10. fejezet

Felsõbb parancs

Felszállás elõtt Csubakka úgy döntött, jobb lesz, ha a visszaúton õ vezeti a Quicksilvert. Han egyszerûen borzalmas hangulatban volt. Csak ült a pilótafülkében, magába roskadva, és ha éppen nem a hipertér csillagcsíkjait bámulta révetegen, akkor is csak panaszkodott vagy gúnyos megjegyzéseket tett.

Semmi se volt jó neki. Az étel, a hajó, az, ahogyan Csubi valójában kifogástalanul – a Quicksilvert vezette, a huttok mohósága… Barmiról próbált is beszélgetni vele a vuki, neki csak negatív megjegyzései voltak a témáról.

Elõször azóta, hogy sorsa összehozta a koréliaival, Csubakka azon tûnõdött, nem az lenne-e a legtisztességesebb, ha megszegné hûségi ígéretét. Mert sokkal tisztességesebb lett volna, mint mondjuk megölni azt, akinek hálával tartozik…

– Ez a teknõ lassabb, mint egy ezeréves hutt – morogta Han. – Persze, ekkora hajtómûvekkel… Gondolod, hogy gyorsabb lenne, ha kimennék, és megtolnám hátulról?

Csubakka nyelt egyet, és nem mondta, hogy hálás lenne érte. Ehelyett inkább megjegyezte, hogy már nincs is olyan messze a Nar Shaddaa.

– Legfõbb ideje – zsörtölõdött Han. Felpattant, és idegesen fel-alá kezdett mászkálni. Tehetetlen dühében térdig koptatta volna a lábát, ha egy alkalommal nem felejti el idejében behúzni a nyakát. De elfelejtette, és az alacsonyan húzódó csõ nem tért ki az útjából. Han – mi mást tehetett volna – szitkok újabb áradatát zúdította a már így is porig alázott hajóra.

Amikor aztán ismételni kezdte magát, morogva befogta a száját, és visszaült a helyére.

– Visszavisszük ezt a roncsot a huttoknak, aztán irány a Csempészmenedék. Már ha a Br… – Képtelen volt kimondani a nevet. – …ha az az átkozott tragacs nem fog éppen az aszteroidamezõ közepén lerobbanni.

Csubakka megkérdezte, miért mennek a Csempészmenedékre. Nem örülne, ha összefutnának Wynnivel, tette hozzá.

– Nézd, pajtás – felelte cinikusan Han –, ha még nem esett volna le, akkor most elmondom neked: a Nar Shaddaanak vége. Fogadni mernék, hogy Sarn Shild már mozgósította a Teth körül állomásozó csapatait.

– Milyen “csapatait”? – akarta tudni Csubakka.

– Ó, ezt sem tudtad? Minden kormányzónak saját “békefenntartó” különítménye van. – Han hanyagul a vezérlõpultra vetette a lábát. Csubakka megkönnyebbülten konstatálta, hogy nem taposott rá a “LASSÍTÁS” gombra. – Biztos vagyok benne, hogy Shildnek is van. Talán nem. az övé a legjobb flotta, de a Nar Shaddaa ellen bõségesen elég lesz.

Csubakka zavarban volt. Miért ne lehetne Sarn Shildé a legjobb flotta?

– Mert így mûködik a birodalmi flotta. Mivel a hutt szektor kint van a Peremen, messze a “civilizációtól”, ami ugye számukra egy a Coruscanttal, mérget vennék rá, hogy Sarn Shild a legöregebb hajókat és fegyvereket kapta, míg az új cuccok nyilván a Rampa 1-re és 2-re mentek.

– Rampa 1? – kérdezte Csubakka. Azt hitte, csak a Rampa 2-n vannak villongások.

– Eleinte így volt, aztán a Rampa 1 lakói meghallották, mi megy odaát, és õk is mozgósították magukat – tájékoztatta Han.

Csubi erre megjegyezte, hogy gyûlöli a Birodalmat, amely rabszolgasorba taszította a népét, és azt kívánja, bárcsak segíthetne a megdöntésében.

Han lemondóan legyintett.

– Kár a gõzért, pajtás. Palpatine-nak annyi csillagrombolója van, hogy a számukat sem tudja. Minden birodalomellenes lázadás halálra van ítélve.

A vuki más véleményen volt. Úgy vélte, elõbb vagy utóbb el fog jönni az idõ, amikor a Császár rabigája alatt nyögõ világok egyesíteni fogják erõiket.

Han szomorúan megingatta a fejét.

– Soha nem fog megtörténni, Csubi. Vagy ha mégis, akkor sem lesz esélyük. Ahogy a Nar Shaddaanak sincs.

Csubi erre közölte, hogy márpedig a vukiknak nem szokásuk megfutamodni a harc elõl. Nem akar Han inkább szembeszállni a birodalmiakkal? A csempészeknek rengeteg hajójuk van, és sokkal jobb pilóták és lövészek, mint a birodalmiak. Talán visszaverhetnék Sarn Shild csapatait.

Han csak nevetett rajta.

Csubi sértõdötten elõvillantotta a fogait, és rámordult a társára.

Han riadtan felült. Csubi ritkán volt indulatos vele, és a vukik haragját jobb volt komolyan venni.

– Hé, azért nem kell így felkapni a vizet! Én nem tehetek róla, hogy a Nar Shaddaanak semmi esélye! Nem az én hibám!

Csubi halk torokhangon felmordult.

– Jól van, jól van – csitította Han. – Tájékoztatni fogom õket, hogy idõben elmenekülhessenek. Beszélek Makóval, amint jelentést tettem Jiliacnál, rendben?

Csubakka lecsendesedett, de azért még elmormogott egy panaszos megjegyzést.

– Hogy érted azt, hogy nehéz kijönni velem? – kérdezte sértõdötten Han. – Szerintem nagyon is rendes fickó vagyok!

Csubakka válasza rövid volt és lényegre törõ. Han elvörösödött.

– Mit értesz azon, hogy ez csakis egy nõ miatt lehet? Honnan veszed?

Csubi elvakkantott egy egész sor okot, majd azt is hozzátette, hogy szerinte ki lehet az illetõ hölgy.

Han káromkodott és zsémbelõdött, aztán a tenyerébe temette az arcát, és hangosan felnyögött.

– Igazad van, Csubi – motyogta. – Õ volt az. Bria. Sarn Shilddel. Nem akartam hinni a szememnek. Hogy tehette?

Csubakka megjegyezte, hogy a látszat néha csal.

Han határozottan megrázta a fejét.

– De nem ezúttal – felelte elcsukló hangon. – “Drágám”-nak szólította Shildet.

A vuki azon tûnõdött, vajon Bria hozzáment-e a kormányzóhoz.

– Biztosan nem. Shild úgy mutatta be nekem mint az unokahúgát. – Az arca eltorzult az indulattól. – Egyszerûen nem akarom elhinni! Ez olyan… ez olyan undorító!

Csubakka vigasztalni próbálta. A gondolkodó élõlények, mondta, nem mindig tehetik, azt, amit szeretnének, sõt gyakran kell olyasmihez folyamodniuk, amit egyáltalán nem akarnak. Talán Bria esetében is voltak ilyen kényszerítõ körülmények.

Han mosolyt erõltetett az arcára.

– Kösz, pajtás. Bárcsak hinni tudnám, hogy tényleg így van. De… – Megrázta a fejét, és mély hallgatásba burkolózott.

Az út további részében Csubinak nem kellett epés megjegyzéseket hallgatnia.

A leszállás után Han Jiliachoz és Jabbához sietett. A két hutt nem örült a hírnek, hogy Sarn Shild többé már nem fizetett emberük.

– Elemezni fogjuk a helyzetet, és megpróbálunk információkat szerezni arról a flottáról – mondta Jiliac. – Két óra múlva jöjjön vissza, kapitány.

Han nem örült neki, de azért közölte, hogy rendben. A tízezer kreditért, amit kapott, ez a kis túlóra igazán nem volt nagy kérés. Emellett két óra alatt bõven ráért megkeresni Makót, hogy megossza vele a híreket.

Makót még jobban felkavarták a hírek, mint a két huttot.

– Ne kürtöld szét, Han! – kérte a barátját. A ponyvatetõktõl tarkálló utca felé intett. – Ha Nar Shaddaa lakói megtudják, mi készül, kitör a tömeghisztéria.

– De ha óvatosan fogalmaznánk, esetleg biztonságosan evakuálni lehetne… – reménykedett Han, Mako azonban leintette.

– Semmi esély rá, kölyök. Túl sokan vannak, akiknek nincs hová menniük. Ott van például Jarik. Nem õ az egyetlen, aki Nar Shaddaa utcáin nõtt fel. Millióan vannak. És ha megtudják, hogy a halál vár rájuk… mert a birodalmiaktól másra nem számíthatnak.

Han elkeserítõnek találta a helyzetet. Örült neki, hogy Csubakkával van egy hajójuk, amellyel bármikor elhagyhatják a holdat – sõt még Jarikot is magukkal vihetik, ha a szükség úgy hozza –, de mi lesz másokkal? Azokkal, akik nem tudnak elmenekülni a veszély elõl? A Nar Shaddaa pajzsai nem sokáig fogják bírni.

Han szinte maga elõtt látta a birodalmi turbólézerek által romba döntött, lángoló épületeket, a rémületükben egymást taposó lakókat, a sikító gyerekeket… Rodiaiak, sullustiak, twi’lekek, vukik, gamorraiak, bothaiak, chadra-fanok… és a többi. Az emberekrõl nem is beszélve. Rengetegen voltak. A koréliai szektor tele volt emberekkel.

Han meglehetõsen zaklatott lelkiállapotban jelentkezett Jiliacnál.

A hutt vezér se volt rózsás hangulatban.

– Amit mondott, igaz. Kapcsolatba léptünk a tethi kémeinkkel, és õk megerõsítették, hogy Sarn Shild csapatösszevonást rendelt el a térségben. Mivel a flotta egyes egységei kint vannak járõrözni, bele fog telni egy hétbe, vagy talán kettõbe, mire összegyûlnek, aztán újabb néhány napba, hogy felkészüljenek a Nal Hutta elleni támadásra. Már meghoztuk az intézkedéseket Nal Hutta védelmének a megerõsítésére.

A Nal Hutta. De mi lesz a Nar Shaddaaval?, tûnõdött Han. Nagyon is elképzelhetõnek tartotta, hogy a huttok cserbenhagyják a Csempészek Holdját és annak lakóit. Ezeknek az önzõ lényeknek a saját biztonságukat és az anyabolygójukat leszámítva semmi nem volt elég fontos.

– Megtudtuk, hogy Shild flottája egy bizonyos Winstel Greelanx admirális parancsnoksága alatt áll. Maga birodalmi tiszt volt, kapitány. Ismeri õt?

– Nem – felelte Han. – Még soha nem hallottam ezt a nevet, de ez semmit nem jelent. A birodalmi flotta hatalmas.

– Ez igaz – ismerte el Jiliac. – A kémeink jelentették, hogy bár Greelanx admirális hozzáértõ tiszt, nem érzi magát kellõképpen megfizetve. A múltban többször is irányított vámrazziákat, és nemegyszer elõfordult, hogy megfelelõ fizetség ellenében elnézõ volt a csempészekkel szemben.

Hant nem lepték meg a hallottak. A birodalmi tisztek elég rosszul voltak megfizetve, és nem egy olyan tiszttársa volt, aki örült volna, ha megvesztegetik.

– Ennek okán szeretnénk, ha maga, kapitány, felkeresné õt – folytatta Jiliac. – Szeretnénk, ha tárgyalna vele a nevünkben.

– Én? – Han még sok mindent szeretett volna csinálni, de besétálni egy birodalmi flotta közepébe… azt nem! Ráadásul egy birodalmi tiszt megvesztegetése, mi több, egyáltalán ennek megkísérlése halálbüntetést vont maga után. – De…

– Magában van minden reményünk, Solo kapitány – mondta Jiliac.

– De…

– Semmi de, Han fiam – szólalt meg hátborzongatóan nyájas hangon Jabba. – Ha valakinek sikerülhet, az maga, hiszen birodalmi tiszt volt. Szerzünk magának egyenruhát, hamis parancsleveleket és katonai azonosító kártyát. Bejuttatjuk Greelanx admirálishoz, hogy átadhassa neki “apró” ajándékunkat. Maga beszéli a nyelvüket, Han. Tudni fogja, mivel veheti rá, hogy elfogadja az ajánlatunkat.

– A kreditekkel, ez nem kétséges – mondta Han. – Rengeteg kredittel.

– A Nal Hutta minket bízott meg ennek a feladatnak a végrehajtásával – közölte Jiliac. – A pénz nem jelenthet akadályt.

– De… – Han gondolatban végigpörgette a lehetõségeket – azt mégsem várhatják el tõle, hogy ne támadjon. Ha nem hajtja végre a kormányzó parancsát, hadbíróság elé állítják, nekünk pedig a nyakunkra küldenek egy még nagyobb flottát.

– És a következõ admirálist már lehet, hogy nem tudjuk… meggyõzni – bólogatott busa fejével Jiliac. – Éppen ezért szeretnénk, ha Greelanx admirális továbbra is a helyén maradna. Valami módon csak el tudja intézni, hogy a flottája vereséget szenvedjen.

Han összevonta a szemöldökét. Az akadémiai évek végig arról szóltak, hogy miként kell a Birodalomnak dicsõséges gyõzelmeket kivívni.

– Nem tudom… – mondta bizonytalanul.

– Ha mondjuk az admirális olyan pozíciókba állítaná a hajóit, hogy azok ne tudjanak szabadon lõni, vagy valami ehhez hasonló? – tûnõdött fennhangon Jiliac. – Mi, huttok nem igazán értünk a hadászathoz, kapitány. Hogyan érhetnénk el a célunkat? A flotta vereségét, anélkül hogy Greelanx elvesztené a hitelét.

– Nos… – Han fantáziája mozgásba lendült – talán rávehetnénk, hogy adja el nekünk a támadás tervét. Ha az a kezünkben lenne, a megfelelõ helyekre állíthatnánk a hajóinkat, hogy egy kis vagy inkább egy nagy adag szerencsével legyõzzük a flottát, Vagy megfutamítsuk õket, ha megfelelõ összeg ellenében Greelanx vállalja a gyors visszavonulást.

– Milyen körülmények között nem lenne szabad megkísérelnünk ellenállni a flottának? – kérdezte Jiliac.

– Ha a flottának van Victory vagy ami még rosszabb, Birodalmi osztályú csillagrombolója, akkor semmi esélyünk. A Császár azonban szereti az említett hajókat a közelében tartani, így ide, a Peremvidékre általában a régebbi típusok jutnak. Úgyhogy talán mégsem olyan reménytelen.

Jabbát szemmel láthatóan lenyûgözte Han tájékozottsága.

– Még egy ok, hogy maga menjen, Han fiam. Jobban fel tudja mérni a kormányzó flottájának az erejét, mint bárki.

Han Csubakkára nézett. Anélkül, hogy megkérdezte volna a vukit, tudta a választ: Csubi bármire képes lenne, bárhová elmenne, ha azzal segíthet a világon, amely otthont nyújtott neki. Hannak eszébe jutott Shug mûhelye, a barátaival ott töltött kellemes órák… és újra maga elé képzelte a lángoló épületeket, a kormos falakat, a rémületet. Döntött.

– Rendben van. Elmegyek, és beszélek Greelanxszel.

– Tudatosítsa benne, hogy ez egy olyan ajánlat, amit épeszû ember nem utasíthat vissza – mondta Jiliac. – Dúsgazdaggá tesszük.

– Megteszek mindent, ami tõlem telik – ígérte Han.

– Mikor indul? – kérdezte Jabba. – Az idõnk fogytán.

– Szerezzék meg az egyenruhát és az okmányokat, és még ma este útnak indulok – felelte Han. – Csak egy hajvágásra van szükségem.

Fura érzés újra egyenruhában lenni, állapította meg Han, amikor három nappal késõbb besétált a tethi birodalmi bázisra. A kék-vörös hadnagyi rangjelzéssel ellátott szürke egyenruha új volt és kényelmetlen, akárcsak a csizmája, amelyet – ellentétben régi kedvencével – még nem volt ideje betörni. Ráadásul a csizma egy hajszálnyival kisebb volt a kelleténél, így enyhén be kellett görbítenie a lábujjait. Mindezek ellenére igyekezett nem feszengeni új öltözékében, ami reményei szerint sikerült is neki. A kapunál posztoló õr mindenesetre olyan unottan nézett rá, mint egy megszokott, kopott bútordarabra. Beszkennelte az igazolványt, a rend kedvéért rápillantott a parancslevélre, aztán tisztelgett, és jelezte, hogy szabad az út.

Han azt az ûrkompot kereste, amely az admirális parancsnoki hajójára, az Imperial Destiny rombolóra szállította a tiszteket és a legénység többi tagját, akiknek ezekben a percekben jártak le az eltávozás utolsó percei. A következõ egy hétben a felkészülés várt rájuk – felkészülés a hutt világ elleni támadásra. A bolygó felé közeledve Han alaposan szemügyre vette a flottát. Greelanxnek három rombolója volt – az Imperial Destiny, a Pride of the Senate és a Peacekeeper – négy nehézcirkálója, plusz közel húsz járõrhajója, köztük két Carrack osztályú könnyûcirkáló. És persze egy rakás TIE-vadász a nagyobb hajók bendõjében.

Ez éppen elég volt ahhoz, hogy letarolják vele az egész Nar Shaddaa felszínét, ugyanakkor kevesebb, mint amire Han számított. Han nem látott egyetlen csillagrombolót sem, és valószínûleg nem is volt, különben nem az Imperial Destiny lett volna Greelanx parancsnoki hajója.

Han megtalálta az ûrkompot, és beállt a sorba a többi tiszt mögé. Most, hogy újra egyenruhában volt, peckesebben mozgott, kihúzott háttal, magabiztos léptekkel, elõreszegezett tekintettel. Pontosan úgy, ahogyan azt egy birodalmi tiszttõl elvárták.

A fiatal tisztek felözönlöttek a kompra, és fegyelmezetten beszíjazták magukat az ülésekbe. Hant a szomszédja egy néma, mosolygós bólintással üdvözölte. Han viszonozta a köszönését. A romboló személyzete tizenhatezer-kétszáznégy fõt számlált, így nem jelenthetett gondot, hogy valaki nem ismeri “Stevv Manosk” hadnagyot.

Az út csendesen telt, Han útitársának a hortyogását leszámítva. A fickó most igyekszik bepótolni azt, amire eddig nem hagyott idõt magának, vigyorgott Han.

A Destiny dokkjában Han megkereste a legközelebbi szabad komputerterminált, és lehívta a hajó vázlatos tervrajzát. Nem kellett attól tartania, hogy valaki ezt gyanúsnak találhatja: a romboló egy kisebb város volt, bárki eltévedhetett benne.

Oda megyünk… negyedik szint, harmadik szakasz…

Megkereste a turbólifteket, és beszállt az egyikbe. A következõ szinten egész seregnyi birodalmi tódult be, a falhoz lapítva Hant. Egyikük, az ajtónál álló ismerõsnek tûnt… de nemcsak tûnt, hanem Han rémületére az is volt.

Tedris Bjalin, az a fiatal hadnagy aki a parancsára megfosztotta Hant a rangjelzéseitõl! Han a sarokba húzódott, egy nála magasabb férfi háta mögé, és keresztbe fonta az ujjait, hogy Tedris ne forduljon hátra. A hadnagy nem fordult meg, és a következõ szinten ki is szállt.

Han mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Ez hihetetlen. Most léptem a fedélzetre, és máris összerohanok egy ismerõssel! De végül is semmi rendkívüli nem volt ebben. Tedris a Külsõ Peremvidékrõl származott, így érthetõ volt, hogy ide helyezték ki, ahol jól ismert minden fontosabb útvonalat. Remélem, ezzel a meglepetések le vannak tudva, reménykedett Han.

A negyedik szinten megkereste a hármas szakaszba vezetõ folyosót, és végigment rajta. A parancsnoki szoba a folyosó végén helyezkedett el. Han megállt az ajtó elõtt, vett egy mély lélegzetet, és megtapogatta a zsebét. Az ajándék, egy értékes és gyönyörû platinagyûrû, hatalmas, hibátlan bothai kõvel a közepén, a helyén volt.

Az elõszobában egy ezüstös droid ült egy íróasztal elõtt, és szemmel láthatóan adatrögzítést végzett. Ahogy Han belépett, a droid felnézett.

– Segíthetek valamiben, hadnagy?

– Beszélnem kell Greelanx admirálissal – felelte Han.

– Bejelentkezett már?

– Nem, nem beszéltünk meg idõpontot, de biztos vagyok benne, hogy fogadni akar. Fontos… információt hoztam neki. Érted, mire gondolok? – Kacsintott, aztán bosszúsan pislogott néhányat, hogy túlterhelje a droid “következtetési” áramköreit.

A droid zölden pislákoló szemmel igyekezett értelmezni Han szavait. Végül megrázkódott.

– Bocsásson meg, hadnagy, de talán jobb lenne, ha az admirális szárnysegédjével beszélne.

– Hogyne – vont vállat Han.

A droid besietett a következõ szobába, és hangosan vitázni kezdett odabent valakivel. Végül elõjött, nyomában egy rendkívül ingerült fõhadnaggyal. Han vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.

– Mi folyik itt, hadnagy? – förmedt rá a férfi.

– Uram, Stevv Manosk hadnagy kihallgatást kér az admirális úrtól!

– Indokolja meg, hadnagy! – parancsolta a tiszt, akit a jelvénye szerint Kern Fallonnak hívtak.

– Uram, fontos üzenetem van az admirális úr számára. Személyes ügyrõl van szó, uram. – Han remélte, hogy Greelanx valóban olyan korrupt, mint sok magas rangú birodalmi tiszt, akivel eddig dolga volt. Ha a pasas megvesztegethetõ, akkor valószínûsíthetõ, hogy a nõket sem veti meg.

Fallon kérdõn felvonta a fél szemöldökét.

– Hogyan, hadnagy?

Han érezte, hogy elérkezett a döntõ pillanat, ezért újabb blöffhöz folyamodott.

– Uram, a hölgy azt mondta, hogy csakis az admirális úrnak adjam át az üzenetet.

– A hölgy? – Fallon hangja suttogássá halkult. – Úgy érti, Malessa?

Han szeme elkerekedett.

– De uram, ez az üzenet az admirális úr feleségétõl van! felelte döbbenten. – Ki az a Malessa?

Ha az admirális feleségét Malessának hívják, akkor nekem annyi.

A szerencséje azonban kitartott mellette. Ezúttal Fallon fõhadnagy jött zavarba.

– Lady Greelanx, hát persze! Õt akartam mondani, csak megbotlott a nyelvem. Malessa… az én feleségem. Éppen õ járt az eszemben, ezért kevertem össze a nevüket… ugye érti? Várjon egy pillanatot…

Fallon berobogott, Han pedig, elégedett vigyorral a képén, követte. Tiszta szabakk, gondolta gúnyosan. Még hogy egy admirálisnak ne lenne egy-két szeretõje az asszony mellett?

Pár másodperc múlva már a legbelsõ szobában, az admirális irodájában volt. A helyiség ízlésesen volt berendezve, és persze az ablak sem hiányzott – hogy a parancsnok kedve szerint gyönyörködhessen a Teth körüli pályán lebegõ egységeiben.

Greelanx köpcös, gyér hajú ember volt, szögletes bajuszkával. Az asztala mögött állt, amikor Han belépett, és meglehetõsen riadtnak tûnt.

– Hadnagy! A feleségemtõl hozott üzenetet? Han vett egy mély levegõt, és közölte:

– Uram, amit közölnöm kell, az diszkréciót kíván.

Greelanx tûnõdve végigmérte Hant, aztán közelebb intette magához, és lenyomott egy gombot az asztalán.

– Most már senki nem hallgathat le minket. Mirõl van szó?

Han eléje tartotta a gyûrût.

– Ajándékot hoztam önnek a Nal Hutta lordjaitól, admirális úr. Egyezkedni szeretnének.

Greelanx tekintete felcsillant az értékes drágakõ láttán.

– Értem – bólintott, de nem nyúlt a gyûrûért. – Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve. Azok a csigák nem szeretnék, ha belerondítanánk a sötét ügyeikbe, mi?

– Errõl van szó, admirális úr. És hajlandóak jól megfizetni minden erõfeszítést. A Nal Hutta összes lordjáról van szó. Hajlandóak lennének bármekkora anyagi áldozatra.

Greelanx elvette a gyûrût, és az egyik ujjara csúsztatta. Tökéletesen ráillett.

– Jól áll önnek, uram – jegyezte meg Han.

– Valóban – értett egyet Greelanx. Játszadozni kezdett a gyûrûvel, elõre-hátra tologatta. – El kell ismernem, hogy… csábítónak találom a huttok ajánlatát – közölte végül. – Különösen mivel jövõre nyugdíjba vonulok. Igazán jól jönne egy kis plusz a nyugdíj mellé.

– Azt elhiszem, uram.

– De a parancson akkor sem tudok változtatni – húzta le a gyûrût az ujjáról. Han felé nyújtotta. – Attól tartok, nem lesz egyezség, fiatalember.

Han még nem akarta feladni. Az admirálisról valósággal ordított, hogy szívesen elfogadná a huttok ajánlatát.

– Mi a parancs, uram? Talán kitalálhatnánk valamit, ami mindkettõnknek megfelelne. Természetesen úgy, hogy önt semmilyen vád ne érhesse.

Greelanx keserûen felnevetett.

– Aligha, fiatalember. A parancs úgy szól, hogy hatoljak be a hutt rendszerbe, hajtsam végre a “Delta Zéró”-t a Csempészek Holdján, aztán vegyem blokád alá a Nal Huttát és a Nar Hekkát, és tartsam fenn mindaddig, míg a huttok alá nem vetik magukat a Császár akaratának. A kormányzó nem akarja tönkretenni a huttokat, a Nar Shaddaat viszont romokban szeretné látni.

Han nyelt egyet. A “Delta Zéró” egy világ megtizedelését jelentette: nem csupán a lakóiét, hanem az összes életformáét, az infrastruktúráét, az iparét… még a droidok egy részének is pusztulniuk kellett.

– Admirális úr… már elkészült a csatatervvel? – kérdezte.

– A vezérkari tisztjeim már kidolgozták, és én most nézem át. Miért?

– A huttok szeretnék megvásárolni, uram – felelte Han. Nevezzen meg egy összeget.

Greelanx meg se próbálta leplezni, mennyire meglepte az ajánlat.

– Megvenni a tervet? Minek?

– Azért, hogy legalább egy fikarcnyi esélyünk legyen ellenállni.

– Esélyünk? – Az admirális homloka ráncba szaladt. – Maga is közéjük tartozik? Csempész?

– Igen, uram.

Greelanx vállat vont.

– Meglep – vallotta be. – Jól áll magának az egyenruha.

– Köszönöm, uram – mondta Han, és tényleg hálás volt érte.

Greelanx lassan körbejárta az irodát. Amikor visszaért Han elé, megállt, és feldobta a gyûrût, majd elkapta.

– Azt mondja, a huttok bármennyit hajlandóak fizetni?

– Így van, uram – bólintott Han. – A tervért, és azért, hogy amint stratégiailag megindokolható, visszavonulást rendeljen el. A többi a mi dolgunk.

– Hmmm… – Greelanx körbejárta még néhányszor az irodát, aztán hirtelen lefékezett, és visszahúzta a gyûrût az ujjara. – Rendben, fiatalember, megegyeztünk. Drágakövekben akarom a fizetségemet. Aprók, könnyû eladni õket, és nehéz kinyomozni az eredetüket. Össze fogok állítani egy listát azokról a típusokról és méretekrõl, amiket: elfogadok.

– Remek, uram – derült fel Han. – Tegye meg!

– Üljön le oda! – mutatott egy kanapéra az admirális. Átnézem a tervet, aztán megkaphatja.

Han engedelmesen leült. Meglepte, hogy ilyen könnyen ment, éppen ezért eleinte gyanakodott az öregre, de végül Greelanx mohó arckifejezése minden kételyét eloszlatta, Vagyis majdnem mindet. Mert volt valami, ami nem stimmelt… valami, de hogy mi, arra képtelen volt rájönni.

Greelanx közel két órán át dolgozott, végül felállt, és visszahívta Hant a zavarókészülék hatókörébe.

– Készen van – közölte. – Semmi különleges, standard birodalmi taktika, de hatékony és tekintélyt parancsoló. Attól tartok, nincs esélyük.

– Ez a mi dolgunk – ismételte meg Han. – Öntõl csak annyit várunk el, hogy ragaszkodjon a tervhez, és amint lehet, vonja vissza a csapatait. Ha visszatértem, megkapja a fizetségét.

– Maga jó pilóta, ugye? – kérdezte Greelanx.

– Lefogadhatja, uram. – Han az öregre vigyorgott. – Hamarosan azt fogja kívánni, bárcsak az ön oldalán állnék.

Az admirális elkuncogta magát.

– Magabiztosak vagyunk? De hát végül is a legjobb pilóták mind ilyenek. Jól van, akkor ezen a ponton fogja várni egy ûrsikló. – Ráfirkantotta a koordinátákat a csatatervre. – Legyen egyenruhában. Az összes, dokkoláshoz szükséges kód benne lesz a hajó navikomputerében. Órára pontosan egy héttel a támadás után. Világos?

– Igen, uram – nyugtázta Han. – Ott leszek. A huttok szó nélkül fizetni fognak.

Te legalábbis nem fogod hallgatni az óbégatásukat, tette hozzá gondolatban.

– Jól van. Akkor egyelõre végeztünk. Bár, hadd jegyezzem meg, véleményem szerint maga túlzottan optimista az esélyeiket illetõen!

– Az majd elválik, uram – válaszolta Han. – De hadd legyen meg az esélyünk.

– Megkapják – ígérte Greelanx. – De jobban járnak, ha felkészülnek a veszteségekre. A támadás igazi lesz.

Han tisztelgett.

– Értettem, uram.

Azzal egy tökéletes hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából.