3. fejezet

Nar Shaddaa

Mielõtt megvette volna a Nar Shaddaara szóló jegyeket, Han felkeresett néhány kétes hírû lebujt az ûrkikötõben. Kifizetett pár adag italt, bizalmasan elsutyorgott egy-két italgõzös személlyel, és már ott is állt a bolygó legjobb hamisítója elõtt.

Az igazolványok készítésére szakosodott hamisító egy cyk nõ volt a hasonló nevû bolygóról. A szõrtelen, sápadt és feszes bõrû lényt mintha egyenesen a hivatása gyakorlására teremtették volna. Hatalmas szeme rendkívül éles látást biztosított számára, ujjai pedig, melyekbõl hét darab volt mindkét kezén – köztük két hüvelykujj –, olyan vékonyak és fürgék voltak, hogy a cyk két holovésót tudott mûködtetni velük egyszerre. Han tátott szájjal bámulta, mint készülnek el a szeme láttára az õt Garris Kyllként, Csubakkát pedig Arrikabukk-ként azonosító kártyák. (Nem tudhatta, hogy Teroenzának tudomása van-e Csubakkáról, ezért nem akart kockáztatni.)

Miután megvették az új névre kiállított jegyeket, Han és Csubakka – immár jelentõsen megcsappant kreditkészletük társaságában – felszálltak a Nar Shaddaa felé tartó Stellar Princessre.

Az út eseménytelenül telt, Han azonban képtelen volt lazítani. Rossz elõjelnek tartotta, hogy éppen most, csempészkarrierje kezdetén vált újra a fejvadászok célpontjává. Az út valamivel tovább tartott egy napnál, annak ellenére, hogy a Nar Shaddaa és a Nar Hekka egészen közel voltak egymáshoz. Ennek oka az volt, hogy az utat fénysebességnél lassabban kellett megtenni. A Stellar Princess régi hajó volt, antik navigációs számítógépe nem tudta kiszámolni egy hipertéri ugrás koordinátáit az Y’Toub csillaga és hat bolygója által keltett gravitációs kútban. A gravitációs kutak, ezt minden pilóta tudta, jócskán megbonyolították a hipertéri ugrások paramétereinek a kiszámolását.

Azon az éjszakán, a fülkéje szûk fekhelyén kucorogva, Han azt álmodta, hogy újra kadét a caridai Akadémián. Álmában sietve befejezte a csizmája fényezését, aztán kirohant a gyakorlótérre, hogy a többiekkel együtt felsorakozzon a szemlére. Mint mindig, az egyenruhája kifogástalan állapotban volt, a csizmája kristálytükörként csillogott, még a hajszálai is meghatározott rend szerint helyezkedtek el a fején – a legutolsó szálig.

Ott állt, váll váll mellett a többi kadéttal, éppen úgy, mint egy alkalommal a való életben, és az Akadémia kabalaholdját bámulta, mikor az, hátborzongató csendben és a legváratlanabb pillanatban, egyszer csak tûzgolyóvá vetette szét magát. Döbbent morajlás futott végig a kadétok tömegén, ahogy az izzó gázgyûrûtõl és repkedõ törmelékdaraboktól kísért tûzlabda betöltötte az égboltot…

Aztán, ahogyan az álmokban az lenni szokott, minden átmenet nélkül megváltozott a helyszín, és Hannak már nem a tûzzel, hanem egy hadbíróság magas rangú tisztjeivel kellett szembenéznie. Egyikük, Ozzel admirális fakó, monoton hangon felolvasott, mialatt egy fiatal hadnagy módszeresen leszaggatott minden rangjelzést és jelvényt Han egyenruhájáról, míg végül már csak a cafatokban lógó zubbony maradt rajta. Az ifjú hadnagy ezután kifejezéstelen arccal kivonta Han díszkardját, és kettétörte a térdén. (A pengét elõzõleg lézerrel bemetszették, hogy könnyen törjön.)

Mikor ezzel is megvolt, a hadnagy, még mindig olyan szenvtelenül, mint egy droid (noha Tedris Bjalin fölötte járt az Akadémián, és jó barátok voltak), arcon legyintette Hant, hogy kifejezze a flotta megvetését. Végül, a kiközösítési ceremónia utolsó rituális gesztusaként, Tedris a barátja csizmájára köpött. Han szédülten figyelte a tükörfényes csizmán éktelenkedõ habos, szemtelenül csillogó pacnit…

Annak idején, amikor ez csakugyan megtörtént, Han titokban hálás volt Tedrisnek, hogy nem köpött az arcába, ahogyan azt joga lett volna megtenni. Akkor rezzenetlenül tûrte, bár ehhez minden akaraterejére szüksége volt; most azonban, álmában, tiltakozóan felüvöltött, és Tedrisnek ugrott…

…hogy rögtön utána felébredjen az ágyában, csuromvizesen és remegve.

Felült, bizonytalanul beletúrt a hajába, és azzal igyekezett vigasztalni magát, hogy az egész csupán álom volt – a megaláztatást már régen elszenvedte, és soha többé nem kell végigmennie rajta.

Soha többé.

Lemondóan sóhajtott. Olyan keményen dolgozott, hogy bejuthasson az Akadémiára, és annyi küzdelmébe került bent maradni. Neveltetési hiányosságai ellenére (márpedig ezekbõl akadt szép számmal) Han Solo minden igyekezetével azon volt, hogy a legjobb kadétok közé kerüljön. És ez sikerült is. Elfacsarodó szívvel gondolt az avatás napjára. Kitüntetéssel végezte az Akadémiát, és ez a nap élete egyik legcsodálatosabb napja volt.

Keserûen megingatta a fejét. Semmi értelme a múltban élned, Solo… figyelmeztette magát. Azok az emberek – Tedris, Meis kapitány, az a vén bolond Ozzel admirális – és a tiszttársai többé már nem játszónak szerepet az életében. Han Solo meghalt számukra. Meghalt és eltemették. Soha többé nem fogja látni Tedrist…

Han nyelt egy fájdalmasat. Egész fiatal korában arról álmodott, hogy egyszer majd birodalmi tiszt lesz belõle; olyan ember, akire mindenki felnéz, akit mindenki csodál. Az Akadémia éppen ennek az új életnek ígéretét, a kezdetet jelentette számára – a lehetõséget, hogy szakítson sötét múltjával, és törvénytisztelõ polgárként élhesse tovább életét. Tisztában volt a képességeivel, ahogyan a hiányosságaival is, éppen ezért keményen dolgozott, hogy kihozza magából a legjobbat és pótolja mindazt, ami a neveltetésébõl hiányzott. Végcélja nem kevesebb volt, mint majdan egy napon birodalmi admirálissá, egy flotta parancsnokává – vagy ha inkább a TIE-vadászgépek mellett döntene, akkor tábornokká – válni.

Solo tábornok… emlékezett vissza sajgó szívvel a titokban annyiszor elmotyogott címre. Olyan jól hangzott… de most már ideje volt felébredni, és szembenézni a tényekkel. A tekintélyét örökre elvesztette, amikor nem hagyta, hogy Csubakkát hidegvérrel megöljék. Ennek ellenére soha nem bánta meg, hogy így döntött. Az Akadémián és a birodalmi erõknél eltöltött évek alatt éppen eleget tapasztalt a birodalmi tisztek és katonák kegyetlenkedéseibõl.

Eleinte csak más fajok egyedei váltak a célpontjaik, az utóbbi idõkben azonban egyre gyakoribbá váltak az emberek ellen elkövetett atrocitások. A Császár viszonylag szelíd diktátorból könyörtelen kényúrrá vált, akinek mintha az lett volna az életcélja, hogy szolgasorba tiporja birodalma alattvalóit.

Han biztos volt benne, hogy már úgysem bírta volna sokáig a flottánál. Elõbb-utóbb õ is parancsot kapott volna, hogy vegyen részt a “demonstrációk” egyikében, melyeknek az volt a céljuk, hogy félelmet keltsenek a forrongó világok lakóiban. Jól ismerte magát, nem habozott volna a szemébe vágni az illetékesnek, hogy nem tartja a tiszti becsülettel összeegyeztethetõnek ezeket az akciókat. A devaroni erõfitogtatáskor például hétszáz helyi polgárt gyilkoltak meg, ami már tömegmészárlásnak számított.

Han ölt már, de mindannyiszor azért, hogy az életét védje. A devaroni esetben azonban védtelen foglyokról volt szó. Nem, soha. Inkább legyen csempész vagy tolvaj, mint véreskezû katona.

Öltözködni kezdett. Elõször a kék katonai fazonú nadrágba bújt bele. Amikor kirúgták a flottától, azt hitte, meg fogják fosztani a nadrágja szélét díszítõ vérvörös koréliai kitüntetéstõl – ahogy azt a többi jelvényével tették –, de meghagyták neki. Valószínûleg azért, mert nem birodalmi kitüntetés volt. Katonák kaphatták, és a rendkívüli hõsiesség jutalma volt, de nem a Birodalom, hanem a koréliai kormány adományozta koréliaiaknak.

Rázós napok voltak, emlékezett vissza Han arra az alkalomra, amikor kiérdemelte magának a kitüntetést. Ahogy felhúzta a csizmáját, a hüvelykujja végigszaladt az egyenetlen szélû csík mentén. Han az utóbbi hónapok bolyongásai alatt rájött, hogy a nem koréliaiaknak fogalmuk sincs róla, milyen magas kitüntetést hurcol magával civil öltözékén. A legtöbben azt hitték, egyszerû díszítõelem.

Ami tökéletesen megfelelt Hannak. Hûségesen viselte, mint egyetlen megmaradt katonai kitüntetését, de nem hangoztatta, hol és hogyan szerezte.

Vannak dolgok, amikrõl jobb nem beszélni.

Magára öltötte világosszürke ingét, majd a valamivel sötétebb árnyalatú zakót, aztán vállára kanyarította a hátizsákját, és kilépett a folyosóra. A panorámaterembe ment, mert látni akarta a közeledõ Nar Shaddaat. A hajó az utasok mellett teherárut is szállított, így meglehetõsen igénytelennek számított a többi utasszállítóhoz viszonyítva, de a hatalmas ablak innen sem hiányzott. A csillagok látványa megnyugtatta és elszórakoztatta a legtöbb lényt, ezen szinte minden hajót elláttak panorámaablakkal.

Han az ablak elõtt állva találta Csubakkát. Szótlanul a vuki mellé lépett, és kinézett az ûr végtelenjére.

Egy hatalmas – a Koréliánál lényegesen nagyobb – bolygó felé száguldottak, melynek gömbjét a sivatagok sárgásbarnája, a vegetáció romlott zöldje és az óceánok ólomkékje tette már messzirõl felismerhetõvé. Han csak egyszer járt itt, öt évvel korábban, de a látványt semmivel nem lehetett összetéveszteni.

– A Nal Hutta – mondta Csubinak. – Hutt nyelven nagyjából azt jelenti, hogy “ragyogó ékszer”, de hidd el nekem, pajtás, hogy nem az! Csupa mocsár meg dagonya az egész hely, és úgy bûzlik, mint egy eldugult csatorna. – Elfintorodott, mintha máris orrában érezte volna a bûzt.

A hajó úti célja azonban nem a hutt rendszer központja volt. A Stellar Princess, kihasználva a bolygó gravitációs erejét, lassítani kezdett. Csubi felmordult.

– Nem, még nem jártam a Nar Shaddaan – felelte Han. Olyan rövid ideig voltam a Nal Huttán, hogy még csak nem is láttam a holdat. – A Nar Shaddaa karimája elõbukkant a bolygó mögül. Csubi feltett egy újabb kérdést. – Igen, a két égitest úgy mozog, mint két fogaskerék. Mindig ugyanazt az arcukat mutatják egymásnak – magyarázta Han. – Ugyanaz a forgásidejük.

A holddal együtt az ûr tengerében lebegõ roncsok is elõúsztak a Nal Hutta mögül. Amint közelebb kerültek hozzájuk, kiderült, hogy a legkülönfélébb eredetû és formájú ûrjáró hajók maradványai. Han, képzett pilóta lévén, egy részüket azonosítani tudta, de szép számmal akadtak olyanok is, amiket nem tudott hova tenni.

A Csempészek Holdja tekintélyes méretû hold volt, a legnagyobb, amit valaha látott. Hajótetemek ölelték körül, és volt belõlük annyi, hogy a Stellar Princessnek. többször is irányt kellett változtatnia, hogy kikerülje õket.

Többségük kiégett vagy szitává lõtt és kibelezett hajótest volt. Az oldalaikon látható horpadásokból és karcolásokból ítélve sok közülük már évtizedek vagy akár évszázadok óta ott lehetett. Han azon tûnõdött, vajon miért van belõlük ennyi; aztán megpillantotta a holdat körülölelõ légies burkot, és egyszeriben világosság gyúlt a fejében.

– Hé, Csubi… ez megmagyarázza a roncsokat – bökött elõre az ujjával Han. – Látod azt a halvány csillogást a Nar Shaddaa körül? Energiapajzs. Ezek meg kalózhajók roncsai lehetnek. Vagy hívatlan vendégek… Nem engedték be õket, és tüzet nyitottak rájuk ionágyúkkal. Hátborzongató, nem?

Csubakka egy halk “hrrrnnn”-nel jelezte, hogy õ is így gondolja.

A pajzs miatt nem lehetett tisztán kivenni a holdfelszínt, de annyi azért látszott, hogy szinte teljes egészében épületek borítják. Magas, csúcsos tornyok meredeztek az ég felé az építmények dzsungelébõl. Tisztára mint egy miniatûr Coruscant, emlékezett vissza Han a bolygóra, amely egyetlen összefüggõ város volt.

Miközben a híres-hírhedt Csempészek Holdját bámulta, Hannak eszébe jutott az álma. Akkor, abban a lidércnyomásban egy másik, egy másabb holdra nézett fel. Különös – de az a dolog a kabalaholddal tényleg megtörtént. Han az udvaron állt a kadéttársaival, és szájtátva figyelte a Carida apró holdja helyén izzó tûzgömböt.

Talán a tudatalattija üzent neki ezzel az álommal, hogy eszébe juttasson valamit, amirõl megfeledkezett. Han feljebb rántotta a vállán a hátizsákot.

– Mako – motyogta.

Csubakka kérdõn ránézett. Han vállat vont.

– Csak arra gondoltam, hogy felkereshetnénk Makót.

Csubi oldalra döntötte a fejét, és elmurrogott egy kérdést.

– Mako Spince – válaszolta Han. – Végzõs volt az Akadémián, mikor megismertem. Jól megvoltunk egymással. Azt hallottam, vannak kapcsolatai a Nar Shaddaan. Állítólag még lakott is itt egy ideig. Nem ártana beszélni vele, hátha segít nekünk valami zsíros állást keríteni.

Mako tíz évvel idõsebb volt, mint Han, és két különbözõ világ gyermekei voltak. Han utcagyerek volt mindaddig, míg a könyörtelen és szadista Garris Shrike “pártfogásába” nem vette, hogy bûnözõt faragjon belõle. Mako viszont egy fontos birodalmi szenátor fia volt. Mindent megkapott az élettõl, de – talán éppen ezen – hiányzott belõle Han eltökéltsége. Mako számára az Akadémia nem volt több egy nagy és izgalmas játszótérnél.

Végzõs volt, két évvel idõsebb Hannal, ez azonban – ahogyan a kettejük közt lévõ társadalmi szakadék sem – nem akadályozta meg õket abban, hogy elválaszthatatlan barátokká váljanak. Együtt jártak fogathajtó versenyekre, vad pánikat rendeztek, és fáradhatatlanul heccelték a nehézfejû kiképzõ altiszteket. A fõkolompos azonban mindig Mako volt. Han óvatosabb volt, egyetlen pillanatra sem felejtette el, milyen keményen meg kellett dolgoznia, hogy felvegyék az Akadémiára. Mindig nagyon vigyázott rá, hogy ne kapják el; Mako, tisztában lévén azzal, hogy az apja kapcsolatai révén gyakorlatilag érinthetetlen, semmitõl nem riadt vissza.

Az Akadémia kabalaholdjának felrobbantása volt a legnagyobb, és egyben utolsó “csínytevése”.

Han tudott róla, hogy Mako készül valamire – valami nagy bulira. Mako õt is be akarta vonni, Han azonban, arra hivatkozva, hogy készülnie kell a következõ napi vizsgára, nemet mondott neki. Ha sejtette volna, hogy Mako miért akar betörni az Akadémia fizikalaborjába, biztosan megpróbálta volna lebeszélni õrült tervérõl.

Azon az estén, míg Han “A hipertéri csapatszállítás gazdasági oldala” címû tanulmányát ina, Mako behatolt Cal-Meg professzor laborjába, és ellopott egy gramm antianyagot. Ezután elkötött egy egyszemélyes ûrkompot és egy ûrruhát az Akadémia hangárjából, s felszállt.

Leszállt a kabalahold felszínén – ez volt a legközelebbi a Carida három kísérõje közül – és elhelyezte az antianyagot tartalmazó kapszulát a hatalmas akadémiai pecsét közepén, amelyet még évtizedekkel korábban, a letûnt Köztársaság idején véstek lézerrel a kõzetbe. Mako – szerencséjére – az ûrbõl, távirányítással robbantotta fel a töltetet. Késõbbi bevallása szerint a pecsétet akarta lerobbantani a holdról.

Mako azonban alulbecsülte az antianyag erejét. Nemcsak a pecsét, hanem az egész hold felrobbant, az udvaron sorakozó kadétok szeme láttára.

A gyanúsítottak közt természetesen Mako is ott volt. Olyan sok turpisságot követett már el, hogy a tisztek rutinszerûen elõvették, valahányszor rendbontás történt. A törmelék még szét sem oszlott a Carida körül – ahol fokozatosan egy egyenetlen gyûrût hozott létre –, mikor a tettes már a vizsgálóbizottság elõtt állt.

Hant is elõvették, õt azonban igazolni tudta egy barátja, aki épp a betörés idõpontjában jött át hozzá, hogy asztrofizikából korrepetáltassa magát. Han alibije megingathatatlan volt.

Mako nem mondhatta el ugyanezt magáról.

A kihallgatáson azzal gyanúsították, hogy terrorista, aki a bomlasztás szándékával vetette fel magát a kadétok soraiba. Han, hogy tisztázza Makót eme nevetséges vád alól, önként vállalta, hogy igazságszérum hatása alatt vallomást tesz. A bizottság kénytelen volt elfogadni, hogy Mako egyedül cselekedett, és kizárólag csínytevés céljával. A terrorizmus vádja alól tehát felmentették, de többé nem maradhatott az Akadémián.

A szenátor – mint mindig, ha a fia bajba keverte magát ezúttal is megjelent, de már õ sem segíthetett. Jobb híján “pénzsegélyben” részesítette a fiát, remélve, hogy az, ha már katonatiszt nem lehet belõle, megalapozhatja magát az üzleti életben. Honnan is sejthette volna, hogy a fia hajóra és csempészárura fogja költeni a tõle kapott tõkét? Mako ezután felszívódott, de Han tudta, hogy Spince pajtás nem az a fajta fickó, aki csak úgy eltûnik a süllyesztõben. Mako aztán nem. Ha valahol kaland és jó pénz van kilátásban, akkor ott meg fogja találni Makót.

Han biztos volt benne, hogy a Nar Shaddaan a nyomára fog bukkanni.

A Stellar Princess már a bolygóméretû égitest közelében járt – a Nar Shaddaa átmérõben közel egyharmada volt a hatalmas Nal Huttának. Még mindig nehéz volt kivenni a részleteket a pajzs, és immár az alatta villogó fények miatt. Ahogy a hajó közelebb ért, a ködös pajzsfelület egy része hirtelen eltûnt. A Stellar Princess átsiklott a nyíláson, és pillanatokkal késõbb belépett az atmoszférába.

Han most már láthatta a villogó fények forrásait: óriási hologramok voltak, melyek árukat és szolgáltatásokat reklámoztak. Az egyik elég közel volt ahhoz, hogy Han elolvashassa.

“Partnerek minden fajból – szerezze meg õket nálunk! Bármit bárkivel! Ön adja a kreditet, mi adjuk a testet és az élvezetet!”

Remek kis helynek ígérkezik, gondolta gúnyosan Han. Látott már korábban is bordélyházakat reklámozó hirdetéseket, de ennyire közönségeset még nem.

A felszín vészesen közeledett, de bármerre nézett Han a panorámateremben, egyetlen ülést sem látott, ahova beszíjazhatta volna magát. Aztán feltûnt, hogy a többi utas egyáltalán nem zavartatja magát. Mindenki megragadta a hozzá legközelebb esõ fogódzót, és egykedvûen várták, hogy a Stellar Princess talajt érjen. Han a vukira nézett, vállat vont, és õk is ugyanazt tették, mint a többiek. Han tapasztalatból tudta, hogy jóval nehezebb utasként elviselni a landolást, mint pilótaként. Ha valakinek le kell tennie egy hajót, akkor nincs ideje arra, hogy a kényelmetlenségekkel foglalkozzon.

Néhány másodperccel késõbb a hajó megrázkódott, majd megállapodott a betonplaccon.

Han és Csubakka a többi utassal együtt a légzsilip felé indult. Míg arra vártak, hogy kiengedjék õket, Han szemügyre vette az utastársait. Egytõl egyig marcona képû, elszánt tekintetû lények voltak. Többségükben férfiak, de akadtak köztük nõk is, akik még az elõbbieknél is veszélyesebbnek látszottak. Családokat, párokat nem lehetett látni, ahogyan öregeket sem.

A barabel tökéletesen beleillene a képbe, gondolta Han, miközben észrevétlenül megtapogatta a sugárvetõjét.

A légzsilip ajtaja oldalra siklott, és az utasok letódultak a rámpán. Han beleszippantott a levegõbe, és elfintorodott. A háta mögött Csubi felnyüszített.

– Tudom, hogy bûzlik – dünnyögte Han. – Jobb lesz, ha hozzászoksz, pajtás! Itt leszünk egy ideig.

Csubakka sóhaja többet mondott minden ékes vuki kifejezésnél.

Han nem akart tapasztalatlan jövevénynek látszani, ezért igyekezett minél kevesebbet bámészkodni. Amikor végre alkalma nyílt észrevétlenül körbevizslatni a környezetét, ugyanaz a látvány fogadta, mint annak idején, amikor elõször tette a lábát a Coruscantra: épületek, felhõkarcolók, tornyok, mozgójárdák és leszállópályák tömkelege, sehol egy talpalatnyi szabad terület. Az egész bolygó egy végtelen betonerdõ volt, melynek lombjait rikító holografikus hirdetésekkel aggatták tele.

A hasonlóság azonban csak addig tartott, míg alaposabban szemügyre nem vették a helyet. A szomszédos utcákat, noha a hold egyik felsõ szintjén voltak, össze sem lehetett hasonlítani a Coruscant – vagy ahogy újabban emlegették, a Birodalmi Központ – felsõbb szintjeivel.

A Coruscant “teteje” tiszta volt, épületei mûalkotásszámba mentek, és elég távol voltak egymástól ahhoz, hogy még a tövükbe is bõséges napfény jusson. Piszkot és elhanyagolt épületeket csak akkor látott az ember, ha néhány száz szinttel lejjebb ereszkedett. A Nar Shaddaa legfelsõ szintje azonban olyan volt, mint a Coruscant legmélyebb bugyrai. Ha ez a legfelsõ szint, nézett le borzongva egy graffitival dekorált betonszakadék mélyébe Han, akkor milyen lehet odalent? Egyszer már járt a Coruscant egyik legalsó szintjén, és amit ott látott, az elég nyomasztó volt ahhoz, hogy örökre távol tartsa a bolygóméretû városok alsó szintjeitõl.

A Nar Shaddaanak azonban még az égboltja sem volt biztató, barnás színével minduntalan arra ösztönözte a határtalan kékhez szokott jövevényt, hogy lekapja nem létezõ napszemüvegét. Ebben az égi pocsolyában fürdött a Nal Hutta, kövéren és lomhán, mint azok a lények, melyek otthonuknak nevezték. Legalább tíz fokot elvett az égbõl, amibõl Han arra következtetett, hogy a Nar Shaddaan két éjszaka lehet: az egyik akkor, amikor a hold adott része elfordul a naptól, a másik pedig akkor, amikor a Nal Hutta napfogyatkozást okoz. A bolygó iszonyatos méretébõl adódóan a teljes napfogyatkozás akár órákig is eltarthatott.

Csubi felnyögött, aztán nyüszített egy rövidet.

– Úgy van, pajtás – helyeselt Han. – A Coruscanton legalább fákat és díszcserjéket ültettek. Igaz, ezen a bûzgolyón úgysem maradnának meg a növények. Õszintén remélem, hogy ez a penészre is vonatkozik.

Elindultak a pályáról levezetõ rámpán. A rámpa véget nem érõ csigavonalban haladt lefelé a torony mellett. Ahogy ereszkedtek, és a szomszédos felhõkarcolók fokozatosan eltakarták elõlük az eget, úgy vált egyre sötétebbé a rámpa környéke. A többi utas már régen eltûnt, már csak ketten voltak a lépteiktõl visszhangzó félhomályban. A gyéren elhelyezett, halvány világítótestek reménytelenül alulmaradtak az árnyékkal vívott küzdelemben, óvatosságra intve Hant.

Mintha egy hatodik érzéke vezérelte volna, épp abban a pillanatban tapogatta meg biztonságérzetet adó sugárvetõje agyát, amikor a semmibõl kicsapott a kékeszöld energiasugár.

Han reflexei mindig is gyorsak voltak, és a tudat, hogy újból vadásznak rá, csak még jobban felpörgette. Mielõtt még a sugár szétkenõdött volna a falon, Han hasra vetette magát, és lejjebb gurult a rámpán. Mire megpillantotta a támadót egy köpcös, szõrös arcú emberszabásút –, már kezében volt a fegyver. Tétovázás nélkül lõtt, majd automatikusan odébb ugrott, hogy ne legyen a torkolattûz helyén, és a falhoz lapult. A támadó – Han úgy sejtette, bothai – közelében jókora kráter keletkezett a betonban, de mellétalált.

Csubakka felüvöltött. Han a barátjára pillantott; Csubakka, a fal ívétõl fedezve, egyelõre biztonságban volt. Han intett neki, hogy maradjon veszteg. Csubakka izgatottan elõrefelé bökött a nyílpuskájával.

Mit akar ezzel?, tûnõdött Han. Csubi türelmét vesztve elordította magát. Annak, aki nem ismerte a vuki nyelvet, a hang egyszerû dühödt ordításnak tûnhetett. Han azonban megértette.

Elrugaszkodott a fal mellõl, és vaktában leadott két lövést. A válasz nem maradt el. Kékeszöld bénító sugár sistergett el mellette. Han felüvöltött a fájdalomtól, majd kétrét görnyedve elejtette a pisztolyát, és elterült a betonon. Remélem, mûködni fog…

Gyors, határozott léptek közeledtek…

…aztán egy pendülés hallatszott, majd rögtön utána egy hangos dübbenés és egy elfúló halálhörgés.

Han oldalra gurult és felpattant, még idejében ahhoz, hogy összerogyni láthassa a támadóját. A bothai szõrös arca eltorzult a fájdalomtól, ujjai egy füstölgõ lyukat markolásztak a mellkasán.

Egy fejvadász. Han felismerte a fajtáját, bármilyen fajhoz is tartozott. A férfi rándult még egyet, aztán mozdulatlan maradt.

Han a társára nézett és elismerõen bólintott.

– Szép lövés volt, Csubi. Kösz.

A halott mellé lépett, és lábával a hátára fordította. A szõrös arc öregesen puhává ernyedt a halálban. Han megnézte a sebet.

– Ez olyan, mintha rászegezted volna a névjegyed, Csubi. Nem sok vuki fordulhat meg errefelé, ezért javaslom, tüntessük el a nyílvesszõ nyomát.

Célba vette a sebet, elfordította a fejét, és lõtt. Amikor újra odanézett, a bothainak már alig volt mellkasa, és persze már semmi nem utalt arra, hogy “eredetileg” nyílpuska végzett vele.

Han átkutatta a fejvadászt. Néhány kreditet talált, és az egyik zsebében egy felhívást, amely arra ösztönözte a kalandos kedvûeket, hogy hét és fél ezer kredit vérdíjért fogjanak el és élve szállítsanak le egy bizonyos Han Solót, aki megbízható információk szerint a Nar Shaddaara tart.

Han elolvasta a “körözést”, majd a zsebébe gyûrte.

– Ennek fele se tréfa, Csubi. Nyakig benne vagyunk a pácban.

– Hrrrmmmnnn…

Han nem tudta, mit tegyen a bothaival. Semmisítse meg a holttestet? Vagy hagyja itt, figyelmeztetõ jelnek? Esetleg rejtsék el valahova, ahol jó ideig nem találhatják meg?

Rövid latolgatás után úgy döntött, hogy egyszerûen itt hagyja – a látványa talán elveszi az újabb szerencselovagok kedvét attól, hogy rá vadásszanak. A lefelé vezetõ út hátralevõ részét egymást fedezve, “hátsó, elõre fuss” rendszerben tették meg, mivel nem tudhatták, hogy van-e a bothainak társa, de senki nem próbálta útjukat állni.

Néhány perccel késõbb egy Nar Shaddaa-i utcán bukkantak elõ. Felléptek a mozgójárdára, és miközben hagyták, hogy magával ragadja õket, szétnéztek.

Nar Shaddaa egy holdkóros által tervezett háromdimenziós kirakójátékra hasonlított leginkább. Légi járdák szövevényes sokasága és meredek rámpák kötötték össze mindegyik épületet mindegyikkel. Tucatnyi világ építészeti stílusa tolongott egymás mellett, ügyet sem vetve a másikra. Kupolák, tornyok, boltívek, hatalmas kockák, parabolák… a formák rengetege elszédítette az embert. Dúrbeton, acélüveg és egyéb, Han számára ismeretlen épületanyagok keveredtek mocsokkal és graffitikkal. A falakra festett szövegek és képek némelyike több emelet magas volt.

A nagyobb épületek jelentõs részét évtizedekkel korábban építhették, amikor Nar Shaddaa még jó nevû üdülõhely volt, ahová a galaxis minden részébõl érkeztek a gazdagok kipihenni a kredithajhászás fáradalmait. Az egykoron fényûzõ luxusszállókat kifosztották és nyomortanyákká degradálták. Az utcák és sétányok folyamatosan ki voltak téve a felsõbb szintekrõl alázúdított hulladékok záporának, a levegõ pedig legalább annyira bûzlött, mint a Nal Hutta mocsarai.

A megszámlálhatatlan faj ételeinek illata állandó harcban állt a csatornák bûzével, a halálos fûszerek és egyéb drogok bódító szagfelhõivel. Az ûrjármûvek elhasznált hajtóanyagainak a füstje mindenütt jelen volt, akárcsak maguk a hajók.

A szállodák és kaszinók egy része még mindig mûködött fõként azok, melyeket a hutt lordok tartottak kézben. Az utcák tömve voltak lehajtott fejû, egymás tekintetét kerülõ járókelõkkel. Látszólag senki nem törõdött a másikkal, de Han jól ismerte ezt a magatartásformát: valójában mindenki éberen figyelt, lesve a kedvezõ alkalmat – bármire, amibõl profitálni lehetett. Szinte mindenki fegyvert viselt, a droidokat leszámítva.

Han éhes volt, de az utcai árusok által kínált ételek egyike sem volt ismerõs számára.

– Állítólag lennie kell egy koréliai szektornak – mondta Csubinak. – Talán oda kellene mennünk. – Nem mert eligazítást kérni a helyiektõl, nyilvánvaló okokból, de szerencsére néhány perccel késõbb megpillantott egy ponyvatetõre festett hirdetést (a legtöbb bódé és épület elõtt ponyvatetõk húzódtak, hogy megvédjék a járókelõket a fentrõl potyogó szeméttõl), mely hét nyelven hirdette: INFORMÁCIÓBRÓKER.

Han lelépett a mozgójárdáról, és Csubival a nyomában a bódé felé indult. Az “információbróker”, mint kiderült, egy vénségesen vén twi’lek nõ volt, olyan öreg, hogy a csápjai összezsugorodtak és csomósak voltak a kortól. Szúrós tekintettel végigmérte Hant, aztán a saját nyelvén megkérdezte:

– Mit akarsz tudni, pilóta?

Han elõvett egy félkredites érmét, és a pultra tette, de nem vette le róla a kezét.

– Két dolgot – felelte Basic nyelven. – Elõször is, hogyan lehet minél hamarabb és minél biztonságosabban eljutni a koréliai szektorba… – megvárta, hogy a nõ bepötyögje az õskori adatmodulnak a kérdést – …másodszor pedig az érdekelne, hogy hol található egy Mako Spince nevû csempész.

A twi’lek vénasszony “elõvillantotta” barnás, törött fogait.

– Az elsõ kérdésedre itt van ez – rikácsolta, és egy dinamikus lapot nyomott Han kezébe. A lap egy térképrészletet tartalmazott, melyen villogó vörös nyíl jelezte: “Ön most itt van.”

Han bólintott.

– Rendben. És mi a helyzet Makóval?

– Menj oda, koréliai! – somolygott a nõszemély – Kérdezõsködj bárokban, bordélyokban, játékbarlangokban! Nem fogod megtalálni õt, de õ majd megtalál téged, pilóta.

Han kedvetlenül elvigyorodott.

– Igen, ez Makóra vall. Jól van, megérdemli. – Felemelte a mutatóujját az érmérõl, s az egy pillanat múlva úgy eltûnt, mintha sohasem lett volna ott.

A vénasszony ráncos szemgödrébõl vörös, különös fényben izzó szemekkel méregette Hant.

– Jóképû vagy, pilóta – mondta, és szemérmesen elmosolyodott. Hátborzongató látványt nyújtott odvas fogaival. Oodonnaa öreg, de tele van életerõvel. Érdekel, pilóta? Egyik csápja felemelkedett aszott válláról, és hívogatóan megrándult.

Han szeme elkerekedett. Xendor talpnyalóira, ez fel akar szedni engem! A csáp vége begörbült, mint egy hívogató emberi mutatóujj. Han lángoló arccal elhátrált.

– Izé… köszönöm, de nem, asszonyom. Nagy megtiszteltetés, de… khm, én… fogadalmat tettem. Szüzességi fogadalmat, tudja.

A nõt inkább mulattatta a visszautasítás, mintsem bosszantotta. Barátságosan integetett Hannak, aki sarkon fordult, és elvágtatott. Csubakka vihogva követte.

– Befognád? – mordult rá Han. – Tudod, mikor fogom megint kockára tenni érted a karrierem…

Csubi ettõl csak még hangosabban röhögött.

Az öregasszony térképe jól funkcionált, az utcanévtáblák azonban sok helyen hiányoztak, vagy felcserélték õket tréfás kedvû csibészek. Ennek ellenére két órával késõbb elérték a koréliai szektort. A jellegzetesen koréliai épületek látványa és a kávéházakból kitóduló illatok, ha csak egy pillanatra is, biztonságérzettel töltötték el Hant.

– Menjünk, harapjunk valamit! – vette az irányt a többieknél egy hajszállal tisztábbnak tûnõ bisztróterasz felé.

Letelepedtek egy hajdan fehér asztal mellé, és rendeltek. Han traladongulyást kért, és mikor kihozták, elégedetten állapította meg, hogy ízletes, majdnem olyan, mintha az anyabolygón fõzték volna. Csubakka egy hatalmas tál salátával és egy félig sült traladonbordával birkózott.

Miután bekebelezte az ételt, Han hátradõlt, és egy korsó sört kortyolgatva megpróbálta eldönteni, elégedett-e a helyiek serfõzõ tudásával vagy inkább mégsem. Amikor a felszolgálódroid megjelent a számlával, Han megkérdezte:

– Mako Spince. Nem láttad errefelé? Átlagos testmagasság, széles váll, rövid, halántéknál õszülõ haj.

A droid megcsavargatta a fejét.

– Nem, uram, nem láttam az ön által leírt személyt.

– Azért mondd csak meg a fõnöködnek, hogy érdeklõdtem utána! – utasította Han. Felhajtotta a maradék sörét, aztán felszedelõzködtek Csubakkával. A másodlagos éjszaka rohamléptekkel közeledett, ahogy az Y’Toub eltûnt a Nal Hutta széles tányérja mögött, az igazi éjszaka azonban még messze volt. A kigyúló utcai lámpák láttán Han azon tûnõdött, vajon hozzá lehet-e szokni a negyven standard óráig tartó éjszakákhoz; bár a dolognak nem volt igazi jelentõsége, hiszen a holdméretû város soha nem aludt.

Han a “Csempészek kuckójá”-ban is kérdezõsködött, de természetesen senki sem látta Mako Spince-t. Ugyanilyen eredménnyel jártak a “Szerencsecsillag”-ban – amely valaha egy elegáns és csillogó kaszinó volt –, majd három bárban. Han már kezdett hozzászokni a “nem” szóhoz. Valahányszor elhangzott, sóhajtva kifordult az ajtón, és átballagott a következõ kudarca helyszínére.

A “Csempészek rejteké”-be.

A “Korélia kávéház”-ba.

Az “Aranygömb”-be.

Az “Egzotikus Excentrikus”-ba (ÉLÕ táncosok! ÉLÕ mûsorok!)

Az “Üstökös” kaszinóba.

A “Részeg dobos”-ba.

A sok járkálástól és rámpán való fel-le mászkálástól kezdett megfájdulni a lába. A Nar Shaddaan közlekedni szárnyak vagy hátra csatolható rakétamotor nélkül szinte reménytelen volt. Ott álltál egy teraszon, veled szemben, tõled tíz méterre az elérni kívánt épület, és mégis egy negyedóráig kellett mászkálnod, rámpáról le, rámpára fel, hogy végre-valahára odaérj.

Egyes épületek közé drótkötelet feszítettek, de Han annyira azért nem volt elkeseredve, hogy puszta kézzel tornázza át magát az olykor száz emelet mély szakadékok felett.

Az átjárókat sem vette mindig igénybe. Ha úgy látta, hogy még a többinél is rosszabb állapotban vannak, inkább visszafordult, és a kerülõutat választotta. A legtöbbjük õt talán elbírta volna, de Csubakkát biztosan nem.

Már-már azon volt, hogy feladja a keresést, és maradék energiáját inkább arra fordítja, hogy valami olcsó szállást kerítsen. Már tizenkét órája volt, hogy felébredt a rémálomból a Stellar Princess fedélzetén; legfõbb ideje volt ejtõzni egyet.

Elfordította a fejét, hogy felvesse az ötletet Csubakkának, amikor kinyúlt egy kéz a szomszédos sikátorból, és megragadta a torkát. A kéz behúzta az árnyékba, és egy izmos emberi testnek préselte. Han érezte, hogy egy sugárvetõ csövét nyomják a halántékának.

– Egy lépést se – mondta egy egykedvû hang Csubakkának –, vagy átrendezem a barátod idegpályáit!

A vuki lefékezett, és vicsorogva bár, de engedelmeskedett a parancsnak.

Han ismerte ezt a hangot. Szólni akart, de nem kapott elég levegõt, hogy ezt meg is tehesse.

“Mako!”, akarta mondani, de csak egy “Maa”-ra futotta.

– Hiába hívod anyucit – mordult rá a hang. – Most pedig áruljátok el, Xendor szerelmére, hogy kik vagytok, és miért kérdezõsködtök utánam?

Han nyelt és tátogott, de beszélni nem tudott.

Csubakka morogva fuldokló barátjára mutatott.

– Haaannn – erõltette ki magából az emberi hangokat. Haaannn…

– Mi? – kérdezte döbbenten a hang. – Han?

Elengedte Hant, és maga felé perdítette. Han – végre – majdnem lélegzetvételhez juthatott; de csak majdnem, mert támadója, aki tényleg Mako Spince volt, olyan szorosan magához ölelte, hogy még a maradék levegõt is kipréselte tüdejébõl.

– Han! Kölyök, el sem bírod képzelni, mennyire örülök neki, hogy újra láthatlak! Hogy vagy öreg csibész? – Egy vaskos tenyér a fiatalabbik koréliai lapockái közé csattant.

Han mondani akart valamit, de csak tátogni tudott. Mako segítõkészen megveregette a hátát, ami persze nem segített a helyzeten.

– Mako… – nyögte ki végül Han. – Régen volt. Megváltoztál.

– Akárcsak te – felelte a barátja.

Szemügyre vették egymást. Mako haja megnõtt, a vállát seperte, és még több szürkét lehetett látni a fekete közt. Szúrós, szigorú bajuszt növesztett, és megizmosodott, fõként vállban. Állkapcsán vékony heg húzódott végig. Han õszintén örült neki, hogy barátok. Az új Mako nagyon úgy nézett ki, mint akivel ajánlatos jóban lenni. Az egykori kadét kopott, vákuumbõr gyakorlóruhát viselt. Ez a hihetetlenül vékony anyag olyan szívós volt, hogy még légüres térben is meg tudta tartani a belsõ nyomást.

A két barát egy darabig szótlanul méregette egymást, aztán hirtelen mindkettõjükbõl elõtörtek a kérdések. Elnevették magukat.

– Egyszerre csak egy! – javasolta Mako.

– Rendicsek – bólintott Han. – Te kezded.

Pár perccel késõbb már egy kocsmában ültek, szorgalmasan olajozgatva a torkukat, hogy a társalgás hibátlan lehessen. Miután meghallgatta Han történetét, Mako közölte: õ mindig is tudta, hogy Han elõbb vagy utóbb faképnél fogja hagyni azokat a seggfejeket.

– Jól ismerlek, Han. Te ki nem állhatod a rabszolgatartókat. Emlékszem, már attól is a plafonon voltál, ha megpillantottál egy birodalmi rabszolgavadász-különítményt. Nagy hibát követtek el, amikor rabszolgahajcsárt akartak faragni belõled. Ragyogó karriert futhattál volna be.

Han bánatában meghúzta a második korsó alderaani sört.

– Túlságosan is jól ismersz – mondta elgondolkozva. – De hát mit tehettem volna, Mako? Nyklas meg akarta ölni Csubit!

Mako jégkék szemébõl szokatlan melegség áradt.

– Nem tehettél mást, kölyök.

– Na és veled mi újság, Mako? Hogy megy az üzlet? – váltott témát Han.

– Virágzik, Han. A Birodalom által bevezetett korlátozásoknak köszönhetõen halálra keressük magunkat. Már nemcsak a fûszer hoz a konyhára, hanem sók egyéb is. Fegyverek, fegyveralkatrészek, energiacellák, drága parfümök, aszkázsiai kelmék, s a többi. Ha az öreg Palpatine tudná, mennyire elégedetlenek egyes világok, egyetlen nyugodt éjszakája sem lenne.

– Ez azt jelenti, hogy szükség van pilótákra? – kérdezte reménykedve Han. – Tudod, hogy jó vagyok, Mako.

Mako egy újabb kört rendelt a, felszolgálódroidtól.

– Kölyök, te egyike vagy a legjobbaknak, és ezt közölni is fogom az arra érdemesekkel. – Mako a barátja vállára csapott. – Badure nem véletlenül nevezett téged “Fürgé”-nek. De mondok neked valamit! Nem lenne kedved nekem dolgozni? Szükségem lenne egy jó másodpilótára, és így legalább be is vezethetnélek a megfelelõ körökbe. A többi csempésszel is megismertetlek. Mindig akad köztük valaki, akinek elkel a segítség.

Han habozott.

– Csubi is jöhet?

Mako leöblítette a torkát sörrel, aztán vállat vont.

– Tud lõni? Szükségem lenne egy megbízható ágyúkezelõre.

– Hogyne – blöffölt Han. Csubi halálosan pontosan célzott, ha nyílpuskáról volt szó, az ágyúk kezelését azonban alig egy hónapja gyakorolta. – Tud lõni.

– Akkor ezt megbeszéltük. Figyelj csak, kölyök, találtatok már magatoknak parkolóhelyet?

A “parkolóhely” a csempészek nyelvén szobát vagy lakást jelentett. Han megrázta a fejét a helyiség egy pillanatra megperdült körülötte. – Reméltem, te majd ajánlasz nekünk valami tisztességes helyet. De ne legyen túl drága.

– Hát persze! – mondta akadozó nyelvvel Mako. – De miért ne jöhetnétek hozzám egy-két napra, míg rendezõdnek a dolgaitok?

– Nos… – Han a vukira sandított. – Ugye kedved lenne hozzá, pajtás?

– Hrrrnnnnnnn!

Mako nagyvonalúan kifizette az italt, aztán felszedelõzködtek, és Mako “parkolója” felé vették az irányt. A két koréliai meglehetõsen rozoga állapotban volt a sörfogyasztás következtében, de Mako biztosította õket, hogy nem kell messzire menniük. Lejjebb mentek néhány szinttel. A környék, mint arra Han számított, még az eddig látottaknál is lepusztultabb volt.

– Ne adj a látszatra! – mutatott körbe Mako. – Bõven van hely a lakásomban, és tisztességesen fel van újítva. Az itteni lakások jóval kevésbé vannak kitéve a tolvajok és a betörõk támadásainak, mint a fentiek – bökött felfelé a hüvelykujjával.

Han igazat adott neki magában. Betörõkorában õ is messze elkerülte volna a környéket. A hely nem sokat ígért. Részegek dülöngéltek az épületek tövében, és a mozgójárdák sehol sem mûködtek. Koldusok és zsebtolvajok méregették õket, de nem mertek közeledni – Csubakka magára öltötte legádázabb, “hagyj békén, vagy kitépem a karodat” arckifejezését.

Aztán mégiscsak megmozdult valami, amit Han elõször csak egy rongykupacnak nézett. A rongyok közül egy csonttá soványodott emberi kéz nyúlt ki, majd egy horgas orr és egy fogatlan száj tûnt elõ. Egy pillanatra a szemek is megcsillantak…

Ó, ne! Már megint?! Mi bújt ezekbe a Nar Shaddaa-i vénasszonyokba? Mindegyiknek fiatal pilótára fáj a foga?

Han ki akart térni, a szesz azonban lelassította a reflexeit. Egy második, karomszerû kéz lõtt ki a rongyok közül, és elkapta a csuklóját.

– Elmondjam a jövõjüket, jó urak? Akarják tudni a jövõjüket? – A hang éles volt és reszelõs, s Han nem tudta hova tenni az akcentusát. – Vima, a Naplovag leszármazottja elõre látja a jövõt, jó urak! Egy kreditért elmondja, mi vár önökre.

– Eresszen el! – Han megpróbálta kirántani a kezét a piszkos karom szorításából, de a vénasszony meglepõen erõs volt. Nem akart bénító lövést leadni a szipirtyóra, mert amilyen vén volt, akár meg is ölhette volna vele, ezért elõkapart egy kreditet, és az ölébe hajította. – Tessék! Fogja a kreditet, és hagyjon békén!

– Vima nem koldus – jelentette ki sértõdötten az öregasszony – Megdolgozik a kreditért. Vima elõre látja a jövõt! Igen, Vima mindent tud…

Han felsóhajtott. Ez legalább nem akart ajánlatot tenni neki.

– Jól van, akkor halljuk – mondta durván.

– Ah, fiatal kapitány… – énekeke rikácsoló hangján az öregasszony. Kinyitotta Han tenyerét, szemügyre vette, aztán felnézett a férfi szemébe. – Oly fiatal vagy… és oly sok minden vár reád. Hosszú, hosszú út. Elõször a csempészek útja, aztán a harcosé. Dicsõség fogja övezni tetteidet majdan, ó, igen. De elõször árulással kell szembenézned. Az fog elárulni, akiben bízol… – A tekintete Makóra siklott, aki erre kínosan feszengeni kezdett.

– Szóval el fognak árulni – ismételte meg türelmetlenül Han. – És gazdag leszek-e valaha? Inkább errõl beszélj.

– Ahhhhihi – vihogott velõtrázóan a vénasszony – Igen, ifjú kapitány. Gazdag leszel… de csak akkor, amikor ez már nem is fog érdekelni.

Han elröhögte magát.

– Még hogy engem? Nagymama, engem semmi más nem érdekel, csak a gazdagság!

– Igen, ez igaz. Sok mindenre képes leszel a pénzért. De még többre a szerelemért.

– Remek – csattant fel Han. – Elég, eddig hallgattam a zagyválásodat, és nem tovább! – Azzal egy erõs rántással kitépte a kezét az öregasszony szorításából. – Köszönet a semmiért… félcédulás boszorka. Legközelebb nehogy megszólíts!

Egy bizonytalan hátraarcot csinált, és morgolódva folytatta útját. Mako és Csubakka remekül szórakoztak a háta mögött. Hant elfutotta a méreg. Az a vénasszony bolondot csinált belõle!

Aztán lába alatt a beton kezdett cseppfolyóssá válni, és Han már csak arra tudott gondolni, milyen jó lesz kinyújtózni, ha végre ledobhatja magát valahol Mako lakásában. Nem is emlékezett rá, hogyan kapaszkodott fel az épülethez vezetõ rámpán, és hogyan került ágyba.

Mire másnap reggel, egy hosszú és mély alvás után magához tért, már nem is emlékezett az öregasszonyra, sem annak jóslatára.

Aruk, a hutt azt csinálta, amit a legjobban imádott az egész univerzumban: a profitját számolta. A hatalmas hutt lord, a Besadii klán és kajidic vezére az adatmodulja fölé görnyedt, és vaskos ujjaival a billentyûzetet püfölte. Arra volt kíváncsi, hogy évi húsz százalék növekedéssel számolva hogyan fog kinézni a nyeresége három év múlva.

Az eredményként kapott grafikon és a mellette szereplõ összeg láttán halkan, elégedetten elbömbölte magát.

– Heh, heh, heh – nevetgélt tágas irodája magányában. Rajta kívül senki nem tartózkodott az irodában, leszámítva kedvenc írnokát, aki az egyik sarokban csillogva engedelmesen várta, hogy gazdája felébressze kényszerpihenõjébõl.

Aruk újra leolvasta az összeget, és pislogott néhányat, mint aki nem akar hinni a szemének. Öreg hutt volt, közel kilencszáz éves, s ennek megfelelõen olyan testes, mint a legtöbb tehetõs fajbéli. Önerejébõl nehezen tudott mozogni, így nem is fárasztotta magát ezzel, annak ellenére, hogy orvosa figyelmeztette, a mozgáshiány elõbb-utóbb komoly keringési panaszokat fog okozni. Ehelyett antigravitációs szánjával közlekedett. Aruk szánja a legjobbfajta volt, amit pénzzel meg lehetett venni. Márpedig pénzben a Besadii kajidic feje sosem szenvedett hiányt.

Aruk ennek ellenére nem tartozott azon élvhajhász huttok közé, akik semmilyen élvezetet nem tagadtak meg maguktól. Igaz, ínyenc volt, és gyakran nagy étkû, de egyes huttokkal ellentétben nem tartott fenn egész rabszolga-ármádiát csupán csak azért, hogy legszélsõségesebb óhaja is azonnal teljesíthetõ legyen.

Aruk hallott róla, hogy Jiliac unokaöccse, Jabba néhány táncos embernõt – embereket! – tartott láncon, hogy mindig a közelében legyenek. Aruk undorítónak és hutthoz méltatlannak tartotta az efféle szeszélyeket. A Desilijic klán tagjai mindig is nagy élvhajhászok voltak. Jiliac ízlése egy fokkal jobb volt, mint a Jabbáé, de õ is éppoly mohón habzsolta az élet “örömeit”, mint unokaöccse.

Ezért fogunk mi felülkerekedni, gondolta Aruk. A Besadii klán tagjai képesek az önmegtartóztatásra, ha céljaink úgy kívánják.

Ennek ellenére tudta, hogy nem lesz könnyû dolga. Jiliac és Jabba okosak voltak és könyörtelenek, klánjuk pedig ugyanolyan erõs és gazdag volt, mint az övé. A két klán évek óta versengett a legnagyobb hasznot hozó üzletekért, és egyikük sem válogatott az eszközökben. Merénylet, a másik klán tagjainak elrablása, szabotázsakciók – egyik sem hiányzott az alkalmazott módszerek palettájáról.

Aruk azzal is tisztában volt, hogy Jiliac és Jabba bármire képesek – a legnagyobb ütõkártyát azonban a pénz jelentette, márpedig az ylesiai projekt rengeteg pénzt hozott a Besadii klán kasszájába.

Hamarosan, fûzte tovább a gondolatait Aruk, olyan sok pénzünk lesz, hogy örökre leseperhetjük õket a Nal Hutta felszínérõl Úgy, ahogy azt a hozzájuk hasonló élõsködõkkel tenni szoktuk. Már nem kell sok, és a Besadii klán kezében fog összpontosulni minden hatalom a Nal Huttán.

Aruk és halott testvére, Zavval találták ki, hogy vallási telepeket hoznak létre az Ylesián, és a zarándokokat rabszolgaként dolgoztatva eladható végtermékké alakítják a nyers fûszert. Egyetlen akadály volt már csak, mégpedig a rabszolgalázadás lehetõsége. Ekkor állt elõ Aruk az Egy és a Minden, illetve a Megvilágosulás ötletével.

A legtöbb hutt ismerte a t’landa tilek azon képességét, hogy melegséget és kéjérzést tudnak közvetíteni a legtöbb humanoid faj elméje felé, de Aruk zseniális találmánya volt úgy felhasználni ezt, mint jutalmat egy fárasztó fûszergyári nap után.

Már csak ki kellett találnia hozzá egy hitvallást, íratnia kellett néhány himnuszt és imát, s máris kész volt az új “vallás”, amit az alacsonyabb rendû fajok egyedei szánalmas lelkesedéssel fogadtak.

A fûszergyárak nem is termelhettek volna jobban. Egyetlen év volt csupán, mikor az ylesiai vállalkozás nem hozott profitot: amikor az az átkozott koréliai Han Solo felrobbantotta a sensostimgyárat. Zavval is miatta halt meg, bár Aruk számára az igazi veszteséget a termelés kiesése jelentette. Nem tartotta különösebben érzéketlennek magát, amiért jobban sajnálta a pénzt, mint elvesztett testvérét. Nem, õ csak úgy reagált, mint minden normális hutt.

Aruk tekintete elidõzött az ylesiai vállalkozás költségvetésének egyik tételén. A hétezer-ötszáz kredites vérdíjon, amelyet Han Solo fejére tûztek ki. “Élve elfogni” – ez volt a legfontosabb kikötés. És “épségben leszállítani”.

Hétezer-ötszáz kredit. Kétezer-ötszázzal több, mint amikor elõször meghirdették. A jelek szerint Solo kemény diónak bizonyult. Nos, ez az összeg viszont elég magas volt ahhoz, hogy ne hagyja nyugodni a fejvadászokat. Bár Aruk ennél magasabb vérdíjakat is felajánlott már, Han Solo volt az egyetlen, akit ilyen fiatal létére ilyen sokra taksáltak.

De valóban szükséges volt többletet fizetni az “élve elfogni” kitételért? Aruk sok kínzást látott már, s habár közönnyel figyelte a szenvedést, soha nem lelt élvezetet más lények gyötrésében. Egyébként sem szentelt volna a koréliai Solónak túl sok idõt. Kivégeztette volna, és kész. Teroenza azonban más eset volt. A t’landa tilek bosszúszomjas lények voltak, és Aruk számára nyilvánvaló volt, hogy az Ylesia fõpapja mindaddig nem fog nyugodni, míg Han Solót lassan és könyörtelenül halálra nem kínozta. Ha ez a Solo a fõpap kezébe kerül, akkor a halál igazi megváltás lesz számára.

De érdemes-e ilyen sokat fizetnie csak azért, hogy Teroenza elégedett legyen? Aruk homlokán mély redõkbe gyûrõdött a bõr. Rövid tûnõdés után egy határozott “houf”-fal kiengedte tüdejébõl a levegõt. Rendben, engedélyezni fogja Teroenzának a vérdíj kifizetését. Hadd szórakozza ki magát Teroenza. A várakozás boldoggá fogja tenni a’ fõpapot, márpedig a boldog alárendelt produktív alárendelt.

Aruk ugyanakkor aggódott is Teroenza miatt. Nem volt kétséges, hogy valójában a t’landa til irányítja az ylesiai vállalkozást, bármennyire igyekeztek is annak az idióta Kibbicknek az odaküldésével leplezni ezt. Aruk elkomorodott. Az Ylesia a huttoké, következésképpen csakis egy hutt irányíthatja. Sajnos, Kibbick volt az egyetlen olyan magas rangú klántag, akit át lehetett irányítani. Azért sajnos, mert Kibbick, ehhez nem férhetett kétség, sült bolond volt.

Bárcsak merszem lenne odaküldeni Durgát. Õ elég ügyes és okos ahhoz, hogy elkormányozza a telepeket. És hogy megmutassa Teroenzának, kik az urai…

Durga Aruk egyetlen sarja volt. Még nagyon fiatal hutt volt, alig túl a törvényes beszámíthatóság korhatárán; csak százéves múlt, de már így is tízszer okosabb és intelligensebb, mint Kibbick.

Amikor Durga világra jött, a fél arcát elcsúfító sötét folt láttán a többi hutt arra ösztökélte Arukot, hogy dõljön rá a tehetetlen újszülöttre, és préselje halálra. Azt mondták, a testi hiba társadalmilag kitaszítottá fogja tenni a gyerkõcöt, sõt egyesek még odáig is elmentek, hogy szellemi fogyatékosnak állították be Durgát. Az õsi mondák az efféle születési jegyeket rossz ómennek tartották, ezért az öregek mindenféle szörnyûséget jósoltak arra az esetre, ha Durgát életben hagynák.

Aruk azonban lenézett apró, izgõ-mozgó ivadékára, és tudta, hogy a gyermek, ha felnõ, teljes értékû hutt lesz – okos, ravasz, és ha szükséges, kellõképpen könyörtelen. Úgyhogy felmutatta az ivadékát, és ellentmondást nem túróén közölte, hogy örökösévé nyilvánítja, akinek még szél sem legyintheti arcát az õ engedélye nélkül.

Gondoskodott róla, hogy Durga jó nevelést kapjon, és mindent megadott neki, amire egy cseperedõ huttnak szüksége lehetett. A fiatal hutt értékelte és viszonozta a szülõi odaadást. Szoros kapcsolat alakult ki kettejük közt, s ez a kötelék napról napra erõsebbé vált.

Aruk ezúttal sem mulasztotta el figyelmeztetni magát, hogy a nap egy késõbbi részében meg kell osztania Durgával az ylesiai vállalkozással kapcsolatos megfigyeléseit. Folyamatosan okította fiát, hogy az kész legyen átvenni a klán irányítását, ha õ már nem lesz az élõ huttok sorában.

A számjegyek olyan biztatóak, hogy ésszerû lenne a nyereség egy részét egy újabb zarándoktelep létrehozására fordítani. Hét telep sokkal több fûszert tud feldolgozni, mint hat. A misszionáriustevékenység is tovább fokozható; újabb t’landa til férfiakat vonhatunk be, hogy még több zarándokot csalogassanak az Ylesiára.

Aruk arról álmodozott, hogy egy szép napon a vállalkozást kiterjeszti egy második Ylesia rendszerbeli világra is. Ha õ nem is éri meg, hogy egyszerre két mûködõ, teljes gõzzel termelõ fûszerfeldolgozó világot lásson, Durga mindenképpen.

Egyetlen akadály volt csak, és nem más, mint a Desilijic klán. Aruk tudta, hogy Jiliac és Jabba minden lépésüket figyeli, és készek lecsapni a gyengeség legelsõ jelére. A desilijicek irigyelték a Besadii klán sikereit, fõleg az ylesiai vállalkozást, és bármit megadtak volna, hogy tönkretehessék õket, illetve hogy átvehessék az extraprofitot termelõ Ylesiát.

Aruk azonban szerette a kihívásokat, és élvezte, hogy Jiliac klánjának van oka irigykedni a Besadiira. Akkor sem változtatott volna a dolgokon, ha tehette volna.

Elégedett sóhajjal kikapcsolta az adatmodult, majd kinyújtózott és megdörgölte dülledt szemét. Ahhhhh… ez egy kellemes kis délutáni számolgatás volt. De most már ideje vacsorázni és eltársalogni Durgával. Milyen csodálatos, hogy ilyen nagyszerû híreket oszthat meg vele!

Apró kézmozdulatokkal az ajtó felé irányította a szánját, és kisiklott a szobából.