9. fejezet

Játékszerek

Han Solo tátott szájjal állt Jiliac elõtt.

– Hogy mi? – kérdezte bambán.

– Vigyázzon, Solo kapitány – figyelmeztette Jabba. – Beszéljen tisztelettel Lady Jiliackal.

Han rá se hederített.

– De… de… de… – dadogta – ez õrültség! Ez ugyanaz, mintha arra kérne, hogy nyomjak egy sugárvetõt a fejemhez, és húzzam meg a ravaszt! Mindannyian hallottuk, hogy mit mondott Shild a csempészekrõl. Ha elkerülte a figyelmét, fenséges asszonyom, én csempész vagyok. És ha besétálok Shild palotájába, hogy átadjam neki az ajándékait és az üzenetet, akkor az lesz az utolsó utam, amit szabad emberként teszek. Nem! Nem vállalom!

Önmagát is meglepte a vehemencia, amellyel a rettegett hutt vezérek elõtt beszélt, de Jiliac kérése felnyomta benne a pumpát. Mégis kinek képzelik ezek magukat?

– Solo kapitány! – Jiliac nem látszott sértõdöttnek Han szavai és hangneme miatt. – Higgadjon le! Új ruhát és személyazonosságot kap tõlünk, mindenbõl a legjobbat, és az egyik futárhajónkon megy. Senki nem fogja tudni, hogy maga Han Solo, a csempész. Számukra maga egy Nal Hutta-i diplomata lesz, akit azért küldtünk, hogy átadja az üzenetünket és az ajándékainkat.

Han vett egy mély lélegzetet. Ez esetben talán…

– Mennyit ér önöknek, hogy Shild megkapja az üzenetüket? – kérdezte.

– Tízezer kreditet – felelte szemrebbenés nélkül Jiliac.

Han megdöbbent. Ez rengeteg, és csak azért, hogy elrepüljek a Coruscantra és vissza! Kérdõn Csubakkára nézett.

– Te mit gondolsz, pajtás?

Csubit ugyanannyira megdöbbentette az ajánlat, mint õt, az összeg hallatán azonban õ is mindjárt más fényben látta a küldetést. Morogva megjegyezte, hogy ennyi pénz birtokában már nekiláthatnának egy saját hajóra gyûjteni, ugyanakkor Han az, aki vásárra viszi a bõrét, ezért neki kell döntenie.

A koréliai elrévedt egy pillanatra, aztán közölte:

– Tízezerért elvállalom. De elõre kérem a pénzt.

Jabba tiltakozni akart, Jiliac azonban leintette.

– Rendben, kapitány. Tízezer elõre. Mikor indul?

– Ha még ma megszerzik nekem az új igazolványt, akkor holnap – felelte Han.

– Meglesz – ígérte Jiliac.

A hutt vezér állta a szavát. Másnap reggel Han megkapta a kiváló minõségû hamis igazolványt, amelyben mint “Jobekk Jonn” hutt diplomata szerepelt. A futárhajó, a koréliai építésû Quicksilver is gyors, megbízható jármûnek ígérkezett, az új öltöny pedig, amelyrõl Jiliac szintén nem feledkezett meg, jobb volt, mint amit Han valaha is érintett, és a legutolsó divat szerint szabták finom tomuonszövetbõl.

Csubi javaslatára Han a Coruscantig tartó út alatt rövid szakállat növesztett. Amikor aztán kikötöttek a Birodalmi Központ számtalan ûrállomásának egyikében, Han hátranyalta a haját – és még maga is elcsodálkozott rajta, hogy mennyire másként néz ki. Elegáns, szürke öltönyével egészen úgy nézett ki, mint egy irodakukac.

– Meztelennek érzem magam a sugárvetõm nélkül – panaszolta Csubinak–, de a Coruscanton, akarom mondani a Birodalmi Központban tilos fegyvert viselni. Emellett, ha jól sejtem, a diplomaták amúgy sem viselnek fegyvert.

Csubi bánatosan megjegyezte, hogy Han már nem elég csapzott az õ vuki szemének. Olyan lapos és sima, mint egy folyami kõ.

– Hidd el, pajtás, már alig várom, hogy újra önmagam lehessek – vigasztalta Han.

Azzal fogta az ajándékokat és a Jiliac, valamint a hutt kormány üzenetét tartalmazó holokockát, s az elsõ ûrsiklóval lement a felszínre.

Most, hogy annyi idõ múltán újra a birodalmi fõvárosban volt, megrohanták az emlékek. Többnyire kellemetlen emlékek voltak. Bria a Coruscanton hagyta el; itt kergette meg a tetõkön Garris Shrike; és itt tartottak a tárgyalását, a birodalmi haditengerészet fõparancsnokságán.

Sarn Shild címét nem kellett kinyomoznia, megtették azt helyette Jiliac kémei. Shildnek több világban is volt rezidenciája, pillanatnyilag azonban a Birodalmi Központban tartózkodott, ahol a Birodalom rendjével és törvényeivel foglalkozó konferenciákon adott elõ.

Han elment a megadott címre – egy luxuslakás volt, a bolygó egyik legelegánsabb épületének a tetején –, és miután átesett a biztonsági ellenõrzésen, átadja az ajánlólevelét a komornyiknak, egy idõs férfinak, és leült az elõszobában. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne pattanjon fel, és ne kezdjen el fel-alá járkálni.

Miután Han közel háromnegyed órát várt, a komornyik újra megjelent.

– A gazdám csak néhány percre tudja fogadni – közölte. Este a Velga Prime-ra utazik.

Ez kedves, gondolta Han. A Velga Prime a galaxis egyik legpazarabb luxuskisbolygója volt.

Han követte a komornyikot a hatalmas lakás folyosóinak útvesztõjén át. Menet közben automatikusan megjegyezte az útvonalat, hogy szükség esetén el tudjon menekülni. Végül a komornyik betessékelte egy irodába, amely nagyobb volt, mint Han Nar Shaddaa-i lakása.

– Jobekk Jonn úr a Nal Huttáról, excellenciás uram – jelentette be az idõs komornyik.

Sarn Shild magas, sápadt férfi volt, olajozott fekete hajjal és keskeny, rövid bajusszal. Karcsú, már-már törékeny testéhez hófehér, hihetetlenül hosszú, hidegnek látszó kezek és ujjak tartoztak. Éppen olyan volt, amilyennek egy aszkétát képzel el az ember.

A kormányzó egyik fülcimpáján egy fekete kraytsárkány gyöngybõl készített fülbevaló sötétlett, de ez volt az egyetlen ékszer, amit a férfi viselt.

Csontujjaival ridegen egy üres szék felé intett.

– Sajnos, nem sok mondanivalónk lehet egymásnak, Jonn. Tudom, hogy a huttok mindig is… nagylelkûek voltak irántam, de a Császár akarata világos. Meg van kötve a kezem.

– Azért ne siessük el, excellenciás uram – mondta Han, gondosan ügyelve minden egyes szóra és minden hang súlyára. Öntudatlanul elõvette a flottánál töltött évek szókincsét. Biztos vagyok benne, hogy érdekesnek fogja találni a huttok üzenetét és felajánlását. Elõadhatom?

Shild kurtán bólintott. Han óvatosan az asztalra helyezte a csomagot.

– Kérem, nyissa ki! – mondta a kormányzónak.

– Rendben – adta be a derekát Shild. Kinyitotta a dobozt, és abból, ahogyan a tekintete felcsillant, Han tudta, hogy a hutt vezérek eltalálták az ízlését.

Egy színezüst pipa, féldrágakövekkel kirakva. Egy miniatûr holovetítõ, akkora, hogy az ember akár a tenyerébe is vehette. Egy aranyból és platinából készült nyakék, corusca kövekkel díszítve.

– A feleségének, uram – búgta Han.

– Igen, ez tetszeni fog neki – motyogta a kormányzó. Elolvasta a retinamintájára kódolt holokocka-üzenetet, és komoran összeráncolta a homlokát.

– Nézze, Jonn – pillantott Hanra –, én szívesen nyújtanék biztosítékokat a huttoknak, de mint már említettem, nem tehetem. A Császár felszólította a Birodalom összes világának a kormányait, hogy vessenek véget mindenfajta illegális tevékenységnek a szektoraikban. A hutt szektorért én felelek, és sajnos, a huttok hírneve olyan rossz, hogy egyszerûen nem fedezhetem õket. Azt ellenben megígérhetem nekik, hogy nem lesz fegyveres megtorlás a Nal Huttán, ha együttmûködnek velünk.

– Együttmûködnek? Milyen értelemben?

– Ha mindent megtesznek azért, hogy hûséges, törvénytisztelõ polgárai legyenek a Birodalomnak.

Azt szeretném én látni gondolta gúnyosan Han.

– És mi lesz a Nar Shaddaaval? – kérdezte, látszólag közönyösen. Mint a Nal Hutta “diplomatája”, nem mutathatta, mennyire aggódik a Csempészek Holdjáért.

– A Nar Shaddaaval fogunk példát statuálni – árulta el neki Shild. – Kifüstöljük azt a patkányfészket.

Han nyelt egyet. Te jóságos ég, most mi lesz velünk?

Shild megrázta a fejét.

– Most pedig, attól tartok, el kell búcsúznunk egymástól. Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett utaznia ezért a rövid beszélgetésért, de én már figyelmeztettem a hutt gazdáit, hogy nem engedhetek ebben a kérdésben.

Shild felállt, és Han kénytelen volt ugyanezt tenni.

– Sarn? – hallatszott egy hang a szomszédos szobából. Han megdermedt. Az a hang!

– Itt vagyok, drágám – kiáltott vissza Shild. – Épp ki akartam kísérni a Nal Hutta követét.

Egy mosolygós nõ jelent meg az ajtóban.

– Sarn, drágám, sietnünk kell. Az ûrkomp már fent van a tetõn. Soká leszel kész?

Han megfordult, és belenézett a szemébe. Hat év óta elõször.

Bria Tharen. Ezúttal biztos volt benne. Bria állt elõtte, hosszú, mélyen kivágott selyemruhában. A lágy esésû selyem éppen olyan türkizkék volt, mint a szeme. Elbûvölõen gyönyörû volt benne.

Ahogy felismerte Hant, pislogott egyet, a mosoly azonban nem hervadt le az ajkáról.

Jól csinálja, gondolta Han, nem úgy, mint én. Szerencséjére a kormányzó éppen Briára nézett, így nem vehette észre, mennyire megdöbbent. Han gyorsan összeszedte magát, udvariasan és semlegesen mosolygó maszkká torzítva arcát.

– Jobekk Jonn a Nal Huttáról – mutatta be a kormányzó Briának. – Õ pedig az… unokahúgom, Bria.

Hant csak a szabakkasztalnál eltöltött évek mentették meg. Ahogy Bria kinyújtotta a kezét, rekedt hangon közölve, mennyire örvend, Han faarccal megfogta, és csókot lehelt rá.

– Részemrõl a szerencse. Shild, ön rendkívül szerencsés ember, hogy ilyen bájos… unokahúga van.

Bria elpirult a gúnyos megjegyzés hallatán.

– Ön ismerõs nekem, uram – mondta hûvösen. – Nem láthattam már valahol?

Han tudta, hogy a lány csak ugratni akarja.

– Talán egy körözési poszteren – mormogta, olyan halkan, hogy Shild nem hallhatta.

Még egyszer csókot lehelt Bria kezére, majd elengedte noha legszívesebben magához rántotta volna –, és meghajolt Shild elõtt.

– Köszönöm, hogy fogadott, excellenciás uram.

Azzal megfordult, és határozott léptekkel elhagyta az irodát.

Késõbb, még ugyanezen az éjszakán, Bria Tharen a fülkéjében feküdt, a kormányzó jachtján, és a párnáját itatta. Valahányszor felidézte maga elõtt Han vádló tekintetét, üvölteni, vonítani támadt kedve.

Nyilvánvaló volt, hogy Han a legrosszabbra gondolt – arra, hogy Shild ágyasa. Zokogás rázta meg a testét. Végül is ezt kellett hinnie. Ezért tartotta maga mellett Sarn Shild.

Pedig a kormányzó valójában nem is szerette a nõket. Bria csak arra kellett neki, hogy mutogassa, mint egy trófeát, az igazolását annak, hogy minden rendben van nála. Bria pedig vezette a háztartását, elkísérte az útjaira, és meghallgatta, ha Sarn beszélgetni akart. Egyszóval megosztotta vele a napjait.

De nem az ágyát. Ez volt az egyetlen dolog, ami elviselhetõvé tette ezt a megbízatást.

Most viszont… most Han meglátta õt, és rögtön a legrosszabbra gondolt. Ezt pedig semmi nem ellensúlyozhatta, bármennyi információt tudjon is meg Sarntól és adjon tovább a Lázadóknak.

A párnája egészen átázott. Bria megfordította, aztán csak feküdt, és a sötétséget bámulta hüppögve.

Han… Han…