenne, hiszen ő nem hozott fel semmilyen meggyőző érvet rendszere mellett, de Kepler már meggyőzhette volna, hiszen Astronomia nova c. könyve 1609-ben jelent meg. Láthatólag nem ismerte Vesaliusnak, a modern anatómia úttörőjének munkásságát, de csodálattal adózott Gilbertnek, akinek a mágnesességről írott könyve az induktív módszer alkalmazásának egyik brilliáns példáját nyújtja. Meglepő, hogy nem tudott Harvey kutatásairól sem, pedig ő volt a háziorvosa. Igaz ugyan, hogy Harvey csak Bacon halála után jelentette meg a vérkeringés felfedezéséről szóló munkáját, de az ember feltételezné, hogy Bacon tudott a kutatásairól. Harvey nem volt valami nagy véleménnyel pácienséről; ezt mondta: „Lordkancellár módjára műveli a filozófiát." Kétségtelen, hogy Bacon jobban tette volna, ha kevésbé ad a világ tetszésére.

Bacon induktív módszerének a legfőbb hibája, hogy nem biztosít kellő hangsúlyt a hipotéziseknek. Abban reménykedett, hogy az adatok puszta sorba rendezése magától rámutat a helyes hipotézisre - ez azonban ritkán van így. A tudományos munka legnehezebb része rendszerint a hipotézisek megfogalmazása, s ez nagy hozzáértést igényel. Mindmáig nem merült fel olyan módszer, amely lehetővé tenné, hogy bizonyos szabályok alapján állítsunk fel hipotéziseket. Rendszerint már a tények gyűjtését megelőzően szükség van valamilyen hipotézisre, hogy lehetővé tegyük a tények relevanciájuk szerinti megrostálását: enélkül a tények sokasága csak zavart kelt.

A dedukciónak a tudományban betöltött szerepe sokkal nagyobb, mint azt Bacon feltételezte. Egy hipotézis vizsgálatakor gyakran hosszú deduktív folyamat következik, amíg a hipotézistől valami olyan következtetésre jutunk, melyet már a megfigyelés szintjén lehet ellenőrizni. Ez a dedukció rendszerint matematikai jellegű, ebben a tekintetben tehát Bacon alábecsülte a matematika kutatásbeli jelentőségét.

Az egyszerű számláláson alapuló indukció problémája napjainkig sem oldódott meg. Baconnek teljesen igaza volt abban, hogy elvetette az egyszerű számlálást olyan esetekben, amikor a tudományos kutatás részletei az érdekesek, hiszen ha a részletekkel foglalkozunk, akkor lehetővé válik olyan általános törvények felvétele is, melyek alapján - az említett törvények érvényességének idejére - többé-kevésbé meggyőző módszereket építhetünk fel. John Stuart Mill négy kánont fogalmazott meg az induktív módszerre, melyek azonban csak addig alkalmazhatóak, amíg elfogadjuk a kauzalitás törvényének érvényességét, de el kellett ismernie, hogy ez a törvény szintén csak az egyszerű számláláson alapuló indukció talaján állva elfogadható. A tudomány elméleti megszerveződése megoldotta az alárendelt indukciók néhány - vagy talán csak egy - összefoglaló indukcióba tömörítését, összefoglalását: ezeket oly sok példa igazolja, hogy ma már a legtöbben jogosnak tekintik az egyszerű számláláson alapuló indukció elfogadását. Ez a helyzet több mint nem kielégítő, de sem Bacon, sem követői nem találtak kiutat belőle.

8. FEJEZET 

HOBBES LEVIATÁNJA

Hobbesot (1588-1679) mint filozófust igen nehéz filozófiai iskolához sorolni: empirista volt, mint Locke, Berkeley és Hume, de tőlük eltérően a matematikai módszer nagy tisztelője, nemcsak a tiszta, hanem az alkalmazott matematika területén is. Szemléletére inkább Galilei hatott inspirálóan, mint Bacon. A kontinentális filozófia - Descartes-tól Kantig - a legtöbb ismeretét az emberi tudás természetéről éppen a matematikából merítette, bár ugyanakkor a matematikát a tapasztalattól függetlennek tekintette: így jutott el oda, ahova a platonizmus, hogy minimalizálja az érzékelés szerepét, és túlhangsúlyozza a tiszta gondolkodás értékét. A másik oldalon az angol empirizmusra csak kevéssé hatott a matematika, s így az hajlamos volt rá, hogy helytelen nézeteket valljon a tudományos módszerekről. Hobbes mindkét hibától mentes. Egészen napjainkig nem is igazán találunk olyan filozófust, aki empirista létére kellő figyelmet szentelt volna a matematikának is. Ilyen tekintetben Hobbesnak nagy érdemei vannak. Van azonban néhány súlyos hibája is, melyek miatt lehetetlen őt az elsők közé helyeznünk: túlságosan is türelmetlen az apró részletek vizsgálatában, és hajlamos a gordiuszi csomó átvágására. Problémamegoldásai logikusak, de ezeket gyakran a kényes kérdések figyelmen kívül hagyásával éri el. Erőteljes, de nyers alkat: jobban forgatja a csatabárdot, mint a tőrt. Államelmélete mégis gondos tanulmányozást érdemel, annál is inkább, mert minden korábbi elméletnél (beleértve Machiavelliét is) modernebb.

Hobbes apja indulatos, műveletlen lelkész volt; azért vesztette el állását, mert a templomajtóban veszekedett a szomszéd lelkipásztorral. Hobbest ezek után egyik nagybátyja nevelte. Alaposan megismerte az ókori klasszikusokat, és tizennégyéves korában lefordította Euripidész Médeiáját latin jambusokban. (Később joggal dicsekedett is, hogy nem azért nem idéz klasszikus költőkből és szónokokból, mintha nem ismerné műveiket.) Tizenötéves korában Oxfordba került, skolasztikát és arisztotelészi filozófiát tanult. Később ez a két tárgy lett számára a mumus, s állította, hogy csak nagyon keveset profitált az egyetemi éveiből, de általában is folyton bírálta az egyetemeket írásaiban. 1610-ben, huszonkétéves korában Lord Hardwicknak (Devonshire későbbi grófjának) a házitanítója lett, s pályája ettől kezdve felfelé ívelt. Ekkortájt ismerkedett meg Galilei és Kepler tevékenységével, akik nagy hatást is tettek rá. Tanítványa idővel patrónusává lépett elő, s az is maradt egészen 1628-ban bekövetkezett haláláig. Az ő révén ismerte meg Ben Jonsont, Bacont, a cherbury-i Lord Herbertet és sok más fontos személyiséget. Devonshire grófjának halála után Hobbes egy ideig Párizsban élt, itt fogott hozzá Eukleidész tanulmányozásához, majd néhai tanítványa fiának lett házitanítója. Együtt utaztak Itáliába - Hobbes ekkor látogatta meg Galileit 1636-ban -, majd egy évre rá visszatért Angliába.

Hobbes hosszú ideig kitartott a Leviatánban (Leviatán, vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma) kifejtett szélsőségesen rojalista politikai nézetei mellett. Amikor az 1628-as parlament megfogalmazta a jogok kérvényét, megjelentette Thuküdidész-fordítását, azzal a leplezetlen szándékkal, hogy bemutassa a demokrácia hátulütőit. Amikor 1640-ben összeült a Hosszú Parlament, Laudot és Straffordot a Towerbe zárták, Hobbes félelmében Francia-országba menekült. 1641-ben írt műve, a De cive - melyet azonban csak 1647-ben publikált - lényegében a Leviatánból ismert elméletét anticipálja. Nem is annyira a polgárháború tényleges bekövetkezése diktálta nézeteit, hanem annak perspektívája; természetes, hogy meggyőződése csak erősödött, látva félelmeinek beigazolódását.

Párizsban sok vezető matematikus és természettudós fogadta kitörő örömmel. Azon kevesek egyike volt, akik már kéziratban olvashatták Descartes Elmélkedések c. művét, sőt kiegészíthette saját ellenvetéseivel is; Descartes ezeket is kinyomtatta saját válaszaival együtt. Angol királypárti menekültek társasága is körülvette. Egy ideig, 1646-48 között matamatikát tanított a későbbi II. Károly angol királynak. Mikor azonban 1651-ben kiadta a Leviatáni, az senkinek sem volt igazán ínyére. Racionalizmusa sértette a menekültek többségét, a katolikus egyház elleni kirohanásai pedig kényelmetlenül érintették a francia kormányt. Hobbes erre titokban Londonba utazott, behódolt Cromwellnek, és visszavonult minden politikai tevékenységtől.

De most sem maradt tétlenül, mint hosszú élete során semmikor. Vitába keveredett Bramhall püspökkel a szabad akaratról. (Ő maga merev determinista nézeteket vallott.) Túlbecsülte saját mértantudósi képességeit, s azt hirdette, sikerült felfedeznie a kör négyszögesítését; ennek során ostoba módon vitába szállt Wallisszal, a geometria oxfordi professzorával, s a professzor természetesen bolondot is csinált belőle.

A restauráció után a király legkomolytalanabb barátai, sőt maga a király is felkarolta Hobbesot, s nemcsak portréját helyezte el a falain, hanem 100 font évjáradékot is ígért neki - ezt azonban őfelsége elfelejtette folyósítani. Clarendon lordkancellár, sőt a parlament is megütközve látta, milyen keggyel vesznek körül egy ateistagyanús egyént. A londoni pestis és a nagy tűzvész után, amikor az emberek babonás félelme a tetőfokára hágott, az alsóház bizottságot nevezett ki, hogy megvizsgálja az ateisztikus írásokat, cím szerint is említve Hobbes műveit. Ettől kezdve Angliában nem kapott engedélyt vitatiratok publikálására, sőt a Hosszú Parlament történetét leíró Behemoth c. művét is külföldön kellett kinyomatnia (1668), pedig a legortodoxabb tanításokat tartalmazta. Összes műveinek gyűjteményes kiadása 1688-ban Amszterdamban jelent meg. Öregkorára híre sokkal nagyobb volt külföldön, mint odahaza, Angliában. Hogy szabadidejét elüsse, nyolcvannégy éves korában latin nyelvű verses önéletrajzot írt, nyolcvanhét évesen pedig kiadott egy Homérosz-fordítást. Nem tudok róla, hogy ezután nagyobb terjedelmű könyvet írt volna.

Most tekintsük át a Leviatánban megfogalmazott tanait, hiszen Hobbes hírneve főként ezeken alapul.

A szerző mindjárt a könyv elején tudomásunkra hozza, hogy meggyőződéses materialista. Az élet - mondja - nem más, mint a végtagok mozgása, így az automaták (önmozgatók) mesterséges életet élnek. Az Állam - ezt nevezi Leviatánnak -mesterséges alkotás, valójában mesterségesen létrehozott ember. Ezt többnek szánja holmi egyszerű analógiánál, hiszen részletesen ki is fejti. A korlátlan uralom - mesterséges lélek. A „Leviatánt" először létrehozó paktumok és szerződések vették át Isten teremtő erejének szerepét, mikor Isten kimondta: „Teremtsük meg az embert."

A mű első része az emberrel mint individuummal foglalkozik, mégpedig olyan általános filozófiai keretek között, amilyeneket Hobbes csak szükségesnek tartott. Szerinte az érzeteket a tárgyak nyomása okozza; a színek a hangok, stb. nem a tárgyakban vannak. A tárgyakban lévő tulajdonságok, melyek érzékeinkre válaszolnak, mozgások. Megállapítja az első mozgástörvényt, majd mindjárt alkalmazza is a pszichológiára: a képzelet gyengülő érzék, de mindkettő mozgás is egyúttal. A képzelet alvás közben: az álom; a pogány vallások az álom és ébrenlét határán kialakult képződmények. (Az elhamarkodott olvasó már alkalmazná is ezt a tételt a keresztény hitre is, Hobbes azonban sokkal óvatosabb annál, semhogy így tegyen.) (Másutt azt mondja, hogy a pogány isteneket az ember vélelme teremtette, de a mi Urunk valóban az Első Mozgató)

Az a hiedelem, hogy az álmok prófétikus jellegűek, tévedés; ugyanez a helyzet a boszorkányságba vagy a szellemekbe vetett hittel is.

Gondolataink egymásutánja nem véletlenszerű, hanem törvények szabályozzák, pl. az asszociáció vagy a gondolkodásunk célja által meghatározott törvények. (A fenti gondolat érdekessége abban áll, hogy a pszichológiára is alkalmazza a determinizmust.)

Hobbes, mint várható is volt, meggyőződéses nominalista. Szerinte az univerzálék csak puszta nevek: szavak nélkül nem lennénk képesek felfogni semmiféle általános fogalmat. Nyelv nélkül nem volna igaz és hamis, mert az „igazság" és „hamisság" a beszéd attribútumai.

Úgy véli, a geometria az egyetlen igazi tudomány. A gondolkodás számolásjellegű folyamat, így definíciókból kell kiindulnia. Kerülni kell azonban az önellentmondásos fogalmakat a definícióban - bár ez nem mindig szokás a filozófiában. A „testetlen szubsztancia" pl. értelmetlenség. Ha valaki ellenveti, hogy Isten ilyen testetlen szubsztancia, Hobbes máris készen áll a válasszal: először is Isten nem tárgya a filozófiának; másodszor, hogy számos filozófus testtel rendelkezőnek tartja Istent. Az általános érvényű állítások minden tévedése abszurditásukból (azaz önellentmondásosságukból) ered. Az abszurditás példáiként a szabad akaratot és az egyenetlenül vágott kenyérre kent sajt esetét hozza fel. (Tudjuk, hogy a katolikus hit szerint a kenyér egyenetlenségei más szubsztanciában is fellelhetők.)

Ebben a részletben Hobbes régi vágású racionalizmusa mutatkozik meg. Kepler eljutott egy általános tételhez: „A bolygók elliptikus pályán keringenek a Nap körül"; más nézetek - mint pl. Ptolemaioszé nem logikailag abszurdak. Hobbes nem nagyon méltányolta az indukció alkalmazását általános törvényszerűségek megállapítására, bár őszintén csodálta Galileit és Keplert.

Platón ellenében Hobbes azt vallja, hogy az értelem nem velünk született, hanem szorgalmas gyakorlással kifejlesztett képességünk. A továbbiakban a szenvedélyek tárgyalására tér át. A „törekvés" úgy definiálható, mint valamely mozgás apró kezdete: ha valami felé irányul, akkor vágy, ha valami ellen, akkor ellenszenv. A szeretet ugyanaz, mint a vágy, a gyűlölet pedig az ellenszenvvel azonos. „Jónak" nevezünk egy dolgot, ha az a vágy tárgya, „rossznak", ha az ellenszenvé. (Megfigyelhetjük, hogy ezek a definíciók nem nyújtanak semmiféle objektivitást „jónak" és „rossznak"; ha az emberek vágyai különböznek, akkor nincs olyan elméleti módszer, amely kiegyenlítené ezeket a különbségeket.) Ezután következnek a szenvedélyek definíciói, melyek többnyire az élet versenyszerű felfogásán alapulnak. Pl. a nevetés: hirtelen jött megdicsőülés; a láthatatlan hatalomtól való félelem, ha nyilvánosan engedélyezett, akkor vallás, ha nem, akkor babonaság. A döntés így, hogy mi a vallás és mi a babona, a törvényhozó kezébe van helyezve. A boldogság: szakadatlan folyamat, a haladás és nem a beérkezés; nem létezik statikus boldogság - ilyent csakis a mennyei örömök jelenthetnek, melyek azonban meghaladják felfogóképességünket.

Az akarat nem más, mint az utolsó megkívánás vagy az ellenszenv, mely a mérlegelés után bennünk marad, vagyis az akarat nem sokban különbözik a vágytól és az ellenszenvtől, hanem csupán a kettő konfliktusa esetén az erősebbnek bizonyuló oldal az. Ez nyilván összefügg azzal, hogy Hobbes tagadja a szabad akaratot.

A despotikus kormányzás apologétáinak többségével ellentétben Hobbes azt vallja, hogy természeténél fogva minden ember egyenlő. A természeti állapotban, mikor még nem létezett kormányzás, minden ember vágyott arra, hogy megőrizze a szabadságát, de arra is, hogy mások felett megszerezze az uralmat; mindkét vágyat az önnfenntartás ösztöne diktálta. E kettő konfliktusából „mindenki mindenki ellen" háborúság következik, s ez az életet „visszataszítóvá, állatiassá és röviddé" teszi. A természeti állapotban nem volt tulajdon, igazság és igazságtalanság, csak háború volt, és „az erő és a csalárdság háborúban a két legfőbb erény".

A könyv második része arról szól, hogyan menekültek meg az emberek mindettől a rossztól azzal, hogy központi irányítás alatt álló közösségekbe tömörültek: ezt egyfajta társadalmi szerződésként kell elképzelnünk. Feltehetően több ember összefogott és megegyezett abban, hogy egyszemélyi uralkodót vagy uralkodói testületet választ, mely fennhatósággal bír felettük és amely véget vet az általános háborúskodásnak. Én a magam részéről nem hiszem, hogy ezt a „szerződést" (Hobbes rendszerint így nevezi) valami konkrét történeti eseményként kellene felfognunk, de nem is annyira érdekes a kérdés, hogy érdemes volna érvelnünk ellene vagy mellette. Inkább amolyan aitiológiai mítosz arra vonatkozóan, hogy az emberek miért hódoltak meg, miért kellett hogy meghódoljanak a személyes szabadságukat korlátozó rendelkezések előtt, melyeket a hatalomnak való alávetettség hozott magával. Ennek az önkorlátozásnak Hobbes szerint az volt a célja, hogy az emberek biztosítsák önmagukat azzal az általános háborúskodással szemben, mely önmaguk szabadságának szeretetéből és a mások feletti uralmi vágy konfliktusából tört ki.

Hobbes felteszi a kérdést: vajon az emberek miért nem tudnak úgy együttműködni, mint a hangyák vagy a méhek. Azért, mondja, mert az egy kaptárban lakó méhek nem versengenek egymással, nem vágynak megbecsülésre és nincs értelmük a kormányzás bírálatához. Megegyezésük természeti jellegű, az embereké viszont csakis mesterséges, szerződésen alapuló lehet. E szerződéssel a hatalmat egy emberre vagy testületre kell ruházni, mert máskülönben nem lehet érvényt szerezni neki. "A szerződések pallos nélkül üres szavak csupán." (Wilson elnök sajnálatos módon elfelejtkezett erről.) A Hobbes-féle szerződés nem a polgárok és az uralkodó közti megegyezést jelenti (mint később Locke-nál vagy Rousseau-nál), hanem a polgárok egymás közti szerződését arra, hogy engedelmeskednek annak az irányító hatalomnak, amelyet a többség választ. Mihelyt választottak, sajátos politikai hatalmuk véget ér. A kisebbség keze ugyanúgy meg van kötve, mint a többségé, mivel a szerződés úgy szólt, hogy mindenki engedelmeskedik a többség által választott kormányzatnak. Mihelyst a kormányzatot megválasztották, a polgárok elveszítik minden jogukat, feltéve, ha a kormányzat nem találja célszerűbbnek, hogy biztosítsa azokat. Senkinek nincsen joga lázongásra, mert az uralkodót nem köti semmiféle szerződés, míg alattvalóit igen.

Az így egyesült tömeget nevezik államnak, s ez a „Leviatán", a halandó Isten.

Hobbes egyértelműen a monarchiára adja voksát, de elvont érvei tulajdonképpen alkalmazhatók minden olyan kormányzási formára, melyben létezik egy legfelső tekintély, amelyet nem korlátoznak mások törvényes jogai. Eltűrheti a parlamentet, de olyan rendszert már nem, amelyben a kormányzói hatalom megoszlik a király és a parlament között. Ez a nézet tökéletes ellentéte annak, amit Locke és Montesquieu vallott. Hobbes szerint az angol polgári forradalom azért robbant ki, mert a hatalom megoszlott a király, a felsőház és az alsóház között.

A legfőbb hatalom - akár egy személy, akár testület - az Uralkodó. Az uralkodói hatalom Hobbes rendszerében korlátlan: joga van a cenzúrához minden vélemény-nyilvánítással kapcsolatban. Ugyanakkor feltételezhetjük, hogy legfőbb érdeke a belső béke megőrzése lesz, így nem fogja igénybe venni a cenzúrát az igazság eltitkolására, mert a békével szembenálló doktrína nem lehet igaz. (Micsoda pragmatista nézet!) A tulajdonnal kapcsolatos törvényeket teljesen az uralkodónak kell alárendelni, mivel a természeti állapotban nem volt tulajdon, tehát azt a kormányzat alakította ki és tetszése szerint ellenőrizheti is azok alakulását.

Előfordulhat, hogy az uralkodó despotává válik, de még a legrosszabb despotizmus is jobb, mint az anarchia. Sőt, az uralkodó érdekei számos ponton találkozhatnak alattvalóiéval: ő is gazdagabb, ha azok gazdagabbak, nagyobb biztonságban érezheti magát, ha alattvalói törvénytisztelők, és így tovább. A lázadás helytelen dolog, mert rendszerint elbukik, de ha sikeres is, rossz példát mutat, mert másokat is lázadásra tanít. Hobbes elveti a türannisz és a monarchia közti arisztotelészi különbségtételt: a „türannisz" szerinte csupán olyan monarchia, amelyet a beszélő nem kedvel.

Különféle érveket sorakoztat fel a mellett, hogy mennyivel előnyösebb a monarchikus kormányzás a testületi irányításnál. Elismeri, hogy a monarcha nyilván a saját érdekeit fogja előnyben részesíteni, ha az szembekerül a közérdekkel, de szerinte ugyanígy tesz a testület is. Az egyeduralkodónak lehetnek kedvencei, de ugyanígy a testület minden tagjának is, így a kedvencek száma nyilván kisebb lesz a monarchiában. A monarcha titokban bárkitől kérhet tanácsot, a testület csak saját tagjaitól, azt is nyilvánosan. Testületi kormányzás esetén egyik-másik tag véletlenszerű távolléte miatt megváltozhatnak e testület belső erőviszonyai, így változás következhet be a politikai kurzusban. Végül, ha belső meghasonlás alakul ki a testületben, az könnyen polgárháborúhoz vezethet. Hobbes következtetése tehát: mindezen megfontolások miatt a monarchia a legjobb államforma.

Hobbes a Leviatánban sehol sem veti fel az időszaki választások lehetőségét, melyekkel elejét lehetne venni, hogy a testületek a köz érdekeit feláldozzák saját tagjaik önző érdekeinek oltárán. Valójában úgy tűnik, nem is demokratikusan megválasztott parlamentekre gondol itt, hanem olyan testületekre, mint a velencei Nagytanács vagy a Lordok Háza Angliában. A demokráciát - az antikvitás mintájára - úgy érti, hogy az minden polgárnak közvetlen részvételt biztosít a törvényhozásban és a közigazgatásban - legalábbis ezt lehet sejteni a műből.

Hobbes rendszere szerint a nép szerepe teljes egészében megszűnik az első uralkodó megválasztásakor. Az öröklést az uralkodó határozza meg, amint az gyakorlat volt a római császárság korában, már amikor holmi apróságok nem jöttek közbe. Hobbes elismeri, hogy az uralkodó nyilván saját fiai vagy - saját gyermeke nem lévén - közeli rokonai közül választ utódot, de szerinte nem is lehet olyan törvényt hozni, mely más választásra kényszerítené.

Az egyik fejezet az alattvalók szabadságáról szól, s mindjárt egy csodálatosan precíz definícióval kezdődik: a szabadság a mozgás külső akadályainak hiánya. Ilyen értelmezésben összeegyeztethető a szükségszerűséggel: pl. a víz szükségszerűen lefolyik a hegyről, ha valami nem akadályozza mozgását, így a definíció szerint szabad. Az ember szabadon cselekedhet, amit akar, de szükségszerűen azt kell tennie, amit Isten akar. Minden akaratunknak oka van, ilyen értelemben azok is szükségszerűek. Ami az alattvalók szabadságát illeti: szabadok, amennyiben a törvények lehetővé teszik ezt számukra; ez nem jelent korlátozást az uralkodó hatalmára, mert a törvények módosulhatnak, ha az uralkodó úgy határoz. Az alattvalóknak nincs semmi joguk az uralkodóval szemben, vagy csak annyi, amennyit az uralkodó önszántából biztosít nekik. Mikor David megölette Uriást, nem sértette meg őt, mert Uriás az alattvalója volt; megsértette viszont Istent, mert Isten alattvalójaként nem engedelmeskedett az isteni törvénynek.

Az ókori szerzők a szabadságot dicsőítő zengzeteikkel - Hobbes szerint - az embereket zavargásokra és lázongásokra buzdították. Ő maga úgy véli, ha jól érti mondandójukat, a sokat magasztalt szabadságon igazából az uralkodók szabadságát értették, tehát a külső uralomtól való szabadságot. Az uralkodó elleni belső ellenállást még akkor is elveti, ha az nagyon is jogosnak tűnik. Azt állítja pl., hogy Szt. Ambrusnak nem volt joga kiátkozni Theodosius császárt a thesszalonikéi vérengzés után, és hevesen bírálja Zakariás pápát, amiért közreműködött abban, hogy az utolsó Merovingot megfosszák trónjától, és Pippint ültessék a helyébe.

Elismeri azonban, hogy az uralkodónak való alávetettségnek is van határa. Mivel az önfenntartás jogát abszolútnak ismeri el, így az alattvalóknak is joguk van az önvédelemre még az uralkodóval szemben is. Mindez logikus, hiszen éppen az önfenntartásban jelölte meg azt az okot, ami miatt a központi kormányzást létrehozták. Szerinte ezen az alapon (bár bizonyos korlátok között) egy ember megtagadhatja a harcot is, ha a kormányzat arra kötelezné: ez olyan jog, melyet egyetlen modern kormányzat sem biztosít. Hobbes egoisztikus erkölcsfelfogásának egyik érdekes vonása, hogy az uralkodóval való szembeszegülés csak akkor jogos, ha önvédelem, másvalaki védelme azonban büntetendő cselekmény.

Van egy másik, teljesen jogos felmentés is: nincs kötelessége az uralkodó iránt annak, akit az nem képes megvédeni. Ez igazolta saját tettét, amikor behódolt Cromwellnek II. Károly száműzetése idején.

Hobbes államában természetesen nincs helyük az olyan testületeknek, mint a politikai pártok vagy az, amit mai szóhasználattal szakszervezetnek neveznénk. A tanárok az uralkodó alárendeltjei, tehát csak azt szabad tanítaniuk, amit az uralkodó hasznosnak talál. A tulajdonjog csakis a többi alattvalóval szemben érvényesíthető, az uralkodóval szemben nem. Az uralkodó joga a külkereskedelem szabályozása is. Nem vonatkozik rá a magánjog. Büntetői joga nem az igazságosság valamiféle koncepciójából fakad, hanem abból, hogy ő rendelkezik minden szabadsággal, amely az embereké volt természeti állapotukban, amikor még senkit sem lehetett azzal vádolni, hogy jogtalanságot követett el embertársával szemben.

Hobbes érdekes felsorolást ad azokról az okokról, melyek (nem számítva most a külső hódítást) felbomlaszthatják az államközösséget. Ezek a következők: túl kevés hatalmat biztosítanak az uralkodónak; lehetővé teszik az alattvalók számára a saját véleményalkotást; az az elmélet, hogy minden, ami ellenkezik a lelkiismerettel, bűn; az isteni sugallatba vetett hit; az a tétel, hogy az uralkodót is kötik a magánjogi törvények; az abszolút magántulajdon elismerése; az uralkodói hatalom megosztása; a görögök és rómaiak utánzása; a világi és egyházi hatalom különválasztása; az uralkodó megfosztása az adókivetés jogától; a befolyásos alattvalók népszerűsége, valamint az uralkodóval való vitatkozás szabadsága. Mindezekre bőven kínált példát Anglia és Franciaország közelmúltbeli története.

Hobbes szerint nem okozhat nagy nehézséget annak megtanítása, hogy az emberek higyjenek a kereszténységben, sőt a transzszubsztanciációban, ami ráadásul ellenkezik a józan ésszel. Külön napokat kell kijelölni az alávetettségből eredő kötelességek megtanítására. A közoktatás jórészt az egyetemektől függ, azokat tehát gondosan ellenőrizni kell. Az istentiszteleteknek egyformáknak kell lenniük, a kötelező vallás pedig az, amit az uralkodó elrendel.

A II. rész azzal végződik, hogy Hobbes kifejti reményét, valamely uralkodó majd csak elolvassa könyvét, s annak alapján abszolút monarchiát alakít ki (mindenesetre kevésbé illuzórikus elképzelés mint Platóné, aki azt szerette volna, ha az uralkodó filozófussá válnék), majd biztosítja az egyeduralkodókat arról, hogy könyve könnyen olvasható és egészen érdekes.

A III. részben, az „Of a Christian Commonwealth" címűben kifejti, hogy nem létezik egyetemes egyház, mert az egyháznak a polgári kormányzattól kell függenie. Minden országban a király legyen az egyház feje, elfogadhatatlan a pápai fennhatóság és csalhatatlanság tana. Érvelése szerint, ha egy keresztény nemkeresztény uralkodó alattvalója, akkor legalábbis külsőleg hódoljon be, mert nem kényszerült-e Naamán arra, hogy meghajoljon Rimmon házában?

A IV. rész, az „Of the Kingdom of Darkness" elsősorban a római egyház bírálatával foglalkozik, amelyet Hobbes azért nem szível, mert az az egyházi hatalmat a világi fölé helyezi. A VI. rész a továbbiakban az „üres filozofálgatást" támadja, rendszerint Arisztotelészt tűzve tollhegyre.

Próbáljuk meg most összegezni véleményünket a Leviatánról. A feladat nem könnyű, mert a jó és rossz erősen keveredik benne.

A politika két alapvető kérdése: a legjobb államforma, ill. a hatalom jellegének meghatározása. Hobbes szerint a legjobb államforma a monarchia, de nem ez a legfontosabb a tanításában. A lényeg az, hogy az államhatalomnak abszolútnak kell lennie. Ilyen vagy hasonló elméletek formálódtak ki a reneszánsz és a reformáció korabeli Nyugat-Európában. Először is, a feudális nemességet megfélemlítette XI. Lajos, IV. Edward, Ferdinánd és Izabella valamint utódaik politikája, majd a reformáció hatása nyomán a protestáns országokban a világi kormányzás felülkerekedett az egyházon. VIII. Henrik nagyobb hatalommal rendelkezett, mint bármelyik elődje. Franciaországban azonban a reformáció eleinte épp ellentétes hatást váltott ki: a királyok szinte tehetetlenek voltak a Guise-ek és hugenották között. Később (nem sokkal Hobbes művének keletkezése előtt) IV. Henrik és Richelieu megvetette az abszolút monarchia alapjait, s ez az uralmi forma maradt fenn egészen a forradalomig. Spanyolországban V. Károlynak sikerült legyőznie Cortezt, majd II. Fülöp már abszolút hatalommal bírt, kivéve az egyházzal szemben. Angliában a puritánok végül is lerombolták mindazt, amit VIII. Henrik felépített; az ő tevékenységük magyarázza, hogy Hobbes szerint az uralkodóval való szembenállás szükségképpen anarchiát szül. Minden államközösségnek két fő veszéllyel kell szembenéznie: az anarchiával és a despotizmussal. A puritánok, főként az independensek inkább a despotizmusban látták a fő veszélyt, Hobbes viszont - mivel már volt alkalma tapasztalni az egymással versengő fanatizmusok összecsapását -épp ellenkezőleg, az anarchiától félt jobban. A restauráció után fellépő, majd 1688 után vezető pozícióba kerülő liberális filozófusok mindkét veszéllyel tisztában voltak, egyaránt idegenkedtek Straffordtól és az anabaptistáktól. Ez a felismerés vezette Locke-ot a hatalommegosztás, ill. az ellenőrzés és egyensúly tanának megfogalmazásában. Angliában valóban létezett hatalommegosztás, amíg a király befolyással bírt; ezután a parlament lett a legfőbb irányító szerv, majd végül a kormányzótanács. Amerikában még ma is fennáll az ellenőrzés és egyensúly rendszere, amennyiben a Kongresszus és a Legfelsőbb Bíróság szembeszegülhet a kormányzattal. Németországban, Olaszországban, Oroszországban és Japánban a kormány még nagyobb hatalommal is rendelkezik, mint amilyent Hobbes kívánatosnak tartott. Egészében véve a világ tehát afelé haladt, amit Hobbes szeretett volna, miután egy hosszabb liberális időszak alatt - legalábbis látszólag - ellenkező irányt vett. A II. világháború kimenetele ellenére nyilvánvalónak tűnik, hogy az állam szerepe továbbra is állandóan nőni fog, s hogy az ezzel szembeni ellenállás egyre nehezebbé válik.

Hobbes érvelése az állam mellett - hogy ti. az az anarchia egyedüli alternatívája - alapjában véve megalapozott. Az államirányítás lehet azonban olyan rossz is, hogy fennmaradásához képest még az ideiglenes anarchia is előnyösebbnek tűnhet, mint 1789-ben Franciaországban vagy 1917-ben Oroszországban. Sőt, mivel minden kormányzat hajlik az önkényuralomra, nem is árt, ha fél a lázadástól.

A kormányok sokkal rosszabbak lennének, ha alattvalóik mindannyian magukévá tennék a Hobbes tanácsolta alázatosságot. Igaz ez a politikai szférára - ahol a kormánytagok, ha csak tehetik, megpróbálják saját magukat személy szerint elmozdíthatatlanná tenni; a gazdasági szférára - ahol önmaguk és barátaik meggazdagítására törekedenek a köz rovására; és az intellektuális szférára is - ahol elfojtanak minden új felfedezést és tant, ha az fenyegeti hatalmukat. Mindez jó ok arra, hogy ne egyoldalúan csak az anarchia rémére gondoljunk, hanem a kormány mindenhatósága esetén bekövetkező igazságtalanságok és megcsontosodottság veszélyeire is.

Hobbes érdemei a legvilágosabban akkor mutatkoznak meg, ha tanait korábbi politikaelméleti szerzőkéivel hasonlítjuk össze. Ő teljesen mentes mindenfajta babonaságtól. Érvelését nem Ádámtól, Évától és a bűnbeeséstől kezdi. Előadásmódja világos és logikus; etikája - akár jónak, akár rossznak tekintjük is - tökéletesen érthető, nem tartalmaz semmilyen kétértelmű fogalmat. Machiavelli mellett, aki azért sokkal szűk látókörűbb, ő az első igazán modern politikaelméleti író. Ahol téved, túlzott leegyszerűsítései miatt téved, nem azért, mintha a gondolati mag irreális vagy fantasztikus lenne. Emiatt érdemes rá még ma is, hogy megcáfoljuk.

Anélkül, hogy Hobbes metafizikájának vagy etikájának kritikájába bocsátkoznánk, két bíráló megjegyzést mindenképpen kell tennünk. Az egyik az, hogy a nemzeti érdeket mindig mint egészt tekinti, és kimondatlanul is előfeltételezi, hogy az összes polgár főbb érdekei azonosak. Nem ismeri fel a különböző osztályok közti ellentét fontosságát, melyet később Marx a társadalmi változás fő okának tart majd. Ez összefügg azzal a feltételezéssel, hogy a monarcha és alattvalói érdekei nagyjából megegyeznek. Háború, különösen heves harcok idején ugyan az érdekek nagyon közeledhetnek egymáshoz, de békeidőben nagymérvű ellentét alakulhat ki az egyes társadalmi rétegek között. Nem feltétlenül igaz, hogy ilyen helyzetben az uralkodó abszolút hatalmának hirdetésével lehet leginkább megakadályozni az anarchiát, hiszen némi engedmény a hatalommegosztás révén sokkal alkalmasabb a polgárháború megelőzése szempontjából. Ez kézenfekvő lehetett volna Hobbes számára is Anglia legutóbbi története alapján.

A másik kritikai megjegyzésünk az, hogy Hobbes túlságosan keveset foglalkozik az egyes államok egymás közti viszonyával. Egy szó nem sok annyit sem találunk a Leviatánban arról, hogy ez a viszony más is lehet, mint háború vagy hódítás. Ez - elvei szerint - abból következhet talán, hogy még nem létezik nemzetközi kormányzat, tehát az egyes államok egymással való viszonyaikban még ekkor is természeti állapotukban vannak, következésképpen a „mindenki harca mindenki ellen" jellemzi őket. Amíg azonban a nemzetközi méretű anarchia fennáll, nem bizonyos, hogy a hatékonyság növekedése egyik vagy másik államban az emberiség javára szolgál, hiszen az éppenséggel a háborúk hevességét és pusztító hatását növeli. Hobbes minden érve a kormányzat mellett egyúttal hathatós - már amennyire egyáltalán hathatós - érv a nemzetközi kormányzat mellett is. Amíg nemzeti államok léteznek és harcot folytatnak egymás ellen, addig csakis a hatékonyság hiánya mentheti meg az emberiséget. Az egyes államok harckészségének növelése anélkül, hogy bármely eszköz állna rendelkezésre a háború megakadályozására, biztos út a teljes megsemmisülés felé.