568-ban, három évvel Justinianus halála után Itáliába egy újabb, még vadabb germán törzs tört be, a longobárdok. A köztük és a bizánciak között folyó háborúk - megszakításokkal - kétszáz éven át, csaknem Nagy Károly koráig tartottak. A bizánciak egyre kevesebbet birtokoltak Itália területéből, délen pedig szembe kellett nézniük a szaracénok támadásaival is. Róma névleg az alattvalójuk maradt, a pápák alázattal tekintettek a keleti császárokra, de a longobárdok megérkezése után csak nagyon kevés vagy egyáltalán semmilyen hatalommal nem rendelkeztek Itália legnagyobb része felett. Ez az az időszak, amikor az itáliai civilizáció végképp összeomlott. Velencét a longobárdok - nem mint a hagyomány állítja, Attila - elől menekülő polgárok alapították.

6. fejezet 

SZT. BENEDEK ÉS NAGY SZT. GERGELY

A civilizáció általános hanyatlása közepette, melyet a 6. és az utána következő sz.-ok véget nem érő háborúi okoztak, mindenekelőtt az egyház őrizte meg azt, ami az ókori Róma civilizációjából még megmaradt. Egyáltalán nem végzett tökéletes munkát e téren, mert fanatizmus és babonásság jellemezte még a kor legkiválóbb klerikusait is, s a világi tudományt gonosznak tartotta, de azért az egyházi intézmények olyan szilárd keretet biztosítottak, amelyek a későbbiek során lehetővé tették a tudomány és a civilizált művészetek újjáéledését.

A most tárgyalandó korszakban az egyháznak főként három tevékenysége érdemel különleges figyelmet: először is a kolostori mozgalom, másodszor, a pápaság befolyása, főként Nagy Szt. Gergely idején; és harmadszor, a pogány barbárok missziós úton történő megtérítése; sorrendben ezekről szólok néhány szót.

A kolostori mozgalom egyidőben kezdődött Egyiptomban és Szíriában, a 4. sz. elején. Két formában jelentkezett: magányos remeteségként, ill. a kolostorok alakjában. Szt. Antal, az első remete 250 k született Egyiptomban, és 270 táján vonult vissza a világtól. Tizenöt évig otthonától nem messze, egy kunyhóban lakott egyedül, majd húsz éven át a sivatag távoli magányában élt. Híre így is elterjedt, s tömegek vágytak hallani prédikációit, ezért 305 k. tanítani kezdett és a remete életre buzdított. Rendkívüli szigorúságban élt: csak annyi ételt, italt fogyasztott és annyit aludt, amennyi a létfenntartásához szükséges volt. A Gonosz folyton buja látomásokkal gyötörte, de ő férfiasan ellenállt a Sátán rosszindulatú buzgalmának. Élete végére a thébai sivatag példáján és tanításán felbuzdult remetékkel telt meg.

Néhány évvel később - 315 vagy 320 k. - egy másik egyiptomi hívő, Pakhomiosz megalapította az első kolostort. Ebben a szerzetesek közös életet éltek, magántulajdonuk nem volt, közösen étkeztek és közösen tartottak vallási szertartásokat. A szerzetesség inkább ebben a formájában, nem a Szt. Antal-féle változatában, hódította meg a keresztény világot. A Pakhomiosztól kiinduló kolostori rendszerben a szerzetesek sokat dolgoztak, főként földműveléssel foglalkoztak, s nem azzal töltötték összes idejüket, hogy ellenálltak a test csábításainak.

Nagyjából ebben az időben jött létre a szerzetesség Szíriában és Mezopotámiában is. Itt az aszketizmus még fokozottabb mértékben jelentkezett, mint Egyiptomban: Oszlopos Simeon és a többi oszlopos remeték mind szíriaiak. A szerzetesség keletről került a görög nyelvű országokba, főként Szt. Baszileiosz (Vazul, 360 k.) tevékenységének köszönhetően. Az ő kolostorait kevésbé jellemezte az aszkézis: árvákat neveltek és iskolákat tartottak fenn fiúknak (s nem csak olyanoknak, akik szerzetesnek készültek).

Kezdetben a szerzetesség spontán mozgalomként indult, teljesen az egyház szervezetén kívül, csak Szt. Athanasius békítette meg vele a klerikusokat. Részben az ő hatása nyomán, szabállyá vált, hogy a szerzeteseknek papoknak kellett lenniük. 339-es római tartózkodása idején ugyancsak ő ismertette meg a mozgalmat a Nyugattal. Szt. Jeromos sokat tett az ügy előmozdítása érdekében, Szt. Ágoston pedig Afrikában is meghonosította. Tours-i Szt. Márton Galliában, Szt. Patrik Írországban alapított kolostorokat. Iona kolostorát Szt. Kolumba alapította meg 566-ban. A kezdeti időkben, amikor a szerzetesek még nem illeszkedtek bele az egyházi szervezetbe, számos zavart keltettek. Először is, nemigen lehetett különbséget tenni az igazi aszkéták, ill. azok között, akiket, nincstelenek lévén, a viszonylag fényűző kolostori körülmények vonzottak. Vagy említhetnénk azt is, hogy a szerzetesek olyan zajos támogatást adtak kedvenc püspökeiknek, hogy ennek nyomán szinódusok (sőt csaknem zsinatok is) eretnekségbe estek. Az epheszoszi szinódus (nem zsinat), amely a monoliziták javára döntött, szerzetesi terror alatt állt; ha nincs a pápa ellenállása, a monofiziták győzelme tartóssá válhatott volna. A későbbiek során azonban ilyen zavarok már nem fordultak elő.

Úgy tűnik, apácák már korábban is voltak, mint szerzetesek - már a 3. sz. közepén.

A tisztálkodásra elborzadva tekintettek. A tetveket „Isten gyöngyeinek" nevezték, s a szent életmód jelének tartották. A jámbor férfiak és nők azzal szoktak dicsekedni, hogy víz csak akkor érintette lábukat, ha át kellett menniük egy folyón. A későbbi évszázadokban a szerzetesek sok hasznos célt is követtek: földműves tapasztalatokat szereztek, némelyikük pedig életben tartotta vagy éppen új életre keltette a tudományt; kezdetben azonban, főként a remeték körében, szó sem volt semmi ilyesmiről. A legtöbb szerzetes nem dolgozott, nem olvasott mást, csak amit a vallás előírt, s az erényt teljesen negatív módon, mint a bűntől, különösen a testi bűntől való tartózkodást fogta fel. Szt. Jeromos magával vitte a könyvtárát a sivatagba, de később arra a gondolatra jutott, hogy ez bűn volt.

A nyugati szerzetesség legfontosabb alakja Szt. Benedek, a Benedek-rend megalapítója. 480 k. született Spoleto mellett, umbriai nemesi családból. Húszéves korában a római élet fényűzései és gyönyörei elől egy barlang magányába menekült, s ott élt három éven át. Ez idő után már kevésbé magányos életet élt, és 520 k. megalapította a híres Monte Cassino-i kolostort; ennek számára írta meg a „benedeki regulát". Ez a nyugati klímához alkalmazkodott: kevesebb szigorúságot követelt meg, mint amilyen általánosan jellemezte az egyiptomi és szíriai szerzeteseket. Az aszketikus túlzások terén ízléstelen versengés bontakozott ki, mert annak legszélsőségesebb gyakorlóit tartották a legjámborabbaknak. Szt. Benedek véget vetett ennek, elrendelve, hogy a regulán túlmenő önsanyargatást csak az apát engedélyével lehet folytatni. Az apát egyébként is nagy hatalmat kapott: élethossziglan választották, s (a Regula és az ortodoxia keretein belül) szinte despotikus hatalommal rendelkezett a szerzetesek fölött, akiknek a korábbiaktól eltérően már nem volt szabad saját kolostorukból egy másikba átmenniük, ha úgy tartotta kedvük. A későbbiekben a Benedek-rendiek figyelemre méltó tudós munkát folytattak, de kezdetben kizárólag áhítatos jellegű műveket olvastak.

A szervezeteknek megvan a maguk saját, alapítóik szándékától független élete. Ennek legszembetűnőbb példája maga a katolikus egyház, amely megdöbbentené Jézust, de még Szt. Pált is, ha látnák.

A Benedek-rend, kisebb méretekben, hasonló példa. A szerzetesek szegénységi, engedelmességi és szüzességi fogadalmat tettek. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg Gibbon: „Hallottam vagy olvastam valahol egy benediktinus apát őszinte vallomását: »Szegénységi fogadalmam évi százezer koronát jövedelmez; engedelmességi fogadalmam egy szuverén fejedelem rangjára emelt.« Szüzességi fogadalma következményére már nem emlékszem." A rendalapító szándékától való eltávolodás nem feltétlenül csak negatív következményekkel járt. Különösen igaz ez tudományosságukról: Monte Cassino híres könyvtárral rendelkezett, s a világ sokmindent köszönhet a későbbi benediktinusok tudós ízlésének.

Szt. Benedek az alapítástól haláláig, 543-ig Monte Cassinón élt. A kolostort a longobárdok kifosztották nem sokkal azelőtt, hogy Nagy Szt. Gergely, aki maga is a rendhez tartozott, pápa lett. A szerzetesek Rómába menekültek, de amikor a longobárdok kitombolták magukat, visszatértek Monte Cassinóra.

Nagy Szt. Gergely pápa 593-ban írt dialógusaiból sokmindent megtudhatunk Szt. Benedekről. Benedek „Rómában a humanitas tanulmányaiban nevelkedett, de mivel látta, hogy e tanulás nyomán sokan kicsapongó, feslett életmódba esnek, inkább visszalépett, mintha csak most tette volna be a lábát a világba, nehogy túlságosan messze menve az azzal való ismeretségben, maga is belehulljon ebbe a veszedelmes és istentelen örvénybe; így azután félretéve könyvét, s elhagyva a szülői házat és a gazdagságot, lelkében azzal az eltökélt szándékkal, hogy csakis Istent szolgálja, olyan helyet keresett, ahol óhajtott szent célját megvalósíthatja; így tehát tudós tudatlansággal, de nem tanult bölcsességgel felszerelkezve távozott".

Rögtön ezután csodatévő képességet szerzett. Az első ilyen csodája az volt, hogy imádságával megjavított egy szétszakadt rostát. A polgárok a templom ajtajára akasztották azt, és „az azután hosszú éveken át ott volt mindenki szeme előtt és egészen a mostani longobárd időkig a templom bejárata fölött függött". Otthagyva a rostát, barlangjába ment, amelyről senki más nem tudott, csak egy barátja, aki ellátta őt élelemmel: ezt kötélen eresztette le, amelyre egy csengő is volt kötve, hogy a Szent tudhassa, mikor érkezik a vacsora. A Sátán azonban egy követ hajított a kötélre, s az elszakította azt, de még a csengőt is összetörve. Az emberiség ellensége azonban csalatkozott abban a reményében, hogy így megszüntetheti a Szent élelemmel való ellátását.

Miután Benedek kitöltötte azt az időt a barlangban, amelyet Isten céljai megkívántak, az Úr húsvét vasárnapján megjelent egy papnak, elmondta a remete hollétét, és megparancsolta neki, hogy húsvéti ünnepi ebédjét ossza meg a Szenttel. Nagyjából ekkortájt találtak rá a pásztorok. „Először, amikor a bokrok között állatbőrökbe öltözve meglátták, valamiféle vadállatnak hitték, de megismerve Isten szolgáját, sokan közülük vadállati életmódjukból megtérteka kegyelem és jámborság számára".

Mint a többi remete, Benedek is szenvedett a test csábításaitól. „Valamikor ugyanis látott egy asszonyt, akit a gonosz szellem felidézett lelki szemei előtt, s látványával Isten szolgájának lelkében olyan tüzes vágyat ébresztett, hogy amint keblében a szerelmi láng erőre kapott, szinte már legyőzetve a vágytól arra gondolt, elhagyja a pusztaságot.

Ekkor azonban az égi kegyelem rátekintvén, hirtelen magához tért, s látva, hogy sűrű csalán- és csipkebokrok nőnek hirtelen körülötte, levetette öltözékét s csupaszon a szúrós tövisek és égető csalánok közé vetette magát, s addig hempergett közöttük míg felkelve egész testét sebek borították: így gyógyította meg a lélek sebeit a test sebeivel".

Híre messze földre eljutott. Egy kolostor szerzetesei, akiknek apátja nem sokkal korábban meghalt, hozzá fordultak, legyen ő az utódja. Benedek meg is tette ezt, de olyan szigorú erényességet követelt tőlük hogy a szerzetesek haragjukban meg akarták ölni egy pohár mérgezett borral. Ő azonban „a poharat a kereszt jelével illette", mire az magától széttört. Így azután visszatért a vadonba.

Szt. Benedeknek azonban nemcsak a rosta megjavítása volt az egyetlen gyakorlati hasznosságú csodatétele. Egy nap egy erényes gót nyesőkessel tisztogatta a tövisbokrokat, amikor a kés éle, kirepülve a nyélből, mély vízbe esett. Hallva erről a Szent, a nyelet a vízbe mártotta, mire a vashegy felemelkedett és magától visszatért a nyélbe.

Egy szomszédos pap, aki irigykedett a szent ember hírneve miatt, egyszer mérgezett kenyeret küldött neki, de Benedek csodás módon tudott arról, hogy meg van mérgezve. Egy hollónak rendszeresen szokott kenyeret adni, s amikor az a szóban forgó napon megjelent, a Szent így szólt hozzá: „A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében vedd fel ezt a kenyeret és vidd olyan helyre, ahol senki ember meg nem találhatja". A holló engedelmeskedett, s amikor visszatért, megkapta szokásos ebédjét. A gonosz pap, látva, hogy nem tudja megölni Benedek testét, elhatározta, hogy a lelkét öli meg és hét meztelen fiatal nőt küldött a kolostorba. A Szent félt, hogy a fiatalabb szerzetesek némelyikét ez bűnre csábíthatja, így inkább önként eltávozott, hogy a papnak ne legyen oka többé ilyen cselekedetekre. A pap azonban életét vesztette, amikor szobája mennyezete ráomlott. Egy szerzetes örvendezve vitte meg a hírt Benedeknek, és kérte, hogy térjen vissza, de Benedek meggyászolta a bűnös halálát, s vezeklést rótt a szerzetesre, amiért az örvendezett.

Gergely azonban nemcsak a csodákról szól, hanem itt-ott Szt. Benedek pályafutásának egyes tényeit is említésre méltatja. Tizenkét kolostor megalapítása után érkezett meg végül Monte Cassinóra, ahol egy Apollónnak szentelt „kápolnát" talált, melyet a vidék lakossága még ekkor is pogány istentiszteletre használt. „A hitetlenek őrült tömege még ekkor is istentelen áldozatokon buzgólkodott". Benedek leromboltatta az oltárt, helyén templomot rendezett be, és megtérítette a környékbeli pogányokat. A Sátán bosszankodott ezen:

„Az emberiség ősi ellensége azonban nem hagyva mindezt szó nélkül, nem titokban vagy álmában, hanem szemtől-szembe megjelent a szentatyának, s hangos kiáltozással panaszkodni kezdett amiatt, hogy erőszakos cselekedetet követett el ellene. Az általa csapott hangzavart hallották a szerzetesek is, de a Sátánt magát nem látták; de mint a tisztelendő atya elmondta nekik, láthatóan megjelent előtte, vérszomjasán és kegyetlenül, mintha vad szájával és lángoló szemével mindjárt darabokra is szaggatná: amit a Gonosz mondott neki, azt minden szerzetes hallotta; először ugyanis a nevén szólongatta, és mert Isten embere nem méltatta válaszra, gyalázni és becsmérelni kezdte őt; mert amikor így szólította meg: „Boldog Bence", s csak nem kapott választ, nyomban hangot váltott és ezt mondta: „Atkozott, nem áldott Bence: mit tettél velem? Mért üldözöl engem?". Itt a történetnek vége szakad; csak sejthetjük, hogy a Sátán végül kétségbeesetten feladta.

Némileg hosszasan idéztem ezekből a dialógusokból, mert három dolog miatt is fontosak. Először is, ezek a fő forrásaink Szt. Benedek életére vonatkozóan, akinek Regulája - az írországi vagy írek által alapítottak kivételével - az összes nyugati kolostor számára mintául szolgált. Másodszor, hű képet adnak a 6. sz. végén élt legcivilizáltabb emberek körében megfigyelhető szellemi légkörről. Harmadszor, mert Nagy Szt. Gergely pápa, a nyugati egyház negyedik és egyben utolsó doktora írta őket, aki politikai szempontból egyike a legkiemelkedőbb pápáknak Most tehát vele foglalkozunk.

W. H. Hutton tiszteletes, Northampton főesperese szerint Gergely a 6. sz. legnagyobb személyisége; a számba jöhető riválisok, mondja, Justinianus és Szt. Benedek lehetnének. Mindhárman valóban nagy hatást tettek a jövendő korokra: Justinianus a törvénykönyveivel (nem tiszavirág életű hódításaival), Benedek a szerzetesrendjével, Gergely pedig a pápai hatalom általa elért növelésével. Az imént idézett dialógusok alapján némileg gyermekdednek és hiszékenynek tűnik, de ravasz, gyakorlott politikus, aki nagyon is tisztában van azzal, mit érhet el a bonyolult és változó világban, amelyben cselekednie kellett. Meglepő a kontraszt, de a legeredményesebb gyakorlati politikusok intellektuálisan nem ritkán másodrendűek.

Nagy Szt. Gergely, ezen a néven az első pápa, Rómában született gazdag nemesi családból. Valószínű, hogy nagyapja is pápa volt, miután özvegységre jutott. Gergely már fiatalemberként palotával és hatalmas vagyonnal rendelkezett. A korban kiválónak számító oktatásban részesült, bár ez nem foglalta magába a görög nyelvismeretet, s ezt később sem szerezte meg, pedig hat évig élt Konstantinápolyban. 573-ban Róma város prefektusa lett, de a vallás elszólította innen: lemondott hivataláról, vagyonát kolostorok létesítésére és jótékonyságra ajánlotta fel, saját palotájában szerzetesházat rendezett be, és ő maga is beállt a Benedek-rendbe. A meditációnak és az önsanyargatásnak szentelte magát, s ez folyamatosan rombolta egészségét. II. Pelagius pápa azonban felismerte politikusi képességeit, és követségbe küldte Konstantinápolyba, amelynek Róma Justinianus kora óta névleg alá volt rendelve. Gergely 579-től 585-ig tartózkodott Konstantinápolyban, képviselve a pápai érdekeket a császári udvarban, ill. a pápai teológiát a keleti egyházférfiakkal való vitákban, akik mindig is inkább hajlottak az eretnekségre, mint a nyugatiak. Konstantinápoly pátriárkája ebben az időben azt a téves nézetet hangoztatta, hogy a feltámadáskor nem tapintható testünk lesz, de Gergely megóvta a császárt attól, hogy eltávolodjék az igaz hittől. Nem sikerült viszont rávennie a császárt arra, hogy hadjáratot indítson a longobárdok ellen, ami küldetése fő célja lett volna.

Az 585-590 közti öt évet Gergely a kolostora vezetőjeként töltötte. Ekkor meghalt a pápa, és ő lett az utódja. Nehéz idők jártak, de éppen zavarosságuk folytán nagy lehetőségeket kínáltak a tehetséges államférfinak. A longobárdok Itáliában fosztogattak, Hispania és Afrika a zűrzavar állapotában élt, melyet a bizánciak gyengesége, a vizigótok hanyatlása és a mórok rablóhadjáratai idéztek elő. Franciaországban háború folyt Észak és Dél között. Britannia, amely a római uralom idején már a kereszténységet vallotta, a szász invázió nyomán visszatért a pogánysághoz. Nyomokban még mindig létezett az arianizmus, és a Három fejezet eretneksége sem szűnt meg teljesen. A zavaros idők még a püspököket is megfertőzték, s közülük sokan egyáltalán nem éltek példás életet. Mindennapos jelenségnek számított a szimónia, és kiáltó bűnként fennmaradt egészen a 11. sz. második feléig.

Gergely energikusan és okosan harcolt mindezen bajforrások ellen. Még pápasága előtt, Róma püspökeként, ugyan a hierarchia első emberének ismerték el, mégsem tartották illetékesnek egyházmegyéjén kívül. Szt. Ambrus pl., aki a lehető legjobb viszonyban állt kora pápájával, sohasem tekintette úgy, hogy bármilyen mértékben is alá volna rendelve a hatalmának. Gergelynek, részben személyes képességei, részben a fennálló anarchia folytán, sikerült olyan tekintélyt kivívnia, amelyet a klerikusok Nyugaton mindenütt, de kisebb mértékben Keleten is elismertek. Tekintélyének főleg azzal szerzett érvényt, hogy leveleket intézett püspökökhöz és világi uralkodókhoz a római világ minden részébe, de más módon is. Regula pastoralisa (Lelkipásztori szabályzata), mely püspököknek szánt tanácsokat tartalmaz, nagy hatást fejtett ki a korai középkorban. A művet a püspöki kötelességek kézikönyvének szánta, s el is fogadták annak. Eredetileg Ravenna püspökének írta, de megküldte a sevillai püspöknek is. Nagy Károly idején ezt adták a püspökök kezébe felszentelésükkor. Nagy Alfred lefordította angolszászra; Keleten görögül terjedt. A mű józan, ha nem éppen meglepő tanácsokkal szolgál a püspököknek, megemlítve pl. hogy ne hanyagolják el az üzleti tevékenységet se. De szól arról is, hogy az uralkodókat nem szabad kritizálni, ugyanakkor azonban elevenen kell tartani bennük a pokol füzétől való félelmet, ha esetleg nem követnék az egyház tanácsait.

Gergely levelei rendkívül érdekesek nemcsak azért, mert jól mutatják szerzőjük jellemét, hanem mert képet adnak a korról is. Ha nem a császárhoz vagy a bizánci udvar hölgyeihez ír, amolyan iskolamesteri hangot üt meg: néha dícsér, gyakran megró, és soha a legkisebb kétség sem merül fel benne, hogy joga van-e a parancsolgatáshoz.

Mutatóba nézzük meg egy év (599) levéltermését. Az első a szardíniái Cagliari püspökéhez szól, aki bár öreg volt, mégis helytelenül viselkedett. Ilyeneket mond benne: „Értesültem róla, hogy az Úr napján, a mise celebrálása előtt, fogtad magad és felszántottad a jelen sorok hozójának vetését ... Majd pedig a mise után nem átallottad kihúzkodni ennek a birtoknak a határjelölő karóit. ... Ősz fejedre való tekintettel nem akarunk bántani, de térj észre végre, öregem, és tartózkodj az ilyen könnyelmű viselkedéstől és az ilyen elvetemült tettektől". Ezzel egyidejűleg Szardínia világi hatóságainak is levelet küld ugyanebben az ügyben; a szóban forgó püspököt legközelebb meg kell dorgálni, mert pénzt kér a temetési szertartásokért, de meg azért is, mert egy megtért zsidó az ő jóváhagyásával elhelyezte a keresztet és a Szűz képét az egyik zsinagógában. Sőt, róla és más szardíniái püspökökről is úgy tudni, hogy érsekük engedélye nélkül utazgatnak: ennek véget kell vetni! Ezután egy nagyon szigorú levél következik Dalmácia proconsulához, melyben többek között ilyeneket olvashatunk: „Nem tudom, hogyan állsz ezzel Isten és az emberek elé"; sőt már előbb: „Tekintettel arra, hogy jóban akarsz lenni velünk, illendő, hogy teljes szíveddel-lelkeddel és könnyeiddel - mert ezt kellene tenned - engeszteld Megváltódat ezek miatt a dolgaid miatt". Fogalmam sincs, mit követett el a szerencsétlen.

A következő levél Callinicushoz, Itália exarchusához (érsekéhez) szól, amelyben Gergely gratulál a szlávok fölött aratott győzelméhez, és tanácsokat ad neki, hogyan viselkedjék az isztriai eretnekekkel, akik a Három fejezet kapcsán tévelyedtek el. Kivételesen találunk egy olyan levelet is, a szürakuszai püspökhöz szólót, amelyben Gergely magát mentegeti, nem másokat hibáztat; súlyos kérdésről volt szó, nevezetesen hogy a mise bizonyos pontján kell-e mondani az „Alleluját", vagy sem. Az ő gyakorlata, mondja, nem a bizánciaknak való behódolás jele, ahogyan a szürakuszai püspök állítja, hanem Szt. Jakabtól ered, boldog Jeromos közvetítésével. Tévednek tehát, akik úgy vélik, hogy ő túlságosan is behódol a bizánci gyakorlatnak. (Hasonló probléma volt az egyik oka az oroszországi óhitűek elszakadásának.)

Több levél is szól barbár fejedelmekhez, férfiakhoz, nőkhöz egyaránt. Brunhilda, a frankok királynője igényt tartott az egyik frank püspöknek adományozott palliumra, és Gergely hajlandó is lett volna a kérés teljesítésére, de a követ, akit a királyné küldött, sajnos szakadár volt. Agilulf longobárd királyhoz köszönőlevelet írt a béke megteremtéséért. „Mert ha sajnálatos módon mégsem jött volna létre a béke, mi más következett volna abból, mint mindkét fél részéről bűnök és veszedelmek közepette azoknak a szerencsétlen parasztoknak a véreontása, akiknek munkájából él mindkét fél?". Ezzel egyidejűleg levelet ír Agilulf feleségének, Theodelinde királynénak is, mondván: hasson oda, hogy férje megmaradjon a jó úton. Ismételten ír Brunhildának, két dolgot is kifogásolva uralkodásában: egyrészt hogy a laikusokat rögtön püspökké lépteti elő, anélkül, hogy egyszerű papokként próbaidőt tennének, ill. hogy megengedi a zsidóknak keresztény rabszolgák tartását. Theodorik és Theodebert frank királyoknak azt írja, hogy bár a frankok példás jámborsága láttán csak jó dolgokat kellene mondania, de mégsem állhatja meg, hogy felhívja a figyelmüket: királyságukban nagyon elharapózott a szimónia. Ezután ismét a torinói püspök egy helytelen cselekedetéről ír. Egyetlen, teljes mértékben elismerő tartalmú levele szól barbár fejedelemhez, nevezetesen Richárd vizigót királyhoz, aki korábban ariánus volt, de 587-ben katolizált. A pápa azzal jutalmazza őt, hogy „egy kis kulcsot küld a boldog Péter apostol szentséges testéről a boldogság továbbadása céljából, mely a láncaiból készült, hogy ami az ő nyakát a mártírságra megkötötte, az oldozza fel a tieteket minden bűntől". Remélhetőleg őfelsége elégedett volt az ajándékkal.

Antiochia püspökét kioktatja az eretnek epheszoszi szinódussal kapcsolatban, és értésére adja: „fülünkbe jutott, hogy a keleti egyházakban senki se juthat be a papi rendbe vesztegetés nélkül"  - ezt a püspök orvosolja mindenütt, ahol hatalmában áll. A marseille-i püspököt megrója, amiért összetört bizonyos olyan képeket, amelyeket imádtak: igaz, hogy a képimádás helytelen, de a képek mégiscsak hasznosak, és tisztelettel kell bánni velük. Két galliai püspököt megfedd azért, mert egy apácának állt hölgyet szülei később mégis házasságra kényszerítettek. „Ha ez így van, ... akkor inkább bérességet érdemeltek, nem pásztorságot."

A fentiek csak szemelvények egyetlen év levélterméséből; nem csoda, hogy Gergely nem talált időt a meditációra, mint egyik levelében panaszkodik.

Gergely nem barátja a világi tudománynak. Desideriushoz, a franciaországi Vienne püspökéhez a következőket írja:

„Fülünkbe jutott - amit nem említhetünk pironkodás nélkül -, hogy tetestvériséged [azaz te] nyelvtant szoktál tanítani egyeseknek. Ezt olyannyira zokon vettük és erősen helytelenítettük, hogy korábbi szavainkat sóhajtozással és szomorúsággal váltottuk fel, mert Krisztus magasztalása nem fér össze ugyanabban a szájban Jupiter magasztalásával. ... Amennyire szentségtörő dolog ezt egy papról hallani, annyira szigorú és igaz tanúbizonysággal kell meggyőződnöm róla, igaz-e vagy sem".

A pogány tudománnyal szembeni ellenségesség legalább négy évszázadon át, Gerbert (II. Szilveszter) koráig megmaradt az egyházban; csak a 11. sz.-tól kezdve kezdett megbarátkozni a tudománnyal.

Gergely a császárral szemben jóval több alázatot tanúsított, mint a barbár királyok iránt. Egy konstantinápolyi címzettjéhez a következőket írja: „Amit az oly kegyes császár kíván, vagy amit csak parancsol, arra joga van. Ahogy határoz, úgy legyen. Csak azt ne engedd, hogy minket is belekeverjen [egy ortodox püspök] leváltásába. De amíg a kánonnak megfelelően cselekszik, követjük őt; ha annak ellenére tesz, elviseljük, ameddig bűn nélkül megtehetjük". Amikor Mauritius császárt egy Phocas nevű, jelentéktelen centurio vezetésével szerveződött zendülés megfosztotta hatalmától, ez a parvenü szerezte meg a trónt, s Mauritius öt fiát apjuk szeme láttára lemészároltatta, majd az idős császárt is kivégeztette. A konstantinápolyi pátriárka természetesen megkoronázta Phocast, mert nem volt más választása, legfeljebb a halál. Ami azonban meglepőbb, Gergely, Róma viszonylag biztonságos távolából, hízelgéstől csöpögő levelet küldött a trónbitorlónak és feleségének. „A népek királyai és a res publica császárai között az a különbség, hogy míg amazok szolgák urai, addig az utóbbiak szabad embereken uralkodnak. ... A mindenható Isten tartsa meg kegyelme kezében jámborságod [azaz a te] szívét, minden gondolatában és tettében, s minden jogos és minden kegyes tettedben a Szentlélek irányítson, mely lelkedben lakozik." Phocas feleségének, Leontiának pedig a következőket írja: „Mely nyelv volna képes elmondani, mely ész volna képes elgondolni, mily nagy hálával tartozunk a mindenható Istennek békés uralmatokért, amellyel eltávolítottátok nyakunkból az oly hosszú ideig tartó és oly súlyos terheket, s helyébe a császári fenség szelíd igáját helyeztétek". Az ember azt gondolná, Mauritius szörnyeteg volt, pedig valójában jóságos öregember volt. Az apologéták azzal mentegetik Gergelyt, hogy nem tudott arról, milyen kegyetlenkedéseket követett el Phocas; de bizonyosan ismernie kellett a bizánci trónbitorlók lélektanát, s nem várta ki, hogy kiderüljön, Phocas kivétel-e.

A pogányok megtérítése fontos szerepet játszott az egyház befolyásának növekedésében. A gótokat még a 4. sz. végén megtérítette Ulphilas, más néven Wulfila -sajnos, az arianizmusnak, amelyet a vandálok is vallottak. Theoderik halála után azonban a gótok lassanként áttértek a katolicizmusra: mint már láttuk, a vizigótok királya Gergely idejében vette fel az igaz hitet. A frankok Clovis óta a katolicizmust követték. Az íreket nem sokkal a Nyugatrómai Birodalom bukása előtt térítette meg Szt. Patrik, egy sommersetshire-i vidéki nemes úr, aki kb. 432-től 461-ig élt. Az írek cserébe sokat tettek Skócia és Észak-Anglia evangelizációjáért. Ennek a térítőmunkának a legjelentősebb misszionáriusa volt Szt. Kolumba; nem tévesztendő össze Szt. Kolumbánnal, aki hosszú leveleket írt Gergelynek a húsvét dátumáról és más fontos kérdésekről. Anglia megtérítését - Northumbria kivételével - különösen szívén viselte Gergely. Mindenki ismeri a történetet, hogy még pápasága előtt, két szőke hajú, kékszemű fiút látott a római rabszolgapiacon, s mikor azt mondták neki, hogy angolok, ő azt felelte: „Nem. Angyalok." Mikor pápa lett, canterbury-i Szt. Ágostont Kentbe küldte, hogy megtérítse az angolokat. Levelezésében több darab is szól Szt. Ágostonhoz és Edilbert angol királyhoz a misszióval kapcsolatban. Gergely úgy rendelkezett, hogy az angliai pogány templomokat nem kell lerombolni, csak a bennük levő pogány bálványokat, majd meg kell szentelni őket. Szt. Ágoston egy sor kérdést intéz a pápához, pl. hogy unokatestvérek összeházasodhatnak-e, vagy a házaspárok elmehetnek-e a templomba, ha előző éjszaka szeretkeztek (ha tisztálkodtak, mondja Gergely, igen), és így tovább. A misszió, mint tudjuk, sikerrel járt, ezért vagyunk ma mindannyian keresztények.

Az imént vizsgált korszak annyiban számít sajátosnak, hogy bár legnagyobbjai elmaradnak jónéhány más kor vezető személyiségeitől, mégis nagyobb szerepet játszottak a következő korok alakításában. A római jog, a szerzetesség és a pápaság hosszú időre szóló és mély hatását igen nagy részben Justinianusnak, Benedeknek, ill. Gergelynek köszönheti. Bár a 6. sz. emberei műveltségben elmaradnak elődeiktől, még mindig civilizáltabbak, mint a következő négy évszázad emberei, s végül is nekik sikerült kialakítani azokat az intézményeket, amelyek végérvényesen megfékezték a barbárokat. Figyelmet érdemel, hogy hármójuk közül ketten arisztokrata származású rómaiak, a harmadik pedig császár. Bizonyos értelemben nagyon is igaz, hogy Gergely az utolsó római. Parancsoló stílusa, melyet ugyan szentesít hivatali pozíciója, igazából a római arisztokrata gőgjéből táplálkozik. Róma őutána hosszú ideig nem produkált nagy egyéniségeket, de bukásában is képes volt megbéklyózni meghódítói lelkét: a Szt. Péter széke iránti tisztelet abból a félelemből származott, amelyet a barbárok a császári trón iránt éreztek.

Keleten a történelem menete másként alakult. Mohamed akkortájt született, amikor Gergely a harmincadik életévében járt.

II. RÉSZ 

A SKOLASZTIKUSOK

7. FEJEZET 

A PÁPASÁG A SÖTÉT KORBAN

A Nagy Szt. Gergelytől II. Szilveszterig tartó négy évszázadban a pápaság súlyos viszontagságokon esett át: hol a görög császárnak, hol a nyugati császárnak, hol pedig a helyi római arisztokráciának volt kiszolgáltatva; a 8. és 9. sz. energikus pápáinak azonban, kihasználva a kedvező pillanatokat, sikerült megteremteniük a pápaság hatalmi tradícióját. A Kr. u. 600-tól 1000-ig tartó időszak döntő fontosságú a középkori egyház, ill. az egyház és állam viszonyának megértése szempontjából.

A pápák a görög császártól való függetlenséget nem annyira a saját erejükből, mint inkább a longobárd fegyverek révén vívták ki, bár ezt nemigen köszönték meg. A görög egyház mindig is nagymérvű hódolatot tanúsított a császár iránt, aki kompetensnek tartotta magát arra, hogy a hit kérdéseiben döntsön, ill. hogy püspököket, sőt pátriárkákat nevezzen ki vagy váltson le. A szerzetesek a császártól való függetlenségre törekedtek, s emiatt időnként a pápa mellé álltak, a konstantinápolyi pátriárkák azonban, bár hajlottak arra, hogy a császár fennhatóságát elismerjék, egyáltalán nem tekintették magukat a pápai tekintély alárendeltjeinek. Az olyan időszakokban, amikor a császár a pápa segítségére szorult a barbárok elleni harcban Itáliában, sokkal barátságosabban viseltetett iránta, mint a konstantinápolyi pátriárka. A keleti és nyugati egyház végső szétválásának fő oka éppen az volt, hogy az előbbi nem volt hajlandó alávetni magát a pápai igazságszolgáltatásnak.

Miután a longobárd ok legyőzték a bizánciakat, a pápák joggal féltek attól, hogy az energikus barbárok őket is leigázzák Ezt úgy igyekeztek elkerülni, hogy szövetségre léptek a frankokkal, akik Nagy Károly idején meghódították Itáliát és Germániát. E szövetség hozta létre a Német-római Birodalmat, melynek alkotmánya a pápa és a császár közti összhang előfeltételezésén alapult. A Karoling-dinasztia hatalma azonban hamarosan lehanyatlott. A pápák kezdetben kihasználták az ebben rejlő lehetőségeket, és a 9. sz. első felében I. Miklós addig példa nélküli magaslatokra emelte a pápai befolyást, az általános anarchia azonban oda vezetett, hogy a római arisztokrácia gyakorlatilag függetlenséget vívott ki magának, és a 10. sz.-ban saját irányítása alá vonta a pápaságot; ez katasztrofális következményekkel járt. Hogy a pápaságnak ill. általában az egyháznak egy nagy reformmozgalom keretében miként sikerült megmenekülnie a feudális arisztokráciával szembeni függéstől, az egy későbbi fejezet témája lesz.

A 7. sz.-ban Róma még mindig ki volt szolgáltatva a császárok katonai hatalmának: a pápák vagy engedelmeskedtek, vagy tűrtek. Közülük egyesek, mint pl. Honorius, egészen az eretnekségig jutottak az engedelmeskedés folytán, másokat, mint pl. I. Mártont, bebörtönöztetett a császár. 685-től 752-ig a pápák többsége Szíriából vagy Görögországból származott. Ahogyan azonban a longobárdok egyre nagyobb területeket hódítottak meg Itáliából, úgy kezdett hanyatlani a bizánci hatalom. Izaurai Leó császár 726-ban kiadta képrombolási rendeletét, amelyet nemcsak Nyugaton, hanem sokhelyütt Keleten is eretneknek tekintettek. A pápák erőteljesen - és sikeresen -küzdöttek ellene, míg végül Iréné császárné (először csak régens) idején a Kelet felhagyott a képromboló eretnekséggel. Közben azonban a Nyugaton történt események végérvényesen megszüntették Bizáncnak a pápaság fölötti ellenőrzését.

Körülbelül 751-ben a longobárdok elfoglalták Ravennát, a bizánci Itália fővárosát. Bár ez a körülmény a pápákat is veszélybe sodorta, egyúttal megszüntette a görög császároktól való függésüket. A pápák persze több okból is inkább szimpatizáltak a görögökkel, mint a longobárdokkal. Először is, a császárok hatalma legitim volt, míg a barbár királyokat - hacsak a császár nem ismerte el őket - mindenki trónbitorlóknak tartotta; másodszor, a görögök civilizáltak voltak. Harmadszor, a longobárdokat nacionalizmus jellemezte, míg az egyház megőrizte a római internacionalizmust. Negyedszer, a gótok korábban az arianizmust követték, s ez még megtérésük után is rossz fényt vetett rájuk.

A longobárdok Liutprand király alatt, 739-ben megpróbálták elfoglalni Rómát, de III. Gergely pápa hevesen ellenállt nekik, és a frankokhoz fordult segítségért. A Meroving királyok, Chlodvig leszármazottai már korábban elvesztettek minden valóságos hatalmat a frank királyságban, s a hatalmat a „majordomusok" (háznagyok) gyakorolták. Ekkoriban éppen egy kivételesen energikus és tehetséges majordomus, Martell Károly uralkodott, aki Hódító Vilmoshoz hasonlóan szintén fattyú volt. 732-ben a tours-i csatában döntő győzelmet aratott a mórok fölött, így sikerült megmentenie Franciaországot a keresztény világ számára. Ezzel nyilván kivívhatta volna az egyház háláját, de financiális okokból arra kényszerült, hogy bizonyos egyházi földekre rátegye a kezét, ami nagyban csökkentette érdemeit a klerikusok előtt. 741-ben azonban ő is, III. Gergely is meghalt, s utóda, Kis Pippin már teljesen megfelelt az egyház elvárásainak. III. István pápa 754-ben, hogy a longobárdokat elkerülje, az Alpokon átkelve felkereste Pippint, s olyan alkut kötött vele, amely mindkét fél számára előnyösnek bizonyult. A pápának katonai védelem kellett, Pippinnek pedig valami olyasmi, amit csak a pápa nyújthatott neki: királyi címének legitimálását az utolsó Meroving uralkodó helyén. Cserébe Pippin a pápának adományozta Ravennát és a korábbi itáliai exarchátus teljes területét. Mivel nem lehetett elvárni, hogy Konstantinápoly jóváhagy egy ilyenfajta adományozást, ez magával vonta a Keletrómai Birodalomtól való különválást.

Ha továbbra is fennmaradt volna a görög császárokkal szembeni pápai függőség, a katolikus egyház fejlődése nyilván egészen másként alakult volna. A keleti egyházban a konstantinápolyi pátriárka sohasem rendelkezett olyan függetlenséggel a világi hatalommal szemben, ill. sohasem szerzett olyan befolyást a többi egyházi tisztségviselő felett, mint a pápa. Eredetileg az összes püspököt egyenrangúnak tekintették, s ez Keleten nagyjából így is maradt. Keleten több pátriárka is volt: Alexandriában, Antiochiában és Jeruzsálemben, de Nyugaton a pápa volt az egyetlen. (Ez a körülmény azonban elvesztette jelentőségét a mohamedán hódítás nyomán.) A Kelettel szemben Nyugaton a világiak többsége évszázadokon át írástudatlan maradt, s ez olyan előnyt biztosított a nyugati egyháznak, amilyennel a keleti nem rendelkezett. Róma tekintélye messze túltett valamennyi keleti városén, mert egyesítette magában a birodalmi tradíciót, ill. a Péter és Pál vértanúságáról és Péter első pápaságáról szóló legendákat. A császár presztízse vetekedhetett a pápáéval, de a nyugati monarcháké nem. A Német-római Birodalom császárai gyakran nem is rendelkeztek valódi hatalommal, sőt, csak akkor lehettek császárok, ha a pápa megkoronázta őket. Mindezen okok miatt a pápa bizánci fennhatóság alól való felszabadulása feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az egyház függetlenülhessen a világi uralkodóktól és hogy végérvényesen létrejöhessen a pápai egyeduralom a nyugati egyház irányításában.

Néhány rendkívül fontos dokumentum: az ún. „constantinusi adománylevél" és a hamis dekretálék ebből az időből származnak. Az utóbbiak most nem érdekelnek bennünket, de a constantinusi adománylevélről szólnunk kell néhány szót. A klerikusok, hogy a Pippin-féle adománynak az ősi jogosság látszatát biztosítsák, hamisítottak egy okiratot, azt állítva róla, hogy egy Constantinus császár által kibocsátott dekrétum, amellyel az Új Róma (azaz Konstantinápoly) megalapításakor a régi Rómát és az összes nyugati területet a pápára ruházta át. E hagyományozó iratot, mely a pápa világi hatalmának hivatkozási alapjául szolgált, az egész későbbi középkor folyamán hitelesnek fogadták el. Először a reneszánsz korában, 1439-ben Lorenzo Valla utasította el mint hamisítványt. Valla könyvet írt „A latin nyelv választékosságairól", amelyek természetesen nem voltak megtalálhatók ebben a 8. sz.-i produktumban. Elég furcsa, hogy miután kiadta ezt, a constantinusi adománylevél ellen állást foglaló könyvét, valamint egy másik, Epikurosz dicsőítéséről szóló traktátusát, V. Miklós pápa, akit inkább érdekelt a helyes latinság, mint az egyház, apostoli titkárrá tette meg őt. V. Miklós ugyanakkor természetesen nem kívánt lemondani a pápai államokról, bár az ezekre vonatkozó pápai igény az állítólagos adománylevélen alapult.

E fontos dokumentum tartalmát C. Delisle Burns a következőkben foglalja össze:

„A niceai hitvallásnak, Ádám bűnbeesésének és Krisztus születésének rövid summázata után Constantinus elmondja, hogy leprában szenvedett, és hogy az orvosok már nem tudtak segíteni rajta, így a „Capitolium papjaihoz" fordult. Azok azt javasolták neki, hogy ölessen meg néhány csecsemőt és fürödjön meg a vérükben, az anyák könnyei láttán azonban visszaadta nekik gyermekeiket. Ekkor éjjel megjelent előtte Péter és Pál és elmondták neki, hogy Szilveszter pápa egy barlangban rejtőzködik a Soractén: ő meg fogja gyógyítani. Elment a Soractéra, s ott az „egyetemes pápa" elmondta neki, hogy Péter és Pál apostolok, nem istenek; képeket mutatott róluk, amelyeket látomása alapján felismert; mindezt összes „satrapája" előtt elismerte. Szilveszter pápa ekkor szőrcsuhában töltendő vezeklést rótt ki rá, majd mikor látta, hogy megérinti őt egy kéz az égből, megkeresztelte. Meggyógyult leprájából, és szakított a bálványimádással. Ekkor „összes satrapájával, a szenátussal, nemeseivel és az egész római néppel együtt úgy gondolta, helyes, ha főhatalmat ruház Péter szentszékére", s Antiochia, Alexandria, Jeruzsálem és Konstantinápoly fölé rendeli azt. Ezután templomot építtetett a lateráni dombon levő palotájában. A pápára ruházta koronáját, tiaráját és császári öltözékét. Tiarát helyezett a pápa fejére és tartotta lova zabláját. Ráhagyta „Szilveszterre és utódaira Rómát, valamint Itália és a Nyugat összes provinciáját, kerületét és városát, hogy azok a római egyháznak legyenek alárendelve mindörökre"; ezután Keletre költözött, „mert ahol a püspökök fejedelemségét és a keresztény vallás vezetését a mennybeli Császár alapította meg, nem jogos, hogy ott földi császárnak is hatalma legyen".

A longobárdok nem hódoltak meg tétlenül Pippin és a pápa előtt, de a frankokkal való sorozatos háborúkban felmorzsolódtak. Végül 774-ben Pippin fia, Nagy Károly benyomult Itáliába, teljes győzelmet aratott a longobárdok fölött, és királyuknak ismertette el magát, majd elfoglalta Rómát, és megerősítette Pippin adományozását. Kora pápái, Hadrianus és III. Leó, úgy találták, hogy számukra is előnyös, ha minden lehetséges eszközzel segítik őt tervei megvalósításában. Károly meghódította Németország legnagyobb részét, erőteljes üldözéssel megtérítette a szászokat, végül saját személyében újjáélesztette a Nyugatrómai Birodalmat, amikor a pápa 800 karácsony napján császárrá koronázta Rómában.

A Német-római Birodalom megalapítása korszakos jelentőségű a középkor elméletében, de jóval kevésbé az a gyakorlatában. A középkor különösen hódolt a jogi fikcióknak, s eddig az időig az volt a fikció, hogy a korábbi Római Birodalom nyugati provinciái - de jure - továbbra is a konstantinápolyi császár fennhatósága alá tartoznak, s őt tekintették a törvényes hatalom egyetlen forrásának. A jogi fikciókban járatos Nagy Károly azonban azt állította, hogy a Birodalom trónja nincs betöltve, mert az éppen kormányzó keleti felség, Iréné (aki császárnak, nem császárnőnek neveztette magát) trónbitorló, hiszen nő nem lehet császár. Károly a saját legitimitását a pápától eredeztette. Így kezdettől fogva érdekes kölcsönös függés alakult ki pápa és császár között. Csak az lehetett császár, akit a pápa megkoronázott Rómában, másfelől viszont néhány évszázadon át minden erős császár jogot formált arra, hogy pápát nevezzen ki vagy váltson le. A legitim hatalom középkori elmélete egyaránt számolt a császárral és a pápával; kölcsönös függésük mindkettőt zavarta, de ez évszázadokon át elkerülhetetlen volt. Állandó súrlódások folytak közöttük, melyek hol az egyik, hol a másik javára dőltek el, míg végül a 13. sz.-ban ez az ellentét már kibékíthetetlenné vált: a pápa győzött, de nem sokkal ezután elvesztette morális tekintélyét. Mind a pápaság, mind a Német-római Császárság fennmaradt: az előbbi a mai napig létezik, a Császárság pedig Napóleon koráig állt fenn. Az a gondosan kidolgozott középkori elmélet azonban, amely kettejük hatalmát szabályozta, már a 15. sz.-ban érvényét vesztette. A keresztény birodalom általa biztosított egységét megszüntette a világi szférában a francia, spanyol és angol monarchia létrejötte, a vallási szférában pedig a reformáció.

Nagy Károlyt és környezetét röviden így jellemzi Dr. Gerhard Seeliger:

„Mozgalmas élet alakult ki Károly udvarában. Láthatunk benne nagyszerűséget és géniuszt, de erkölcstelenséget is, Károly ugyanis nemigen válogatta meg a környezetében levő embereket. Ő maga sem járt elöl jó példával, és a legnagyobb szabadosságot is eltűrte azokban, akiket kedvelt vagy hasznosnak talált. „Szent császárnak" titulálták, de életmódja vajmi kevés szentségre vallott. Alcuin nevezte így, de ugyanő magasztalja a császár szép leányának, Rotrudnak a kiváló erényeit is, holott gyermeket szült Roderichnak, Maine grófjának, bár nem volt a felesége. Károly nem volt hajlandó megválni a lányaitól: nem engedte, hogy férjhez menjenek, így kénytelen volt vállalni a következményeket is. Másik lányának, Bertának is született két gyermeke St. Riquier jámbor apátjától, Angilberttől. Egyszóval Károly udvara meglehetősen szabados életmód központja volt."

Nagy Károly energikus barbár, aki politikailag ugyan szövetségben állt az egyházzal, de nem túlságosan terhelte magát személyes jámborsággal. Nem tudott írni, olvasni, mégis irodalmi reneszánsz kezdeményezője lett. Ő maga kicsapongó életet élt, és kicsit túlságosan is szerette a lányait, de minden tőle telhetőt megtett, hogy alattvalói körében előmozdítsa a jámbor életmódot. Apjához, Pippinhez hasonlóan ő is okosan kihasználta a misszionáriusok buzgalmát németországi befolyása erősítésében, de arra is ügyelt, hogy a pápák kövessék a parancsait. A pápák ezt annál is kevésbé szívesen tették, mert közben Róma teljesen barbár várossá változott: a pápa személyét külső védelemmel kellett biztosítani, a pápaválasztások pedig zűrzavaros pártharcokká züllöttek. 799-ben a pápa helyi ellenfelei elfogták őt, börtönbe vetették és azzal fenyegették, hogy megvakítják. Úgy tűnt, Károly uralkodása egy új rend előhírnöke lesz, de halála után alig maradt meg más, mint az elmélet.

Az egyház s főként a pápaság nagyobb nyereséget könyvelhetett el magának e korban, mint a Német-római Birodalom. Angliát már megtérítette a Nagy Szt. Gergely irányítása alatt álló szerzetesi misszió, és sokkal inkább Róma fennhatósága alatt maradt, mint azok az országok, ahol a püspökök megszokták a helyi autonómiát. Németország megtérítése nagyrészt Szt. Bonifác (680-754) angol misszionárius tevékenységének köszönhető, aki barátságban állt Martell Károllyal és a pápa hűséges híve volt. Bonifác több kolostort alapított Németországban, barátja, Szt. Gallus pedig megalapította a róla elnevezett svájci kolostort. Egyes szerzők szerint Bonifác a Királyok első könyvéből vett rituálé alapján kente föl királlyá Pippint.

Szt. Bonifác Devonshire-ben született, s Exeterben és Winchesterben nevelkedett. 716-ban Fríziába ment, de hamarosan kénytelen volt visszatérni. 717-ben Rómába utazott, majd 719-ben II. Gergely pápa Németországba küldte, hogy megtérítse a germánokat és küzdjön az ír misszionáriusok befolyása ellen (akik, nem szabad elfelejteni, eltévelyedtek a húsvét időpontját és a tonzúra alakját illetően). Miután itt jelentős sikereket ért el, 722-ben visszatért Rómába, ahol II. Gergely püspökké szentelte, ő pedig engedelmességi fogadalmat tett a pápának. A pápa ajánlólevéllel Martell Károly udvarába küldte, és megbízta, hogy a pogányok megtérítése mellett szüntesse meg az eretnekséget is. 732-ben érsek lett, majd 738-ban harmadszor is Rómába látogatott. 741-ben Zakariás pápa legátussá nevezte ki és felkérte a frank egyház megreformálására. Ő alapította meg a fuldai apátságot, amelynek a bencésnél szigorúbb regulát szabott. Ezután vitája támadt egy Virgil nevezetű salzburgi püspökkel, aki azt állította, hogy a mi világunkon kívül más világok is léteznek, de akit később mégis szentté avattak. 754-ben, Fríziából visszatérőben Bonifácot és útitársait lemészárolták a pogányok. Neki köszönhető, hogy a németországi kereszténység pápai eredetű, nem ír lett.

Ebben az időben igen fontos szerepet játszottak az angliai, főként yorkshire-i kolostorok. Az a civilizáció, amely korábban a római Britanniában létezett, ekkorra már teljesen megszűnt; a keresztény misszionáriusok által behozott civilizáció szinte kizárólag a bencés apátságok köré összpontosult, amelyek mindent közvetlenül Rómából kaptak. Beda Venerabilis jarrow-i szerzetes volt; tanítványa, Ecgbert, az első yorki érsek alapította azt a püspöki iskolát, amelyben Alcuin nevelkedett.

Alcuin a kor művelődésének jelentős alakja. 780-ban Rómába menet, útja során Parmában találkozott Nagy Károllyal. A császár felfogadta, hogy latint tanítson a frankoknak és oktassa a királyi családot. Élete nagy részét Károly udvarában élte le: tanított és iskolákat alapított. Élete végét a tours-i Szt. Márton kolostor apátjaként töltötte. Számos művet írt, köztük egy verses históriát a yorki templom történetéről. A császár saját műveletlensége ellenére erősen hitt a kultúra értékében, s egy rövid időre sikerült is eloszlatnia a sötét korszak homályát. Ezirányú tevékenysége azonban tiszavirág életűnek bizonyult: Yorkshire művelődését jó időre lerombolták a dánok, Franciaországét pedig a normannok. Dél-Itáliát a szaracénok fosztogatták; meghódították Szicíliát, sőt 846-ban Rómát is megostromolták. Egészében véve tehát talán a

10. sz. volt a legsötétebb korszak a nyugati kereszténység történetében, mert a 9. sz.-ban mégiscsak valamiféle ellensúlyt jelentettek az angliai klerikusok, ill. Johannes Scotus káprázatos alakja, akiről hamarosan bővebben is szólok majd.

Nagy Károly halála után a Karoling uralom hanyatlása és a birodalom felosztása az első időkben a pápaságnak kedvezett. I. Miklós pápa (858-867) soha nem volt magaslatokra emelte a pápai hatalmat. Vitázott Kelet és Nyugat császáraival, Kopasz Károly francia, II. Lothar lorraine-i királlyal és szinte az összes keresztény ország püspökeivel, de csaknem mindig ő kerekedett felül. A klérus sok helyütt az ottani fejedelmektől függött, így ő hozzáfogott, hogy orvosolja ezt a helyzetet. Két legnagyobb vitáját II. Lothar válása, ill. Ignatius konstantinápolyi pátriárka törvénytelen leváltása okozta. Az egyháznak a középkor folyamán meglehetősen sok gondja támadt a királyi válásokkal kapcsolatban. A királyok makacs és szenvedélyes férfiak voltak, akik úgy érezték, hogy a házasság felbonthatatlanságának tana csak alattvalóikra vonatkozik, rájuk nem. De egy házasságot csak az egyház szentesíthetett, s ha valamelyiket érvénytelennek nyilvánította, abból rendszerint örökösödési vita vagy dinasztikus háború származott. Az egyház tehát meglehetősen szilárd pozícióból léphetett fel a királyi válások vagy szabálytalan házasságok ellen. Angliában VIII. Henrik idején ez a helyzet megváltozott, de VIII. Edward korában visszaállt a régi rend.

Amikor II. Lothar követelte, hogy válasszák el feleségétől, országa papsága igent mondott, Miklós pápa azonban leváltotta a behódoló püspököket, és teljes mértékben megtagadta a király kérésének teljesítését. Lothar fivére, II. Lajos császár ekkor Róma ellen vonult, hogy megfélemlítse a pápát, de a babonás félelem erőt vett rajta és visszavonult. Végül mégiscsak a pápai akarat érvényesült.

Ignatius pátriárka ügye azért érdekes, mert azt mutatja, hogy a pápa már Keleten is érvényt tudott szerezni jogainak. Ignatiust, akit Bardasz, a régens ellenszenvesnek talált, leváltotta, és helyére az az ideig laikus Phótioszt állította. A bizánci kormány mindehhez a pápa áldását kérte. A pápa két legátust küldött ki az ügy tanulmányozására, de amikor ezek megérkeztek Konstantinápolyba, megfélemlítéssel rávették őket, hogy jóváhagyásukat adják. A pápa előtt egy ideig sikerült eltitkolni a tényeket, de amikor tudomást szerzett róluk, igen magas hangot ütött meg. Zsinatot hívott össze Rómába a kérdés tisztázására; egyik legátusát megfosztotta püspökségétől, de leváltotta Szürakuszai püspökét is, aki Phótioszt felszentelte; Phótioszt magát kiátkozta, összes intézkedését megsemmisítette, és visszahelyezte hivatalukba mindazokat, akiket Phótiosz kinevezésének ellenzéséért mozdítottak el. Mihály császár őrjöngött és dühödt levelet írt a pápához, de az a következőket válaszolta: „A királypapok és császár-pápák ideje lejárt; a kereszténység különválasztotta a két funkciót, s míg a keresztény császárok rászorulnak a pápára az öröklét tekintetében, a pápák csak a világi dolgokban igénylik a császár tevékenységét." Phótiosz és a császár azzal vágott vissza, hogy ők is összehívtak egy zsinatot, amely kiközösítette a pápát és eretneknek nyilvánította a római egyházat. Nem sokkal később azonban meggyilkolták III. Mihályt, és utóda, Baszileiosz visszahelyezte tisztébe Ignatiust, ezzel egyértelműen elismerve a pápai döntés jogát az adott ügyben. Ezt a diadalt Miklós már nem érhette meg, de az egyébként is a szinte teljesen kiszámíthatatlan palotaforradalmak járulékos epizódjának tekinthető. Ignatius halála után Phótiosz ismét pátriárka lett, s ezzel csak tovább szélesedett a keleti és nyugati egyház közti szakadék: nem lehet tehát azt mondani, hogy Miklós ez ügyben tanúsított magatartása hosszú távon győzelmet jelentett volna.

Miklósnak csaknem több nehézségébe került, hogy akaratának érvényt szerezzen a püspökökkel szemben, mint a királyokkal szemben. Az érsekek kezdték magukat igen fontos embereknek érezni és vonakodtak attól, hogy ellenállás nélkül meghódoljanak egy egyházi monarchának. Miklós viszont azt hangoztatta, hogy a püspökök a pápának köszönhetik létüket, s életében nagyjából sikerült is elfogadtatnia véleményét. Ezekben az évszázadokban nagy volt a bizonytalanság a püspökök kinevezési jogát illetően. Eredetileg a püspöki székváros hívői választották őket közfelkiáltással, majd később a környező egyházkerületek püspökei, még később a király vagy a pápa. A püspököket csak súlyos ügyek miatt lehetett leváltani, de nem volt egyértelmű, hogy az ellenük folyó vizsgálatot a pápának vagy az egyházmegyei szinódusnak kell-e lebonyolítania. E bizonytalanságok azzal jártak, hogy a hivatal hatásköre teljes mértékben viselői erőszakosságán és ravaszságán múlott. Miklós a pápai hatalmat az akkor lehetséges végső határokig kiterjesztette, utódai idején azonban ez ismét apályba került.

A 10. sz. folyamán a pápaság teljesen a helyi római arisztokrácia irányítása alá került. Ekkoriban a pápaválasztásnak még semmilyen rögzített szabálya nem volt: néha népi közfelkiáltással kerültek a pápai trónusra, máskor császárok vagy királyok, a 10. sz.-ban pedig gyakran a Róma városi helyi hatalmasságok választották meg őket. Róma ebben az időben már nem az a civilizált város, ami még Nagy Szt. Gergely idejében is volt. Gyakran dúlták pártharcok, máskor részben erőszak, részben korrupció folytán, egyes gazdag családok szerezték meg a vezetést. A Nyugat-Európában uralkodó zűrzavar és gyengeség ebben az időben olyan méreteket öltött, hogy a kereszténységet szinte a teljes megsemmisülés veszélye fenyegette. A császár és a francia király képtelen volt megfékezni az anarchiát, melyet az elvileg vazallusainak számító feudális potentátok idéztek elő. A magyarok Észak-Itáliában fosztogattak, a normannok a francia partvidéken, míg 911-ben, Normandiát megkapva, viszonzásképpen felvették a kereszténységet. A legnagyobb veszély mégis a szaracénok részéről fenyegette Itáliát és Dél-Franciaországot, mert őket nem lehetett megtéríteni, és nem kímélték az egyházat sem. Nagyjából a 9. sz. végére teljes egészében meghódították Szicíliát, és a Nápoly közelében levő Garigliano folyóig előrenyomultak; lerombolták Monte Cassinót és más nagy kolostorokat, s megtelepedve Provence partvidékén, portyázásokat indítottak Itáliába és az Alpok völgyeibe, elzárva ezzel az utat a Róma és az Észak közötti kereskedelem elől.

Itália szaracén meghódítását a Keletrómai Birodalom akadályozta meg azzal, hogy 915-ben leverte a gariglianói szaracénokat, ahhoz azonban már nem volt elég erős, hogy irányítása alá vonja Rómát, mint Justinianus hódításai után történt; a pápaság így jó egy évszázadra a római arisztokrácia, ill. a tusculumi grófok prédája lett. A 10. sz. elején a két legbefolyásosabb római a „szenátor" Theophylactus és leánya, Marozia lett, akiknek családjában a pápai hatalom szinte örökletessé vált. Maroziának több férje és ismeretlen számú szeretője volt. Az utóbbiak egyikét II. Sergius néven pápává választatta (904-911). Az ő közös fiuk XI. János pápa (931-936), unokájuk pedig XII. János (955-964), aki tizenhat évesen lett pápa, s „erkölcstelen életmódjával és orgiáival, melyeknek hamarosan színtere lett a lateráni palota, teljessé tette a pápaság lezüllesztését". Valószínűleg Marozia alakja adta az alapot „Johanna nőpápa" legendájához.

E korszak pápái természetesen elvesztették mindazt a befolyást, amelyet elődeiknek sikerült kivívniuk Keleten, de elvesztették azt a hatalmat is, amelyet I. Miklós szerzett az Alpoktól északra élő püspökök felett. Az egyes egyházkerületi zsinatok kinyilvánították a pápától való teljes függetlenségüket, de ezt nem sikerült megőrizniük a fejedelmekkel és feudális urakkal szemben. A püspökök egyre inkább hasonlítani kezdtek a világi feudális mágnásokhoz. „Az egyház maga így áldozatává vált annak az anarchiának, amelyben a laikus társadalom leiedzett; minden gonosz mohóság szabad utat kapott, és a klérus azon tagjai, akiket feladatukhoz illően még egyáltalán érdekelt a vallás és a lelkek megmentésének ügye, minden korábbinál inkább siránkoztak az általános hanyatlás miatt és fordították a hívők tekintetét a világvége és az utolsó ítélet felé."

Tévedés azonban feltételezni, hogy valamiféle különleges félelem uralkodott volna ebben az időben az 1000. évben bekövetkezendő világvége miatt, ahogyan rendszerint gondolják. A keresztények Szt. Páltól kezdve úgy hitték, hogy a világvége közel van, de ezzel együtt is tették a dolgukat.

Az 1000. év kiválóan alkalmas arra, hogy a nyugat-európai civilizáció mélypontjának végét jelöljük vele: ettől kezdve folyamatos felfelé ívelő fejlődés kezdődött, amely 1914-ig tartott. Az első időben a haladást főként a szerzetesi reform eredményezte. A szerzetesrendeken kívülálló papság nagyrészt erőszakossá, erkölcstelenné és világivá vált: korrumpálta őket az a gazdagság és a hatalom, amelyet a hívők jóvoltából kaptak. Ugyanez többször megtörtént a szerzetesrendekkel is, de reformereik mindig megújuló erővel felébresztették bennük az erkölcsi tartást, valahányszor az hanyatlani kezdett.

Egy másik ok, ami az 1000. évet fordulóponttá teszi, az, hogy nagyjából ebben az időben megszűnt mind a mohamedán, mind az északi barbár hódítás, legalábbis Nyugat-Európában. A gótok, longobárdok, magyarok és normannok egymást követő hullámokban érkeztek; mindegyik horda sorban felvette a kereszténységet, de mindegyik gyengítette is a civilizációs hagyományt. A Nyugatrómai Birodalom barbár királyságokra bomlott fel; a királyok elvesztették hatalmukat vazallusaik felett; általánossá vált az anarchia, melyet állandósuló erőszakosság kísért kicsiben és nagyban. Végül az összes életerős északi hódító nép megtért a kereszténységhez és letelepedett. Az utolsóként érkező normannok különösen alkalmasnak bizonyultak a civilizációra. Visszahódították Szicíliát a szaracénoktól, de Itáliát is megtisztították a mohamedánoktól. Angliát visszaszerezték a római világ számára, amelytől a dánok nagyrészt elzárták. Miután Normandiában letelepedtek, hagyták, hogy Franciaország újjáéledjen, sőt anyagilag is segítették ezt a folyamatot.

A 600-tól 1000-ig tartó időszak jelölésére használt kifejezésünk, a „sötét kor", túlságosan is Nyugat-Európára koncentrál. Kínában erre az időre esik a Tang dinasztia kora, amely a kínai költészet legjelentősebb periódusa, de több más dolog miatt is fontos időszak. Indiától Spanyolországig nagyszerű, virágzó iszlám kultúra bontakozott ki. Amit ebben az időben a kereszténység elveszített, az nem veszett el a civilizáció számára, sőt ellenkezőleg. Akkor senki sem tudhatta előre, hogy később Nyugat-Európa vezető szerepet nyer mind hatalmi súlyában, mind kultúrájában. Mi úgy látjuk, hogy a nyugat-európai civilizáció a civilizáció, de ez szűklátókörű szemlélet. Civilizációnk kulturális tartalma nagyrészt a keleti Mediterráneumból, a görögöktől és a zsidóktól származik. Ami a hatalmat illeti, Nyugat-Európa az első számú nagyhatalom volt a pun háborúk korától Róma bukásáig, tehát nagyjából a Kr. e. 200-tól Kr. u. 400-ig tartó hat évszázadban; ez idő után azonban egyetlen nyugat európai állam sem vetekedhetett hatalom tekintetében Kínával, Japánnal vagy a kalifátusokkal.

A reneszánsz óta kezdődő fölényünk részben a tudománynak és a tudományos technikának, részben a középkor folyamán lassan kiépülő intézményrendszerünknek köszönhető. A dolgok természetéből adódóan nincs is olyan ok, ami miatt ennek a fölénynek fenn kellene maradnia. A mostani háborúban hatalmas katonai erőt vonultatott fel Oroszország, Kína és Japán. Mindezek a nyugati technikát keleti ideológiákkal, bizantinizmussal, konfucianizmussal és sintoizmussal párosítják. Ha India felszabadul, további keleti elem megjelenésére számíthatunk. Nem lehetetlen, hogy a civilizáció, ha egyáltalán fennmarad, az elkövetkezendő néhány évszázadban még nagyobb tarkaságot fog mutatni, mint a reneszánsztól mostanáig. Hat viszont a kulturális imperializmus is, amelyet talán még nehezebb kivédeni, mint a hatalmi imperializmust. A Nyugatrómai Birodalom bukása után jó ideig -tulajdonképpen egészen a reformációig - az európai kultúra egészét áthatotta a római imperializmus gondolata. Meggyőződésem, hogy ha a mostani háború után otthon akarjuk érezni magunkat a világban, gondolkodásunkban egyenlő jogokat kell biztosítani Ázsiának is, mind politikai, mind kulturális értelemben. Hogy a háború milyen változásokat hoz majd, nem tudom, de meg vagyok győződve róla, hogy ezek mélyek és óriási jelentőségűek lesznek.

8. fejezet 

JOHANNES SCOTUS

Johannes Scotus, vagyis Skóciai János, amihez gyakran hozzáteszik még az Eriugena vagy Erigena nevet is, (Ami tulajdonképpen redundáns, mert annyit tesz, hogy „írországi János Írországból", a „Scotus" ugyanis „ír embert" jelent a 9. sz.-ban) a 9. sz. legmeglepőbb személyisége; ha az 5. vagy 15. sz.-ban élt volna, alakja kevésbé lenne feltűnő. Johannes Scotus ugyanis ír volt, újplatonikus filozófus, tökéletes görögtudós, pelagiánus és panteista. Élete nagy részét Kopasz Károly francia király pártfogásában töltötte, és bár egyáltalán nem nevezhető ortodoxnak, amennyire tudjuk, sikerült elkerülnie az üldöztetést. Az értelmet a hit fölé helyezte, és egyáltalán nem törődött a papok tekintélyével, mégis őt hívták döntőbírául vitáik eldöntésére.

Hogy megértsük, hogyan is fordulhatott elő egy ilyen személyiség abban a korban, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk a Szt. Patrik utáni évszázadok ír kultúráját. Eltekintve attól a rendkívül fájdalmas ténytől, hogy Szt. Patrik nem ír, hanem angol volt, van még két további, alig kevésbé sajnálatos körülmény: először is az, hogy Írországban már odaérkezése előtt is voltak keresztények; másodszor, hogy bármilyen sokat tett is az ír kereszténységért, az ír kultúra létrejötte nem az ő érdeme. Gallia inváziója idején (mondja egy gall szerző), melyet előbb Attila, majd a gótok, a vandálok és Alarik támadott meg, „a tengernek az itteni oldaláról az összes tudós ember elmenekült, és a tengeren túli országokban, főként Írországban, de mindenütt másutt is, ahová kerültek, hatalmas előrelépést biztosítottak az ottani lakosoknak a tudomány terén". Ha valamelyikük Angliában keresett menedéket, azt biztosan eltették láb alól az angolok, szászok, jütök, de akik eljutottak Írországba, azoknak, a misszionáriusokkal karöltve, sikerült átmentenie annak a tudásnak és civilizációnak jó részét, amely ekkor már eltűnőben volt a kontinensen. Jó okunk van hinni, hogy a 6-8. sz. folyamán a görögtudás, valamint a latin klasszikusok alapos ismerete tovább élt az írek körében. Angliában Theodórosz, canterburyi érsek (669-690) korától tudtak görögül, aki maga is görög származású volt és Athénban nevelkedett; a nyelv az ír misszionáriusok révén Északon is ismertté válhatott. „A hetedik század második felében", mondja Montague James, „Írországban élt a legnagyobb tudásszomj, s itt is folyt legaktívabban a tanítás. A latin nyelvet (és kisebb mértékben a görögöt) tudós szempontból tanulmányozták ... Előbb misszionárius buzgalomból, majd később a hazai zavaros viszonyok miatt tömegestül keltek át a kontinensre, hasznos szolgálatot téve így az irodalom maradványainak megmentésében, melyet ők már megtanultak értékelni." Auxerre-i Heirich 876 körül a következőképpen írja le az ír tudósok beáramlását: „Írország, megvetve a tenger veszélyeit, szinte en masse vándorol partjainkra a filozófusok tömegével, és a legnagyobb tudósok önkéntes száműzetésre ítélik magukat, hogy eleget tegyenek bölcs Salamon (azaz Kopasz Károly király) meghívásának."

A tudós emberek gyakran kényszerültek nomád életmódra. A görög filozófia kezdetei idején számos filozófus menekült a perzsák elől; a vége felé, Justinianus korában viszont éppen a perzsákhoz menekültek. Az 5. sz.-ban, mint az imént láttuk, a Galliában tevékenykedő tudósok a nyugati szigeteken kerestek menedéket a germánok elől, a 9. sz.-ban azonban Angliából és Írországból kénytelenek voltak visszamenekülni a skandinávok elől. Napjainkban a német filozófusoknak még nyugatabbra kell kivándorolniuk saját honfitársaik elől; kíváncsi vagyok, ugyanilyen soká kerül-e sor a visszatérésükre.

Túlságosan keveset tudunk annak a korszaknak írjeiről, amelyben Európa számára megmentették a klasszikus kultúra hagyományát. Ez a tudás nagyrészt a kolostorokhoz kapcsolódott, és át volt itatva jámborsággal, mint azt vezekléseik alapján sejthetjük; úgy tűnik viszont, hogy nemigen érdekelték őket a teológiai finomságok. Mivel ez a tudományosság inkább szerzetesi jellegű és nem állt püspöki fennhatóság alatt, nincs meg benne az az adminisztratív szemlélet, amely Nagy Szt. Gergely óta a kontinens egyházi embereit jellemezte. Másrészt mivel el volt vágva a Rómával való hatékony kapcsolat lehetőségétől, még mindig úgy tekintett a pápára, mint Szt. Ambrus korában tekintettek rá, nem úgy, mint ahogy később. Pelagiust, bár minden bizonnyal brit származású, egyesek írnek tartják. Eretneksége valószínűleg tovább élt Írországban, mert ott a hatóságok nem tudták úgy kiirtani, mint ahogy az Galliában - némi nehézségek árán - sikerült. Nyilván ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy Johannes Scotus gondolkodását olyan különleges szabadság és frissesség jellemzi.

Születési és halálozási éve nem ismeretes, csak életének középső szakaszáról tudunk, amikor a francia király alkalmazásában állt. Egyes feltételezések szerint 800 k. születhetett és 877 k. halhatott meg, de ezek csak találgatások. I. Miklós pápasága idején Franciaországban tartózkodott, és életrajzában ugyanazokkal a figurákkal találkozunk, akiket a pápával kapcsolatban már megismertünk: Kopasz Károllyal, Mihály császárral és természetesen magával a pápával.

Jánost Kopasz Károly 834 táján hívta meg Franciaországba és megbízta udvari iskolája vezetésével. Közben vita robbant ki a predesztináció és szabad akarat kapcsán egy Gottschalk nevű szerzetes és egy figyelemre méltó pap, Hincmar reimsi érsek között: a szerzetes a predesztinációt vallotta, az érsek a szabad akaratot. János az érseket támogatta Az isteni predesztinációról szóló művével, de a támogatásban messzebbre ment, mint az tanácsos lett volna. A kérdés meglehetősen szúrós témát jelentett; Ágoston sokat foglalkozott vele a Pelagius-ellenes irataiban, de veszedelmes volt egyetérteni vele, és még veszedelmesebb nyíltan cáfolni. János a szabad akarat mellett érvelt, s ez még el is kerülhette volna a cenzúrát, de érvelésének tisztán filozófiai jellege felháborodást keltett. Nem mintha bármit is kétségbe kívánt volna vonni, amit a teológia elfogadott, hanem mert egyenlő, sőt nagyobb tekintélyt vindikált a kinyilatkoztatástól független filozófiának. Azt állította, hogy az értelem és a kinyilatkoztatás egyaránt az igazság forrása, tehát nem kerülhetnek ellentmondásba egymással; ha ez látszólag mégis megtörténik, akkor az értelmet kell előnyben részesíteni. Az igaz vallás, mondja, az igaz filozófia, de megfordítva, az igaz filozófia igaz vallásosság. Művét két zsinat is elítélte, 855-ben és 899-ben, sőt az előbbi „skót zagyvaléknak" minősítette.

A király kiállt a védelmében, így elkerülte a büntetést; de úgy látszik, egyébként is baráti viszony alakult ki közöttük. Ha hihetünk Malmesburyi Vilmosnak, egy alkalommal, mikor együtt ebédeltek, a király megkérdezte: „Mi a különbség a skót meg egy részeg disznó között?", mire János azt válaszolta: „Csak az ebédlőasztal" , A király 877-ben meghalt, s ezután semmit sem tudunk Jánosról. Egyesek szerint Nagy Alfred meghívta Angliába és Malmesbury vagy Athelney apátja lett, de a szerzetesek meggyilkolták. Valószínű azonban, hogy ez a szomorú vég egy másik Jánost érte.

János következő műveként lefordította görögből a pszeudo-dionüszioszi írást. Ez nagyon híres mű volt a korai középkorban. Mikor Szt. Pál Athénban prédikált, „néhányan ... csatlakoztak hozzá, köztük Areopagita Dénes". Tulajdonképpen semmi többet nem is tudunk róla, de a középkorban sokminden mást is tudni véltek. Állítólag Franciaországba ment és ott megalapította a St. Denis apátságot: legalábbis ezt mondja róla Hilduin, aki János Franciaországba érkezése előtt lett a kolostor apátja. De Areopagita Dénesnek tulajdonították a fenti mű megírását is, amely az újplatonizmus és a kereszténység összebékítésére vállalkozott. Az írás keletkezési dátuma nem ismeretes, de minden bizonnyal 500 előtt és Plótinosz után készült. Keleten széles körben ismerték és csodálták, de Nyugaton mindaddig nem tudtak róla, amíg Mihály görög császár 827-ben nem küldött belőle egy példányt Jámbor Lajosnak, aki azt továbbadta a már említett Hilduin apátnak. Ő, abban a hiszemben, hogy valóban Szt. Pál tanítványa és saját kolostorának alapítója írta, kíváncsi volt a tartalmára, de senki sem tudta lefordítani a görög szöveget, amíg János meg nem érkezett. János nyilván nagy élvezettel végezte a fordítást, mert nézetei szoros összhangban álltak Pszeudo-Dionüszioszéival, aki ettől kezdve nagy hatást tett a Nyugat katolikus filozófiájára.

János 860-ban megküldte a fordítást Miklós pápának is, ő azonban megsértődött amiatt, hogy nem kérték előzetes engedélyét a megjelentetéshez, és megparancsolta Károlynak, hogy küldje Rómába Jánost - az azonban figyelmen kívül hagyta a parancsot. Ami a könyv tartalmát és főként a fordítás tudományos felkészültségét illeti, abban nem találhatott hibát a pápa. Könyvtárosa, Anastasius, a kiváló görögtudós, akinek véleményezésre adta át a könyvet, meglepődött, hogy egy távoli barbár országban akadhatott valaki, aki ilyen jól tud görögül.

János legnagyobb műve A természet felosztásáról (görög) címet viseli. Ez olyasfajta írás, amit a skolasztikus korban „realistának" neveztek volna, vagyis Platónnal együtt azt állítja, hogy az univerzálék megelőzik a partikulárisokat. A Természet egészét négy osztályba sorolja: (1) ami teremt és nem teremtődött, (2) ami teremt és teremtődött, (3) ami teremtődött, de nem teremt és (4) ami sem nem teremt, sem nem teremtődött. Az első nyilvánvalóan Isten; a másodikat a (platóni) ideák alkotják, amelyek Istenben léteznek; a harmadik a térben és időben levő dolgokat jelenti; a negyedik, meglepő módon, megint Isten, már nem mint Teremtő, hanem mint minden dolog Vége és Célja. Minden, ami Istenből ered, arra törekszik, hogy visszatérjen hozzá/belé, így minden dolog vége azonos a kezdetével. Az Egy és sok közti áthidaló elem a Logosz.

A nem élők birodalmába különböző dolgokat sorol, pl. fizikai tárgyakat, amelyek nem tartoznak a megérthető világba, vagy a bűnt, mert az az isteni minta hiányát jelenti. Csak ami teremt és nem teremtődött, rendelkezik lényegi szubszisztenciával: ez egyúttal minden dolog lényege is. Isten a dolgok kezdete, közepe és vége. Isten lényege megismerhetetlen az emberek, de még az angyalok számára is. Bizonyos értelemben még önmaga számára sem megismerhető: „Isten nem ismeri önmagát, hogy micsoda Ő, mert Ő nem micsoda; bizonyos tekintetben felfoghatatlan önmaga és minden értelem számára." A dolgok létezésében Isten lényét láthatjuk, rendjükben az Ő bölcsességét, mozgásukban pedig az Ő életét. Lénye az Atya, bölcsessége a Fiú, élete a Szentlélek. De Dionüsziosznak igaza van abban, hogy semmilyen nevet nem állíthatunk Istenre igaz módon. Létezik ugyan affirmatív teológia, amelyben azt mondják, hogy Ő az igazság, jóság, lényeg stb., de ezek az állítások csak szimbolikusan igazak, mert minden ilyen predikátumnak van ellentéte, míg Istennek nincs.

Azoknak a dolgoknak az osztálya, amelyek teremtenek, de maguk is teremtettek, az első okok, ősalakok vagy platóni ideák összességét foglalja magába. Ezen első okok összessége a Logosz. Az ideák világa örök, mégis úgy teremtődtek. A Szentlélek hatására ezek az első okok létrehozzák az egyedi dolgok világát, amelynek anyagisága csak illuzórikus. Amikor azt mondjuk, hogy Isten a „semmiből" teremtette a dolgokat, akkor ezt a „semmit" úgy kell értenünk, mint Istent önmagát, abban az értelemben, hogy Ő túl van minden tudáson.

A Teremtés örökké tartó folyamat: minden véges dolog szubsztanciája Isten. A teremtmény nem Istentől különböző lény; a teremtmény Istenben létezik, és Isten elmondhatatlan módon a teremtményben nyilvánítja ki önmagát. „A Szentháromság szereti önmagát bennünk és önmagában; látja és mozgatja önmagát."

A bűn forrása a szabadság: azért keletkezett, mert az ember Isten helyett önmaga felé fordult. A rossznak nincs alapja Istenben, mert Istenben nincs meg a rossz ideája. A rossz nem létezik és nincs alapja, mert ha volna alapja, akkor szükségszerűnek kellene lennie. A rossz a jótól való megfosztottság.

A Logosz az a princípium, amely a sokat visszaviszi az Egyhez, az embert Istenhez, ezért tehát a Logosz a világ Megváltója. Az Istennel való egyesülés révén az ember azon része, amely ezt az egyesülést előidézi, maga is istenivé válik.

János nem ért egyet az arisztoteliánusokkal, akik az egyedi dolgoktól megtagadják a szubsztancialitást. Platónt a legnagyobb filozófusnak nevezi, de az általa felsorolt létezésformák közül az első három közvetlenül az arisztotelészi mozgató-nem mozgatott, mozgató és mozgatott, mozgatott-nem mozgató csoportosításból ered. Rendszerének negyedik létfajtája, amely sem nem teremt, sem nem teremtődött, Dionüsziosz azon tanításán alapul, hogy minden dolog visszatér Istenbe.

Johannes Scotus nem ortodox volta a fenti summázatból is kitűnik. Panteizmusa, amely megtagadja a szubsztanciális valóságot a teremtményektől, ellentétes a keresztény tanítással. A „semmiből" való teremtés általa javasolt interpretációját aligha fogadná el egyetlen bölcs teológus is. Szentháromsága, mely erősen emlékeztet Plótinoszéra, nem tartja meg a Három Személy egyenlőségét, bár ezen a ponton igyekezett óvatosan fogalmazni. Független gondolkodását jól mutatják ezek, a 9. sz.-ban meglepőnek számító eretnek nézetek. Újplatonikus szemlélete valószínűleg ugyanolyan általános lehetett Írországban, mint a 4. és 5. sz.-i görög egyházatyák körében. Könnyen lehet, hogy ha jobban ismernénk az ír kereszténység 5-9. sz.-i történetét, kevésbé tartanánk meglepőnek az ő jelentkezését. Másrészt több eretnek nézetét esetleg Pszeudo-Dionüsziosz hatásával kell magyaráznunk, akit Szt. Pállal való állítólagos kapcsolata miatt tévesen ortodoxnak hittek.

A végtelen teremtésről szóló nézete természetesen szintén eretnek, s emiatt arra is kényszerül, hogy a Genezis elbeszélését allegorikusnak mondja; a Paradicsomról és a bűnbeesésről szóló történetet nem szó szerint kell érteni. Mint minden panteistának, neki is sok gondot okoz a bűn. Szerinte az ember kezdetben bűntelen volt, és addig nem is létezett a nemek közti különbség. Ez természetesen ellentmond annak a kijelentésnek, hogy Isten „férfinek és nőnek teremtette" az embereket. János szerint csak a bűn következtében váltak szét az emberi lények férfiakra és nőkre. A nő testesíti meg az ember érzéki, bukott természetét. Végül a nemek közti különbség ismét eltűnik majd, és testünk tisztán szellemi lesz. A bűn a félrevezetett akaraton alapul, amely tévesen feltételezi valamiről, hogy az jó, holott nem az. Az érte való bünhődés teljesen természetes, mert ez leplezi le a bűnös vágyak hiábavalóságát. A büntetés azonban nem örök; Origenészhez hasonlóan János is úgy véli, hogy legvégül, de csak a többi ember után, az ördögök is üdvözülni fognak.

A pszeudo-dionüszioszi mű Johannes Scotus-féle fordítása nagy hatást gyakorolt a középkori gondolkodásra, de a természet felosztásáról szóló magnum opusa alig hatott. Többször is eretnekként ítélték el, míg végül 1225-ben III. Honorius pápa elrendelte, hogy összes példányát égessék el; szerencsére a parancsát nem hajtották végre maradéktalanul.

9. fejezet 

A TIZENEGYEDIK SZÁZAD EGYHÁZI REFORMJA

A Nyugatrómai Birodalom bukása óta Európa először a 11. sz.-ban indult úgy gyors fejlődésnek, hogy annak eredményei nem vesztek el a későbbiekben. Volt már valamiféle progresszió a Karoling reneszánsz idején is, de az nem bizonyult maradandónak. A 11. sz.-ban azonban tartós és sokrétű fejlődés bontakozott ki. Kezdődött a szerzetesi reformmal, majd átterjedt a pápaság és az egyházi kormányzás intézményeire is, a század végefelé pedig megjelentek az első skolasztikus filozófusok is. A normannok kiverték Szicíliából a szaracénokat; a magyarok, felvéve a kereszténységet, abbahagyták portyázásaikat, a normannok franciaországi és angliai hódításai pedig megvédték ezeket az országokat a további skandináv betörésektől. Az építészet, amely korábban mindenütt barbár jellegű maradt, ahol nem érvényesült a bizánci hatás, most hirtelen légiessé változott. Az oktatás színvonala óriási mértékben nőtt a klérus, de jelentősen emelkedett a laikus arisztokrácia körében is.

A reformmozgalmat elindítói először kizárólag morális megfontolásokból kezdeményezték. Mivel mind a szerzetesi, mind a világi papság rossz útra tévedt, ezek a komoly szándékú emberek hozzáfogtak, hogy az elveikkel összhangban levő életmódra bírják rá. E tisztán morális indíték mögött volt azonban egy másik, kezdetben nem is tudatosult szándék, amely lassanként egyre inkább előtérbe került: nevezetesen a klérus és a laikusok szétválasztásának teljessé tétele, hogy ezáltal növelhessék a papság hatalmát. Teljesen természetes tehát, hogy a reform győzelme az egyházban egyenesen vezetett a pápa és császár közti konfliktus kiéleződéséhez.

A papság különálló, erős kasztot alkotott Egyiptomban, Babilóniában és Perzsiában, de Görögországban és Rómában nem. A primitív keresztény egyházban csak fokozatosan alakult ki a klérus és a laikusok közti megkülönböztetés; amikor az Újszövetségben „püspökökről" olvasunk, az nem azt jelenti, amit ma jelent számunkra. A klérus különválásának két aspektusa volt: részben doktrínális, részben politikai, s a politikai aspektus az előbbin alapult. A papság bizonyos csodás erővel rendelkezett, főként a szentségekkel kapcsolatban - kivéve a keresztséget, mert azt laikusok is elvégezhették. Segítsége nélkül lehetetlen volt a házasság, a feloldozás és az utolsó kenet. De a középkorban még fontosabbnak számított a transzszubsztanciáció: csak pap idézhette elő a mise e csodáját. Az átlényegülés tana csak a 11. sz.-ban, 1079-ben vált hittétellé, bár általában már régóta hittek benne.

Csodás hatalmuknál fogva a papok határozhattak arról, hogy valaki a mennyországban vagy a pokolban tölti-e az örökkévalóságot. Aki kiközösítve halt meg, az a pokolra jutott; ha viszont úgy halt meg, hogy a pap előzőleg elvégezte az összes vonatkozó szertartást, végső soron a mennybe juthatott, feltéve ha megbánta bűneit és meggyónt. Lehet persze, hogy mielőtt a mennyországba kerülne, bizonyos - esetleg nagyon hosszú - időt a purgatórium gyötrelmei között kell töltenie, ezt azonban a papok megrövidíthették azzal, ha miséket mondtak az elhunyt leikéért; megfelelő fizetség ellenében ezt ők készséggel meg is tették.

Fontos tisztában lennünk azzal, hogy mindezt őszintén és szilárdan hitték is, papok, laikusok egyaránt, nem pusztán hivatalosan hirdetett krédó volt. A klérus csodás képességei újra és újra megszerezték számára a győzelmet a hadseregeik élén felvonuló hatalmas fejedelmekkel szemben. Ezt a hatalmat azonban két dolog korlátozhatta: a feldühödött laikusok gátlástalan szenvedélykitörései, ill. a klérus megosztottsága. Róma lakói VII. Gergely koráig nem tanúsítottak különösebb tiszteletet a pápa személye iránt. Gyakran rabolták el, börtönözték be, mérgezték meg vagy harcoltak ellene, ha a zűrzavaros pártharcok úgy hozták. Hogy ezt miként egyeztették össze a hittel? A magyarázat - részben - kétségkívül egyszerűen az önuralom hiányában keresendő, részben azonban abban, hogy úgy gondolták, az ember a halálos ágyán még mindig megbánhatja a bűneit. Egy további ok, amely nem is annyira Rómában, mint inkább másutt játszott szerepet, hogy a királyoknak gyakran sikerült maguk mellé állítaniuk országuk püspökeit és így elég papi varázserőt biztosítaniuk ahhoz, hogy megmeneküljenek az elkárhozástól. A klérus hatalmának biztosításához tehát elengedhetetlen feltétel volt az egyházi fegyelem és egységes kormányzás megteremtése. Ezeket a célokat sikerült is elérni a 11. sz. folyamán, a klérus erkölcsi megreformálásának egyik alapvető elemeként.

A papság egészének hatalmát azonban csak egyes klerikusok súlyos áldozatvállalásai árán lehetett megvalósítani. A két legnagyobb rossz, amely ellen az összes egyházi reformer erőit összpontosította, a szimónia és az ágyasság volt. Néhány szót szólnunk kell tehát ezekről is.

A hívők adományai folytán az egyház meggazdagodott. Számos püspök hatalmas birtokokkal rendelkezett, de a kor viszonyaihoz képest rendszerint a közpapok is kényelmesen élhettek. A püspökök kinevezésének joga általában gyakorlatilag a királyt, néha az alsóbbrendű feudális nemeseket illette. A király szokás szerint pénzért árulta a püspökségeket: ez jelentős részét alkotta jövedelmének. A püspökök viszont a saját hatáskörükbe tartozó hivatali posztokat adtak pénzért. Mindebből senki sem csinált titkot. Gerbert (II. Szilveszter) ilyennek mutatja be a püspököket: „Aranyat adtam és megkaptam a püspökséget, de nem félek attól, hogy nem kapom vissza a pénzem, ha úgy viselkedem, ahogy kell. Pappá szentelek valakit, és aranyat kapok érte; diakónusnak nevezek ki valakit, és egy halom ezüst üti a markomat. Nézd meg: az arany, amit kiadtam, ismét hiánytalanul megvan a pénztárcámban." Damiani Péter 1059-ben Milánóban úgy találta, hogy a város összes klerikusa, az érsektől lefelé, szimóniában vétkes. Ez a helyzet egyáltalán nem számított kivételnek.

A szimónia természetesen bűn, de nemcsak ezt kifogásolták benne; azzal járt ugyanis, hogy az egyházi előmenetel nem érdem, hanem vagyon szerint történt; megerősítette a laikus hatóságok püspöki kinevezési jogát s ezáltal a püspöki engedelmességet a világi uralkodók iránt; abba az irányba hatott, hogy a püspökség intézménye beépüljön a feudális rendszerbe. Ugyanakkor ha valaki pénzen vette meg az előléptetést, természetesen igyekezett kárpótolni magát, így nyilván inkább foglalkoztatták világi gondolatok, mint lelkiek. A fenti okok miatt a szimónia elleni küzdelem elengedhetetlen részét alkotta az egyház hatalomért folytatott harcának.

Igen hasonló megfontolások vonatkoznak a papi nőtlenségre is. A 11. sz. reformerei gyakran olyankor is „concubinatust" emlegetnek, ahol pontosabb volna „házasságról" beszélni. A szerzetesek házasodását természetesen kizárta tisztasági fogadalmuk, de nem létezett egyértelmű tiltás a világi papság esetében. A keleti egyházban a közpapok ma is házasodhatnak; a 11. sz.-ban többségükben Nyugaton is házasok voltak. A püspökök a maguk részéről Szt. Pál kijelentéséhez tartották magukat: „A püspöknek azonban feddhetetlennek, egyszer nősültnek ... kell lennie." Itt nem merült fel ugyan olyan egyértelmű morális kifogás, mint a szimóniával kapcsolatban, de a papi nőtlenség szorgalmazását nagyon hasonló politikai okok motiválták, mint a szimóniaellenes kampányt.

Ha a papok házasságban éltek, természetesen igyekeztek fiaiknak továbbadni az egyházi birtokot. Ezt törvényesen úgy tehették, ha fiaik is papok lettek; ezért miután a reformpárt hatalomra került, egyik első intézkedéseként megtiltotta, hogy papok fiait felszenteljék. (1046-ban elrendelték, hogy pap fia nem lehet püspök. Később olyan rendelkezés is született, hogy egyáltalán nem léphet be a papi rendbe)

De az akkori zavaros időkben attól is tartani lehetett, hogy ha a papoknak fiaik vannak, illegálisan is megpróbálhatják átjátszani nekik az egyházi földeket. E gazdasági megfontolásokon túl további szempontot jelentett, hogy ha a pap ugyanolyan házas ember, mint a felebarátai, nem tűnik ki különbözősége. Legalább az 5. sz. óta intenzív csodálat élt a cölibátus iránt, és ha a klérus tiszteletet parancsoló akart lenni - mert hiszen ettől függött hatalma -, akkor célszerűnek tűnt, hogy különbözőségének a házasságtól való tartózkodással látványosan is nyomatékot adjon. Maguk a reformerek kétségkívül őszintén hitték, hogy a házas állapot, ha nem is bűn, mindenképpen alacsonyabbrendű a nőtlenségnél, és csak a test gyengeségének tett engedmény. Szt. Pál azt mondja: „De ha nem tartóztatják meg magukat, kössenek csak házasságot"; az igazi szent embernek azonban tudnia kell „megtartóztatni magát". A papi nőtlenség tehát fontos összetevője az egyház morális tekintélyének.

E bevezető gondolatok után térjünk rá a 11. sz.-i egyházban zajló reformmozgalom tulajdonképpeni történetére.

Kezdetei még a cluny-i apátság alapításáig nyúlnak vissza, amelyet Jámbor Vilmos aquitániai herceg kezdeményezett 910-ben. Ez az apátság kezdettől fogva nem ismert el semmilyen más külső tekintélyt, mint a pápát, sőt apátjai hatalma azokra a kolostorokra is kiterjedt, amelyeket ők alapítottak. Ebben az időben a legtöbb kolostort gazdagság és laza erkölcs jellemezte; Cluny, bár kerülte a szélsőséges aszkézist, ügyelt a fegyelem és tisztesség fenntartására. Második apátja, Odo Rómába ment és feladatul kapta több római kolostor felügyeletét. Nem mindenütt járt sikerrel:

„Farfa, amelyet megosztott két rivális apát vitája, akik korábban meggyilkolták elődjüket, megtagadta az Odóval érkezett szerzetesek bebocsátását, és méreggel tették el láb alól az apátot, akit Alberich fegyveres erővel állított az élükre." (Alberich a római uralkodó, aki Odót meghívta.)

A 12. sz.-ra a cluny-i reformlendület megtört. Szt. Bernát kifogásolta finom építészetét; mint kora legszigorúbb erkölcsű emberei, a nagyszerű egyházi épületekben a bűnös hivalkodás jelét látta.

A 11. sz. folyamán a reformerek különféle új rendeket alapítottak. Romuald, az aszkéta remete 1012-ben létrehozta a kamalduli rendet; Damiani Péter, akiről röviden még majd szólunk, e rend tagja volt. A karthauzi rendet, amely sohasem vesztett szigorúságából, a kölni Bruno alapította 1084-ben. 1098-ban létesült a cisztercita rend, Szt. Bernát 1113-ban csatlakozott hozzá. A rend szigorúan ragaszkodott a benedeki regulához; tiltotta a festett üvegablakokat; a munkára conversusokat, vagyis laikus barátokat alkalmazott: ők is letették a szerzetesi fogadalmat, de tilos volt megtanulniuk írni, olvasni; főként a földművelésben foglalkoztatták őket, de más-más munkákban, pl. az építkezésekben is. A yorkshire-i Fountains Abbey cisztercita apátság - figyelemreméltó alkotás olyan emberek részéről, akik szerint minden szépség az Ördögé.

Mint Farfa esetéből -mely egyáltalán nem számít egyedinek-láthatjuk, a szerzetesi reformereknek nagy bátorságra és erőre volt szükségük Ahol sikerrel működtek, ott a világi hatóságok is támogatták őket. Ezek az emberek és követőik tették lehetővé előbb a pápaság majd az egész egyház megreformálását.

A pápaság reformja kezdetben azonban jórészt a császár tevékenységéhez kapcsolódott. Az utolsó dinasztikus pápa IX. Benedek volt, akit 1032-ben választottak meg, állítólag mindössze tizenkét évesen. Ő a tusculumi Alberich fia volt, akinek nevével már találkoztunk. Ahogy idősödött, egyre züllöttebbé vált, még a rómaiakat is megdöbbentette feslettségével. Romlottsága addig fokozódott, hogy végül ő maga döntött úgy, hogy lemond a pápaságról és megnősül. Pápai hatalmát eladta keresztapjának aki VI. Gergely néven lett pápa. Bár tisztségét szimóniával szerezte, ő is reformer lett; barátságban állt Hildebranddal (VII. Gergely). Pápaságra jutásának körülményei azonban túlságosan botrányosak voltak ahhoz, hogy szemet lehetett volna hunyni felettük. A fiatal császár, III. Henrik (1039-56) jámbor reformerként lemondott a szimóniáról, nem kis veszteséget okozva így magának, de megtartotta a püspökök kinevezési jogát. Henrik 1046-ban, huszonkét évesen Itáliába érkezett és szimónia vádjával leváltotta VI. Gergelyt.

III. Henrik egész uralkodása folyamán igényt formált arra, hogy pápákat nevezzen ki és váltson le, s ezt a jogát bölcsen, a reform érdekeinek megfelelően gyakorolta. Miután megszabadult VI. Gergelytől, egy német püspököt nevezett ki, a bambergi Suidgertet; a rómaiak közben lemondtak választási jogukról, amelyre korábban igényt tartottak s amellyel gyakran éltek is, szinte mindig rosszul választva. Az új pápa a következő évben meghalt, s a császár újabb jelöltje szinte közvetlenül kinevezése után ugyancsak elhunyt -állítólag megmérgezték. III. Henrik ekkor egyik rokonát, a touli Brunót választotta meg, aki IX. Leó néven lett pápa (1049-54). Leó elkötelezett reformerként sokat utazott és számos zsinatot tartott; ki akarta verni a normannokat Dél-Itáliából, ez azonban nem sikerült neki. Barátságban állt Hildebranddal, akit szinte a tanítványának is nevezhetünk. Halálakor a császár még kinevezett egy újabb pápát az eichstadti Gebhard személyében, aki II. Viktor néven lépett a pápai trónra, de a következő évben meghalt a császár, majd a rákövetkezőben a pápa is. Ettől az időponttól kezdődően a császár és pápa közti viszony vesztett barátságosságából. A pápa III. Henrik segítségével morális tekintélyt szerezve, előbb függetlenséget, majd elsőbbséget követelt a császárral szemben. Ezzel kezdetét vette az a két évszázadig tartó küzdelem, amely a császár teljes vereségével végződött. Hosszú távon tehát III. Henriknek a pápaság reformjával kapcsolatos politikája kissé szűk látókörűnek bizonyult.

A következő császár, IV. Henrik ötven éven át uralkodott (1056-1106). Mivel az első időben még kiskorú volt, anyja, Ágnes császárné gyakorolta a kormányzást. IX. István egy évig ült a pápai trónon, majd halála után a kardinálisok is választottak egy új pápát, de a rómaiak is, akik korábban feladott jogaikat visszakövetelték. A császárné a kardinálisok mellé állt, akiknek jelöltje felvette a II. Miklós nevet. Bár uralma mindössze három évig tartott, nem elhanyagolható. Békét kötött a normannokkal, s ezzel biztosította, hogy a pápaság már kevésbé függött a császártól. Az ő korában a pápaválasztás módját már dekrétum határozta meg, amely szerint először a kardinális püspökök választottak, majd a többi kardinálisok, végül pedig a klérus és a római nép, akiknek részvétele, úgy látszik, puszta formalitássá vált. Végső soron tehát a kardinális püspökök választották a pápát. A választásnak lehetőleg Rómában kellett történnie, de másutt is meg lehetett tartani, ha a körülmények megnehezítették vagy nemkívánatossá tették a római megválasztást. A választásban semmilyen szerepet nem biztosítottak a császárnak. Ez a dekrétum, amelyet csak harc árán lehetett elfogadtatni, fontos lépést jelentett a pápaságnak a laikus ellenőrzés alól történő felszabadítása irányába.

II. Miklós rendeletben biztosította, hogy a jövőben a szimóniában vétkes személyek kinevezései érvénytelenek, a törvény azonban nem bírt visszamenőleges hatállyal, mert akkor a létező papok felszentelésének nagy többségét érvénytelenítette volna.

II. Miklós pápasága idején érdekes harc bontakozott ki Milánóban. Az ottani érsek, az ambrusi hagyomány nyomdokaiba lépve, a pápától való bizonyos mérvű függetlenségre tartott igényt. Ő maga és papjai szövetségre léptek az arisztokráciával, s keményen szembeszálltak a reformokkal. A kereskedői réteg és az alsóbb néposztályok viszont azt akarták, hogy a papság erkölcsös legyen; lázadások robbantak ki a papi nőtlenség támogatása mellett, és kibontakozott a „katarok" hathatós reformmozgalma az érsek és hívei ellen. 1059-ben a reform támogatása érdekében a pápa Milánóba küldte követét, a híres Damiani Szt. Pétert; ő a szerzője Az isteni mindenhatóságról szóló traktátusnak, mely azt állítja, hogy Isten az ellentmondás törvényével ellentétes dolgokat is megtehet és semmissé teheti a múltat. (E nézetet később Szt. Tamás vetette el, és az ő kora óta nem számít ortodoxnak.)

Damiani Péter ellenezte a dialektikát, s a filozófiát úgy emlegette, mint a teológia szolgálólányát. Mint már láttuk, a remete Romuald követője lett, és csak nagy vonakodással kapcsolódott be a dolgok irányításába. Szent volta azonban olyan pozitívumot jelentett a pápaság számára, hogy igen komoly rábeszéléssel igyekeztek megnyerni segítségét a reformkampány támogatásához, így végül is engedett a pápai érveknek. 1059-ben Milánóban beszédet tartott a szimónia ellen az összegyűlt klerikusoknak. Azok először annyira feldühödtek, hogy az élete veszélybe került, végül azonban megnyerte őket ékesszólásával, s egy emberként könnyek között vallották meg bűnösségüket. Sőt, engedelmességet ígértek Rómának is. A következő pápa idején vita támadt a császárral a milánói püspökséggel kapcsolatban, de a pápa a katarok segítségével végül ebben is győzelmet aratott.

II. Miklós halálakor, 1061-ben IV. Henrik, most már nagykorúként, vitába keveredett a kardinálisokkal a pápai utódlást illetően. A császár nem fogadta el a választásról szóló dekrétumot, és nem volt hajlandó lemondani pápaválasztási jogairól. A vita három éven át tartott, de végül a kardinálisok jelöltje kerekedett felül, anélkül, hogy döntő erőpróbára került volna sor a császár és a kúria között. A mérleg nyelvét végül is a kardinálisok pápájának nyilvánvaló érdemei billentették el a javára, mivel egyesítette magában az erényességet és tapasztaltságot, s korábban Lafranc (a későbbi canterburyi érsek) tanítványa volt. E pápa, II. Sándor halála után, 1073-ban következett Hildebrand (VII. Gergely) megválasztása.

VII. Gergely (1073-85) egyike a legkiemelkedőbb pápáknak. Hosszú időn át vezető szerepet játszott és jelentős mértékben meghatározta a pápai politikát. Neki köszönhető, hogy II. Sándor pápa megáldotta Hódító Vilmos angliai vállalkozását, és mind Itáliában, mind Északon kedvezett a normannoknak. VI. Gergely pártfogolta, aki megvette a pápaságot, hogy harcoljon a szimónia ellen; leváltása után Hildebrand is két évet száműzetésben töltött. Élete további részét azonban többnyire Rómában töltötte. Nem volt különösebben tanult ember, de sokat merített Szt. Ágostontól, akinek tanait másodkézből, Nagy Szt. Gergelytől, a példaképétől vette át. Miután pápa lett, valóban úgy gondolta, hogy Szt. Péter szószólójává vált. Ez olyan mérvű önbizalmat adott neki, amire egyszerű földi számítás szerint nem lett volna jogosult. Annyit elismert, hogy a császári hatalom is isteni eredetű: a pápát és császárt először a szempárhoz hasonlította, majd miután összetűzésbe került a császárral, a Naphoz és a Holdhoz - természetesen a pápa jelentette a Napot. Szerinte az erkölcsi kérdésekben a pápának kell lennie a legfőbb ítélőbírónak, ezért joga kell hogy legyen a császár leváltására, ha az erkölcstelen. A legnagyobb erkölcstelenség pedig az, ha szembeszáll a pápával. Mindezt őszintén és mélységes meggyőződéssel hitte.

VII. Gergely minden korábbi pápánál többet tett a papi nőtlenség kikényszerítéséért. A németországi klérus tiltakozott ez ellen, s emiatt, de más okokból is a császárt támogatta. A laikusok azonban mindenütt inkább a papok nőtlensége mellett foglaltak állást. Gergely lázadásokat szított a laikusok körében a nős papok és feleségük ellen, úgyhogy azok gyakran brutális támadásoknak voltak kitéve. Felhívást intézett a laikusokhoz, hogy ne látogassák az engedetlen papok által celebrált misét. Rendeletben érvénytelenítette a házas papok felszenteléseit, és kitiltotta őket a templomból. Mindezek ellenkezést váltottak ki a papság és támogatást a laikusok körében; Gergely még Rómában is népszerű lett a lakosság körében, pedig ott a pápákat gyakran fenyegette életveszély.

Gergely korában kezdődött el az „invesztitúrával" kapcsolatos nagy vita. Ha egy püspököt fölszenteltek, hivatali szimbólumokként egy gyűrűt és egy pálcát ruháztak rá. Ezeket korábban (a helytől függően) a császár vagy a király adományozta, mint a püspök feudális hűbérura; Gergely azonban ragaszkodott hozzá, hogy a pápát illesse meg az adományozás joga. E vita annak a folyamatnak részét alkotta, amelynek során megpróbálták leválasztani az egyházi hierarchiát a világiról. Hosszú időbe telt, de a pápaság végül teljes győzelmet aratott.

A Canossához vezető összetűzés a milánói érsekség kapcsán keletkezett. 1075-ben a császár a segédpüspökök egyetértésével kinevezett egy érseket; a pápa ezt úgy értékelte, mint előjogain esett csorbát, s kiközösítéssel és trónfosztással fenyegette meg a császárt. A császár ekkor azzal vágott vissza, hogy összehívta a wormsi püspöki zsinatot, amelyen a püspökök megtagadták a pápának való engedelmességet. Levelet írtak neki, amelyben házasságtöréssel, esküszegéssel és (ami még rosszabb) a püspökök iránti méltánytalansággal vádolták meg. A császár is írt egy levelet, azt állítva, hogy ő minden földi ítélet fölött áll. A császár és püspökei trónfosztottnak nyilvánították Gergelyt, ő viszont kiközösítette a császárt és püspökeit, s kijelentette, hogy ők vannak leváltva. Ezzel a színpad felállt.

Az első felvonásban a pápa győzött. A szászok ugyanis, akik már korábban is lázadoztak IV. Henrik ellen, majd békét kötöttek vele, most ismét fellázadtak, a német püspökök pedig békét kötöttek Gergellyel. Az egész világ felhördült azon, ahogyan a császár a pápával bánt. Így azután a császár a következő évben (1077) úgy döntött, feloldozást kér a pápától. Tél közepén, feleségével, csecsemőkorú fiával és néhány kísérőjével átkelt a Cenis hegy hágóján, és alázatos kérelmezőként jelent meg Canossa vára előtt, ahol a pápa éppen tartózkodott. Gergely három napon át várakoztatta mezítláb, vezeklő öltözékben, majd végül bebocsátotta. Miután töredelmes bűnbánatot vallott és megesküdött, hogy a jövőben a pápa útmutatásait követi a németországi ellenfeleivel való bánásmódban, a pápa megbocsájtott neki és visszafogadta a keresztényi közösségbe.

A pápai győzelem azonban illuzórikusnak bizonyult. A pápa saját teológiai szabályainak csapdájába került, melyek egyike kötelező megbocsájtást írt elő a bűnbánók számára. Furcsa ezt mondani, de a császár egyszerűen becsapta, amikor elhitette vele, hogy megbánása őszinte. Hamarosan rá is jött tévedésére. Ezek után már nem támogathatta Henrik németországi ellenfeleit, azok pedig úgy érezték, elárulta őket. Ettől kezdve a dolgok ellene kezdtek összejátszani.

Henrik német ellenfelei egy Rudolf nevű rivális császárt választottak meg. A pápa, bár hangoztatta, hogy őt illeti meg a választás Henrik és Rudolf között, először nem volt hajlandó dönteni. Végül 1080-ban, amikorra meggyőződött Henrik bűnbánatának őszintétlenségéről, Rudolf mellett nyilatkozott. Ekkorra azonban Henriknek sikerült legyőznie legtöbb németországi ellenfelét; klerikus támogatóival ellenpápát választott, és 1084-ben bevonult vele Rómába. Az ellenpápa az előírásoknak megfelelően megkoronázta őt, de a pápa felmentésére érkező normannok elől sürgősen vissza kellett vonulniuk. A normannok kíméletlenül feldúlták Rómát, és Gergelyt is magukkal vitték; lényegében foglyukként élt a következő évben történt haláláig.

Úgy tűnt tehát, hogy politikája teljes csőddel végződött, de valójában utódai, több mérséklettel, de ugyanazt folytatták. Ekkor megkötöttek egy, a pápaság számára kedvező kompromisszumot, de világossá vált, hogy a konfliktus alapvetően kibékíthetetlen; további fejleményeivel a következő fejezetekben foglalkozunk.

Már csak az van hátra, hogy néhány szót szóljunk a 11. sz. intellektuális újjászületéséről. A 10. sz.-ban nem voltak filozófusok, talán az egy Gerbert (II. Szilveszter pápa, 999-1003), de ő is inkább matematikus, mint filozófus. Ahogyan azonban a 11. sz. előrehaladt, igazi filozófus kiválóságok kezdtek jelentkezni. Közülük a legfontosabbak Anzelm és Roscellinus, de mások is említést érdemelnek. Valamennyien a reformmozgalomhoz kötődő szerzetesek voltak.

Közülük a legidősebbet, Damiani Pétert már említettük. A tours-i Berengarius (megh. 1088-ban) azért érdemel figyelmet, mert egyfajta racionalista volt. Szerinte az értelem fölötte áll a tekintélynek, s e nézetében Johannes Scotusra hivatkozik, akit emiatt posztumusz módon el is ítéltek. Berengarius tagadta a transzszubsztanciációt, és kétszer is arra kényszerült, hogy visszavonja tanait. Eretnek nézeteit Lafranc támadta a De corpore et sanguine Domini c. könyvében. Lafranc Paviában született, majd Bolognában jogot tanult és elsőrangú dialektikus lett. A teológia kedvéért azonban feladta a dialektikát, és beállt a normandiai Bee kolostorába, ahol iskolát vezetett. Hódító Vilmos 1070-ben Canterbury érsekévé nevezte ki.

Szt. Anzelm Lafranchoz hasonlóan Itáliából származott, beci szerzetes, majd ugyancsak Canterbury érseke lett (1093-1109); ebben a minőségében VII. Gergely elveit támogatta, s emiatt összetűzésbe került a királlyal. Hírnevét főként az alapozta meg, hogy ő az Isten létezését bizonyító „ontológiai érv" kiötlője. Az ő megfogalmazásában ez az érv a következőképpen hangzik: „Istent" úgy definiáljuk, mint a gondolkodás lehetséges legnagyobb tárgyát. Mármost, ha a gondolkodásnak egy tárgya nem létezik, akkor egy másik, ahhoz tökéletesen hasonló és létező tárgy nagyobb nála. Ezért tehát az összes gondolati tárgy legnagyobbikának léteznie kell, mert különben lehetséges lenne egy még nagyobb. Ezért tehát Isten létezik.

Ezt az érvelést a teológusok sohasem fogadták el. Sőt, abban az időben hevesen bírálták is, majd elfelejtődött egészen a 13. sz. második feléig. Aquinói Tamás elvetette, de Anzelm tekintélye azóta is megmaradt a teológusok körében. Az érvelés utóélete kedvezőbben alakult a filozófusok körében. Descartes némileg javított formában felelevenítette, Leibniz pedig úgy gondolta, azzal a kiegészítő bizonyítással, hogy Isten lehetséges, igazolni lehet. Kant úgy tekintette, hogy egyszer s mindenkorra sikerült megdöntenie, de bizonyos értelemben mégis ez szolgál alapul Hegel és követői rendszerének, sőt Bradley alapelvében is felbukkan: „Ami lehet és aminek lennie kell, az van."

Világos, hogy egy ilyen figyelemre méltó múlttal rendelkező érvet tisztelettel kell kezelni, akár igaz, akár nem. A kérdés tulajdonképpen a következő: van-e valami olyan elgondolható, amelynek gondolkodásunkon kívüli létezését már pusztán az a tény is bizonyítja, hogy elgondolhatjuk? Minden filozófus szívesen igent mondana erre, mert a filozófus dolga az, hogy inkább gondolkodással állapítson meg dolgokat a világról, mint megfigyeléssel. Ha a helyes válasz igen, akkor van híd a tiszta gondolat és a dolgok között; ha nem, akkor nincs. Ebben az általánosított formában Platón használ valamiféle ontológiai érvet az ideák objektív valóságának bizonyítására, de Anzelm előtt senki sem fogalmazta meg ezt az érvet a maga csupasz logikai tisztaságában. Amit a tisztasággal nyert, azt elvesztette plauzibilitás tekintetében, de még ez is Anzelm javára írandó.

A többi részében Anzelm filozófiája nagyrészt Szt. Ágostontól ered, akitől több platonikus elemet is átvett. Hisz a platóni ideákban és újabb bizonyítékot merít belőlük Isten létezésére. Azt állítja, hogy az újplatonikus érvek alapján nemcsak Istent, hanem a Szentháromságot is bizonyítani tudja. (Ne felejtsük el, hogy Plótinosznak is volt Szentháromsága, amelyet azonban egy keresztény nem fogadhat el ortodoxnak.) Szerinte a hit előbbrevaló az értelemnél. „Hiszek, hogy megértsek" - mondja; Ágoston nyomán azt vallja, hogy hit nélkül nem lehetséges a megértés. Isten, mondja, nem igazságos, hanem az igazság. Emlékszünk még rá, hogy hasonlókat mond Johannes Scotus is. A közös forrás Platón.

Szt. Anzelm, mint keresztény filozófus elődei is, inkább a platóni, mint az arisztotelészi hagyományt követi. Emiatt filozófiájának nincs meg az a megkülönböztető jegye, amely a „skolasztikusnak" nevezett filozófiát jellemzi, mely Aquinói Tamásban érte el csúcspontját. Úgy tekinthetjük, hogy ez utóbbi filozófia Roscellinus-szal kezdődik, aki Anzelm kortársa volt, de nála tizenhét évvel fiatalabb. Roscellinus új kezdetet jelent: róla egy későbbi fejezetben szólok.

Amikor azt mondjuk, hogy a középkori filozófia a 13. sz.-ig nagyrészt platonikus, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a töredékes Titnaioszon kívül Platónt csak másod- vagy harmadkézből ismerték. Johannes Scotus pl. Platón nélkül nem állíthatta volna, amit állított, de ami platonikus benne, az nagyrészt Pszeudo-Dionüsziosztól származik. Ez utóbbi szerző életrajzi adatai bizonytalanok, de valószínűleg az újplatonikus Proklosz tanítványa lehetett. Az is valószínű, hogy Johannes Scotus sohasem hallott Prokloszról és egy sort sem olvasott Plótinosztól. Pszeudo-Dionüszioszon kívül a platonizmus másik forrását Boéthius jelentette a középkorban. Ez a platonizmus azonban sokmindenben különbözik attól, amit ma egy diák Platón saját írásaiból megtanulhat. Szinte minden hiányzik belőle, ami nem egyértelműen vallási vonatkozású, de vallásfilozófiájában is egyes aspektusokat kibővítettek és jobban hangsúlyoztak, mint másokat. A Platón-felfogás e módosítását már Plótinosz megtette. Arisztotelészt szintén csak töredékesen ismerték, de filozófiájának épp az előbbivel ellentétes részeit: a 12. sz.-ig csak a Katégoriák és a De emendatione Boéthius-féle fordítása volt ismeretes. Így Arisztotelészt egyszerű dialektikusnak fogták fel, míg Platónban a vallásfilozófust és az ideaelmélet megalkotóját látták. A későbbi középkor folyamán ezek a részleges ismeretek fokozatosan bővültek, főként Arisztotelésszel kapcsolatban, Platón esetében azonban ez a folyamat csak a reneszánsz idején vált teljessé.