2. fejezet

A csempészek utján

Han Solo, kezében egy csésze stimteával, becsoszogott a durosi hajó pilótafülkéjébe. Homályos szemmel az ablakra pillantott, melyen túl a hipertér megnyugtató csillagsávjait lehetett látni, aztán a másodpilóta-ülésben terpeszkedõ vuki felé fordult.

– Jó nagyot aludtam – mondta vádlón. – Nem ébresztettél fel.

Csubakka egy rövid megjegyzéssel válaszolt.

– Igen, rám fért a pihenés – ismerte el Han –, de akkor is te vagy az, aki megsebesült. Hogy van a karod?

A vuki biztosította Hant, hogy remekül. Han megnézte a sebet, bólintott, aztán belevetette magát a pilótaszékbe.

– Nagyszerû. Be kell vallanom, pajtás, hogy fenemód örültem, amikor megjelentél tegnap. Az a barabel nem sokat teketóriázott. Akár még rosszra is fordulhattak volna a dolgok.

Csubi illedelmesen megjegyezte, hogy rosszra fordultak a dolgok. Han vállat vont.

– Igazad van. De jut eszembe… – Feltápászkodott, megkereste a szabványos tartozékként minden hajón fellelhetõ szerszámosládát, s elõkotort belõle egy miniatûr lézerhegesztõt meg egy finomreszelõt. Visszaült a helyére, elõhúzta a sugárvetõjét, levágta róla a célkeresztet, aztán nekilátott simára reszelni a csonkot.

Csubi megkérdezte, miért teszi.

– Szeretném, ha legközelebb nem akadna bele a pisztolytáskába – magyarázta Han. – Elég kínos volt, amikor nem sikerült elõrántani. Jó céllövõ vagyok, és célkereszt nélkül is az leszek.

Csubi tûnõdve figyelte Han mozdulatait. Rövid szünet után a koréliai folytatta:

– Nagyon pórul járhattunk volna. Ha bunyó helyett lövöldözés tört volna ki, egyikünk sem jut ki onnan élve. És még annál rosszabbul is járhattunk volna… Fogalmad sincs, mekkora veszélyben voltunk az ylesiai áhítaton. Ha Veratil biztonsági emberei elkapnak minket… hidd el nekem, pajtás, azok a t’landa tilek nem sokat teketóriáznak. Ha elkaptak volna minket, most nyakig lennénk a humbaba ganéjban.

Csubi kérdõn felmordult.

– Igen, azt hiszem, magyarázattal tartozom – sóhajtott Han. – Tudod, öt évvel ezelõtt elszegõdtem hozzájuk, hogy gyakorlatot szerezzek teherszállító hajók vezetésében, ami egyébként az akadémiai felvételihez kellett. Szóval, felcsaptam pilótának az Ylesián. Hallottál már a helyrõl?

Csubi halkan nyüszített.

– Úgy van. A zarándoktelepek. Kivéve, hogy nem azok, pajtás. Az egész egy nagy humbug, egy nagy átverés. A huttok ellenõrzik a helyet. A zarándokok azért mennek oda, hogy egyesüljenek a kozmikus Mindennel, vagy valami ilyesmi, aztán a huttok fûszergyáraiban kötnek ki mint rabszolgák. A legtöbb szerencsétlen bolond nem bírja sokáig. Három telepük volt, mikor nekik dolgoztam, de azóta állítólag ötre vagy hatra növelték a számukat.

Csubakka szomorúan megcsóválta a fejét. Han szemügyre vette a munkája eredményét.

– Legfõbb ideje lenne odamenni valakinek, és szétlõni azokat a ronda csúszómászókat. Voltam már tolvaj, Csubi, meg csempész, szélhámos és hamiskártyás, és sok egyéb, amire nem vagyok különösebben büszke, de rabszolgákat tartani… Undorító szokás. Ki nem állhatom a rabszolgatartókat. A világegyetem söpredéke. Habozás nélkül cafattá lõném õket.

Csubakka, természetesen, heves bólogatással jelezte egyetértését. A koréliai elégedett vigyorral húzta végig kezét a simára reszelt csövön.

– Ja – rakta el a fegyvert –, már majdnem elfelejtettem, kinek beszélek. De hogy visszatérjek arra, amit elkezdtem, hosszú és kanyargós történet. A lényeg az, hogy végül arra az elhatározásra jutottam, jobb lesz megpattanni a bolygóról. Hogy a jövedelemkiesést pótoljam, elloptam néhány holmit a fõpaptól. Jókora gyûjteménye volt mûtárgyakból, drágakövekkel kirakott fegyverekbõl, meg más effélékbõl. Az egyetlen gond csak az volt, hogy Teroenza és a hutt fõnöke, Zavval a lehetõ legrosszabbkor jelent meg a színen. Lövöldözés lett a dologból, és Zavval elpatkolt.

Csubakka kérdõ hangot hallatott.

Han felsóhajtott.

– Nem, nem én lõttem le, de, végeredményben én tehetek róla, hogy meghalt.

Csubi megjegyezte, hogy amennyire õ ismeri a huttokat, minél kevesebb van belõlük, annál jobb.

– Igen, én is pontosan ezt gondolom – mondta Han –, de könnyen elõfordulhat, hogy huttoknak fogunk dolgozni, ezért ajánlom, tartsd meg a véleményedet magadnak! – Belekortyolt a stimteába, és elmélázva kinézett a csillagcsíkos ûrbe. – Szóval, valahogy sikerült elpucolnom. Most viszont, hogy Veratil tegnap felismert, megint nyakig benne vagyok a kulimászban. Rossz elõérzetem van. A t’landa tilek nagyon gorombák tudnak lenni…

Csubi kérdezett valamit. Han válaszként mély hallgatásba zuhant.

– Hogy miért mentem vissza a tömegbe, és adtam rá esélyt Veratilnak, hogy meglásson és felismerjen? – kérdezte végül. – Nos, pajtás, tudod… ott volt az a lány…

Csubakka elmormogott egy vuki szólást, amely lefordítva valami olyasmit jelentett, hogy: “Miért nem vagyok meglepve?”

– Nos, õ egy… õ egy különleges lány – jött zavarba Han. Bria Tharen. Tegnap, a tömegben, egy pillanatra azt hittem… – vállat vont – …azt hittem, õt látom. Megesküdtem volna, hogy láttam ott állni a tömegben. Öt évvel ezelõtt… barátok voltunk. Közeli barátok.

Csubakka elmélyülten bólintott. Alig egy hónapja utazott együtt Han Solóval, mégis számtalan bizonyítékát látta annak, hogy az ember nõk szinte kivétel nélkül vonzódnak a koréliaihoz.

Han lehorgasztotta a fejét.

– De csak a képzeletem játszott velem. Amikor végre utolértem, kiderült, hogy nem õ az. Olyan bor… – Öntudatosan megköszörülte a torkát, és helyesbített: – Olyan csalódott voltam. Annyira örültem volna neki, ha újra összefutunk. Ivott egy újabb kortyot a kihûlõfélben lévõ teából. – Éjjel Briával álmodtam – motyogta, inkább önmagának, mintsem a vukinak. – Egyenruhában voltam, és õ mosolygott rám…

Csubakka együtt érzõen felmordult. Han felnézett a vukira.

– Semmi gáz, Bria már a múlté. Elõre kell tekintenem. És mi a helyzet veled, pajtás? Van barátnõd?

A vuki habozott. Han mindentudóan elvigyorodott.

– Valaki, egy különleges személy? Vagy valaki, akirõl szívesen mondanád azt, hogy különleges szerepet tölt be az életedben?

Csubi szégyellõsen a stabilizátor gombjával babrált.

– Vigyázz, le ne nyomd azt! – figyelmeztette Han. – Jól van, nem kell elmondanod. Vagy mégis, hiszen én beavattalak a titkomba. Ha a társam akarsz lenni, akkor bíznod kell bennem, nem igaz?

Szõrös társa ezen elrágódott egy darabig, aztán bólintott, és eleinte vonakodva, majd növekvõ bizalommal mesélni kezdett. Volt a Kashyyykon egy fiatal vuki lány, bizonyos Mallatobuck, akit Csubi igencsak vonzónak talált. Az ifjú hölgy többször is meglátogatta Csubi lombbéli “közösségét”, és segítõkészen részt vett az öregek, többek között Csubakka apjának, az agg és elviselhetetlen Attichitcuknak a gondozásában.

– Szóval kedveled õt – kacsintott rá Han. – És õ?

Csubakka ezt nem tudta. Kevés idõt töltöttek együtt, de arra azért határozottan emlékezett, hogy melegséget látott a lány kék szemében.

– Mennyi ideje is annak, hogy utoljára láttad? – kérdezte Han.

Csubi magába mélyedt egy pillanatra, aztán kinyögte a választ.

– Ötven éve! – kiáltott fel Han. Tudta, hogy a vukik sokkal hosszabb ideig élnek, mint az emberek, de azért… Beleszürcsölt a teába. – Hát, cimbora… nem akarok fájdalmat okozni neked, de ötven év hosszú idõ. Lehet, hogy Mallatobuck azóta férjhez ment, és szült hat kisvukit. Túl sokat vársz el tõle, ha azt hiszed, hogy ennyi ideig hajadon maradt a kedvedért.

Csubakka egyetértett vele abban, hogy jobb lesz mihamarabb visszatérni a Kashyyykra és felvenni a kapcsolatot Mallatobuckkal.

– Mondok neked valamit – derült fel Han arca. – Ha összeszedünk annyi pénzt, hogy venni tudunk egy saját hajót, akkor az elsõ utunk a Kashyyykra fog vezetni. Rendicsek?

Csubakka lelkesen felüvöltött. Han elmosolyodott, és arra gondolt, milyen jó is, hogy valakivel elbeszélgessen az utazások alatt. Az ûrutazás, ha az ember már “beugrott” a hipertérbe, piszok unalmas tudott lenni.

– Láttam, hogy a fedélzetre hoztál valami csomagot – váltott témát. – Mit vettél?

Csubi hátrament, és a szóban forgó paksamétával a kezében tért vissza. Visszaült a helyére, és kibontotta a csomagolást. Egy halom fém- és farúd, meg egy puskatusszerû alkatrész és egy erõs rugó tárult Han szeme elé.

– Mi a fene – dünnyögte tanácstalanul.

A vuki elmagyarázta neki.

– Vagyis nyílpuska – összegezte Han. – Nos, akkor sok szerencsét az összeszereléséhez. Az a rugó olyan masszívnak látszik, hogy nincs ember, aki képes lenne megbirkózni vele.

Csubi egyetértõen bólogatva magához vette a szerszámosládát, és nekifogott összeszerelni a fegyvert.

– Jó lövõ vagy? – kérdezte Han.

Csubakka szerényen elismerte, hogy az övéi közt elég jó céllövõként tartják számon.

– Ez még jól jöhet – örült neki Han. – A Nar Shaddaara tartunk, szükség lehet arra, hogy egymás hátát vigyázzuk. Hallottál már errõl a holdról? A hutt bolygó, a Nal Hutta körül kering.

Csubi nem hallott róla.

– Én sem, de abból ítélve, amit hallottam róla, durva lehet. Még a Birodalom sem mer beavatkozni Nar Shaddaa belügyeibe. Ha vaj van a fejeden, vagy olyan üzletet szeretnél csinálni, amit a hatóságok nem néznének jó szemmel, akkor a Nar Shaddaat neked találták ki.

Han a vezérlõpultra irányította a figyelmét. A Nar Hekka már egészen közel volt, hamarosan ki kellett lépniük a valós térbe. Csubakka türelmesen várt, míg a kapitány ellenõrizte a hajó állapotát, aztán feltett egy kérdést.

Han felnézett.

– Megpróbáltam felkutatni Briát – ismerte el némi tépelõdés után. – Eleinte gyûlöltem azért, mert elhagyott, de végül lecsillapodtam. Végtére is tagadhatatlan, hogy sok mindenen keresztülment a lány. Két évvel ezelõtt kapcsolatba léptem Renn Tharennel, az apjával. Az öreg azt mondta, hogy már egy éve nem hallott felõle. Fogalma se volt, hol lehet a lánya. – Han egy fájdalmasat sóhajtott. – Kedveltem az apját. A család többi tagja egyszerûen kibírhatatlan, Renn azonban rendes ember Egyszer kisegített, amikor mélyponton voltam. Miután kineveztek, az elsõ hathavi zsoldom arra ment rá, hogy visszafizessem a tartozásomat. Renn…

A hajó hipertéri vészjelzõje megszólalt:

– Mindjárt kilépünk a hipertérbõl – közölte Han. – Megérkeztünk a Nar Hekkára, haver. Meg kell keresnünk egy Tagta nevû hutt lordot.

*

Miután letették a hajót a durosi által megnevezett ûrállomáson, összeszedték a holmijaikat, és csõvasútra szálltak. A szerelvény egészen addig a városig repítette õket, ahol Tagta, a hutt az udvartartását vezette.

Han már járt egy hutt bolygón, a Nal Huttán, és kellemetlen világnak találta – nedves, bûzös és nyálkás volt, akárcsak a lakói. Erre, vagy még ennél is rosszabbra számított a Nar Hekka esetében is, de kellemesen csalódott. A bolygó egy hideg világ volt – az Y’Toub rendszer egyik halvány, vörös csillaga körül keringett –, de a hutt kreditek és telepesei, akik közt a galaxis minden faját meg lehetett találni; technológiai csodává varázsolták. A hatalmas, fûtött kupolák alatt ibolya árnyalatú égbolt kéklett. Helyi növényfajta kevés volt, a város dús lombú parkjain és kertjein azonban ezt nem lehetett látni, és bármerre nézett az ember – vagy a vuki –, mindenütt virágok pompáztak ízléses, tömött ágyasokban.

Han és Csubakka tátott szájjal rótták a város utcáit az arcukat simogató lágy, mesterséges szellõben. Üdítõ változatosság volt “kint” lenni egy ilyen csodaszép napon az ûrhajóbeli bezártság után, jegyezte meg Han, és Csubakka öblös torokhangon egyetértett vele.

Hamarosan feltûnt elõttük egy lenyûgözõ, fehér kõépület Tagta rezidenciája és “irodája”.

Felkaptattak a rámpán (a huttok, nyilvánvaló okokból, nem alkalmaztak lépcsõket), és megálltak a hatalmas ajtó elõtt. A fõkomornyik, egy parányi sullusti nõ, remegõ tokával hallgatta végig Hant, aztán eliszkolt, hogy engedélyt kérjen Lord Tagtától a bebocsátásukra. Gyors volt, néhány perc múlva már vissza is tért.

– Lord Tagta látni óhajtja önöket – közölte. – Arra kért, kérdezzem meg önöktõl, hogy ettek-e már. A lord éppen ebédel.

Han éhes volt, és gyanította, hogy Csubi is az, a hutt társaságban való étkezés gondolata azonban messzire ûzte étvágyát. A huttok testszaga túl erõs volt az emberi gyomor számára.

– Már ebédeltünk – hazudta a komornyiknak. – De azért köszönjük Lord Tagtának a szívélyes meghívást.

Újabb néhány perc múlva megjelent három libériás gamorrai testõr, és a hutt ebédlõjébe terelte õket. A magas, boltívekkel kérkedõ terem azokra a katedrálisokra emlékeztette Hant, amelyeket még régen, valami távoli világban látott. Hatalmas, padlótól mennyezetig érõ ablak engedte be a napfényt, halvány rózsaszínre festve a fehér falakat. A fõúr az asztal elõtt feküdt – a huttok testfelépítése nem tette lehetõvé az ülést –, és különbözõ fogásokat ízlelgetett.

Hant enyhe rosszullét fogta el a tekergõ és vonagló “étkek” láttán; mindazonáltal igyekezett leplezni undorát, miközben Csubakkával megközelítette a hutt lordot.

Han ylesiai tartózkodásából fakadóan elég jól értette a hutt nyelvet, de csak értette. Beszélni nem tudta, mert a nyelv az árnyalatok kifejezésekor olyan szubharmonikusok használatára támaszkodott, amit emberi torokkal képtelenség volt utánozni. Nem volt benne biztos, hogy tolmácsdroid nélkül meg fogják érteni egymást, de sehol nem látott ilyet a helyiségben.

Tagta egy lebegõ antigravitációs szánon hevert, de Hannak az volt a benyomása, hogy a lord e nélkül is meglenne. Egyes huttok annyira elhíztak, hogy képtelenek voltak megmozdulni a saját erejükbõl, Tagta azonban nem volt annyira kövér, és öregnek sem látszott.

Ennek ellenére, ahogy elnézte a zabáló Tagtát, Han neki is kövér és tespedt jövõt jósolt. Ezen a napon a sûrû folyadékkal teli akvárium tartalmát részesítette elõnyben a hutt. A vonagló falatok egyik a másik után kerültek ki a tartályból, hogy eltûnjenek zöldes nyáltól csepegõ szájában.

Han kavargó gyomorral, de rezzenéstelen tekintettel figyelte.

Végül, néhány percnyi intenzív torkoskodás után, Tagta étvágya alábbhagyott. A lord felnézett, és hutt nyelven megkérdezte a vendégeitõl:

– Érti valamelyikük az egyedtln valóban civilizált faj beszédét?

Tudva, hogy Tagta a hutt nyelvre gondolt, Han bólintott.

– Igen, Lord Tagta, én értem – felelte Basic nyelven. – Beszélni viszont nem igazán tudom.

A hutt széttárta apró, puffadt kezét, és meglepetten pislogott dülledt szemével.

– Dicséretes tulajdonság, Solo kapitány. Én magam értem a primitív Basic nyelvet, úgyhogy nem lesz szükségünk tolmácsra. – A vukira mutatott. – És a társa?

– A társam és barátom nem beszéli az ön nagyra becsült népének a nyelvét, Lord Tagta. – Gyûlölte magát ezért az apró bókért, de eltökélte, hogy ameddig lehetséges, igyekszik a hutt kedvében járni. Másként nem is volt érdemes a huttokkal üzletelni, márpedig Han egy hosszú távú és gyümölcsözõ kapcsolatban reménykedett.

– Értem, Solo kapitány – mondta Tagta. – Tehát elhozták a hajómat, miként azt vállalták?

– Igen, excellenciás uram – válaszolta Han. – A harmincnyolcas kikötõhelyre állítottuk be, a Q-7-es csillagkikötõ komplexumban. – Nar Hekka mint a hutt rendszer egyik legfontosabb kereskedelmi csomópontja, irdatlanul nagy ûrkikötõvel rendelkezett.

– Nagyszerû, kapitány Jól végezte a munkáján – Tagta intett a kezével. – Távozhatnak.

Han nem mozdult.

– Khm… Lord Tagta, ön még tartozik a fizetségem felével.

Tagta szeme elkerekedett a döbbenettõl.

– Mi? Azért jött hozzám, mert fizetséget remélt tõlem?

Han vett egy mély levegõt. Egyik fele legszívesebben eliszkolt volna, hiszen nincs az a pénz, amiért érdemes magára haragítania egy hutt fõurat az embernek. A másik, erõsebbik fele azonban farkasszemet nézett Tagtával, és igyekezett nagyon bátornak mutatkozni. Ennek az énjének volt egy olyan érzése, hogy próbára akarják tenni.

– Igen, excellenciás uram. Azt ígérték, hogy a fizetségem második felét akkor kapom meg, ha sikeresen letettem a hajót a Nar Hekkán. Anélkül, hogy a közelébe engedtem volna egyetlen birodalmit. Azt mondták, ön fogja kifizetni nekem a fizetség eme részét.

Tagta sértõdötten felfújta magát.

– Hogy merészeli azt állítani, hogy belementem volna egy ilyen nevetséges üzletbe? Követelem, hogy távozzon, ember!

Han kezdte elveszteni a türelmét. Keresztbe fonta a karját, szétterpesztette a lábát, és dacosan megrázta a fejét.

– Nem, excellenciás uram. Nekem fizetséget ígértek, tehát fizessen. Amíg meg nem kapom a béremet, egy tapodtat sem mozdulok.

– Pénzt merészel követelni tõlem?

– Ha pénzrõl van szó, sok mindent merészelek – vágott vissza Han.

– Hrrrmmmfff! – mordult el Tagta. – Utoljára mondom, koréliai! – figyelmeztette Hant. – Távozzon, vagy hívom az õrséget!

– Azt hiszi, Csubi és én nem tudunk elbánni néhány gamorraival? – gúnyolódott Han.

Tagta gyilkos tekintettel méregette Hant, de nem hívta az õröket.

– Nézze, excellenciás uram… – folytatta fenyegetõen szelíd hangon Han. – Gondolom, nem szeretné, ha azt mesélném mindenkinek, aki csak az utamba kerül, hogy Tagta, a hutt adós maradt a pilótája fizetségével? – Han megvetõen lebiggyesztette az ajkát. – Kétlem, hogy utána bárki is hajlandó lenne elszegõdni önhöz.

A hutt lord mellkasából egy újabb “hrrrmmmfff” tört fel, megfagyasztva Han ereiben a vért. Talán túl messzire ment?

A másodpercek kínos lassúsággal ketyegtek a fejében, miközben vadul kalapáló szívvel Tagta válaszát várta.

A hutt fõúr végül elkuncogta magát – már ha erre a mély, alig hallható hangra ráillett ez az elnevezés.

– Solo kapitány, maga egy bátor fickó! Csodálom a merészségét! – Kotorászni kezdett az asztal dzsungelében, majd Han felé hajított egy erszényt. – Tessék! Remélem, jól van kiszámolva.

Az átkozott csirkefogó! – gondolta elismerõen Han. – Egész idõ alatt ott hevert elõtte! Csak próbára tett…

A tudat magabiztossággal töltötte el. Han fejet hajtott a hutt elõtt.

– Hálás köszönetünk, Lord Tagta. Nem szeretnék tolakodó lenni, de kérnék öntõl egy szívességet, excellenciás uram.

– Egy szívességet? – bömbölte a hutt, sûrûn pislogva dülledt szemével. – Maga aztán valóban merész, ember! És mirõl lenne szó?

– Ha nem tévedek, ön jól ismeri Lord Jiliacot, uram.

– Igen, üzleti kapcsolatban állok Jiliackal – felelte gyanakvóan Tagta. – Ugyanahhoz a klánhoz tartozunk. Mit akar tõle?

– Nos, azt hallottam, hogy jó pilótákat keresnek a Nar Shaddaan, és tekintve, hogy Lord Jiliac ellenõrzi a Csempészek Holdját, gondoltam, segíthetne nekem elhelyezkedni, uram. Kiváló pilóta vagyok, efelõl biztosíthatom. Ha megtenné, hogy beajánl minket Lord Jiliachoz, rendkívül hálás lennék, uram.

– Ahhh… – robbant elõ a hang a masszív mellkasból. Értem. És mit mondjak neki? Azt, hogy maga szemtelen és mohó, Solo kapitány?

Han elvigyorodott. Most már sínen volt – a huttoknak meglehetõsen bizarr humorérzékük volt, de ettõl még humorérzék volt.

– Ha gondolja, hogy ez segíthet, Lord Tagta…

– Haha! – bódult el jókedvûen a hutt. – Hadd mondjam el, Solo kapitány, hogy eddig nem sok emberrel találkoztam, aki büszke lett volna eme tulajdonságaira! Az én népem azonban, bizony, kiváló erényként tartja számon õket.

– Ahogy mondja, uram – mormogta Han, nem tudva, mit kellene erre válaszolnia.

A hutt lord felmordult.

– Írnok!

Egy kétlábú droid csoszogott elõ egy függöny mögül.

– Parancsol, magasságos uram?

Tagta magához intette a droidot, és elhadart neki valamit hutt nyelven. Han csak annyit értett meg belõle, hogy “pecsétek” és “üzenet”.

Pár perccel késõbb a droid egy tenyérnyi holokockával tért vissza. Átadta Tagtának, és tisztelettudóan hátrébb húzódott. Tagta elolvasta a beleírt üzenetet, elégedetten felmordult, aztán megnyalta a kocka egyik oldalát, és hagyta, hogy a készülék automatikusan magába zárja a zöldes nyálkát.

– Tessék, Solo kapitány – nyújtotta Han felé a holokockát. – Lord Jiliac ebbõl tudni fogja, hogy én küldtem magát. Valóban szüksége van jó pilótákra. Dolgozzon keményen, és elnyeri jutalmát! Mi, huttok többek közt arról vagyunk ismertek, hogy nagylelkûen és jóindulattal viseltetünk a minket szolgáló alacsonyabb létformák iránt.

Han óvatosan megfogta a kockát, de az már nem volt nedves. Az eljárás undorító volt, de nagyon okos – ilyen pecsétet nehéz lett volna hamisítani.

Mélyen meghajolt, és oldalba bökte Csubakkát, aki erre ugyanezt tette.

– Köszönjük, excellenciás uram!

Odakint a rámpa aljában Han megállt, és kettéosztotta a kreditösszeget.

– Arra az esetre, ha valamelyikünket kirabolnák – magyarázta az élénken tiltakozó Csubakkának. – Így legalább egyikünknek marad pénze.

Néhány percnyi séta után Hannak eszébe jutott, hogy milyen átkozottul éhes. A javaslatot, hogy egyenek valamit, mielõtt felülnének egy Nar Shaddaara tartó hajóra, Csubakka élénken támogatta. Han lefékezett egy virágárus bódéja elõtt, és megkérdezte a tulajdonostól – vékony humanoid volt, hosszú, “drótos” pofaszakállal és bolyhos füllel –, van-e valahol a közelben egy jó étterem. A lény a “Csillagutazók Menzá”-jába küldte õket, amely néhány utcával odébb volt található.

Félúton lehettek, mikor Han egy mondat közepén elhallgatott, és riadtan hátraperdült – maga se tudva, miért. A háta mögött, egy kapualjból ebben a pillanatban lépett elõ egy sápadt bõrû, haj helyett két hosszú, húsos csápot viselõ humanoid. A kezében sugárvetõt tartott. A twi’lek, rosszul hangsúlyozott, de jól érthetõ Basic nyelven, elordította magát:

– Megállni mindketten, vagy lövök!

Han ösztönösen tudta, hogy ha engedelmeskedne a parancsnak, halott koréliai lenne – elõbb vagy utóbb. Egy pillanatig sem habozott. Fülsértõ rikoltással oldalra vetette magát, odébb gurult, és fél térdre emelkedett, immár sugárvetõvel a kezében.

A twi’lek fegyverébõl kékeszöld sugár csapott elõ, Han azonban már dõlt is oldalra.

Kábító fokozat!

Han célzott, és lõtt. A vörös sugárnyaláb mellkastájékon találta el a támadót. A férfi elterült, és mozdulatlan maradt. Han biztos volt benne, hogy jó ideig nem fog mozdulni, ha egyáltalán fog valaha, ezért hátat fordított neki, és Csubakkára nézett. A vuki kétrét görnyedve, kábultan álldogált egy sikló mellett. Úgy tûnt, a lövés súrolta. Han odarohant hozzá.

– Jól vagy, pajtás?

Csubakka halk morgással közölte, hogy semmi baja, de Han mindaddig nem nyugodott meg, míg bele nem bámult a vuki szõrös arcába, és meg nem állapította, hogy a tekintete tiszta, s a pupillái jól reagálnak a fényre. Eddig fel sem tûnt neki, mennyire hozzászokott bundás poggyászához. Ha Csubinak baja esett volna…

Átment a twi’lekhez, és letérdelt a férfi mellé. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a sugárnyaláb ütötte tátongó sebre, hogy tudja, a lény halott. Szívet és gyomrot szorongató érzés kerítette hatalmába. Ölt már korábban is, de ezt nem lehetett megszokni.

Összeszorította a fogát, és tétova mozdulatokkal átkutatta a holttestet. Egy vibropengét talált az egyik csuklóra, egy másikat pedig az egyik lábikrára szíjazva. A másik csukló belsõ felén egy gyilokvetõ lapult – egy olyan eszköz, amellyel apró, halálos pengéket lehetett lõni az ellenfél létfontosságú szerveibe.

A férfi övébe tûzve, a zubbony alatt, egy sokkoló lapult. Testközelbõl alkalmazandó, ám rendkívül hatékony fegyver volt. A twi’lek egyszerûen odasétálhatott volna Hanhoz, a hátába nyomta volna a sokkolót, és…

Han dermedten bámulta a fegyvert. Egy fejvadász. Remek. Miért is lepõdtem meg? Ez csakis Teroenza mûve lehet Megtudta, hogy életben vagyok, és engem akar.

Ha nem érezte volna meg a veszélyt, és nem reagál ilyen gyorsan, most úton lenne az Ylesiára – hogy kielégítse a fõpap bosszúvágyát.

Csubakka hangosan felmordult. Han felnézett; csak most vette észre, hogy kíváncsi járókelõk gyûrûje veszi körül õket. Felegyenesedett, és figyelmeztetõen körbeintett a sugárvetõvel. A gyûrû kiszélesedett körülöttük. Han odatáncolt Csubakka mellé, egész idõ alatt sakkban tartva a csõcseléket. Biztosra vette, hogy már régen értesítették a bolygó biztonsági szolgálatát, és bár a hatóságok a fejvadászokat szinte mindenhol törvényen kívülieknek tekintették – elhalálozásukat pedig szakmai ártalomnak –, az elõvigyázatosság sosem ártott.

Csubival behátráltak a legközelebbi mellékutcába, aztán illa berek, nyakuk közé vették a lábukat.

Senki nem követte õket.

Teroenza, a kábítószert és rabszolgákat nagyipari méretekben termelõ Ylesia fõpapja – és nem hivatalos ura – a függõszékében üldögélt, miközben zissiai fõkomornyikja vaskos vállát masszírozta. Mint faja minden egészséges tagja jól megtermett lény volt, négy oszlopvastagságú alsó végtaggal, hordó formájú testtel, apró karokkal, hatalmas fejjel. Ez utóbbi, az arca közepébõl kiálló irdatlan szarvat leszámítva, a t’landa tilek távoli rokonaihoz, a huttokhoz tette hasonlatossá. De csak hasonlatossá, hiszen a huttok csupán silány utánzatai voltak a t’landa til fajnak – annak a fajnak, melyet tagjai, nemes egyszerûséggel, a galaxis legszebb fajának tartottak…

Teroenza kecses mozdulattal felemelte aprócska kezét, és lágy mozdulatokkal vaskos bõrébe masszírozta a testápoló olajat. Különösen a szeme környékét kényeztette el. Az ylesiai napot az év legnagyobb részében felhõk takarták, de még így is elég veszélyt jelentett volna a bõrére nézve, ha Teroenza nem teszi meg a szükséges óvintézkedéseket. A gyakori iszapfürdõk segítettek, akárcsak ez a drága olaj.

Teroenza keze a szarvára siklott. Míg a szarut kenegette, a legutóbbi otthoni útjáról ábrándozott. A Nal Huttán sikerült magához vonzania egy nõt, Tilennát, akivel aztán órákon keresztül kenegették egymás testét.

A fõpap felsóhajtott. Kimondhatatlanul sok áldozattal járt a szülõbolygója és a huttokat szolgáló családja iránti kötelezettségei teljesítése, de a legrosszabb az volt, hogy csak hímnemû t’landa tilek jöhettek az Ylesiára. A nõk, fogékonyak lévén a “megvilágosulás”-ra, veszélyt jelenthettek volna a telepek mûködésére.

– Erõsebben, Ganar Tos! – mormogta Teroenza a t’landa tilek nyelvén. – Túl keményen dolgoztam az utóbbi napokban. Túl sok munka, túl sok stressz. Meg kell tanulnom lassítani és lazítani.

Teroenza vágyódva a szomszéd helyiség, a kincseskamra díszes ajtaja felé pillantott. Mohón, szinte beteges vágytól hajtva gyûjtötte a mûkincseket. A galaxis minden tájáról vásárolt és “szerzett” ritkaságokat; a gyûjteménye jelentette számára az egyetlen örömet ezen a halálosan unalmas és középszerû világon.

Közel négy évébe került helyreállítani a gyûjteményét, miután az a gyalázatos gazember Vykk Draygo feldúlta a termet, és ellopta legértékesebb kincseit. És most kiderült, hogy ez a féreg “Vykk Draygo” még életben van. Miután ellenõriztette a devaroni ûrkikötõ-parancsnokság adatbázisát, azt is megtudta, hogy annak a lelkiismeretlen bûnözõnek az igazi neve “Han Solo”.

Már annak a borzalmas éjszakának az emlékétõl is heves remegés fogta el. Önkéntelenül lehajtotta a fejét, mintha fel akarná nyársalni leggyûlöltebb ellenségét. A mit sem sejtõ Ganar Tos ujjai belemélyedtek megfeszített nyakizmaiba, fájdalmat okozva a t’landa tilnek. Teroenza feljajdult, és szitkozódni kezdett. Solo lövöldözött a kincseskamrájában, kijavíthatatlan károkat okozva néhány mûremekben. A fehér jadekutat a galaxis legjobb szobrásza állította helyre, de már nem volt az igazi.

Teroenza füstölgésének Kibbick, a hutt megjelenése vetett véget. A fiatal hutt még elég jó kondícióban volt ahhoz, hogy antigravitációs szán nélkül is mozogni tudjon – önerejébõl, izmos altesti és farokizmaival tolva magát elõre a padlón.

Teroenzának fel kellett volna állnia, hogy illõen köszöntse felettesét, de mindketten eltekintettek az efféle formaságoktól. Kibbick még túl fiatal volt ahhoz, hogy egy ilyen poshadt világban legyen elzárva – ráadásul csak formailag vezetõ beosztásban –, és ennek megfelelõen totális érdektelenséggel viseltetett Teroenza ügyei iránt. Kibbick egyébként az elhunyt Zavval, a korábbi hutt helytartó unokaöccse volt. Zavval testvére, a befolyásos hutt vezetõ, Lord Aruk a nagybátya volt.

A fõpap barátságosan biccentett Kibbicknek. Nem örült, hogy a nyakába varrták a kölyköt, de nem akart konfliktust.

– Üdvözletem, excellenciás uram. Hogy vagyunk?

Az ifjú hutt közelebb siklott a fõpaphoz. A bõre, ellentétben az öregekével, akik a mozgáshiánytól “elzöldültek” a hátgerincük környékén, egyenletes sárgásbarna volt. Mivel még kövér sem volt, a szemét nem árnyékolták bõrredõk, így a szemgolyói kidülledtek, vizslató arckifejezést adva gazdájuknak. Teroenza azonban tudta, hogy a látszat ellenére a fiatal hutt a legkevésbé sem kíváncsi ennek a világnak a dolgaira.

– A nalafabékák, amiket megígért – mondta Kibbick hutt nyelven. Mivel a mellkasa még nem fejlõdött ki teljesen, a hangja mély volt, de nem öblös. – A szállítmány nem érkezett meg, Teroenza! Pedig már nagyon készültem egy kiadós nalafabéka-vacsorára. – Színpadiasan felsóhajtott. – Olyan kevés élveznivaló van ezen az átkozott bolygón! Utánanézne, hogy mi van?

A fõpap békítõen felemelte a kezét.

– Hát persze, excellenciás uram. Megkapja a nalafabékákat, efelõl ne aggódjon. Én magam nem fogyasztom õket, de tudja, Zavvalnak az egyik kedvenc csemegéje volt. Máris elküldök egy csapatot az erdõbe, hogy gyûjtsenek önnek.

Kibbick láthatóan megkönnyebbült.

– Ez már jobban hangzik. Ó, és Teroenza, egy új fürdõszolgára van szükségem. A régi rabnõnek meghúzódott a háta, amikor megemelte a faromat, hogy beolajozza, ezért visszaküldtem a gyárba. A nyüszítése már kezdett az idegeimre menni, márpedig nekem érzékenyek az idegeim, mint tudja.

– Igen, ezzel tisztában vagyok – vágott megértõ arcot Teroenza, holott éppen a hutt volt az, akinek az állandó nyafogását alig lehetett kibírni. Nem szabad elfelejtened, hogy Kibbick szabad kezet adott neked, figyelmeztette magát. Ha már el kell viselned egy huttot a nyakadon, akkor õ az ideális fõnök. – Rendben, gondoskodom róla.

A Zavval halálát követõ idõszakban Teroenza megbizonyosodhatott afelõl, hogy egyedül is képes mûködtetni és irányítani az ylesiai fûszergyártást és rabszolga-kereskedelmet, de a Besadii bûnszövetséget, a kajidicet irányító Lord Aruk ragaszkodott a hagyományokhoz. Ha egy Besadii vállalkozás virágzott, akkor azt a klán valamelyik tagjának kellett felügyelnie.

Így varrták Teroenza nyakába az ifjú Kibbicket. A fõpap elfojtott egy sóhajt. Nem lett volna bölcs dolog kimutatnia a türelmetlenségét.

– Lenne még valami, excellenciás uram? – kérdezte színlelt alázattal.

Kibbick elmélyülten gondolkodott egy pillanatig.

– Igen, azt hiszem. Ma reggel beszéltem Aruk bácsival, és õ tudni szeretné, hogy mi ez az ötezer kredites díj, amit kitûzött egy Han Solo nevû ember fejére.

Teroenza összedörzsölte olajos kezeit.

– Tájékoztassa Lord Arukot, hogy néhány nappal ezelõtt felbukkant Vykk Draygo, Zavval halottnak hitt gyilkosa. Az igazi neve Han Solo, és két hónappal ezelõtt kirúgták a birodalmi flottától. – Teroenza dülledt szeme könnybe lábadt az izgatottságtól. – A vérdíj és a kikötés, hogy élve kell leszállítani, garantálja, hogy ez a huttgyilkos hamarosan a kezünk közt lesz. És akkor végre meglakol a bûneiért!

– Értem – felelte Kibbick. – El fogom magyarázni Aruk bácsinak, bár ahogy ismerem, nem fogja helyeselni, hogy ilyen magas díjat ígért egy élve elfogásért. Magam sem értem, mi szükség rá. Bõven elegendõ lenne, ha a szerencsés fejvadász bizonyítékot, például genetikai anyagot hozna annak igazolására, hogy végzett Solóval.

Teroenza egy heves mozdulattal felpattant függõszékébõl, és idegesen, farkát csapkodva fel-alá kezdett járkálni a teremben.

– Ön nem érti Solo bûntettének a természetét, excellenciás uram! Ha látta volna, mit mûvelt Solo az ön nagybácsijával! Borzasztó volt hallani a halálhörgését, látni, ahogy tehetetlenül vergõdik! És mindez egy nyomorult ember miatt!

Teroenza vett egy mély lélegzetet, hogy csillapítsa dühét.

– Példát kell állítanunk, olyan példát, amely elrettentésül szolgálhat még az elkövetkezendõ korokban is azon alacsonyrendûek számára, akik arra mernek gondolni, hogy kezet emeljenek egy huttra! Solónak meg kell halnia, gyötrelmes, lassú kínhalállal!

Teroenza lefékezett a szoba közepén; remegett az indulattól, kezeit apró, párnás gömbökké szorította.

– Kérdezze meg Ganar Tost! – kiáltott fel. Tudta, hogy bohócot csinál magából Kibbick elõtt, de képtelen volt fékezni magát. – Kérdezze õt Solo arroganciájáról, arcátlan viselkedésérõl! Az a mocsok ember megérdemli a halált, nem igaz, Ganar? – sipította hisztérikusan.

Az öreg zissiai komornyik alázatosan fejet hajtott, de szemei szenvedélyesen csillogtak reumás tokjaikban.

– Uram, ön a színtiszta igazságot mondta. Han Solo megérdemli a halált, a hosszú és gyötrelmes szenvedést. Sokunk életét tönkretette, köztük az enyémet is. Elrabolta a páromat, a menyasszonyomat, az én gyönyörûséges Briámat! Már alig várom a napot, amikor egy fejvadász bevonszolja õt ide, hogy ön kitölthesse rajta iszonyatos haragját. Táncolni fogok az örömtõl, ha meghallom a jajkiáltásait!

Kibbick döbbenten elhátrált a felhevült párostól.

– Én… nos… – szólalt meg végül –, mindent meg fogok tenni, hogy meggyõzzem Aruk bácsit.

Teroenza hálásan bólintott; talán ez volt az elsõ alkalom, hogy nem játszotta meg magát a fiatal hutt elõtt.

– Gyõzze meg, kérem! – mondta õszinte alázattal. – Keményen dolgozom a Besadii klánnak és a kajidicnek már majdnem egy évtizede. Ön túlságosan is jól tudja, excellenciás uram, milyen áldozatokkal jár ezen a bolygón szolgálni. Ennek ellenére nem szeretek kérni, de Han Solo… Han Solót meg kell kapnom. A kezem által fog megdögleni, olyan kínok közt, hogy megváltás lesz neki a halál.

Kibbick megbillentette tömzsi fejét.

– Elmagyarázom Aruknak – ígérte. – Han Solo a magáé lesz, fõpap.