7. fejezet

Álom és valóság

Miután hazavitte Jabbát a Nar Shaddaara – Jiliac úgy döntött, hogy a szülésig a Nal Huttán marad –, Han felkereste Lando Calrissiant.

Míg távol volt, Csubakka okította a fiatal szerencsejátékost, és Hannak meg kellett állapítania, hogy sikerrel.

– Egészen jól haladsz, pajtás – mondta a megkönnyebbült Landónak, miután az végrehajtott egy tökéletes leszállást. Még egy hét, és oda röpködhetsz a hajóddal, ahová csak akarsz.

Lando elkomorodott.

– Attól tartok, nem várhatok addig. Hallottam, hogy van néhány remek, szerencse- és kéjiparból élõ világ odakint az Oseon rendszerben. Oda kell mennem, amíg még tehetem. De az is lehet, hogy az Egyetemes Szektorba megyek. Holnap indulok.

– De hiszen az jóval a Birodalom határain túl van! – kiáltott fel Han. – Ilyen hosszú útra még nem vagy felkészülve!

– Akkor gyere velem! – ajánlotta fel Lando.

Az ajánlat csábító volt, de Han már a szavát adta Xaverrinek, és… megrázta a fejét.

– Nem lehet, Lando. Megígértem Xaverrinek, hogy vele fogok dolgozni a következõ turnéján, és õ számít rám.

– Arról nem is beszélve, hogy sokkal csinosabb, mint én tette hozzá mogorván Lando.

Han elvigyorodott.

– Nos, ez is igaz. De te igazán várhatnál még néhány napot. Hidd el nekem, pajtás, még nem vagy elég felkészült egy ekkora útra, ráadásul másodpilótád sincs! – Bármennyire is szégyellte, valójában nem ez aggasztotta. Elveszítem a Falcont. Mi van, ha többé soha nem látom?

– Csubakka sok új dolgot tanított – makacsolta meg magát Lando. – Az utóbbi néhány lecke alkalmával alig kellett beleszólnia.

– De…

– Semmi de – torkolta le Lando. – Nem vagyunk biztonságban a Nar Shaddaan, Han. Boba Fett nem felejt, és fõként nem bocsát meg. Felszívódok a következõ hat hónapra. Xaverri mikor indul?

– A jövõ héten – felelte Han. – Meghosszabbították a szerzõdését egy héttel. Közkívánatra.

– Említetted Jabbának, hogy elmész?

– Igen. Nem örült neki.

– Azt is megmondtad neki, hogy miért?

– Ja, igen. Csak így sikerült lecsillapítanom. Azt hiszem, még Jabba is ideges lenne, ha Boba Fett vadászna rá.

– Nos… a te helyedben én mielõbb eltûnnék innen – tanácsolta Lando. – Addig pedig hátul hordanám a szemem.

Han semmivel nem tudta lebeszélni Landót az elhatározásáról. Másnap reggel nehéz szívvel intett búcsút a felszálló Falconnak, és benne a barátjának. A teherhajó megingott, ahogy Lando az égbolt felé emelte.

– Használd a stabilizátorokat! – motyogta Han. Még nincs felkészülve, gondolta búbánatosan. Soha nem fogom viszontlátni õket. Se a Falcont, se Landót…

Bria Tharen az asztalánál ült a Birodalom legnagyobb koréliai támaszpontjának az egyik irodájában, és a koréliai rendszerben tartózkodó csapatok élelemellátását tervezte. Aranyvörös haját – amit az elmúlt öt év alatt hosszú, göndör sörénnyé növesztett, simára szorítva, üzletasszonystílusban viselte; a civil nõi alkalmazottak fekete kosztümjét hordta, szintén fekete csizmával. Az egyhangúan fekete egyenruha mogorván elütött halvány arcbõrétõl és finom vonásaitól.

Bria összeráncolta a homlokát a képernyõn megjelenõ adatok láttán. A Birodalom határozottan megerõsíteni látszott pozícióját a szektorban. Azt jelentette volna ez, hogy a birodalmi vezetõk lázadásra számítanak itt, a koréliai rendszerben?

Azon tûnõdött, meddig bírna ellenállni a csoportja a Birodalomnak, ha az koncentrált erõvel támadna. Két napig? Egy hétig?

A végére úgyis mindannyiukat lemészárolnák. Az ellenállók száma napról napra gyarapodott; – egyenes arányban a növekvõ elégedetlenséggel –, de még mindig nem voltak elég erõsek ahhoz, hogy nyíltan szembeszálljanak a birodalmi erõkkel.

Ugyanakkor tény volt, hogy a kezdeti nehézségek után sokat fejlõdtek az elmúlt három év során. Eleinte csak néhány másképpen gondolkodó gyûlt össze titokban, hogy megossza a többiekkel sérelmeit, aztán rohamosan növekedni kezdtek, és immár a bolygó összes nagyobb városában voltak sejtszervezeteik. Bria nem tudta, számszerûen hányan lehetnek, de sokan voltak, legalább néhány százezren.

Bria azért nem ismerte a pontos létszámot, mert nem kellett ismernie. Elég magas funkciót töltött be a Lázadók Szövetségében, de nem tartozott a személyzeti ügyekkel foglalkozók közé. Csak egy-két parancsnok látta a teljes képet, a többiek csak annyit tudtak, amennyit feltétlenül tudniuk kellett. Minél kevesebbet tudtak, annál kevesebbet szedhettek ki belõlük kínzással vagy egyéb módszerekkel.

Bria jelenleg a hírszerzési részlegnek dolgozott. Nem szerette kimondottan a kémkedést, de jó volt benne. Sokkal jobban kedvelte korábbi feladatát, a más világok lázadóival való kapcsolatfelvételt. Nyilvánvaló volt számára, ha le akarják gyõzni a Császárt, akkor a Lázadóknak egyesíteniük kell erõiket.

Egyelõre azonban csak ismerkedtek a többiekkel. A kommunikációs csatornák nem voltak biztonságosak, a kiutazást korlátozták – nehéz volt fenntartani a kapcsolatot más bolygókkal. Alig talált ki egy kódot a kommunikációs részleg, a birodalmiak máris feltörték. És a Császár emberei nem csak ebben voltak jók.

Elõzõ hónapban rajtaütöttek a keleti kontinens egyik sejtszervezetén, éppen akkor, amikor azok gyûléseztek. A sejt tagjai az utolsó szálig eltûntek, mintha egy kraytsárkány kebelezte volna be õket egyetlen harapással. Bria megborzongott. Inkább a sárkány, mint a Császár titkosrendõrei…

A barátnõje, Lanah is az eltûntek között volt. Bria tudta, hogy többé soha nem látja viszont.

A jelek arra mutattak, és ez rendkívül aggasztó volt, hogy Korélia elveszti maradék önállóságát is. A Császár eddig nem jelölt ki kormányzót, aminek részben az volt az oka, hogy a Koréliát nagyobbrészt emberek lakták. A Császár nem csinált titkot belõle, hogy alacsonyabb rendûnek tekint minden egyéb fajt, és kormányaikat nem tartja alkalmasnak a világaik irányítására.

A koréliai rendszer világait az emberek mellett két másik faj lakta, a szeloniak és drallok. Ha csak õk lettek volna, sokkal könnyebb lett volna elnyomni õket – talán ugyanúgy elhurcolták volna õket rabszolgának, mint a büszke vukikat a Kashyyykról…

Bria ökölbe szorította a kezét. Gyûlölte a Birodalmat, de még a Birodalomnál is jobban gyûlölte a rabszolgaságot. Nagyon jól ismerte ezt az intézményt még az ylesiai idõkbõl (bár annak idején “zarándoknak” tartotta magát), éppen ezért eltökélte, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy szétzúzza azt a Birodalmat, azt az intézményt, amely megengedi a rabszolgaságot, amely puszta erõforrásokként kezeli alattvalóit.

Ha ezt sikerült véghezvinnie, akkor maradék erejével azon lesz, hogy felszabadítsa a galaxis minden rabszolgáját.

Érzéki ajkai fintorra görbültek. Bárcsak ilyen könnyû lenne. Hat hónnappal korábban lecsaptak az Ylesia Hármas Kolóniájára. Az akciónak köszönhetõen kilencvenhat rabszolgát többségükben koréliaiakat – adhattak vissza a családjuknak. Egy hónap múlva azonban már csak negyvennégyen voltak otthon. A többiek megszöktek, és visszamentek az Ylesiára.

Bria nem hibáztatta õket. Nehéz volt a Megvilágosulás nélkül élni, ezt maga is tapasztalhatta. Évekig tartott, mire meg tudott szabadulni a t’landa til papok által közvetített örömmámor utáni sóvárgástól.

Negyvennégyen azonban szabadok, emlékeztette magát. És éppen tegnap köszönte meg egyikük Rionnak, hogy visszaadtuk férjének és gyerekeinek…

Rion volt az összekötõje a Lázadók parancsnokságával most, hogy elfoglalta új pozícióját a birodalmi fõhadiszálláson. Rionnak kellett jelentenie minden apró információt, amit be tudott gyûjteni. Bria remélte, hogy hamarosan sokkal komolyabb anyagokat is eljuttathat általa a parancsnokságnak, mint az eddigi hadtáplisták. Éppen ezért öltözködött és viselkedett olyan kihívóan azóta, hogy egy hónappal korábban elfoglalta ezt a pozíciót: remélte, hogy elõbb-utóbb felhívja magára egy magas rangú birodalmi tiszt figyelmét.

Az erõfeszítései, úgy tûnt, meghozzák gyümölcsüket. Éppen elõzõ nap történt, hogy Trefaren admirális megállt az asztala elõtt, és megkérdezte, nem lenne-e kedve elkísérni õt egy fogadásra, amelyet a birodalmi flotta tiszteletére rendezett a koréliai kormány Bria szemérmesen lehajtotta a fejét, elpirult, majd elrebegett egy félénk, kislányos igent. Az admirális önelégülten elvigyorodott – arcán megkétszerezõdtek a mélytengeri árkokra emlékeztetõ ráncok –, és közölte, hogy ez esetben érte fog menni sofõr vezette siklójával. Aztán kinyújtotta a kezét, és megérintette Bria egyik hajtincsét, majd az ujja köré csavarta.

– Ó, és drágám – tette hozzá –, vegyen fel valami merészet! Azt akarom, hogy a többieket elöntse a sárga irigység, virágszálam.

Bria csak tátogni tudott felháborodásában – amitõl az öreg csak még jobban fellelkesült, mert azt hitte, hogy a “virágszál” az örömtõl nem jut szóhoz. A vénkujon!, gondolta megvetõen Bria, egyúttal emlékeztetve magát, hogy este ajánlatos lesz felcsatolnia a combjára apró, de annál veszélyesebb vibropengéjét.

Persze, tisztában volt vele, hogy ebben a korban a férfiaknak csak a szájuk nagy… Amint azt az admirális el is ismerte, általában arra vágytak, hogy a többi férfi irigykedve bámulja õket – és a vonzó hölgyet, akit hatalmukkal vagy pénzükkel megszereztek maguknak.

Bosszúsága ellenére Bria örült, hogy éppen Trefaren admirálist sikerült “kifognia”. Az öregtõl talán megtudhat egyet s mást az új birodalmi fegyverekrõl és hajókról, amelyekrõl eddig csak pletykákat hallottak.

Este, amikor eljött az ideje, Bria belebújt egy elegáns, csábos estélyibe – gazdag szülõk gyerekeként az öltözködést valósággal mûvészi szinten “mûvelte” –, elkészítette a frizuráját, ízlésesen kifestette az arcát, aztán az egész estét azzal töltötte, hogy forró, vágyakozó pillantásokat vetett az öreg Trefarenre. Táncolt vele, engedelmesen hozzábújt, és persze mindvégig nyitva tartotta a fülét.

Arról se feledkezett meg, hogy egyik manikûrözött körme alá rejtsen egy apró tablettát. Ha a vén vrelt mégis szemtelenkedni kezdene, nem kell egyebet tennie, mint hozzákoccantani az ujját a poharához, és Trefaren máris olyan kellemesen fáradt és részeg lesz, hogy erre az estére már nem jelenthet gondot.

Végszükség esetén Bria a vibropengét is használhatta volna – és elég jól értett a használatához –, de nem akarta. A vibropengét az amatõrök fegyverének tartotta, márpedig õ profi volt.

Egy pillanatra vágyódás fogta el a csapat és egy kis igazi akció után. Az estélyi helyett szívesebben viselte volna a kezeslábasát, a vibropenge helyett pedig a sugárvetõjét, és ha választhatott volna az estély vagy egy fegyveres rajtaütés közt az ylesiai huttok vagy a még náluk is rosszabb birodalmi rabszolgatartók ellen –, akkor habozás nélkül ez utóbbi mellett döntött volna, mintsem hogy tabaga-és-vreltet játsszon Trefarennel és birodalmi cimboráival.

A sugárvetõjét azonban visszaadta Rionnak, amikor elvállalta ezt a megbízatást. Most örült neki, hogy akkor így döntött. Nem tartotta kizártnak, hogy Trefaren a távollétében átfésülték a lakását.

A személyazonossága miatt sem kellett aggódnia. Hat évvel korábban egy igazi szakértõtõl tanulhatta meg, hogyan kell új bõrbe bújni. Han Solo nemcsak azt mutatta meg, hogyan kell lõni…

A múlt kedves emlékei mosolyt csaltak az ajkára. Han és õ akkoriban együtt menekültek; pengeélen táncoltak, sose tudhatták, mit hoz a holnap, mégis az volt élete legboldogabb idõszaka. Minden feszült pillanat; minden veszély, minden rémület ellenére… mert szabad volt és szerethette Hant.

Még mindig szerette.

Amikor egy évvel korábban megpillantotta a Devaronon, tagadhatatlan bizonyossággá vált az, amit olyan sokáig nem akart elismerni önmagának: számára Han Solo a férfi megtestesítõje. Õ az, akit mindig is szeretni fog, igaz, szenvedélyes szerelemmel.

De nem lehettek együtt. Ebbe bele kellett törõdnie. Han egy szélhámos volt, egy zsivány, egy törvényen kívüli vagány, akit csak a maga boldogulása érdekelt. Bria tudta, hogy Han õszintén szereti õt – még feleségül is akarta venni –, de azt is tudta, hogy Han képtelen lenne feladni régi életét.

Az együtt töltött hónapok alatt Bria elég alaposan megismerte ahhoz, hogy biztos legyen benne: egy napon majd Han is megtalálja az igaz utat, és talán ugyanolyan elszántan fog küzdeni egy ügyért, mint õ a rabszolgák felszabadításáért. De annak a majdani ügynek az õ ügyének kell lennie – ezért nem akarta Bria magához láncolni.

Vajon hol lehet most?, tûnõdött el. Vajon boldog? Van valakije? Vannak barátai? Amikor a Devaronon látta, Han tipikus ûrpilótacuccot viselt – nem birodalmi egyenruhát. Pedig azt hallotta, hogy Han kiváló eredménnyel végezte el az Akadémiát. Mi vethetett véget a karrierjének?

Bria egyrészt sajnálta, hogy az álom, amelyet Han olyan konokul hajszolt, ilyen szégyenteljesen cserbenhagyta õt, másrészrõl viszont örült neki, hogy Han többé már nem birodalmi tiszt. Végre nem kellett attól rettegnie, hogy egy nap egymásra emelnek fegyvert – ami korábban sok álmatlan éjszakát okozott neki.

Ki tudja, fogunk-e még valaha találkozni… merengett el. Talán… talán ha majd ennek az egésznek vége, ha a Birodalom már nem lesz többé…

Bria egy gondolatbeli ülepen billentéssel visszatérítette magát a valóságba. A Birodalom helyzete egyelõre sziklaszilárd volt az egész galaxisban. Még évekig tartó harcra… és sok véráldozatra lesz szükség, hogy lerombolják. Éppen ezért korai azon mélázni, mi fog történni majd a ködös, távoli jövõben. Az “itt”-re és a “most”-ra kell koncentrálni.

Elszántan tovább folytatta a számára hozzáférhetõ adatbázis kiértékelését.

Han Solo is hasonló hangulatban volt, de nem arra a nõre gondolt, aki ebben a pillanatban róla álmodozott valahol egy birodalmi épület mélyén. Han az ágy szélén ült a Velga – egy gazdagok által látogatott üdülõhold – egyik szállodájában, és Xaverri üzenetét olvasta redõkbe ráncolt homlokkal. Az üzenet a következõképpen szólt:

Drága Solo!

Ki nem állhatom a búcsúzkodást, ezért nem kínzóm vele egyikünket sem. A turné véget ért, és én elvonulok pihenni egy kicsit, mielõtt újra útra kelnék. Kísértést éreztem, hogy magammal csaljalak, de végül mégis úgy döntöttem, inkább egyedül megyek.

Az utóbbi hat hónap csodálatos volt. Régen éreztem magam ilyen jól, és be kell vallanom, hogy egészen megkedveltelek. Túlságosan is, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak… hiszen ismersz. Mindkettõnknek veszélyes lenne. Ha valaki túl fontos a számodra, az gyengévé, sebezhetõvé tesz. Nekem pedig keménynek kell maradnom…

Kifizettem a hotelszámlát neked és Csubakkának, úgyhogy efelõl ne legyen gondod. Ez a legkevesebb, amit értetek tehetek: még sosem voltak ilyen remek segédeim. Mondd meg Csubinak, hogy ne haragudjon rám, amiért nem búcsúztam el tõle. Kitûnõ munkátokért prémium illet meg mindkettõtöket. A Birodalmi Bankban felvehetitek a 651374-as számláról. Elég lesz a retinátokat odacipelnetek…

Hiányozni fogtok, jobban, mint azt el tudnám mondani. Ha valaha szükségetek lenne rám, keressetek a Sztárok Galaxisa ügynöki irodán keresztül! Talán egy nap, ha visszatért az életkedvem, folytathatjuk.

Vigyázz magadra, Han! És vigyázza vuki barátodra! Egy ilyen jó barát ritka kincs.

Szeretettel:

Xaverri

A fenébe!, füstölgött Han, nem tudva, mérges legyen vagy inkább sajnálja magát. Miért történik mindig ez velem?

Eszébe jutott az a kín, amit akkor érzett, amikor Bria egy ehhez hasonló üzenet társaságában hagyta a Coruscanton. De ezúttal nem fogtok összetörni. Már nem vagyok gyerek…

Igyekezett másra fókuszálni a figyelmét. Ha vissza akarnak jutni a Nar Shaddaara Csubival, akkor mielõbb helyet kell foglalnia valamelyik járaton. Ez pénzbe fog kerülni, de Xaverri prémiumának a fényében nem fogja túlságosan megviselni a költségvetésüket. Xaverri jól fizetett, bár az elvárásai is magasak voltak.

Az elmúlt hat hónap alatt inkább voltak partnerek, mintsem fõnök és alkalmazott. Valahányszor sikeresen elbántak egy öntelt birodalmi tiszttel vagy egy akadékoskodó, önkényes birodalmi hivatalnokkal, Xaverri igazságosan megosztotta a zsákmányt Hannal és Csubival.

Han elmosolyodott. Volt jó néhány izgalmas pillanatuk. Azok után, hogy éveken át Garris Shrike “családjának” a tagjaként lopott és csalt, Han meg volt gyõzõdve róla, hogy már nem sokat tanulhat Xaverritól. Az elsõ hónap után azonban már nem volt kétséges: Garris Shrike csak egy gyenge amatõr volt Xaverrihez képest.

Xaverri cselszövései hol elegánsan egyszerûek, hol pokolian körmönfontak voltak – attól függõen, mit kívánt meg az adott helyzet. Ritkán használta fel ugyanazt a trükköt, inkább esetre szabott minden egyes “csínytevést”, és természetesen az illúziókeltést is gyakran alkalmazta mint fegyvert.

A D’Algeoth szektor kormányzójának fõtitkárától például szinte az összes megtakarított pénzét kicsalták, és utána, mintegy ráadásként, úgy állították be mint árulót. Han kajánul elvigyorodott. A fickó igazi pénzéhes köpönyegforgató volt elõbb vagy utóbb úgyis elárulta volna a császárát.

Az is elõfordult, persze, hogy nem sikerült a cselszövés. Kettõ kudarcot vallott, egy pedig visszafelé sült el, és menekülniük kellett, árkon-bokron keresztül. Csubakka alig talált rájuk, hogy felszedje õket a hajóval. Felejthetetlen élmény volt – nyomkövetõ droidok és a kutya helyi megfelelõi üldözték õket kilométereken át; végül, hogy lerázzak õket, bemenekültek a mocsárba, és ott töltötték az éjszakát, nyakig poshadt vízbe merülve.

Xaverri színpadi segédjének lenni is jó volt. Élvezte, hogy segíthetett a varázslatok létrehozásában, s alkalma nyílt nemcsak találgatni, de belátni is a kulisszák mögé, és azt is mókásnak találta, hogy a közönség estérõl estére lelkesen megtapsolta õt is. Még Csubakkának is sikerült felhívnia magára a közönség figyelmét: Xaverri kidolgozott néhány trükköt, melyekben a fõszerepet a vuki ereje játszotta.

Egyedül a feszes, testhez simuló színpadi öltözékhez volt nehéz hozzászokni. Han iszonyatosan zavarban volt az elsõ néhány alkalommal, mikor fellépett benne, de végül ezt is megszokta, sõt egy idõ után már azon is csak mosolygott, ha valamelyik nõnemû nézõ füttyszóval vagy bekiabálással jelezte tetszését a sejtelmes vonulatok láttán.

Xaverri sokat ugratta emiatt, fõként azt követõen, hogy egy lelkes leányzó felpattant a színpadra és szájon csókolta, mielõtt még egyet pisloghatott volna. Han viszonzásképpen a kosztümjei miatt piszkálta Xaverrit – nemegyszer a féltékenységtõl hajtva.

Han felsóhajtott. Bárcsak sejtette volna, hogy mire készül Xaverri. Akkor beszélt volna vele Már most hiányzott neki a nõ. A jelenléte, a mosolya, a kedvessége… A forró csókjai.

Xaverri különleges nõ volt, és Han már egy ideje biztos volt benne, hogy szerelmes belé. Vajon változtatott volna valamin, ha megmondja ezt neki? Valószínûleg nem. Xaverri azt írta a levelében, hogy nem akar szerelmes lenni, mert a szerelem sebezhetõvé teszi az embert.

– A szerelem megszeretteti veled az életet – magyarázta egyszer Hannak. – És ha szereted az életet, akkor veszélyben vagy belecsimpaszkodsz, és az élni akarás elhomályosítja a gondolkodásodat. A szerelem a legkockázatosabb érzés az univerzumban.

És ezt az a Xaverri mondta, aki nap mint nap az életét kockáztatta. Ha nem lett volna olyan hûvösen elszánt, Han vakmerõnek nevezte volna. De Xaverri nem volt az. A veszély nem jelentett számára semmit, mert nem félt a haláltól. Úgy nézett farkasszemet a halállal, mint egy számára közönyös idegennel.

Han egyszer megjegyezte, hogy csodálja a bátorságáért. Xaverri megcsóválta a fejét.

– Nem, Solo. Nem vagyok bátor Te vagy bátor. Én csupán nemtörõdöm vagyok. A kettõ nem ugyanaz.

Han megint sóhajtott, aztán felállt az ágyról. Xaverri elment. A hajója, a Phantasm mostanra már messze jár.

Jól van, gondolta Han öltözködés közben. A mûsornak vége. Ideje visszatérni a való világba.

Legalább Csubival most már elég pénzük volt ahhoz, hogy saját hajót béreljenek. Hosszú idõ óta elõször Han azon tûnõdött, vajon hogyan mehetnek a dolgok a Nar Shaddaan.

Amikor visszaértek a Csempészek Holdjára, Han meglepetten konstatálta, hogy úgy érzi, mintha hazatért volna. Elsõ útjuk Csubakkával Makóhoz vezetett. Némi bolyongás után az egyik kocsmában találtak rá, ahol Roa társaságában múlatta az idõt.

– Mako! Roa! – lépett oda hozzájuk Han.

A két férfi a jövevény felé fordult, aztán elvigyorodott.

– Han! Csubakka!

– Hogy megy az üzlet, uraim? – érdeklõdött Han.

– Tûrhetõen – felelte Mako. – Jabba már nagyon hiányol téged, kölyök.

– Azt meghiszem! – nevetett Han. – Megszülte már Jiliac a bébi huttot?

– Nem t’om – vont vállat Roa –, de még nem tért vissza. Valószínûleg nem. És nektek hogy ment a sorotok, fiúk? Olyan sokáig voltatok távol, hogy már azt hittem, Boba Fett elkapott titeket.

Han elvigyorodott.

– Még nem. Járt erre?

Mako ösztönösen körbepillantott.

– Hát… azt mondják, hogy járt a Nar Shaddaan néhány hónappal ezelõtt, és téged keresett. De mostanában nem látták.

– Helyes. Szóljatok, ha feltûnne! És Lando? Látta valaki? Még megvan a teknõje? – kérdezte ócsárlóan.

– A Millennium Falcon? Igen – válaszolta Roa. – Sõt még ennél is több. Nem fogod elhinni, Han. Calrissian halálra kereste magát. Az Oseon rendszerben megvett egy csomó életkristályt bagóért, aztán jó áron továbbadta õket. És mit gondolsz, mit vett belõle?

Hannak volt néhány pikáns ötlete. Roa és Mako a hasukat fogták a nevetéstõl.

Csubi kérdõn felmordult.

– Egy használthajó-kereskedést vett magának! – nyögte ki Mako. – Cakpakk megvette az egészet egy durositól. A régi tulajnak elege lett az üzletbõl, azt mondta, inkább hazamegy, és elássa magát a családi farmon.

– De hiszen ez remek! – kiáltott fel Han. – Csubakkával épp azon tanakodtunk, hogy ideje lenne kibérelnünk egy hajót. Holnap meglátogatjuk Landót, és megnézzük, mije van. Mit szólsz hozzá, pajtás?

– Mindenekelõtt keresd fel Jabbát! – tanácsolta Mako. Azt üzente, haladéktalanul keresd fel, ha visszatértél.

– Rendben – bólintott Han. – Azt fogom tenni, de azért áruld el, hol találom Landót!

Mako megadta neki a koordinátákat.

Han jókedvûen hagyta el a kocsmát. Jó volt újra itt lenni. A félévnyi kiruccanás Xaverrivel kellemesen telt és jövedelmezõ volt, de Han igazi szakmája mégiscsak a csempészés volt, és már alig várta, hogy visszatérhessen hozzá.

Jabba annyira megörült Hannak, hogy leszállt a kerevetjérõl, és odakúszott a koréliai elé.

– Han, fiam! Hát visszatért!

Han biccentett, de nem hajolt meg. Jabba szemmel láthatóan hiányolta.

– Helló, Jabba… excellenciás uram. Hogy megy az üzlet?

Jabba színpadiasan felsóhajtott.

– Az üzlet sokkal jobban is mehetne, ha a besadiik nem hinnék azt, hogy egyedül õket illeti meg minden kredit a galaxisban. Han… be kell vallanom, hogy hiányzott nekem. Elvesztettünk egy hajót az Örvénynél, és vele együtt odaveszett az értékes rakomány is. Szükségünk van magára, Han.

– Nos, ezentúl többet kell fizetniük, Jabba – jelentette ki eltökélten Han. – Csubi és én arra készülünk, hogy kibéreljünk egy hajót, így mindannyian jobban járunk: önöknek nem kell a hajóikat kockáztatni, én pedig többet kapok, mert a saját hajómmal szállítok.

– Remek, remek – bólogatott Jabba. – Remek, Han.

– Van azonban még valami, Jabba – folytatta Han. – A fejemre kitûzött vérdíj még nem lett eltörölve. Teroenza szép kis összeget kunyerálhatott ki a besadiiktól. A legtöbb fejvadásszal el tudok bánni, ez nem gond. De ha meghallom, hogy Boba Fett megint a nyomomban van, átteszem a bázisomat a Csempészmenedékbe. Oda még Boba Fett sem meri betenni a lábát.

– Han, fiam! – nyögött fel szomorúan Jabba. – Szükségünk van magára. A Desilijicnek szüksége van magára! Maga az egyik legjobb pilótánk!

Han elvigyorodott. Tetszett neki, hogy Jabba egyenlõ félként kezeli.

– Hé, Jabba, én vagyok a legjobb – pontosított. – És ezt be is fogom bizonyítani.

Csubi felmordult.

– Mit mondott? – kérdezte Jabba.

– Azt, hogy mi vagyunk a legjobbak – tolmácsolta Han. Igazad van, pajtás. Bocsáss meg!

Han következõ állomása, mint azt ígérte, Lando használthajó-kereskedése volt. Csubival egyenesen az irodába mentek, ahol egy apró, ezerkarú droid bámult rájuk közönyösen egyetlen rubinvörös szemével.

– Hol van Lando? – kérdezte Han.

– A gazdám pillanatnyilag nincs itt, uram – felelte a kis droid. – Segíthetek önöknek valamiben? A nevem Vuffi Raa, és a segédje vagyok.

Han a barátjára nézett, aki válaszképpen az ég felé fordította kék szemét.

– Beszélni akarok Landóval – közölte Han. – Hol találom?

– Kint van a telep udvarán – felelte Vuffi Raa. – De… uram! Várjon! Az udvarra csak az mehet be, akinek Calrissian gazda erre külön engedélyt ad. Uram! Jöjjön vissza, uram!

Han rá se hederített, Csubakka azonban lefékezett, és akkorát ordított az akadékoskodó droidra, hogy az rémületében odébb ugrott, és kétségbeesetten kiabálni kezdett:

– Gazdám! Gazdám!

Han a Falcon mellett találta Landót. Nem is tudta, melyiknek örüljön jobban. A Falcon még egy darabban van, állapította meg elégedetten.

A hajó mellett sürgõ-forgó alak mintha nem is a piperkõc Lando lett volna. Gépzsírtól feketéllõ kezeslábast viselt, és keze – épp egy hidrokulcsot markolt – ki sem látszott a koszréteg alól.

– Lando! – kiáltotta Han.

A barátja hátraperdült; szívdöglesztõ arca felderült a váratlan látogató láttán.

– Han, te vén kalóz! Mikor térfél vissza a Nar Shaddaara?

– Még le sem vertem magamról az út porát, cimbora! – ölelte át Han. Megszorongatták, és derekasan megveregették egymás hátát.

– Hé, Han, el se tudod képzelni, mennyire örülök neki, hogy újra látlak!

– Én is örülök, Lando!

Mire eljött az est, Han és Csubi már egy Starmite osztályú SoroSuub boldog bérlõi voltak. A teherhajó durván kétharmadakkora volt, mint a Falcon és kerekded orrával, vastag, zömök szárnyaival, far felé vékonyodó-laposodó testével egy kövér könnycseppre emlékeztetett. Mint késõbb Han egyik kvarren ismerõse megjegyezte, úgy nézett ki, mint a kedvenc uzsonnája. Mindkét szárny egy-egy forgó lövegtoronyban végzõdött, és az orr köré is szereltek néhány lézerágyút, amelyeket a pilótafülkébõl lehetett vezérelni.

Han a Bria nevet adta neki.

– Lord Aruk látni óhajtja önt, excellenciás uram – mondta Ganar Tos, a fõkomornyik Teroenzának. – Az ön irodájában vár.

A fõpapot idegesség fogta el. Nem hiszem, hogy képes leszek elviselni egy újabb adag kritikát, gondolta keserûen, miközben kikászálódott a függõszékébõl.

Lord Aruk és a sarja, Durga két nappal korábban érkezett az Ylesiára egy “rövid” ellenõrzõ körútra. Teroenza büszkén mutatta meg nekik az új gyárakat, a szorgos zarándokokat, a folyamatosan növekvõ fûszerkészletet, sõt még az új telep, a Nyolcas számára letarolt területre is elvitte õket.

De minél többet mutatott meg a hutt fõúrnak, az annál elégedetlenebb lett. A fõpap a kétségbeesés szélén állt.

Most, ahogy lefelé battyogott az adminisztrációs épület folyosóján, azon merengett, vajon mi kivetnivalót talált már megint ez az Aruk. A termelés soha nem látott méreteket öltött, a munkások hatékonyan dolgoztak, sõt még új termékekkel is elõálltak, mint például az export-nalafabékák.

Aruk a látogatása ideje alatt egészen megkedvelte õket. Kibbick ízleltette meg a békákat a nagybátyjával, mondván, hogy vétek lenne kihagyni ezeket a finom falatokat. Durga is megkóstolt egyet, de õ, mint azt kijelentette, semmi rendkívülit nem talált benne. Aruk viszont odáig volt a kétéltûekért, ezért megparancsolta Teroenzának, hogy valahányszor hajót küld a Nal Huttára, gondoskodjon róla, hogy legyen rajta egy szállítmány nalafabéka is.

Teroenza magára öltötte legközönyösebb arckifejezését, és benyitott az irodájába.

– Itt vagyok, excellenciás uram – mondta Aruknak.

A hutt lordot ezúttal csak a sarja, Durga kísérte el.

– Beszélnünk kell, fõpap! – mondta mogorván a vén hutt.

Ó, ne! Ez rosszabbnak ígérkezik, mint amitõl tartottam, gondolta lemondóan Teroenza.

– Hallgatom, excellenciás uram.

– Visszavonom az ígért szabadságát – közölte Aruk. – Azt akarom, hogy maradjon itt, és világosítsa fel minden részletre kiterjedõen Kibbicket az ylesiai vállalkozásról. Az unokaöcsém tudatlansága szégyenletes, és ezért maga a felelõs, fõpap! Maga elfelejtette, mi az alázat. Nem engedhetem meg, hogy úgy tegyen, mintha ezt a helyet maga irányítaná! Meg kell tanulnia, hol a helye, fõpap. Ha megtanult szolgálni, ha hajlandó alárendeltként részt venni ennek a világnak az irányításában, akkor megkapja jutalmát. De addig nem térhet vissza a Nal Huttára.

Teroenza magába roskadva hallgatta Aruk szózatát. Amikor a hutt lord végre kifogyott a szóból, a fõpap erõs késztetést érzett arra, hogy fogja magát, és örökre kisétáljon az ajtón. Kibbick egy idióta; taníthatja egy életen át, akkor is idióta fog maradni! És már majdnem egy éve, hogy nem látta a párját, Tilennát. Mi lesz, ha Tilenna úgy dönt, hogy nem vár tovább? Hogyan is hibáztathatná gyönyörûséges mátkáját, ha az adott körülmények közt nem maradna hûséges?

Undor és düh fortyogott a t’landa til bensõjében, de akaratereje megakadályozta, hogy utat találjon magának a felszínre.

– Úgy lesz, ahogy óhajtja, excellenciás uram – mormogta. – Meg fogok tenni mindent, ami tõlem telik.

– Remélem is – dörögte Aruk legmélyebb hangján. – Most távozhat, fõpap.

Teroenza némán dühöngve indult vissza a lakosztályába, de mire visszaült a függõszékébe, már nyoma sem volt a méregnek. Különös, hûvös nyugalom szállta meg. Ha a gondolatait egyetlen szóban akarta volna megfogalmazni, akkor ez az lett volna, hogy “elég”.

Néhány percnyi mérlegelés után a fõpap a komlinkjáért nyúlt, és gépiesen beütötte a hónapokkal korábban megjegyzett kódot.

– Hajlandó vagyok tárgyalni – írta be. – Mit tudnak felajánlani?

És egy vad, gyõzedelmes mozdulattal rábökött a “KÜLDÉS” gombra.

Aztán hátradõlt, és hat hónap óta elõször békében volt az univerzummal.