1. fejezet

Új barátok, régi ellenségek

Han Solo hajdani birodalmi tiszt csüggedten üldögélt egy devaroni lebuj ragacsos asztalánál, és magányra áhítozott. Meg valami normális sörre, mert ezt az olcsó alderaani löttyöt aligha lehetett annak nevezni. Egyébként nem a bár többi vendége zavarta – a szarvat viselõ devaroni férfiak, bundás devaroni nõk meg egyéb fajzatok. Han hozzá volt szokva az idegenekhez: köztük nõtt fel a Trader’s Lackon, az ûr végtelen tengerén bolyongó hatalmas teherhajón, s mire betöltötte a tizedik életévét, már fél tucat másik faj nyelvét értette és beszélte.

Nem, nem a körülötte zsivajgó idegenekkel volt baja, hanem a mellette ülõvel. Meghúzta a korsóját, elfintorodott a keserû íztõl, aztán oldalra sandított, minden nyomorúsága okára.

A termetes szõrmók aggódó, csecsemõkék szemekkel nézett vissza rá. Han felsóhajtott. Bárcsak hazahúzná már a belét! A vuki azonban – Csub-izé, vagy ilyesmi – minden gyõzködés ellenére nem volt hajlandó visszatérni a Kashyyykra. Azt állította, hogy Han Solo exhadnagy úr egy életre lekötelezte.

Egy életre… remek. Már csak ez hiányzott, kesergett Han. Egy nagy, szõrös dajka, aki mindenhova elkísér, tanácsokat ad, zsörtölõdik, ha túl sokat iszom, és folyton gondoskodni akar rólam. Remek. Egyszerûen remek.

Han morcosan a sápadt, felvizezett fõzet hullámzó felületére szegezte a tekintetét. A tükörképe, a habtól és a hullámoktól eltorzított vonásaival egy fikarcnyival sem volt emberibb, mint a vuki. Hogy is hívják ezt a két lábon járó szõnyeget? Valami Csub-izé. Han tökéletesen értette a vuki nyelvet, a kiejtése azonban, tömören fogalmazva, pocsék volt.

Emellett nem is érdekelte ennek a vukinak a neve. Ha érdeklõdik utána, akkor soha nem fog megszabadulni szõrös árnyékától.

Han megvakargatta borostás állat. Mióta kirúgták a flottától, következetesen elfelejtett borotválkozni. Míg kadét volt, majd alhadnagy és aztán hadnagy, kínos gonddal ügyelt a megjelenésére, úgy, ahogyan az egy tiszttõl, és nem utolsósorban egy úriembertõl elvárható. Most viszont… mit számított?

Reszketeg kézzel felemelte a korsóját, és magába zúdította a maradék sört. Az asztalra csapta az üres korsót, és körülnézett. A felszolgálót kereste. Szükségem van még egy sörre. Csak egyre, és sokkal jobban fogom érezni magam. Csak még egyre…

A vuki rosszallóan felnyögött. Han arckifejezése még morcosabbá vált.

– Tartsd meg magadnak a véleményed! – reccsent rá a vukira. – Én aztán tudom, hol a határ. Te rosszabb vagy, mint egy anyós.

A vuki – Csubakkának hívták – halkan felmordult. Kék szeme könnybe lábadt az aggodalomtól. Han megvetõen lebiggyesztette az ajkát.

– Tökéletesen el tudom látni magam, ezt ne feledd! És csak azért, mert nem hagytam, hogy elpárologtassák azt a szõrös seggedet, még nem tartozol semmivel. Már mon’tam neked korábban, hogy tartoztam egy vukinak, még nagyon régen. Megmentette néhányszor az életemet, én meg megmentettelek téged, mer’ tartoztam neki.

Csubakka fájdalmasan felnyögött. Han megrázta a fejét.

– Nem, ez azt jelenti, hogy nem tartozol nekem, hát nem érted? Én tartoztam neki, de nem tudtam meghálálni, amit értem tett. Ezért neked segítettem, úgyhogy kvittek vagyunk. Ezért ismét megkérlek, fogd azokat a krediteket, amiket tõlem kaptál, és menj szépen haza a Kashyyykra! Azzal nem teszel szívességet nekem, hogy rám akaszkodsz. Púp vagy a hátamon, világos?

Csubakka sértõdötten felállt, és toronymagasságból rámordult Hanra.

– Ja, tudom, hogy elcsesztem a karrierem, amikor megmentettelek Nyklas parancsnok sugárvetõjétõl. Gyûlölöm a rabszolgatartást, és még jobban gyûlöltem látni, hogy Nyklas energiakorbáccsal ver titeket. Jól ismerem a vukikat. Gyerekkoromban egy vuki volt a legjobb barátom. Tudtam, hamarabb, mint te, hogy rá fogsz menni Nyklasra, és azt is tudtam, hogy a parancsnok habozás nélkül lelõ. Nem hagyhattam, hogy megtegye, de ettõl még ne akarj hõst csinálni belõlem, Csubi! Nekem nincs szükségem partnerre, barátra meg fõként nem. A nevem mindent elárul, cimbora: Solo vagyok.

Han magára bökött a mutatóujjával.

– Solo. Az én nyelvemen ez azt jelenti, hogy magányos. Vili? Ez van, és nekem így jó. Úgyhogy… nem akarlak megsérteni, Csubi, de miért nem lépsz olajra? Örökre.

Csubi egy hosszú pillanatig szótlanul nézte Hant, aztán megvetõen horkantott egyet, és kisétált a bárból.

Han elégedetten elvigyorodott; remélte, ez alkalommal sikerült rávennie ezt a túlméretezett hajas babát a tartós távozásra. Ha igen, akkor ez nyomós ok az ünneplésre. Jöhetne még egy sör…

Ahogy körülnézett a bárban, észrevette, hogy az egyik sarokban kisebb társaság gyûlt össze egy asztal körül. Egy szabakkjátszma elõkészületei folytak. Han azon tûnõdött, nem kellene-e neki is beszállnia. Gondolatban lajstromba vette a zsebében lapuló krediteket, és úgy döntött, nem is lenne olyan rossz ötlet. Elég szerencsés volt a szabakkban, és mostanság minden kredit jól jött.

Mostanság…

Han sóhajtott egy fájdalmasat. Milyen régen is volt már az a végzetes nap, amikor beosztották Nyklas parancsnok mellé, aki az új szárny építésén dolgozó vukikat felügyelte a Hõsök Csarnokánál. Számba vette a sör és az önmarcangolás keserû társaságában töltött napokat: két nap híján…

…két hónap. Fintorogva beletúrt csapzott hajába. Az elmúlt öt évben gondosan rövidre nyírt haja zsíros és gubancos volt; makulátlan egyenruháját használtan vett, pecsétes neo-bõr dzseki, koszossá nyûtt fehér ing és sötétkék, a koréliai Vérsávval díszített nadrág pótolta. Csak egykor tükörfényesre suvikszolt csizmája volt a régi – ezeket a kadétok tisztté avatásakor személyre igazították, ezért a Birodalom már nem tartott igényt rájuk. Hant nyolc hónappal korábban nevezték ki, és nem volt még egy alhadnagy, aki annyira büszke lett volna a rangjára – vagy csillogó-villogó csizmájára –, mint õ.

A csizma most poros és kopott volt. Han savanyú képpel szemlélte a lábbelijét. Poros és megkopott… ez rá is igaz újabban.

Pillanatnyi õszinteségi rohamában Han elismerte, hogy valószínûleg akkor sem lett volna maradása a flottánál, ha nincs ez az eset Csubakkával. Reményekkel és lelkesedéssel tele kezdte el karrierjét, de hamar elvesztette illúzióit. Nehéz volt elviselni a flottánál uralkodó idegenellenes hangulatot – fõleg egy olyan ember számára, akit egy vuki nevelt –, de tûrt és hallgatott. A katonai bürokrácia értelmetlen, idõt és energiát rabló hülyeségei, és egyes tisztek vak, fafejû ostobasága azonban a tûrõképessége határára kergették.

Arra viszont még legrosszabb álmában sem gondolt volna, hogy elcsapják a seregbõl, megvonják a nyugdíját, visszafizettetik vele az ösztöndíjat, és ami még rosszabb, feketelistára teszik. A pilótajogosítványát nem vették vissza, de Hannak hamar rá kellett jönnie, hogy nincs olyan törvényesen mûködõ cég, amely igényt tartana a szolgálataira. Heteken át taposta a Coruscant betonját, az alkoholmámorok közötti rövid szünetekben munka után kutatva, de minden ajtó bezárult elõtte.

Aztán egy este, miközben egyik tavernából a másikba dülöngélt át, valahol a bolygóméretû város idegenek lakta övezetének a közelében egy hatalmas, szõrös árnyék toppant eléje az egyik sikátorból.

Han sörgõzös agya elõször veszélyt sejtett, egészen addig, míg Csubakka meg nem szólalt. A vuki – a népére jellemzõ szókimondással – tömören kifejezte háláját, amiért Han megmentette és felszabadította, aztán közölte, hogy ettõl a pillanattól fogva Han rendelkezik vele. Örök hála kötelezi, és oda fog menni, ahová Han Solo.

És ez így is lett.

Amikor végre munkához jutott – egy egész hajórakomány csempészárut kellett a Tralusra vinnie, de hogy mit, azt nem tudta kideríteni, mert az árut hermetikusan elzárták tõle –, Csubakka is vele tartott. Az egyhetes út alatt Han megtanította a vukinak a navigálás alapjait. Újdonsült “másodpilótájának” köszönhetõen a máskor unalmas ûrutazás napjai mintha gyorsabban teltek volna, és az sem volt egy utolsó szempont, hogy Hannak így legalább nem maradt ideje a múlt eseményein rágódni.

A Tralusra érve átadta a hajót és a rakományt, aztán újabb megbízás után nézett. Felkereste Igazmondó Toryl Használthajó-udvarát. A durosi régi ismerõse volt – Han megbízott benne, Toryl pedig ügyes, talpraesett pilótának ismerte a koréliait.

Rossz idõk jártak a nem emberek lakta világokra, és a helyzet a keménykezû birodalmi vezetés “jóvoltából” napról napra tovább romlott. A Duros a Koréliához hasonló hajóépítõ iparral rendelkezett, azonban a legújabb birodalmi rendelkezés, amely megtiltotta fegyverek felszerelését, hátrányos helyzetbe hozta a durosi hajóépítõket. Han szállítmánya, mint kiderült, éppen ezen a helyzeten volt hivatott javítani.

Mire elérték a Durost, Han egészen használható másodpilótává és ágyúkezelõvé képezte Csubit. Titokban azt remélte, hogy így könnyebben megszabadulhat a vukitól. Habozás nélkül meg fogja tenni, ha alkalom adódik rá, ígérte magának.

Miután átadta a szállítmányt, Han szorgalmasan nekilátott cseppfolyósítani a bérét, és várta az újabb megbízást. Egy napon aztán feltûnt egy sullusti, és megkérdezte tõle, nem lenne-e kedve jó pénzért elvinni egy hajót a galaxis egy távoli fertályába, a bothaiak által uralt Kothlisra – természetesen diszkréten elkerülve a birodalmi kikötõket.

A gyors és kecses hajót, magától értetõdõen, egy jachtkikötõbõl kötötték el. Han kénytelen volt tudomásul venni, hogy vége a régi idõknek: már nem azért él, hogy betartassa a törvényt, hanem azért szegi meg azt, hogy élhessen.

Úgyhogy hallgatott, és elvitte a hajót új gazdájához a Kothlisra. Hamarosan újabb, látszólag legális munkája akadt. Ezúttal egy böhömnagy nalargont kellett elszállítania a Kothlisról a Devaronra.

Han még soha nem hallott azelõtt a nalargonról, ami zenei alulmûveltségét tekintve egyáltalán nem volt meglepõ. Mint kiderült, a nalargon egy hatalmas, pedálokkal és klaviatúrával mûködtethetõ hangszer volt. Csövek és szubharmonikus rezonanciagenerátorok hozták létre a muzsikát több hangsávban. A hangszer a galaxison végigsöprõ jizzõrület miatt volt rendkívül keresett.

Amint kiértek a biztonságot jelentõ hipertérbe, Han átment a raktérbe, hogy szemügyre vegye az alkalmatosságot. Körbejárta, megtapogatta, megkocogtatta, aztán bekapcsolta, s nyomogatni kezdte a billentyûket és a pedálokat. A nalargon hallgatott, az egyetlen hang, amit hallani lehetett, Han erõlködésébõl származott.

Egy újabb, alaposabb végigkopogtatásból azonban kiderült, hogy a hangszer túlságosan tömör. A nalargon nyilvánvalóan csak “csomagolóanyag” volt, egy burok, amely valamit elrejtett az avatatlan szemek elõl. De mit?

Han még birodalmi korából tudta, hogy a Devaronon zûrzavaros a politikai helyzet. Nem olyan rég egy szakadár csoport fellázadt, és azt követelte a sarokba szorított kormányzótól, hogy nyilváníttassa a Birodalomtól függetlennek a Devaront. Han megvetõen lebiggyesztette az ajkát. Ostobák. Azt hitték, van esélyük a Birodalommal szemben. Néhány hónappal korábban a Birodalom rohamosztagosai lerohanták a devaroniak õsi és szent városát, Montellian Seratot, és elfogtak hétszáz lázadót. A helyszínen kivégezték õket, egytõl egyig. A lázadók maradéka a hegyekbe húzódott vissza, és onnan folytatta partizánháborúját a birodalmiak ellen. Han nem sok jót jósolt nekik: hónapok kérdése, és Palpatine császár õket is el fogja tiporni.

A nalargont elnézve Han könnyen el tudott képzelni egy rövid hatósugarú lézerágyút a belsejében. A siklóra szerelhetõ fegyverrel egészen kis darabokra lehetett szaggatni “kisebb” célpontokat, például épületeket és rövid hatótávolságú birodalmi vadászgépeket…

Persze, sugárvetõk is lehettek benne. Akár tíz-tizenöt is, ha okosan rendezték el õket.

De bármit is rejtett a nalargon, Han rossz szájízzel vállalta a feladatot. El is határozta, hogy leteszi a hajót a megbeszélt helyen, aztán felszívódik. A dolog azonban nem volt ilyen egyszerû. A bothaiak ellátták hamis leszállási kódokkal, így ez a rész simán ment; csakhogy a hajó már egy napja a kikötõben állt, és még senki nem jelentkezett a nalargonért. Han a lelke mélyén talán annak örült volna a legjobban, ha ez így is marad, de biztos volt benne, hogy a devaroni lázadók nem fognak veszni hagyni egy ilyen értékes fegyvert.

Han szomorúan megingatta a fejét. Nem kellett volna meginni azt a sört. A szája még mindig keserû volt, átkozottul keserû, és a feje is zúgott. Körülnézett a helyiségben. A székek és az asztalok még nem imbolyogtak. Rendicsek. Még nem vagy túl részeg ahhoz, hogy játssz. Gyerünk, Solo! Minden újabb kredit jól jön.

Felállt, és átballagott a másik asztalhoz.

– Üdvözletem – köszöntötte Basic nyelven a társaságot. Van egy hely számomra?

Az osztó egy devaroni férfi volt, fényesre viaszozott szarvakkal. Kérdõn végigmérte a jövevényt, aztán úgy dönthetett, hogy rendben van, mert vállat vont, és egy üres székre mutatott.

– Üdv, pilóta. Amíg a kreditjeid kitartanak, szívesen látunk – villantotta elõ hegyes ragadozófogait.

Han bólintott, és lehuppant a székre.

Tizennégy éves lehetett, amikor megtanult szabakkot játszani, így egészen otthon érezte magát ebben a társaságban. Beletett néhány kreditet a “rizikós”, vagyis a szabakkedénybe, aztán felmarkolta a neki kiosztott két kártyachipet, megnézte õket, majd gyorsan végigpásztázta a többi játékos arcát. Amikor a fogadásokat gyûjtõ edény eléje ért, abba is beletette a szükséges összeget.

Hannak a pálcák hatos meg a Levegõ és a Sötétség Királynõje jutott, az osztó azonban bármelyik pillanatban megnyomhatta a gombot, megváltoztatva ezzel a kártyachipek értékét. Han az ellenfeleire – egy apró sullustira, egy bundás devaroni nõre, a hímnemû devaroni osztóra és az óriás barabel nõre sandított. Ez volt az elsõ alkalom, hogy testközelbõl látta a Barab 1 egy lakóját. A hüllõ látványa lenyûgözõ volt. A két méternél is magasabb barabelek fekete, acélkemény pikkelyek borította testükkel – a sugárvetõ láttán csak nevettek –, tûhegyes fogaikkal, bunkószerû görcsben végzõdõ farkukkal közismerten veszélyes ellenfeleknek számítottak. Ez a hölgy azonban, aki egyébként Shallamar néven mutatkozott be, békés példánynak látszott. Shallamar felkaparta a kártyachipjeit, és keskeny pupillái mögül szemügyre vette õket.

A szabakkjáték lényege az volt, hogy a kártyák összértékének meg kellett közelítenie a – pozitív vagy negatív – huszonhármat. A huszonhármasok közül a pozitív volt az erõsebb.

Pillanatnyilag a Han kezében lévõ kártyák összértéke plusz négy volt. A Levegõ és a Sötétség Királynõje mínusz kettõt ért. Han bedobhatta volna a kártyachipet az interferenciamezõbe, lefagyasztva annak értékét; ha aztán megkaparintja a nullás értékû Bolondot és szerez melléje még egy hármas értékû kártyát is, akkor kijön a Bolond lapja. Ez pedig még a szabakknál a pozitív vagy negatív huszonhármasnál – is erõsebb lett volna.

Míg Han habozott, a kártyachipek felszíne megremegett, és az értékek megváltoztak. A Királynõ helyét a Kardok Mester foglalta el. A Kardok hatosból Kulacs nyolcas lett. Ez huszonkettes összértéket jelented. Han megvárta, hogy a többiek is szemügyre vegyék a kártyáikat. A barabel, a devaroni nõ és az osztó mérgesen lecsapták a chipjeiket: “kibombázták magukat”, vagyis túllépték a huszonhármat.

A sullusti megemelte a tétet. Han ugyanezt tette.

– Én hívok – jelentette ki a sullusti. Színpadias mozdulattal leterítette a kártyáit. – Húsz.

Han vigyorogva letette a lapjait.

– Huszonkettõ – közölte hanyagul. – Attól tartok, cimbora, enyém a guba.

A többiek morgolódva figyelték, mint sepri be pénzüket a jövevény. A barabel nõ fenyegetõen rásziszegett Hanra, és olyan pillantásokat lövellt feléje, hogy még a titánium is megolvadt volna tõle, de nem szólt semmit.

A sullusti nyerte a következõ játszmát, és a devaroni osztó a másikat. Han a szabakkedény rövid szemrevételezése után úgy döntött, most már érdemes kockáztatni.

Újabb játszmák következtek, de a szabakkedényt senkinek nem sikerült megszereznie. Han már korábban az interferenciamezõbe lökte Érmék hármasát és a Bolondját. És a szerencséje kitartott: a következõ osztásnál Kulacs kettest talált a kezében.

– A Bolond lapja! – jelentette be Han, és a másik kettõ mellé hajította a lapjait. – A szabakkedény az enyém, hölgyeim és uraim.

Han nyúlt volna a nyereményéért, a barabel nõ azonban áthajolt az asztalon, és a képébe üvöltötte:

– Csaló! Biztosan manipuláltad a lapokat! Senki nem lehet ilyen szerencsés!

Han paprikavörös lett a méregtõl. Sokszor csalt már szabakkban, és valóban olyan lapokat használt ilyenkor, melyek attól függõen változtatták értéküket, hogy mely pontjukra gyakorolt észrevétlenül nagyobb nyomást. Ez egyszer azonban tényleg tiszta volt a keze!

– Tudod mit? – fakadt ki. – Fogd a sértéseidet, és tömd a füledbe õket! – A barabelnek persze nem volt látható füle, de azért látszott rajta, hogy vette a lapot. Han óvatosan a jobb combjára csúsztatta a kezét, és kicsatolta a pisztolytáskát. Közben hevesen megrázta a fejét, és sértõdötten közölte: – Nem csaltam! Inkább arról van itt szó, hogy nem tudsz veszíteni, nõvér!

Han bal kézzel átnyúlt az asztal felett, felkapott egy marék kreditet, és gyorsan a zsebébe tömte õket. Senki nem szólt vagy mozdult, ezért felbátorodva a maradékért nyúlt. Akár egy bundás villám, a devaroni nõ keze kilõtt, és az asztalhoz szorította Han csuklóját.

– Lehet, hogy Shallamarnak igaza van – mondta erõsen tört Basic nyelven. – Meg kellene motoznunk.

Han izzó tekintettel végigmérte.

– Vedd le rólam a kezed! – mondta fojtott hangon. – Vagy nagyon megbánod.

Volt valami a hangjában vagy a szemében, ami elrettentette a nõt, mert elengedte a kezét.

– Gyáva! – vicsorgott a devaronira Shallamar. – Ez csak egy nyeszlett ember!

A devaroni szótlanul elhátrált, jelezve, hogy a továbbiakban nem óhajt részt venni a konfliktusban.

Han elégedett vigyorral nyúlt a maradék pénzért. Ezzel végképp betelt a pohár a barabelnél. A hölgy elbõdült, és pikkelypáncélos, hegyes karmokban végzõdõ kezével akkorát csapott az asztalra, hogy a ripityára tört – néhai – bútordarabról kártyák, kreditek és edények íveltek a levegõbe. Az asztal romjain átgázolva Shallamar a koréliai ellen indult.

– Nem! Le fogom harapni a fejed, te csaló! Akkor majd meglátjuk, mennyire vagy jó!

A barabel szélesre tátott száját látva Han jobbnak látta komolyan venni a fenyegetést. Jól begyakorolt, villámgyors mozdulattal a sugárvetõjéhez kapott, megmarkolta a fegyver simára koptatott agyát, és ugyanilyen gyorsan kirántotta… azaz kirántotta volna, ha az a célkeresztjénél fogva be nem szorul a pisztolytáskába.

A barabel rávetette magát. Han hátraugrott, de nem elég gyorsan. Shallamar hosszú, éles karmai végigszántották a dzsekijét, és beleakaszkodtak. Han, miközben még mindig a fegyverét rángatta, érezte, hogy szélsebesen elõrerántják, egyenesen bele egy forró, hatalmasra tátott, bûzlõ hüllõszájba.

Az utolsó pillanatban egy sárgásbarna bunda villant be a barabel háta mögé. Egy vaskos kar hátulról elkapta Shallamar nyakát, és akkora üvöltéssel, hogy még a poharak is beleremegtek, elrántotta Hantól.

– Csubi! – kiáltott fel megkönnyebbülten Han. Még soha nem örült így senkinek.

A barabel visszaüvöltött, és elhajítva magától a koréliait, a vuki ellen fordult.

– Tarts ki egy percig, Csubi! – rikoltotta Han, és immár két kézzel mûködve, végre kiszabadította a sugárvetõjét. Kibiztosította, és a vukival birkózó barabelre irányította, de Shallamar nem nyújtott jó célpontot.

A két vicsorgó, sziszegõ behemót körbetáncolta a helyiséget, pozdorjává zúzva mindent, ami az útjába került. A többi vendég és szabakkjátékos felpattant az asztalok mellõl, és a falakhoz lapult, onnan kiabálva tanácsait vagy éppen szitkait a küzdõknek.

A sullusti a sugárvetõje után nyúlt, de aztán látva, hogy Han már elõvette a fegyvert, gyorsan meggondolta magát és inkább a bárpult fedezékébe vonult.

Shallamar és Csubakka ezalatt groteszk ölelésbe fonódva azon voltak, hogy lefektessék és összetiporják a másikat.

– Hé, Csubi! – kiáltotta Han. – Hagyd a fenébe, és tûnjünk innen!

Mondani azonban sokkal egyszerûbb volt, mint megtenni. A sárgásbarna bundát és fekete pikkelyt váltogató forgatagból kivált egy fej, és lecsapott a vuki karjára. Tûhegyes fogai szõrt és húst téptek ki Csubi alkarjából. A vuki felüvöltött a fájdalomtól, és dühében úgy megforgatta a barabelt, hogy az szédülten terült el a lábánál.

Csubi csak erre várt. Megragadta a barabel farkát, és forgatni kezdte maga körül a lényt, akár egy parittyát. Amikor már úgy látta, hogy a barabel kellõ lendületre tett szert, elengedte és elégedett vicsorral figyelte, mint kenõdik fel a falra.

Shallamar azonban szívós fajzat volt. Alig telt el egy pillanat, máris feltápászkodott, hogy megújult gyûlölettel folytassa harcát. A kábító fokozat meg se kottyan neki, megölni viszont nem akarom – villant át Han tudatán. Végül az arany középút mellett döntött, és közepes fokozatra állítva a fegyvert, a hüllõ térdébe lõtt. Shallamar felvisított a fájdalomtól, és visszarogyott a fal tövébe. Pikkelyei füstölögtek és gõzölögtek a térdén.

– Vigyázz, Csubi! – ordította Han, és már el is engedett egy kábító lövést az osztó felé, aki a sugárvetõjével célba vette a vukit. A devaroni egyetlen hang nélkül összerogyott.

Han a kijárat felé rontott, és Csubi, vértõl csepegõ karral követte. A kocsma tulajdonosa, egy veszettül szitkozódó devaroni nõ útjukat állta, Han fegyvere azonban jobb belátásra bírta. Az ajtó azonban már nem volt hajlandó önként félreállni, és Han jókorát koppant rajta. Zárva!

Han hat nyelv keverékén káromkodva a legerõsebb fokozatra állította a sugárvetõjét, és tátongó lyukká lõtte az ajtót. A tulajdonosnõ felhördült a döbbenettõl, de mire bármit is szólhatott volna, Han és Csubakka már hallótávolságon túl járt.

Végigrohantak a bûzös sikátoron, és kifordultak a kék fából és díszesen vakolt betonból emelt épületekkel szegélyezett fõutcára. A koréliai megborzongott a szakadt dzsekijébe kapaszkodó huzattól. A Devaron déli sarkvidékén tartózkodtak, ahol most éppen kora tavasz volt.

Han eltette a sugárvetõjét, és gyors sétára lassította tempóját.

– Hogy van a karod, pajtás?

Csubi vicsorgásba torkolló morajlással felelt. Han megvizsgálta a sebet.

– Nos, végül is senki nem kérte, hogy visszajöjj – vont vállat. – Persze, nem mintha Haragudnék rád érte… Izé…még meg sem köszöntem, hogy… khm… megmentetted az irhámat.

A vuki kérdõn felmordult. Han elfintorodott.

– Hát… nos, talán igen – motyogta. – Még soha nem volt partnerem, de… igen, miért is ne? Átkozottul unalmas tud néha lenni, ha az embernek sokáig kell egyhuzamban magányosan ücsörögnie egy pilótafülkében.

Csubi, a fájdalma ellenére, boldogan rámordult.

– Azért ne bízd el magad! – figyelmeztette Han. – Most pedig, gyerünk, keressünk egy orvosdroidot! Az utca túloldalán látok egy rendelõt. Nyomás!

Egy órával késõbb Csubi már túl volt a kezelésen. A droid baktakezelésben részesítette, majd bekötözte a karját, és végül biztosította a vukit, hogy fajtája gyorsan regenerálódik.

Az utcára kiérve Csubi megemlítette, hogy éhes. Han válaszolni akart, de valaki, egy közeli kapualj fedezékébõl, belefojtotta a szót.

– Solo pilóta!

Han megtorpant, és a hang irányába nézett. Egy durosi férfi állt az árnyékba húzódva. Han szétnézett; a devaroni utca csendes és néptelen volt. A belvárosnak erre a részére csak gyalog lehetett bejönni.

– Igen? – kérdezte halk hangon.

A kék bõrû durosi intett neki, hogy kövesse a szomszédos sikátorba. Han követte a mellékutca torkolatáig, ahol megállt, és hátát a falnak vetve megmarkolta a sugárvetõje agyát.

– Eddig megyek és nem tovább, míg nem tudom, mirõl van szó.

A durosi szomorú ábrázata, ha lehet, még jobban megnyúlt.

– Egy közös barátunk, Igazmondó Toryl ajánlotta önt. Azt mondta, ön kiváló pilóta, Solo.

Han ettõl valamennyire megnyugodott, de még mindig nem vette le a kezét a sugárvetõjérõl.

– Aha – dünnyögte. – Tudja bizonyítani, hogy Toryl küldte?

A durosi félelem nélkül a szemébe nézett tiszta, holdkõszínû szemével.

– Toryl megkért, hogy közöljem: a Talizmánt sikerült eladni.

Han levette a kezét a fegyverrõl.

– Rendben, most már tudom, hogy õ küldte magát. Mirõl lenne szó?

– A Hutt rendszerbeli Nar Hekkára kellene elvinni egy hajót – felelte a durosi. – Jól fizetek… de Solo pilóta, nem szabad felengednie a birodalmi járõröket a fedélzetre, ha beléjük botlik.

Han felsóhajtott. Újabb gombócot kell lenyelnie. A durosi ajánlata azonban érdekelte: mindenképpen szándékában állt eljutni a Nar Shaddaara, a Nal Hutta körül keringõ “Csempészek Holdjára”. A Nar Hekkán biztos nem lesz nehéz találni egy hajót a Nal Huttára vagy a Nar Shaddaara.

– Mit kell még tudnom?

– Az ajánlatom csak akkor áll, ha két órán belül fel tud szállni a hajóval – folytatta a durosi. – Ha nem megy, akkor kénytelen leszek valaki mást keresni.

Han fontolóra vette az ajánlatot.

– Nos… talán változtatni tudok a terveimen… megfelelõ bér ellenében.

A durosi megnevezett egy összeget, majd hozzátette:

– És ugyanennyit átadáskor.

Han hümmögött és a fejét vakargatta, noha valójában szíven ütötte a felajánlott összeg.

– Hát, Csubi – játszott a durosi idegeivel –, sok más helyre is el kellene még mennünk, nem igaz, pajtás?

A durosi megnevezett egy újabb összeget.

Túl gyorsan, állapította meg Han. Ez a fickó nagyon kétségbe lehet esve.

– Nem is tudom – tett úgy, mintha még mindig kevesellné a bért. – Nem éri meg, ha a birodalmiak bármikor szétrúghatják a hátsómat. Mit kellene szállítani?

A durosi arckifejezése semleges maradt.

– Ezt nem mondhatom el, azt azonban igen, hogy ha épségben átadja a hajót és szállítmányát a hutt Tagtának, akkor õ roppant elégedett lesz. Márpedig ha egy hutt lord elégedett valakivel, akkor az általában azt jelenti, hogy az illetõnek többé nem lesznek anyagi természetû gondjai. Tagta a hutt Jiliac legmagasabb rangú helytartója a Nar Hekkán.

Han egyre érdekesebbnek találta az ajánlatot. Jiliac nagy név volt az alvilágban. Ha sikerülne egy ajánlást kicsikarnia ettõl a Tagta nevû tagtól…

– Hm… – Han megvakargatta a feje búbját, aztán szemrebbenés nélkül megnevezett egy vaskos összeget. – És elõre mindet.

A durosi halványkék bõre mintha még halványabbá vált volna, de a férfi bólintott.

– Az összeg rendben, de csak a felét adhatom oda elõre. A többit Tagtától fogja megkapni, Solo pilóta.

Han ezen is elmerengett, és végül igent intett a fejével.

– Rendicsek, áll az üzlet. Csubi – fordult a közelben tébláboló vuki felé –, menj vissza a cuccainkért, és hozd el õket, míg én tisztázom a részleteket a barátunkkal! Rendben?

Csubi halk igent morgott.

– Kösz. Akkor találkozunk a fõtér északi szélén, egy óra múlva.

Csubakka bólintott, és már ment is az útjára.

Han közelebb lépett a durosihoz.

– Két órán belül fel fogunk szállni a hajóval. Hol fogom megtalálni ezt a Tagta nevû huttot?

A durosi elmondott neki minden tudnivalót, aztán a kezébe nyomott egy köteg bankót, megadta a hajó biztonsági kódját, és felszívódott a sikátor félhomályában.

Hannak maradt néhány felesleges perce, ezért beült a sarkon túl lévõ kávézóba. A devaroni nõt csak hosszas veszekedés és fenyegetõzés árán sikerült rávennie, hogy fõzze meg neki a húsételt, de megérte. Az étel a sörgõz maradékát is kiebrudalta a szervezetébõl. Most, hogy kitisztult a feje és visszatért az ereje, Han újra embernek érezte magát.

Útban a fõtér felé betért egy használt ruhákat árusító kereskedésbe. A barabel által szétmarcangolt zekét egy ép, bár alaposan elnyûtt gyíkbõr dzsekire cserélte, aztán – immár “elegánsan” – tovább folytatta útját a találkahelyre.

Megérezte, hogy valami nincs rendjén, már jóval azelõtt, hogy kiért volna a térre. Az összegyûlt tömeg zaját semmivel nem lehetett összetéveszteni. Mindannyian ugyanazt kiabálták, egy kórus összhangjával. Han hátán felborzolódott a szõr: a szavak ismerõsnek tûntek. Nem Basic nyelven szóltak, de már hallotta valahol õket.

De hol?

Van egy rossz érzésem… gondolta, mielõtt megpillantotta volna a tömeget. Kántáltak. Énekeltek és elõre-hátra hajlongtak vallásos révületben. A legtöbben devaroniak voltak, de akadtak köztük emberek és egyéb lények is. Han tekintete, végigsiklott a fejek felett, és egy hordozható emelvénynek ütközött. Az emelvény tetején álló alak mintha Han legrosszabb álmából lépett volna elõ.

Ó, ne! Ez egy ylesiai áhítat, az a misszionárius pedig Veratil! Nem láthat meg!

Öt évvel korábban Han közel fél évet töltött a kibírhatatlanul párás és latyakos Ylesia bolygón. Pilótaként dolgozott, egy kalap alatt pénzt és tapasztalatot gyûjtve az akadémiai felvételire. Az Ylesia a Hutt rendszer peremén helyezkedett el, és lakói, a huttokkal távoli rokonságban lévõ t’landa tilek “jóvoltából” a vallásos révületet keresõ zarándokok állítólagos menedékéül szolgált.

A t’landa tilek sok világba elküldték hittérítõiket – akik elragadó hévvel dicsõítették az Egyet és a Mindent –, de Han mindeddig elég szerencsés volt ahhoz, hogy elkerülje õket.

Egy vérgõzös pillanat erejéig a koréliai erõs késztetést érzett rá, hogy elõrántsa a sugárvetõjét, lelõje Veratilt, és odakiáltsa a tömegnek:

– Menjetek haza! Az egész nem több egy nagy szélhámosságnál! Nekik csak rabszolgákra van szükségük, ti ostobák! Táguljatok innen, amíg lehet!

De hogyan nyithatná fel a szemüket? Hiszen galaxisszerte a legtöbb lény számára az Ylesia a hit szimbóluma volt, egy olyan Paradicsom, ahol a hívõk a vallásuknak élhetnek, és azok, akik a múltjuk elõl menekülnek, menedéket nyerhetnek.

Azt, hogy az ylesiai “Paradicsom” valójában egy halálos csapda, csak néhány szerencsés tudhatta, azok – mint például Han –, akiknek sikerült ép bõrrel elszökniük a bolygóról. Han biztos volt benne, hogy Veratil hajója már felszállásra készen várja, hogy az új “zarándokok” a fedélzetére tóduljanak. A szerencsétlenek még csak nem is sejthették, hogy valójában rabszolgamunka vár rájuk az Ylesia sensostimgyáraiban, és ha már agyondolgozták magukat, halál a Kessel bányáiban.

Teroenza, Veratil fõnöke az Ylesia fõpapja volt. Mielõtt elmenekült volna a teleprõl, Han elrabolta a t’landa til vezetõ mûkincsgyûjteményének a legféltettebb darabjait, és megsebesítette Teroenzát. A fõpap privát jachtján, a Talizmánon, szökött el. Nem sokkal a megmenekülése után rá kellett jönnie, hogy a t’landa tilek és hutt parancsolóik zsíros vérdíjat tûztek ki “Vykk Draygo” – ez volt Han akkori álneve – fejére. A koréliainak meg kellett változtatnia a személyazonosságát, de még a retinamintáját és a sebhelyeit is, hogy életben maradhasson.

Érthetõ tehát, hogy Veratil láttán Han félrefordította a fejét, és azt kívánta, bárcsak lenne egy csuklyája, amit a fejére húzhatna. Ha a beavatott felismeri, akkor nagy bajban lesz.

A kántálás hangereje fokozódott. Han a hideg devaroni idõjárás ellenére verejtékezni kezdett – mert tudta, mi következik.

A tér túloldalán egy magas, bundás fickó álldogált, és érdeklõdve a szertartást figyelte. Csubi! Nem hagyhatom, hogy belekeverjék! Néhány perc, és jön a Megvilágosulás!

Belevetette magát a tömegbe, és átkönyökölte magát a tömött sorok között. Mire odaért a vukihoz, teljesen kifulladt.

– Csubi! – ragadta meg a szõrös óriás karját. – Tûnjünk innen! Bármelyik percben elszabadulhat a pokol!

A vuki kérdõn rámordult.

– Ne érdekeljen, honnan tudom! – próbálta túlkiabálni a tömeget Han. – Tudom, és kész! Bízzál bennem!

Csubakka engedelmesen bólintott, és hátat fordított neki, hogy kinyomuljon a tömegbõl. Han utánaindult, de valamin megakadt a szeme. Egy villanás… a fény játéka egy aranyvörös hajtincsen.

Csak egy pillantás volt az egész, Han mégis úgy érezte, mintha tövestül rántották volna ki a szívét.

Bria? Bria!

Egy fél pillanatra látta csupán a sápadt, ám mégis tökéletes arcot és azt a rakoncátlan hajtincset, de ennyi is elég volt. Biztos volt benne, hogy õ áll ott, fekete köpönyegben, a tömeg közepén.

Emlékek rohanták meg, olyan tömény mennyiségben, hogy beleszédült.

Egy áttetszõen sovány rabszolga az Ylesia egyik stimgyárában. Egy rémült, de elszánt lány, aki nélkül soha nem rabolhatta volna ki Teroenza kincseskamráját. A Togoria aranypartján eltöltött nap, a csókra csábító, cseresznyepiros ajkak. A forró ölelések…

Bria, aki azért hagyta el õt, mert egyedül akarta leküzdeni a függõségét.

Han az elmúlt öt évet azzal töltötte, hogy megpróbálta elfelejteni a lányt. Négy év Birodalmi Akadémia és közel egyévnyi szolgálat alatt sikerült elhitetnie magával, hogy már nem érdeklik a történtek. Most azonban elég volt egyetlen pillanat, hogy rászakadjon a felismerés: mindvégig hazudott magának.

Habozás nélkül megfordult, és visszafurakodott a tömegbe. Félúton járt, amikor az eksztázis – a “Megvilágosulás” – végigsepert a jelenlévõkön, akik úgy terültek el a tér kövén, mintha fejbe kólintották volna õket.

Han már régen elfelejtette, milyen erõs hatással tud lenni az emberre a Megvilágosulás. A kéj intenzív hullámai átzúdultak elméjén, görcsbe rándítva testét és lelkét. Nem is csodálta, hogy a zarándokok ilyen tömegekben hagyják magukat az Ylesiára csábíttatni – az “égi ajándék” által. Han tisztában volt vele, hogy az egész nem több infrahangok által gerjesztett tömeghipnózisnál, mégis minden akaraterejét latba kellett vetnie a hatás ellen.

Nem láthatta, de tudta, hogy Veratil tokája kitágult, és a “beavatott” mély frekvenciájú hangokat hümmög, miközben meleg, pozitív érzelmekre koncentrál. Az eredmény ugyanolyan végzetes hatással volt a gyanútlan egyénre, mint bármely más kábítószer. A “megvilágosítás” képességének egyébként minden t’landa til birtokában volt – része volt szexuális életüknek, és arra használták, hogy magukhoz vonzzák a t’landa til nõket.

Han körül mindenki elterült, és a legtöbben vadul rángatóztak a kéjtõl. A látvány undorral töltötte el Hant. Idõközben sikerült legyõznie a Megvilágosulás hatásait, így most minden figyelmét arra összpontosíthatta, hogy kikerülje a rángatózó testeket. Már nem látta a fekete köpenyes alakot, sem az árulkodó hajtincset.

Az ujjbegyei keserûen kellemes bizsergéssel jelezték, hogy még emlékeznek a hajszálak lágy, selymes tapintására. Egek… hogy mennyire szeretett játszadozni velük, figyelni, mint játszanak õk a felszínükön megtörõ, aranylóan vörös színbe öltözõ fénnyel…

A látomás lebukott egy kõpad mögé. Han érezte, hogy gombóc nõ a torkába. Bria azért hagyta el õt, mert a Megvilágosulás rabja volt… Vajon ugyanígy rabként töltötte el az elmúlt öt évet is? Önként vállalt rabszolgaságban, mert képtelen volt elszakadni t’landa til mestereitõl, akik naponta megadták neki azt, amire szüksége volt? Milyen furcsa… azt hitte, Bria ennél sokkal erõsebb.

Han odaért a padhoz, de a fekete köpenyes nõ már sehol sem volt. Hova ment? Bria! Han kétségbeesetten körülnézett, de csak nyögdécselõ, ziháló idegeneket látott. Elkeseredésében felugrott a padra, hogy a tér távolabbi zugait is bekémlelje, és csak akkor jött rá, mekkora ostobaságot követett el, amikor azon kapta magát, hogy a tömeg felett magával Veratillal néz farkasszemet.

A hatalmas, négylábú, apró kezû, busa fejû “egyszarvú” döbbenten nézett vissza rá parányi vörös szemével. Han biztos volt benne, hogy Veratil elsõ pillantásra felismerte benne Vykk Draygót, azt az embert, aki romba döntötte a sensostimgyárat, ellopta Teroenza kincsét, és – ha közvetve is –, de megölte a hutt herceget, Zavvalt.

Han körül a kéj hangjait a fájdalom és a csalódottság zûrzavara váltotta fel. Veratil már ügyet sem vetett a tömegre, így a Megvilágosulás minden átmenet nélkül, még a beteljesedés elõtt, abbamaradt.

Egyesek hangosan zokogtak, mások a fájdalomtól önkívületi állapotban vergõdtek, megint mások feltápászkodtak, és megalázottan, dühösen szitkozódtak. Han leszegte a fejét, és megpróbált elvegyülni ezek között.

Ekkor pillantotta meg újra a fekete köpenyes alakot.

Bria!

Feledve Veratilt, és feledve a veszélyt, Han félretaszította az útjában állókat, és a földön fekvõket tapodva a nõ után eredt.

– Bria! – kiáltotta. – Várj!

A nõ is rohanni kezdett, Han azonban gyorsabb volt nála. Néhány szökkenéssel beérte, megmarkolta a vállát, és maga felé fordította…

…de nem Briát. Egy ismeretlen nõt üldözött.

Hogyan is téveszthette össze vele? Ez a nõ sem volt csúnya, sõt a maga… elnyûtt módján csinos volt, de Bria… Briánál tüneményesebb lányt még sohasem látott. És Bria magas volt, ez a nõ pedig alacsony és sötétszõke. Meg mérges.

– Mégis, mit képzel? – csattant fel Basic nyelven. – Hagyjon békén, vagy hívom a biztonságiakat!

– Sajnálom… tényleg – hátrált el tõle Han. – Összetévesztettem valakivel.

– Nos, akkor õszinte részvétem az illetõnek – mondta megvetõen a nõ. – Egy ilyen neveletlen, goromba fráter csak nyûg lehet a nyakán!

– Nézze – emelte fel védekezõen mindkét kezét Han –, sajnálom, nõvér. Elmegyek, rendben?

– Azt nagyon jól teszi – mondta hirtelen meglágyulva a nõ. – Az a pap, ha jól látom, magára uszította a biztonságiakat.

Han hátralesett, aztán káromkodva nyaka közé vette a lábát, és kiiramodott a tömegbõl. Csubakka figyelemmel kísérhette ügyetlenkedését, mert máris ott termett mellette.

Együtt loholtak tovább, míg üldözõik végleg le nem maradtak mögöttük.

Túl sokat ittam… döntötte el Han. Csak ez lehet az oka. Óvatosabbnak kell lennem ezután… sokkal óvatosabbnak…

– Sikerült elmenekülnie Hannak? – kérdezte Bria Tharen a barátnõjétõl. Lanah Malo ebben a percben lépett a szobájukba, hóna alatt Bria fekete köpenyével. Bria az olcsó szállodai szoba egyetlen, emberi használatra alkalmas székén ült.

– Úgy tûnt – felelte Lanah. Bria ölébe lökte a köpenyt, aztán fogta az utazótáskáját, és az ágyra borította a tartalmát. Utoljára azt láttam, hogy õ és az a behemót vuki társa felugrottak egy siklóbuszra. A biztonságiak gyalog követték õket. Gondolom, így sikerült lerázniuk õket.

– Azóta már biztosan elhagyták a bolygót – suttogta maga elé Bria. Felállt a székbõl, az ablakhoz lépett, és felnézett a Devaron korallpirossal átitatott égboltjára. Könnycseppek fátyolozták el kékeszöld szemét. Nem hittem, hogy valaha is viszontlátom õt. Nem hittem, hogy ennyire fog fájni…

A fájdalom jelentéktelenné és szánalmassá tette az örömöt, amit egyébként éreznie kellett volna. A mai nap volt az elsõ, hogy kín és sóvárgás nélkül ellen tudott állni a Megvilágosulásnak. Éveken át harcolt a függõség ellen, s annyi szenvedés és gyötrelem után ma végre szabad nõ lett. Hogy várta ezt a napot, mennyit álmodozott róla – az öröm azonban eltörpült a fájdalom mellett, amit Han felbukkanása okozott. Iszonyatos érzés volt újra látni õt, és újra elmenekülni tõle.

– Nem beszélhettél volna vele mégis? – kérdezte az alacsonyabbik nõ, mintegy Bria gondolatait visszhangozva. Bria a szoba belseje felé fordult, és figyelte, mint ölti magára a bajtársa viharvert, khakiszínû dzsekijét. Lanah visszapakolta a többi holmit a táskába, aztán kérdõn Briára nézett. – Mit ártott volna?

Bria a hátára kanyarította a köpönyegét. Egészen hûvös lett most, hogy a nap lebukott a láthatár mögé.

– Nem – felelte halk hangon. – Nem tehettem.

– Miért nem? – érdeklõdött Lanah. – Nem bízol benne?

Módszeres, precíz mozdulatokkal, akár egy droid, Bria ellenõrizte a sugárvetõjét. Alacsonyan, a combjára szíjazva viselte, ahogyan Han tanította neki, öt évvel korábban, amikor még társak… és szeretõk voltak.

– De igen – felelte. – Az életemet is rábíznám. Csakhogy most nem rólam van szó, hanem mindannyiunkról. Egy ballépés ebben a fázisban az egész mozgalom végét jelentheti. Nem kockáztathatok.

Lanah bólintott.

– Kétségtelen, Solo felbukkanása keresztbe húzta a terveinket. Ki tudja, mikor fog megint ilyen kitûnõ célpontot nyújtani Veratil… Gyanítom, hogy most vissza fogja húzni a csíkot az Ylesiára, hogy beszámoljon Teroenzának a te exbarátod váratlan felbukkanásáról.

Bria fáradtan beletúrt a hajába. Han imádta ezt csinálni, ütötte szíven az emlékezés. Ó, Han…

Lanah Malo cinizmussal vegyes szánalommal méregette a barátnõjét.

– Majd késõbb magadba roskadhatsz, Bria, most azonban el kell kapnunk a koréliai járatot. A parancsnok jelentést vár tõlünk. Még ha nem is sikerült leszednünk Veratilt, legalább kapcsolatba léptünk a devaroni csoporttal. A küldetés tehát nem volt eredménytelen.

– Nem fogok magamba roskadni – ígérte komor arccal Bria. Helyére tolta a sugárvetõt, anélkül hogy a pisztolytáskára pillantott volna. Ezt is Hantól tanulta. – Már rég túltettem magam Hanon.

– Hát persze – bólogatott kétkedõen Lanah. Felkapta a táskáját, és az ajtó felé indult. – Hát persze…