4. fejezet

Kezdetek

Öt hónappal és hat fejvadásszal késõbb Han és Csubakka már egészen otthonosan érezték magukat a Nar Shaddaan. Han talált egy kis lakást a koréliai szektorban, alig egy megablokkra Mako Spince “parkolójától”. Két hálószoba volt benne, kihúzható ágyakkal, egy apró konyha-nappali és egy ápolófülke. Ennyi bõven elég is volt, mivel úgysem töltöttek otthon sok idõt. Miután Mako bemutatta Hant az ismerõseinek, a fiatal koréliai valósággal dúskált a megbízásokban.

Az elsõ hónapban Han a Nar Shaddaa-Nal Hutta járaton dolgozott helyettesítõ pilótaként. A Tagtától kapott ajánlást bármikor felhasználhatta volna, de úgy gondolta, nem árt elõbb kiismerni a viszonyokat.

Miután az idõleges megbízatás lejárt, Han néhány fuvar erejéig Mako mellé szegõdött. Fûszerszállítmányokat kellett elhozniuk egy twi’lek õsbolygóról, a Rylothról egy rooni raktárba. Han ekkor ismerkedett meg Mako egy régi cimborájával, az idõsebb, gyûrött arcú csempésszel, Zeen Afittel. Zeennek egy ételszállítmányt kellett elvinnie a Csempészmenedékbe; amikor megjegyezte, hogy segítségre lenne szüksége, Han és Csubakka felajánlották, hogy vele tartanak.

A Csempészmenedéket olyan, jobbára körözés alatt álló bûnözõk lakták, akik mellett a Nar Shaddaa lakói ártatlan kisdedek voltak. A Csempészmenedék valójában egy gyûjtõnév volt, mely mindazokra a rejtekhelyekre utalt, amelyeket a hatalmas aszteroidamezõ közepén, néhány méretesebb kisbolygó felszíne alatt alakítottak ki. A legfontosabbik egy kõbe vájt, bûzös alagút volt, és a Skip 1-es nevet viselte.

Zeen Afit megmutatta Hannak, hogyan lehet bejutni a Menedékbe a folyamatosan mozgásban lévõ, halálos aszteroidamezõn át, de azt már nem engedte meg neki, hogy õ vezesse át ódon teknõjét, a Coronát.

– Majd legközelebb, kölyök – ígérte halk, asztmás hangján. – Becsszóra. Most csak figyeld, hogyan csinálja Zeen bácsi, és élvezd az utazást!

Han nagyot nyelt, amikor a Corona hajszál híján súrolt egy hatalmas, sebesen forgó kõdarabot.

– Ha még lesz következõ alkalom – jegyezte meg csípõsen Han, és önkéntelenül lebukott, ahogy egy újabb aszteroida elhúzott felettük. – Lassíts, Zeen, az áldóját! Megõrültél?

– Sajnálom, de így szokás ez errefelé – felelte Zeen, tekintetével a kijelzõkre tapadva. – Úrvezetõknek semmi keresnivalójuk itt, hacsak nem akarják egy marék kaviccsal a pofazacskójukban végezni. Egyébként nem kell nagy ügyet csinálni belõle. Berepülsz, és kész. Láthatod, még egyben vagyok. Persze, azért mindig nyitva tartom a szemem.

Zeennek ez alkalommal is sikerült szerencsésen letennie a Coronát a Skip 1 felszínére. Han és Csubakka tétova léptekkel követték a barlangrendszer belsejébe. Zeen bemutatta Hant egy keszeg, sebhelyes arcú férfinak, akit Jarrilnak hívtak, és egy másik, kopaszodó csempésznek, akit idõs kora ellenére Kid DXo’lnnak neveztek.

A Skip 1 egy hatalmas barlangrendszer volt, tágas termekkel, játék- és fûszerbarlangokkal, bárokkal és szobákkal. Ennél is fontosabb jellemzõje volt azonban, hogy itt még annyira sem tisztelték a törvényeket, mint a Nar Shaddaan – vagyis egyáltalán nem. Meghalhatott volna itt anélkül, hogy Csubit leszámítva (már ha õ életben maradna, ami valószerûtlen feltevés volt) bárkit is érdekelne a sorsa. Ennek ellenére, vagy inkább éppen ezért, nem hagyta, hogy idegessége megmutatkozzon rajta. Törvényen kívüliek közt nõtt fel, sok degenerált alakot látott, mire betöltötte a tizedik életévét, de még soha nem látott ennyi elkeseredett, vérszomjas lényt egyetlen helyre összezsúfolódva.

Han figyelmét természetesen nem kerülte el a folyosó közepén csörgedezõ sárgászöld, iszapos patak. Csubakka fintorogva jelezte, hogy õ is észlelte a bûzforrást.

– Ja, ez aztán tényleg bûzlik – felelte orrhangon Han. – Mi a túró ez, Zeen? A falakról is szivárog…

– Ó, ez csak a bûzpatak, ezzel együtt kell élnünk – felelte a csempész. – Büdös, mi? Legfõbb ideje lenne kezdeni vele valamit, mondjuk megkeresni a forrását, és elzárni. Valami szerves anyag, állítólag kénnel vegyülve.

A központi terembe érve Han tekintete rögtön megakadt a bárpultnál álló karcsú, fekete hajú nõn. A gyönyörû teremtés sehogyan se illett az igénytelen, sõt sok esetben gusztustalan csempészek közé. Rövid, szûk szoknyát viselt, amely nem sokat rejtett el hosszú, formás lábából, ahogyan derék fölött megcsomózott inge is bizsergetõ rálátást engedett izmos hasára és formás keblére. És ez a csodaszép hölgy õt nézte. Han magabiztosan elvigyorodott.

A nõ feléjük indult. Han pulzusa az egekig szökkent, de a varázslat csak egy pillanatig tartott; addig, míg fel nem tûnt, hogy a nõ maximum akkora érdeklõdéssel bámulja, ahogy egy enyhén megzöldült traladonbordát méreget az ember Han szájáról lehervadt a mosoly Úgy tûnik, a vonzalom nem kölcsönös…

– Han, szeretném bemutatni egy barátomat – mutatott a nõre Zeen. – Ó Ana Blue, a galaxis egyik legmenõbb csempésze. Van egy szabakkasztala is. Blue, õ itt Han Solo, egy új kölyök, akit magammal hoztam az útra. Ez meg a cimborája, Csubi.

Han biccentett.

– Örülök, hogy találkoztunk…

Látva a habozását, a nõ elõvillantotta kék kristályból készült metszõfogát, amelyrõl a nevét kapta.

– Szólíts Blue-nak – mondta szívdöglesztõ hangon. – Han Solo, azt mondtad? És – a vukira nézett – Csubi?

– Csubakka – helyesbített Han.

– Örülök az ismeretségnek, Csubakka. Találkoztál már Wynnivel?

Csubi megrázta a fejét, és elnyüszített egy halk kérdést. Ana Blue elmosolyodott.

– Fel fogod ismerni, ha látod – ígérte rejtélyesen.

– Akkor… – gyûjtötte össze minden bátorságát Han –…meghívhatlak egy italra, Blue?

A nõ végigmérte, eltûnõdött egy pillanatra, aztán halványan elmosolyodott.

– Nem, azt hiszem, nem. Jóképû vagy, Solo, de nem az én típusom. Én az érettebbeket szeretem.

Zeen elvihogta magát.

– A mi drága Blue-nk különös teremtés – vigasztalta Hant. – Ti, egyedülálló fiatalok nem jelentetek elég kihívást számára. Blue imád vadászni, különösen az olyan vadat szereti becserkészni, amire már más is szemet vetett.

Ana Blue tekintete megvillant.

– Nincs elég bajod manapság, Zeen? – Aztán ismét Han felé fordult. – Szoktál szabakkot játszani, Han Solo?

– Már próbálkoztam vele – felelte szerényen Han.

Blue bûbájosan elmosolyodott.

– Akkor látogasd majd meg az asztalomat. Ideje egy kis életet lehelni a játékba.

Biccentett Csubakkának, és elsétált. Han fejcsóválva nézett utána.

– Xendor talpnyalóira… ez aztán a nõ! – motyogta. – És csak a nõs férfiak érdeklik?

– Mondjuk inkább úgy, hogy szereti a vadászat izgalmát – felelte Zeen. – Ha valakit túl könnyû megkapnia, az nem tudja érdekelni.

– Ez úgy hangzik, mintha egy devaroni szõrös pókról beszélnél – jegyezte meg Han, miután Blue istenien formás hátsója eltûnt a zajosan iszogató csempészek tömegében.

– Nem áll messze az igazságtól – kuncogott Zeen. – A mi Blue-nk már csak ilyen. Õ…

Dobhártyát rengetõ üvöltés fojtotta bele a szót. Han hátraperdült, hogy egy vukit pillantson meg az ajtóban. Túl nagy volt ahhoz, hogy nõ legyen – ugyanakkora és ugyanolyan izmos, mint Csubi –, ennek ellenére mégis nõnemûnek látszott. Kék szeme rezzenetlenül fürkészte Csubit, aki szemérmes zavarában azt sem tudta, fiú-e vagy lány.

– Ki ez? – kérdezte Han Zeentól.

– Wynni – tájékoztatta vigyorogva az idõsebbik csempész.

Han és Csubakka aggódva figyelték a közeledõ vukit. A bundás démon lelkes torokhangon rámordult Csubakkára Hanra ügyet sem vetett –, aztán kinyújtotta lapátkezét, és elismerõ mormogások közepette megtapogatta a hím vuki karját.

– Azt hiszem, tetszik neki – súgta oda Zeennek Han.

– Úgy tûnik – bólogatott Zeen –, hogy a cimborád megkaphatná azt, amit tõled megtagadtak. Kivéve, hogy õ nem látszik boldognak tõle.

A gyûrött képû csempésznek igaza volt. Csubakka segélykérõ pillantásokat vetett feléjük, miközben a vuki nõ egyre közelebb bújt hozzá, és sokat sejtetõ morgásokat hallatott. Han megszánta a barátját.

– Hé, Csubi – szólt oda neki. – Mennünk kell.

Wynni hátraperdült, és fenyegetõen rávicsorgott. Han vállat vont.

– Sajnálom, de dolgunk van. Halaszthatatlan.

Wynni természetesen nem hitt neki, és ezt nem is leplezte. Akár véressé is fajulhatott volna a dolog, ha Kid DXo’ln, a legkritikusabb pillanatban, fel nem tûnik a helyszínen.

– Csúnya dolog hazugsággal vádolni másokat, Wynni szólt rá a vukira. – Han igazat mondott. Velem jönnek a Kesselre a Starfire-rel. A droidok már befejezték a rakodást, Solo. Máris mehetünk.

Han barátságosan Wynnire mosolygott, és széttárta a kezét. Csubakka viszont meg se próbálta leplezni, mennyire örül neki, hogy megszabadulhatott a kellemetlen nõszemélytõl.

A Skip 1 dokkja felé tartva Han megköszönte Kidnek a segítséget.

– Ha nem lépsz közbe, az a nõ engem leüt, és megerõszakolja Csubakkát.

Kid DXo’ln elnevette magát.

– Ja, nem ajánlatos felbõszíteni egy szerelmes vukit. De mondd csak, mi a tervetek a továbbiakra? Van kedvetek velem jönni a Kesselre?

– Hogyne – bólintott Han. – Mindig is szerettem volna megnézni azt a helyet. Ha leadtad az árut, akkor a Kessel Folyosón fogsz továbbmenni?

– Nem tudom – válaszolta Kid. – Talán akkor, ha lesz valami újabb szállítani való cucc. De biztosan találni fogtok valakit, aki arrafelé megy.

A Kessel Folyosót minden pilóta úgy emlegette, mint a végsõ erõpróbát. A “folyosó” használatával le lehetett vágni egy jókora, plusz két napot jelentõ ívet, amely ezt a hatalmas, lakatlan térrészt kikerülte. A Folyosó azonban veszélyesen közel volt az Örvény néven ismert feketelyuk-övezethez, ahol a koncentrált gravitációs erõ tér- és idõtorzulást hozott létre. Sok hajót beszippantott az Örvény, de mindig akadtak merész vállalkozók, akik úgy gondolták, hogy õk ügyesebbek a pórul járt elõdeiknél.

A Starfire fedélzetére érve Kid a pilótafülke kezelõszerveire mutatott.

– Azt hallottam, hogy elég jó vagy, Solo. Nincs kedved átvinni minket a mezõn?

Han érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, de igent mondott. Szem elõtt tartva Zeen tanácsát, magabiztosan felemelte a hajót, és felpörgette a hajtómûvet. Jól emlékezett még azokra a történetekre, amelyeket a Trader’s Luckon hallott, és mindegyik Zeent igazolta, Úgyhogy összeszorította a fogait, még a lélegzetét is visszafojtotta, és bármilyen ijesztõ volt is száguldozni a hatalmas kövek között, ádáz elszántsággal tartotta a sebességet.

Kid hátradõlt az ülésében, és szótlanul figyelt. Csak egyszer avatkozott közbe, hajszálnyival tovább növelve a sebességet, hogy elkerüljék az ütközést egy kisebb aszteroidával, amelyik egy nagyobb körül keringett, és épp takarásban volt. A Starfire olyan közel húzott el a félhajónyi kõ mellett, hogy az elterelõ pajzsok mûködésbe léptek, és odébb dobták. A hajó megrázkódott, de elkerülték az ütközést.

Han a válla közé húzta a nyakát, és elfintorodott.

– Bocs, Kid. Észre kellett volna vennem.

– Nem, Solo – nyugtatta meg az idõsebb férfi. – Én is tétlenül ültem volna, ha nem ismernék egyenként minden egyes szikladarabot. Tudtam, hogy lesz mögötte valami, mert mindig is volt.

Miután végre kiértek az aszteroidamezõbõl, Han úgy érezte, mintha nem egy félórája, hanem egy fél napja vezetne. Azt hitte, Kid innen átveszi az irányítást, õ pedig kifújhatja magát, a kapitány azonban csukott szemmel, mozdulatlanul ült a szomszédos ülésben.

Han Csubira nézett, és tehetetlenül vállat vont.

– Vedd át, pajtás, míg kiszámolom az ugrást!

Pár perccel késõbb a navigációs komputer kiköpte a koordinátákat, és Han módosította a pályát. DXo’ln egyik tengerkék szeme résnyire nyílt.

– Csördíts a nyaka közé, Solo! – biztatta rekedt hangon. Han elvigyorodott.

– Rendicsek.

Néhány másodperc, és a valós tér csillagai vonalakká nyúltak a Starfire körül. Han úgy vigyorgott, mint egy kiskölyök. Az utóbbi idõk rutinfeladatai után, most végre megint igazi pilótának érezte magát.

Míg a flottánál szolgált, gyakorta teljesített szolgálatot a hídon mint kormányos, de akkor érezte magát igazán elemében, ha TIE-vadászgépet vezethetett. Ezeknek az apró és törékeny, ám halálos szerkezeteknek a manõverezése nagy kihívást jelentett a pilóta számára. Ráadásul egyáltalán nem rendelkeztek pajzzsal, ezért rendkívül sebezhetõk voltak. Nem is igen akadt a TIE-pilóták közt aggastyán.

A valós térbe visszaérve az Örvény lenyûgözõ látványa fogadta õket. Kid DXo’ln elégedetten kinyújtóztatta tagjait és elvigyorodott.

– Lenyûgözõ, mi?

– Az – motyogta Han.

Az Örvény egy fekete lyukakból álló csoport volt, mely valósággal kiszívta az életet a környezõ csillagokból. Színes, gigantikus por- és gáztölcsérek jelezték a láthatatlan szörnyek “tartózkodási helyét”, de maguk a fekete lyukak természetesen láthatatlanok voltak. Éppen ez volt az oka annak, hogy “fekete” lyukaknak nevezték õket: olyan hatalmas gravitációs erõtérrel rendelkeztek, hogy semmi, még a fény sem tudott megszökni belõlük.

A gáz és a por azonban elárulta helyüket. Volt belõlük jó néhány amennyire Han tudta, a csoportosulás egyedi jelenség volt a galaxisban.

– A Kessel az Örvény szélén található – magyarázta Solo. Nézd csak a koordinátáit!

A kijelzõn egy lapos, formátlan kis bolygót lehetett látni, amely egy apró, kékesfehéren izzó nap körül keringett. Magát a Kesselt egy arányosan kicsi, magányos hold kísérte.

– Ez nem is igazi bolygó – dünnyögte Han. – Ekkora tömeggel képtelenség megtartani egy atmoszférát.

– Ez tényleg így van. Odalent. Légzõkészüléket kell viselned, de szerencsére van néhány mûködõ atmoszférageneráló üzemük, így nem kell ûrruhában csoszogni – tájékoztatta Kid.

Han gondterhelten figyelte az adatlistát.

– Nem is tudtam, hogy a Kesselnek van holdja.

– Mert a birodalmiak nem nagyon reklámozták. Állítólag építeni akarnak valamit. Õrültek, ha engem kérdezel.

– Birodalmi hajók tartózkodnak a környéken? – kérdezte aggódva Han. Csubi szökött rabszolga volt, nem lett volna ajánlatos a birodalmiak szeme elé kerülnie.

– Belefutottam a múltkor egy fickóba, aki a birodalmiaknak dolgozik mint spicli, és õ súgta meg bizalmasan, hogy a Császár valami szupertitkos létesítményt akar felépíteni az Örvény kellõs közepén – mondta tûnõdve Kid.

Han a kavargó tölcsérekre nézett, és megrázta a fejét.

– Egy támaszpontot? Ott? Ezek tényleg õrültek!

Kid vállat vont.

– Az Örvény jóval több, mint gondolnád. Egyesek azt állítják, hogy még a Kessel Folyosót is lerövidítheted, ha végigsiklasz az Örvény mentén.

Han még egyszer leolvasta az adatokat, és eltöprengett a hallottakon.

– Úgy érted, kevesebb idõ alatt? – kérdezte hosszú hallgatás után.

Kid elkuncogta magát.

– Igen, ez is benne van. Az Örvény meghajlítja a téridõt, így nemcsak idõt, hanem utat is spórolhatsz.

– Mi a rekord? – kíváncsiskodott Han.

– Nem ‘tom – felelte Kid DXo’ln. – Azt hiszem, tíz óra alatt van, de magam sohasem próbáltam, mert annyira õrült azért még nem vagyok. Fogadd meg a tanácsom, és ne szórakozz az Örvénnyel, Solo!

Han úgy érezte, érdemes megfogadni Kid tanácsát. Meglovagolni az Örvényt – csak egy idióta, egy öngyilkos idióta képes ekkora õrültségre.

Miután Han letette a Starfire-t a Kesselre, maszkot öltöttek és átmentek a kikötõ kis kantinjába. Kid otthagyta õket, és visszament a dokkba, hogy ellenõrizze a rakodást. Míg gyorsételbõl és polanisi sörbõl álló ebédjét fogyasztotta, Han azon tûnõdött, hogyan tovább. DXo’ln félreérthetetlenül tudtukra adta, hogy a következõ útjára nem szeretné magával vinni õket. Ugyanakkor azzal biztatta õket, hogy biztosan kerül valaki, akivel visszamehetnek a Csempészmenedékbe vagy a Nar Shaddaara, talán éppen a Kessel Folyosón keresztül.

A kérdés csak az volt, hogy mikor. A Kessel nem úgy nézett ki, mintha dúskálna éjszakai szálláshelyekben. Han idegesen felpillantott, valahányszor nyílt a kantin ajtaja; aztán egyszer csak egy ismerõs arc bukkant elõ egy légzõkészülék maszkja mögül.

– Roa! – kiáltott fel meglepetten. – Hé, Roa! Gyere, ülj le hozzánk, és igyál valamit!

Roa magas, “erõs” férfi volt, õszülõ hajjal és huncutságtól csillogó kék szemekkel. Lebilincselõ mosolyával és remek humorérzékével mágnesként vonzott magához mindenkit. Mako is régi cimborája volt, így Roa az elsõk közé tartozott, akiknek Hant bemutatták a Nar Shaddaan.

Roa már bõ húsz éve dolgozott a szakmában, így igazi nagyágyúnak számított. A vén csempész imádta a tanító bácsi szerepét játszani, és szívesen megosztotta tapasztalatait a nála fiatalabbakkal. A legtöbb csempész, nem sokban különbözött a kalózoktól, Roának azonban saját kódexe volt, amelyet akkurátusan belevert mindazon fiatal tanoncokba, akik régi, de jól karbantartott teherhajóján, a Wayfareren tanulták ki a szakma rejtelmeit. Az alapszabályokat Hannak is nemegyszer elmondta: soha ne fogd be a füled, ha segélyhívást hallasz… soha ne lopd meg a nálad szegényebbeket… csak akkor ülj le szabakkot játszani, ha van felesleges pénzed, és mindig az ajtó közelébe, hogy elmenekülhess, ha baj van… eszedbe ne jusson illuminált állapotban hajót vezetni.

“Roa szabályai”, így hívták õket a csempészek.

Ifjú barátja láttán Roa fülig elvigyorodott.

– Han! Mi járatban itt?

Han megpaskolta a szomszédos széket.

– Tedd le magad, Roa! Hosszú történet, de jobbára azért, mert egy vuki hölgy túlságosan vonzónak találta Csubit.

Roa kuncogva lehuppant a bárszékre.

– Csak azt ne mondd, Csubakka, hogy összefutottál Wynnivel!

Csubi panaszosan felnyögött. Roából kitört a nevetés.

– Ennyire rossz dolog elszórakoztatni egy szerelmes vuki lányt, Csubi?

Csubakka felhorkant, aztán dühösen magyarázni kezdte, milyen kimerítõ – és néha veszélyes – tud lenni a vuki románc. Roa sajnálkozóan megcsóválta a fejét.

– Jól van, Csubakka, úgy tûnik, helyesen döntöttél, amikor visszavonulót fújtál. Ezután még jobban kell vigyáznom Wynnivel.

Han elvigyorodott.

– Én se szeretnék az ölébe kerülni. De nem csak ez itt a gond, Roa. Kid DXo’ln csak idáig tudott elhozni minket, mi viszont a Nar Shaddaara tartanánk. Nem tudnál segíteni, Roa?

– Hogyne, Han – mosolygott Roa. – Feltéve, hogy nem siettek. Elõbb még el kell vinnem némi fûszert a Myrkrre. Mit szólnátok hozzá, ha a Folyosón keresztülmennénk?

Han tekintete felcsillant.

– Az oltári lenne! Úgy érzem, nem mondhatom magam igazi pilótának mindaddig, míg legalább egyszer-kétszer át nem száguldottam a Folyosón. Mondd csak, Roa… megengednéd nekem, hogy én vigyem át a hajódat?

– Az attól függ, Solo – vigyorgott Roa.

– Mitõl?

– Hogy hány italt fizetsz nekem.

Han máris intett a mixerdroidnak.

– Mesélj a Folyosóról! – kérte Roát.

Mint azt Roától megtudta, a Kessel Folyosón kifelé tartó hajók megkerülték az Örvényt, aztán az ûrnek egy néptelen szektorán, a “Gödrön” át haladtak tovább. A Gödör nem volt annyira veszélyes, mint az Örvény, mégis több hajó tûnt el itt, mint a tölcsérek között. A pilóták, miután sikeresen maguk mögött hagyták az Örvényt, hajlamosak voltak azt hinni, hogy túl vannak a nehezén. Ez részben igaz is volt, de nem lett volna szabad alulbecsülniük a Gödröt.

A Gödörnek két lényeges alkotóeleme volt: egy köd és egy aszteroidamezõ. Veszélyes párosítás. A gáz és a por bizonytalanná tette a hajók érzékelõit, és hiába volt ritkább az aszteroidamezõ, mint a Menedék körül, a rossz látási viszonyok miatt a hajók igen nagy eséllyel futottak össze a gyilkos szikladarabokkal. Miután ezt elmagyarázta Hannak, Roa kivezette õket a Wayfarerhez, és megmutatta az út vázlatos modelljét a navigációs komputeren. Han figyelmesen megnézte, aztán magabiztosan közölte:

– Rendicsek. Azt hiszem, menni fog.

A Wayfarer kapitánya mélyen a szemébe nézett, majd bólintott.

– Jól van, fiam. Akkor máris indulhatunk.

Han leült a vezérlõpult elé, és attól a perctõl a világ a kijelzõre, a koordinátákra és az irányítószervekre szûkült számára. Eggyé vált a hajóval, szinte összenõtt vele, mint a biodroid, miután rácsatlakoztatta idegrendszerét a számítógéprendszerre.

Csak az Örvény belsejében tudatosult benne igazán, milyen veszélyes feladatra vállalkozott: elég lett volna egyetlen hibás döntés, hogy bekövetkezzen a katasztrófa. Még Roa is érezhetõen feszült volt, bár igyekezett nem adni tanújelét ennek. A hátuk mögül Csubakka halk, nyüszítése hallatszott, távol tartva a környezõ ûr halálos csendjét.

Az Örvény kellõs közepén jártak, bármerre nézett, némán szörcsögõ tölcsérek tekeregtek körülöttük. Han tudta, hogy akár ki is kerülhetné ezt a veszélyes szakaszt – ettõl még a Folyosón belül maradt volna –, de a kihívásnak nem tudott ellenállni. Roa sem szólt semmit, ebbõl Han arra következtetett, hogy eddig jól végezte a dolgát.

Egy kékes, kavargó por- és gázgomolyag közelében jártak, amikor Roa végül megszólalt:

– A felén túl vagyunk. Szép munka volt, fiú. Vigyázz, a következõ egy kicsit rázós lesz!

Han bólintott; egy kövér verejtékcsepp végiggördült a szemöldökén, és lesiklott az orrán. Az újabb akadály, amire Roa felhívta a figyelmét, egy hajdani, szétrobbant csillag “teteme” volt. Han oldalra döntötte a Wayfarert, és óvatosan kikerülte a por által jelölt gravitációs teret.

Közel egy órával késõbb, amikor már úgy érezte, hogy szétpattannak az idegei, mint egy elnyûtt matrac rugói, elhagyták az Örvényt – és behatolta a Gödörbe.

Egy aszteroida robogott el mellettük. Han hajszálnyit lassított, és közben megpróbált egyszerre minden irányba figyelni, mint egy moloszkiai, akinek a tarkóján is van szeme.

– Balra dönts! – ordított rá Roa.

Mire Han észrevette a szembõl feléjük rohanó, hegyméretû aszteroidát, már késõ lett volna. Szerencsére a keze automatikusan engedelmeskedett a kapitány parancsának, és így sikerült elkerülni az ütközést.

Hant elfogta a pánik. Csak egy pillanatra, de ez is éppen elég volt arra, hogy izzadt ujjai megcsússzanak a vezérlõpulton, túlfordítva és kis híján egy újabb aszteroida útjába lendítve a hajót.

Csubakka vonított, Roa átkozódott. Egy hajszálon múlt, hogy nem ütköztek össze az égi kõdarabbal.

– Bocs – mentegetõzött Han. – Megcsúsztak az ujjaim.

Roa szó nélkül lehajolt, és elõkotort valamit egy ládából.

– Tessék. A jutalmad, amiért sikeresen átrepülted az Örvényt. Átveszem az irányítást, míg felhúzod.

Han elvette tõle a csúszásgátló bevonattal ellátott pilótakesztyût, felpróbálta, és miután kényelmesnek találta, rögzítette a csuklóján.

– Kösz, Roa.

– Szóra sem érdemes – legyintett az idõsebbik csempész. – Mindig viselem õket, és javaslom, hogy te is tedd ezt!

– Ezentúl így lesz – ígérte ünnepélyesen Han.

Néhány órával késõbb, túl a Kessel Folyosón, immár a hipertér biztonságos “mélyén”, Roa a helyét bitorló Han felé fordult, és somolyogva közölte:

– Be kell vallanom, fiam, hogy még senkit nem láttam, aki elsõre ilyen rövid idõ alatt és ilyen bravúrosan teljesítette volna a távot. Te született tehetség vagy.

Han fülig elvörösödött.

– Te pedig remek tanító.

Csubakka megjegyezte, hogy azért nem bánná, ha Roa tovább okítaná Hant, mert annyi ijedtségen ment át az elmúlt néhány órában, hogy kész csoda, hogy nem hullott ki az összes szõre.

Han morcosan a barátjára nézett.

– Jól van, Csubi, csináld csak! De aztán ne csodálkozz, ha kopogtatnak a lakásunk ajtaján, és Wynni ugrik a nyakadba.

Csubi sértõdött hallgatásba burkolózott.

– Szóval mihez fogsz kezdeni ezután, Han? – kérdezte Roa. – Kevesen dicsekedhetnek azzal, hogy végigrepültek a Kessel Folyosón, és te ráadásul igen jó idõt teljesítettél. Mi lesz a következõ húzásod?

Han már régóta gondolkozott ezen a kérdésen.

– Szeretnénk egy saját hajót Csubival. Elõször csak kibérelnénk egyet, aztán ha jól mennének a dolgok, vennénk egyet. Persze, ehhez rengeteg pénz kell. Éppen ezért, ha visszatértünk a Nar Shaddaara, oda fogok menni, ahol a legtöbb van belõle.

Roa két szemöldöke egymásnak ugrott.

– A huttokhoz – mormogta.

Han ellenõrizte a stabilizátorokat.

– Igen, a huttokhoz.

Roa rosszallóan megcsóválta a fejét.

– A huttoknak dolgozni veszélyes vállalkozás, Han. Kiszámíthatatlan munkaadók. Ha valamit nem úgy csinálsz, ahogy õk szeretnék, könnyen odakint kaphatod magad, szkafander nélkül.

– Tudom – bólogatott komoran Han. – Már dolgoztam nekik. De ha jutni akarok valamire, akkor vállalnom kell a kockázatot.

Két héttel és egy újabb fejvadásszal késõbb Han és Csubakka felkeresték a Nar Shaddaa hutt szektorának legnagyobb épületét. Az egykori “Ékszer” szállóban a Desilijic klán fõhadiszállása mûködött.

Amikor az “Ékszer” még igazi szálloda volt, igazgatósága azzal dicsekedett, hogy szállást tud biztosítani a galaxis csaknem összes ismert fajának. Vízi élõlények, metánt lélegzõk, alacsony gravitációjú égitestek lakói és a többi – bármit is igényeltek, az “Ékszer” teljesítette elvárásaikat.

Az épületet a huttok természetesen átalakították a saját szükségleteiknek megfelelõen. A hatalmas elõteret most sima felületû rámpák övezték, a szõnyegek eltûntek, és a kövezetét fényes-simára polírozták, hogy megkönnyítsék a testüket még vonszoló huttok számára a közlekedést.

Han, immár sokadszorra, újra ellenõrizte, hogy zsebében van-e Tagta üzenetkockája.

– Nem kell bejönnöd, pajtás – mondta Csubakkának az ajtóban. – Egyedül is elboldogulok, legalábbis remélem.

Csubi határozottan megrázta a fejét. Han vállat vont.

– Jól van, de akkor maradj csendben! Majd én beszélek helyetted is.

Jiliac Nar Shaddaa-i “fõkomornyikja” egy ember volt; egy a negyvenes éveihez közelítõ, vörös bombázó. A nõ egyszerû, szerényen szabott, világoszöld ruhát viselt, mégis olyan lenyûgözõ méltóság áradt belõle, hogy Han alig mert megszólalni a jelenlétében.

– Dielo vagyok, Lord Jiliac asszisztense. Ha jól értettem, uram, önnek van egy ajánlólevele.

Han igent intett a fejével. Esetlennek érezte magát a nõ társaságában, noha a legjobb nadrágját, ingét és dzsekijét vette fel erre az alkalomra. Kívülrõl természetesen ez nem látszott meg rajta, éppen ellenkezõleg. Magabiztos, halványan pimasz mosolya egy pillanatra sem lankadt.

– Láthatnám?

– Igen, feltéve, hogy nem akarja elvinni. – Han kivette a kis kockát a zsebébõl, és odaadta. A nõ egy gyors pillantást vetett a zöldes nyálkára, leolvasta az üzenetet, aztán visszaadta a holokockát. – Rendben. Kérem, várjon itt! Hamarosan hívatom.

Háromnegyed órával késõbb visszatért, és betessékelte õket Jiliac fogadószobájába.

Han kissé ideges volt, mert nem tudhatta, Jiliac fel fogja-e ismerni õt, mint azoknak a futároknak az egyikét, akik öt évvel korábban a Nal Hutta-i palotájában átadták neki riválisa, Zavval üzenetét. Az ylesiai fõúr kalózkodással vádolta Jiliacot, és zord következményekkel fenyegetõzött. Jiliac dühében szétverte a fél fogadószobát.

Han bízott benne, hogy a hutt lord nem ismeri fel. Végtére is akkor nem mutatkozott be neki, és még csak tizenkilenc éves volt – másképp nézett ki. Az arca most soványabb volt, megviseltebb, és az akadémiai évek alatt jó pár kilónyi izmot szedett magára. Arról nem is szólva, hogy egy hutt számára valószínûleg egyforma volt minden ember.

Mindezek ellenére taplószáraz szájjal lépett be a szentélybe.

Meglepetten állapította meg, hogy két hutt tartózkodik a szobában. Egyikük kétszer akkora volt, mint a másik, ami a huttoknál azt jelentette, hogy õ az öregebbik. A huttok egész életükben növésben voltak, és igen lenyûgözõ méreteket tudtak elérni. Az átlag hutt felnõttkora elérése után is átesett még néhány “hirtelen növésen”, s akadt, amelyik egy-két év leforgása alatt megduplázta súlyát.

Han a huttokra pislogott. Biztosra vette, hogy a nagyobbik Jiliac.

A szoba tágas volt és díszes; úgy tûnt, az egykori bálteremben rendezték be. A falakat körös-körül tükrök fedték, de hiába látta magát Han ezernyi példányban, a kiszolgáltatottság érzése nem akart enyészni.

Az igazi Han a két hutt elé járult, és mélyen meghajolt. Dielo felé mutatott, és egészen elfogadható hutt nyelven közölte:

– Lord Jiliac, ez az a koréliai pilóta, akit az unokatestvére, Lord Tagta ajánlott be önhöz. A neve Han Solo. A vukit Csubakkának hívják.

Han ismét meghajolt.

– Lord Jiliac – mondta Basic nyelven –, megtiszteltetés számomra, hogy excellenciád elõtt állhatok. Az ön unokatestvére, Lord Tagta azzal biztatott, hogy itt mindig szükség van jó pilótákra.

– Solo pilóta… – Jiliac Hanra irányította zsíros redõkkel szegélyezett szemét, és kíváncsian pislogott – …maga beszéli és érti a hutt nyelvet?

– Értem, excellenciás uram, viszont nem beszélem elég jól ahhoz, hogy hûen vissza tudjam adni a nyelv szépségét, ezért nem is merek próbálkozni vele – felelte alázatosan Han.

Szerencsére a huttokat könnyû volt bókokkal elkápráztatni, és Jiliac különösen fogékony volt a dicséretekre.

– Ah, egy ember, aki értékelni tudja nyelvünk szépségét mondta az ifjabbik huttnak. – Milyen ritka és bölcs példánya fajának.

– Ez még nem jelent semmit – válaszolta dübörgõ kuncogással a másik. – A kérdés az, tud-e olyan jól hajót vezetni Solo kapitány, mint hízelegni.

Han a kisebbik hutt felé pillantott. Cinizmust és intelligenciát látott csillogni a dülledt szempárban. A hutt körülbelül olyan magas volt, mint Han, és csak négy-öt méter hosszú. Jiliac észrevette, hogy Han a társát fürkészi.

– Solo kapitány õ az én unokaöcsém, Jabba. Nélkülözhetetlen segítségemmé vált a Desilijic klán irányításában.

Han meghajolt a fiatalabbik hutt felé.

– Üdvözletem, excellenciád.

– Üdv, Solo kapitány – legyintett nagyvonalúan apró kezével Jabba. – A híre már megelõzte.

Jiliac felemelte a kezét.

– Elég a fecsegésbõl. A holokocka?

A hutt lord figyelmesen megnézte a kockát, aztán végighúzott egy apró szerkezetet a zöldes nyalka felett. Az eredmény láttán elégedetten pislogott Hanra.

– Kitûnõ ajánlattal érkezett, Solo kapitány. Hozzáértõ pilótákra mindig szükségünk van.