6. fejezet

Szerelem elsõ repülésre

Ahogy gépiesen a Firespray felé masírozott, Han homályos csíkká mosódó mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából egy árnyék lépett elõ a teherhajó masszív hátsó vezérsíkja mögül. Egy ismeretlen, halk és kellemes, de határozott hang közölte:

– Állj, fejvadász. Ha megmozdulsz, véged.

Han hallotta, hogy háta mögött a fejvadász megtorpan, õ maga azonban képtelen volt lefékezni. Csak menetelt tovább, ki a teherhajó és a Firespray közötti napsütötte térre, ott hagyva fogva tartóját és az ismeretlen jótevõt a hajó árnyékában.

Határtalan megkönnyebbülés fogta el. Megmenekültem! Aztán a szeme hozzászokott az erõs fényhez, s megpillantotta a közte és a Firespray közt tátongó aknát. Még néhány lépés, és…

– Hé, te! Solo! Állj! – kiáltott utána az idegen.

Han lecövekelt. Csak most érezte igazán megkönnyebbültnek magát. Szerencsére a teste nem csupán a fejvadász parancsainak engedelmeskedett.

– Fordulj meg, és gyere ide! – tette hozzá a megmentõje. Han ezúttal boldogan trappolt vissza az árnyékba. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, végre megpillanthatta az ismeretlen jótevõt. Férfi volt, ember, nagyjából Hannal egyidõs, talán pár évvel öregebb, valamivel alacsonyabb nála, de karcsú és izmos. Arcát simára borotválta, szeme sötét volt, haja fekete és göndör, arca pedig kellemesen barna, mint a traladontejjel hígított borkávé.

A legutolsó divat szerint öltözött; halvány aranysárga, mellrésznél csipkével, gallérján és kézelõjén pedig fekete hímzéssel díszített inget viselt, hozzá élesre vasalt, szûk, fekete nadrágot, szorosra húzott, alkatát kihangsúlyozó – szintén hímzett övet és fekete, bõrtalpú csizmát. Ez utóbbi megmagyarázta, hogyan tudott észrevétlenül a fejvadász közelébe lopakodni. Vállán rövid, fekete köpönyeg lógott.

Ahogy Han közelebb ért, a férfi elmosolyodott, elõvillantva vakítóan fehér fogait.

– Most megállhatsz, Solo – parancsolta, mielõtt még Han túl közel került volna a fejvadászhoz.

Han lefékezett, és figyelte, hogy az ismeretlen felcsúsztatja a hüvelykujját a fejvadász sisakja alá tolt sugárvetõ fokozatállító gombjához. A fejvadász megérezhette, hogy a mögötte álló személy figyelme ellankadt, mén hátraperdült, és elõrelendítette a kezét. Han ekkor vette csak észre, hogy apró dárdák kilövésére használatos mandaloriai csuklópántokat visel.

Han, ismét csak sikertelenül, rá akart ordítani a megmentõjére, hogy figyelmeztesse a veszélyre, de nem volt rá szükség. A férfi gyorsabb volt, mint a fejvadász. A közvetlen közelrõl leadott bénító lövést még a mandaloriai páncél sem tudta szétteríteni. A fejvadász nyekkenés nélkül elterült, páncélzata viszont annál zajosabban jelezte találkozását a betonnal.

A férfi visszatette apró sugárvetõjét a díszes övre illesztett pisztolytáskába, aztán intett Hannak.

– Segíts felemelni!

Han természetesen tette, amit mondtak neki.

Egyesült erõvel a hajójához cipelték az öntudatlan fejvadászt. Han kíváncsi volt, mi fog történni vele. Várható volt, hogy a támadója hamarosan magához tér.

– Csak tudnám, meddig tart annak a szernek a hatása tûnõdött az idegen. – Tud beszélni, Solo?

Han ajkai igent mondtak, de ennél többre nem voltak hajlandóak újabb kérés nélkül. A férfi rövid töprengés után bólintott.

– Értem. Reagálsz a parancsokra, de önállóan képtelen vagy bármit is csinálni, igaz?

– Azt hiszem – hallotta önmagát Han.

– Hát nem volt szép tõle, hogy ezt használta – állította a férfi. – Hallottam már errõl a szerrõl, de mûködés közben még sohasem láttam. Elemeznem kellene. Még jól jöhet.

Ledobták az álélt testet a zsilipkamra ajtaja elé, és az ismeretlen nekilátott átkutatni a fejvadászt.

– Nocsak, mi van itt nekünk? – kiáltott fel, amikor az egyik belsõ zsebben ujjai beleakadtak néhány fiolába. Miután egyenként a fény felé emelte a fiolákat, hogy el tudja olvasni a feliratukat, eleresztett egy fülig érõ vigyort. – Szerencséd van, Solo. Ez az a lötty, amit beléd lõtt – emelt fel egy kék fiolát –, ez pedig az ellenszer – tartott fel egy földet.

Han alig gyõzte kivárni, hogy a jövevény belehelyezze a fiolát az injektorba.

– Fogalmam sincs, mennyi kell belõle, ezért elõbb kapsz egy minimális adagot, és ha nem elég, akkor majd megtoldjuk. – Han vállának nyomta az injektort, és meghúzta a ravaszt.

Amint az ellenszer bekerült a véráramba, Han érezte, hogy az egész teste bizseregni kezd. Pár másodperccel késõbb már beszélni és mozogni is tudott.

– Cimbora, adósod vagyok – nyújtott kezet a megmentõjének. – Ha te nem lépsz közbe… – Megrázta a fejét. – De ki vagy, és miért mentettél meg? Még soha nem láttalak.

– Lando Calrissian – mutatkozott be vidáman a másik. És hogy miért mentettelek meg, az hosszú történet. Elõbb gondoskodjunk Boba Fettrõl, aztán majd beszélünk. Hé – vette fel a hangerõt –, jól vagy, Solo?

Han körül megfordult a világ. Fél térdre rogyott a betonon heverõ fejvadász mellett, és megrázta a fejét.

– Boba… Boba Fett? Ez itt Boba Fett?

A galaxis leghírhedtebb fejvadászát bérelték fel ellene? Hant remegés fogta el a hír hallatán.

– Ó, ember… Lando… én nem is tudtam…

– Sebaj, most már biztonságban vagy, Solo – nyugtatta meg Calrissian. – A remegést pedig hagyd késõbbre, ha kérhetlek! Most annál fontosabb dolgunk van. Ki kell találnunk, mi legyen a derék Fett mesterrel. – Elmerengett egy pillanatra, aztán elégedetten csettintett az ujjaival. – Megvan!

– Mi?

Calrissian megint feltöltötte az injektort, ez alkalommal azonban egy kék fiolával. Megrázta a fejvadászt, aki erre felnyögött és megrázta magát.

– Kezd magához térni, úgyhogy nem is lenne más választásunk – morogta Calrissian. Han a fejvadászra szegezte frissen visszaszerzett sugárvetõjét, Calrissian pedig megemelte Fett sisakját, felfedve a férfi torkát. A fejvadász el akarta lökni magától, Han azonban ráordított:

– Maradj veszteg! Ez már nem kábító fokozat, nekem elhiheted! Azok után, amit tenni akartál velem, szívesen elpárologtatlak!

Boba Fett csendesen tûrte, hogy Calrissian beadja neki a saját szerét. Néhány másodperccel késõbb megrázkódott.

– Maradj fekve! – parancsolta Calrissian.

A fejvadász engedelmeskedett. Han és Lando egymásra vigyorogtak.

– Jól van. Most pedig ülj fel! – mondta Calrissian.

Boba Fett ezt is megtette.

– Már tudom, mit kellene tennünk vele – mormogta Calrissian. – Ha tudnánk, meddig tart a szer hatása, levinném néhány közeli bárba, és borsos díj ellenében megengedném az érdekelteknek, hogy nyilvánosan megalázzák. Sok vérdíjat begyûjtött ez a fickó. Rengeteg ellensége lehet.

– Nekem azt mondta, hogy néhány óráig tart a hatása, de egyénenként változó. – Õ maga nem akart egyebet, mint olyan messzire kerülni Boba Fett-tól és a Slave I-tõl, amennyire csak lehet. Egy múló pillanatig kísértést érzett, hogy az akna felé irányítsa Fettet, de a lelkiismerete felülkerekedett, és elhitette vele, hogy bár hasznos dolog lenne megtenni ezt, mégsem lehet. Tûzharcban megölni valakit az egy dolog, de hidegvérrel megparancsolni valakinek, hogy vessen véget az életének – még ha csak egy féreg fejvadász is az illetõ – egészen más.

– Értem – bólintott Calrissian. – Akkor inkább maradok az elsõ ötletemnél. Állj fel, Boba Fett!

A fejvadász felállt.

– Fegyverezd le magad! Most.

Egy perc leforgása alatt Han és Lando lába elé egész kupacnyi fegyver gyûlt össze.

– Xendor talpnyalóira – csóválta meg a fejét Han –, ez a fickó fegyverüzletet nyithatna csak abból, amit magán hord. Nézd azokat a mandaloriai csuklópántokat! Lefogadom, hogy a dárdák mérgezettek.

– Ezt könnyen kideríthetjük – mondta Lando. – Boba Fett, válaszolj nekem. Mérgezettek a dárdák?

– Némelyek – felelte a fejvadász.

– Melyek?

– A bal csuklópántban lévõk.

– És a többi?

– Altató.

– Ez kedves. – Han óvatosan megvizsgálta a csuklópántokat. – Egy gyûjtõ biztosan szép kis summát adna érte. Na és most, mi legyen vele?

– Szerintem állítsuk be a robotpilótáját, és küldjük el jó messzire innen a hajójával együtt. Mire a szer hatása elmúlik, már szektorokra lesz innen. – Calrissian gondolatnyi szünetet tartott. – Annyi mindenkit megölt, hogy legszívesebben lelõném. De vele ellentétben én nem vagyok hidegvérû gyilkos. Lesütötte a szemét, mintha ezt szégyellnivalónak találná. És ezen még az õ kedvéért se szeretnék változtatni.

– Én sem – csatlakozott hozzá Han. – A terved viszont tetszik. Akkor küldjük fel!

Boba Fett készségesen kinyitotta a zsilipet, és a három férfi felment a Slave I-re. Han és Lando az utastér egyik ülésébe szíjazták Fettet.

– Te is pilóta vagy? – kérdezte Han.

– Nem – vallotta be Calrissian. – Mi több, éppen ezért kerestelek téged. Fel akarok bérelni egy pilótát.

– Már meg is tetted – tudatta vele Han. – Szívesen megteszek bármit, amivel a segítségedre lehetek. Mint mondtam, az adósod vagyok.

Han gyorsan beállította a robotpilótát, és beprogramozta a válaszokat mindazokra a kérdésekre, amelyek a Nar Shaddaa-i forgalomirányítást érdekelhették. Az útvonalat úgy állította össze, hogy a hajó sorozatban több ugrást is végrehajtson, több tízezer parszekre repítve a magatehetetlen fejvadászt.

– Kész – közölte, amikor végzett. – Három perc múlva felszáll.

– Nagyszerû. – Lando a fejvadász felé fordult. – Ide figyelj, Fett, és tedd pontosan azt, amit mondok! Itt fogsz ülni szépen, beszíjazva, és nem mész az irányítópult közelébe, bármi történjék is. Világos?

– Igen – felelte Fett.

– Akkor jó. – Calrissian vidám istenhozzádot intett a fejvadásznak, és a rámpa felé indult.

Han a fejvadász sisakja elé tolta az arcát.

– Kellemes utat, Boba Fett. Remélem, soha többé nem látjuk egymást! Ja, és ne felejtsd el megmondani Teroenzának, hogy ha legközelebb felkeresem az Ylesiát, akkor õt is Zavval után küldöm! Értetted?

– Igen.

– Hát akkor pá-pá, Boba Fett. – A hajtómûvek feldübörögtek, és a rámpa táncot járt a lába alatt, amikor lerohant, futtában megnyomva a zsilip “BEZÁR” gombját.

Landóval, aki közben összegyûjtötte Boba Fett fegyvereit, biztonságos távolságba ügettek, aztán megfordultak, és nézték, mint ágaskodik fel a Slave I, hogy izzó hajtómûvei az ég felé repítsék.

Csak amikor végre eltûnt a szemük elõl, engedett ki Han egy mély, hosszú sóhajt, és vele együtt a felgyülemlett feszültséget.

– Huh… ez kemény volt.

– Egyetértek – bólogatott Calrissian. – Szerencséd, hogy észrevettelek, Solo.

Han megszorította a férfi kezét.

– Hívj Hannak! Az adósod vagyok, Calrissian.

– Te pedig szólíts Landónak! – A férfi megvillantotta ellenállhatatlan vigyorát. – És… ne aggódj, lesz rá módod, hogy törlessz!

– Bármit kérhetsz, cimbora. El se tudod képzelni, mi várt volna rám, ha Boba Fett magával visz. – Han megborzongott a meleg napsütés ellenére.

– Azért sejtem – felelte Lando. – Boba Fett nem az olcsóságáról vált híressé. Ha valaki ennyivé akar téged, akkor feltehetõen nem azért kellesz neki, mert mondjuk fizetés nélkül léptél le a szállodájából.

Han felnevetett.

– Látom, intenzíven használod a fejedet, pajtás. – Elindultak az indítópálya lejárata felé. – Reggeliztél már? Én olyan éhes vagyok, mintha legalább egy hete nem láttam volna ételt. Mindig ez van, ha meglegyint a saját halálom szele.

– Naná, hogy éhes vagyok – válaszolta Lando. – Te fizetsz?

– Még szép.

Letelepedtek az egyik közeli kávézóban, és mire túl voltak a reggeli javán, Han már úgy érezte, mintha évek óta ismerné Landót – nem csupán egy röpke félórája.

– Áruld el végre – küldte le az utolsó falat kenyeret a torkán Han –, hogyan találtál meg? És miért kerestél?

– Nos, a helyzet az, hogy korábban már láttalak egyszer-kétszer – ismerte el Lando. – Több éjszakai szórakozóhelyen is felhívták rád a figyelmemet, mondván, hogy jó szabakkjátékos, megbízható csempész és kitûnõ pilóta vagy.

Han, meglehetõsen sikertelenül, igyekezett szerénynek is mutatkozni.

– Én nem emlékszem rá, Lando, de gondolom, nem is lenne rá okom. Szóval, rendben, tudtad, hogy nézek ki. És mi történt ma reggel?

– Tegnap este elmentem a lakásodra, hogy beszéljek veled, de a barátod közölte, hogy valószínûleg nem fogsz hazamenni éjszakára. – Lando cinkosan elvigyorodott. – Azt mondta, hogy valószínûleg egy… barátoddal fogod tölteni az éjszakát a “Szerencsekastély”-ban. Úgyhogy elmentem dolgozni, reggel pedig, hazafelé jövet, a “Szerencsekastély” felé vettem az utat.

– Te éjszaka dolgozol? Mivel foglalkozol? – kíváncsiskodott Han.

– Profi kártyás vagyok. Többnyire, mert sok más egyébbel is próbálkoztam már.

– Értem. Szóval ahelyett, hogy hazamentél volna aludni, engem kerestél.

– A “Szerencsekastély” úgyszólván útba esett. A Nar Shaddaanak ebben a szektorában egymást érik a kaszinók. A lényeg az, hogy amikor odaértem, megpillantottalak az utcán. Követtelek, be akartalak érni, hogy bemutatkozzam…

– És akkor láttad, hogy Boba Fett elkap – fejezte be helyette Han.

– Pontosan. Ki nem állhatom a fejvadászokat, ezért követtelek titeket, míg biztos nem lehettem benne, hova akar vinni Fett. Ekkor elõresiettem, és a teherhajók fedezéke mögött elétek kerültem. Elég lassan haladtatok, ami azt illeti, úgyhogy nem volt nehéz dolgom. Ráadásul a Slave I-et is felismertem, így pontosan tudtam, hol fogtok elhaladni.

Han elmosolyodott.

– Én pedig örülök, hogy ezt tetted, pajtás. – Hirtelen elkomolyodott. – Hé, megkérhetlek, hogy ne mondd el ezt Csubinak? A fickó azt hiszi, tartozik nekem, és örök hálát esküdött. Tegnap este alig bírtam otthon tartani. Biztos volt benne, hogy nélküle bajba fogok kerülni…

– És nem tévedett – kuncogta el magát Lando.

– Nos, nem – ismerte el Han. – De ha Csubi megtudja, mi történt velem ma reggel, akkor többé egy percre sem vakarhatom le magamról. Márpedig… vannak idõk az ember életében, amikor még egy jó barát is nyûgöt jelent, ugye érted?

Lando természetesen értette.

– Jól van, Han, tartani fogom a számat. – Elõrehajolt, és töltött még magának a stimteából. – De mondd csak, csinos a hölgy?

– Gondolhatod! Olyannyira, hogy a történtek dacára boldog vagyok, amiért Csubit otthon hagytam tegnap este.

Lando tekintete felcsillant.

– Talán be kellene mutatnod neki, öreg cimbora.

Han határozottan megrázta a fejét.

– Nem hiszem… öreg cimbora. Van egy olyan érzésem, hogy te nagy szívtipró vagy. Még a végén szemet vetnél rá.

Lando önelégülten elvigyorodott.

– Hát az effélét sosem lehet tudni.

– Persze, úgyis hiába próbálkoznál – tette hozzá magabiztosan Han –, de akkor meg minek rontsuk el ezt az ígéretesen induló barátságot. Inkább azt áruld el, miért kerestél engem! Említetted, hogy pilótára van szükséged.

– Így van. Egynéhány héttel ezelõtt részt vettem egy szabakkjátszmában a Bespinen, és az egyik játékos a hajóját tette fel tétnek. Magas tétekért folyt a játszma.

– Te pedig megnyerted – vágta rá Han.

– De meg ám! A gond csak az, hogy még soha nem vezettem hajót. Ideje lenne megtanulnom, fõleg most, hogy Boba Fett rám szállhat. Egy idõre távolabbi bûnbarlangokba fogok visszahúzódni, és gondoltam, mókás lenne a saját hajómmal utazgatni. Ide egy bérelt pilótával érkeztem, és meg kell vallanom, drága mulatság volt az én zsebemnek. Ezért szeretném, ha megtanítanál vezetni a hajómat.

– Rendicsek. Semmi akadálya. Mikor kezdjük?

Lando vállat vont.

– Az adrenalinszintem még mindig elég magas, úgyis csak hánykolódnék az ágyban. Mi lenne, ha máris nekifognánk?

– Akkor gyerünk! – egyezett bele Han.

Az egyik metrójárattal átrobogtak egy másik leszállópályához. Felmentek a tetõre, ahol rövid séta után Lando megállt, és elõrebökött.

– Ott van. A Millennium Falcon.

A jármû egy módosított kisteherhajó volt, egy koréliai tervezésû és építésû YT-1300-as modell. Han sok ilyet látott már, és kedvelte õket: a koréliaiak ugyanolyan jó hajóépítõk voltak, mint pilóták.

De ahogy Han elnézte ezt a hajót, valami különös történt. Látszólag minden ok nélkül, egyik pillanatról a másikra szenvedélyesen és reménytelenül beleszeretett a hajóba. Az ezeréves sólyom úgy vonzotta maga felé, mint egy csábító dalt dúdoló szirén – vad száguldásokat, nyaktörõ manõvereket és életveszélyes kalandokat ígért, s ami a legfontosabb, sikeres, bõségesen jövedelmezõ csempészutakat.

Ez a hajó az enyém lesz, gondolta Han. Az enyém. A Millennium Falcon az enyém lesz…

Csak most vette észre, hogy tátott szájjal bámulja a hajót, Lando pedig gyanakvóan összeszûkített szemekkel õt figyeli. Gyorsan becsukta a száját, és megtett minden tõle telhetõt, hogy elhessentse gondolatai közül a hirtelen támadt sóvárgást, az esztelen birtokolni akarást. Józannak kellett látszania. Ha késõbb meg akarja venni a hajót, akkor nem szabad hagynia, hogy Lando lássa, mennyire vágyik rá, különben a fickó felsrófolja az árat.

– Na, mit gondolsz? – kérdezte Lando.

Han megcsóválta a fejét.

– Még egy ilyen halom ócskavasat! – mondta ócsárlóan, gondolatban bocsánatot kérve a hajótól. – Annak a játéknak mégsem volt olyan magas a tétje, mint te azt hitted, pajtás.

– Hé, a pilóta, akivel idejöttem, az mondta, hogy rendkívül gyors hajó – tiltakozott Lando.

– Tényleg? – Han vállat vont. – Sebaj, majd meglátjuk. Csapunk vele egy kört?

– Hát persze! – felelte lelkesen Lando.

Percekkel késõbb Han Lando legfrissebb szerzeményének a pilótafülkéjében ült, és a beton felett lebegõ Falcon manõverezhetõségét tesztelte. Még mindig nem akarta elhinni, amit a gépteremben látott – a hajó katonai hiperhajtómûvel volt ellátva!

A Falcon fénysebesség alatt is jól teljesített. Han gázt adott, és meredeken fellõtt az égbe. A hajó gyorsulása lenyûgözte, de Han elég rafinált volt ahhoz, hogy ennek ne adja tanújelét.

– Nem rossz – mondta közönyösen –, de láttam már jobbat is. Lássuk, mit tud gravitáción kívül.

Átvitte a Falcont, a Nar Shaddaa légkörén, ki a pajzson nyitott résen, menet közben gépiesen megadva az adatokat a forgalomirányításnak. Miután megszabadultak a hold vonzóerejétõl, és túljutottak a hajóroncsövezeten, Han szédítõ pörgések, spirálok és hurkok végrehajtásaid vette rá a Falcont.

– Hé! – tiltakozott elcsukló hangon Lando. – Van egy utasod is, ne feledd! Vissza akarod kérni a reggelimet?

Han az útitársára vigyorgott. Kísértést érzett, hogy megkérdezze tõle, mennyiért adná a hajót, de tudta, hogy az úgyis sokkal több lenne, mint amit õ ki tudna fizetni. Kétségbeesésében még az is eszébe jutott, hogy megveteti a huttokkal és esetleg ellopja tõlük…

De nem akarta, hogy a Jabbáé vagy a Jiliacé legyen a Falcon. Õk képtelenek lennének értékelni szépségét, kecses mozgékonyságát.

A további álmodozás helyett inkább ellenõrizte a fegyverzetet. Gyors a kicsike, de lehetne izmosabb is. A Falconnak csak egy lézerágyúja volt, a hajó hátán kialakított lövegtoronyban. Ez semmire se elég, gondolta Han.

Mintha olvasott volna a gondolataiban, Lando megjegyezte:

– A pilóta, aki idehozott, azt mondta, hogy ha igazán jó csempészhajót szeretnék csinálni belõle, akkor szereltessek még rá némi fegyverzetet. Te mit gondolsz errõl?

– Azt, hogy ha ez az én hajóm lenne, akkor szereltetnék rá még egy lövegtornyot, szereznék két erõs quadlézerágyút, és egy sorozatvetõt is rakatnék a hasára, hogy legyen mivel fedezni magam, ha menekülni kell – felelte Han. És egy-két rakétavetõ is elkelne, tette hozzá gondolatban.

– Huh. Errõl még gondolkodnom kell. De azért gyors hajó, igaz?

– Ja, elég jól bírja magát – morogta kelletlenül Han. Titokban megpaskolta a mûszerfalat. Hogy miért nem vagy az enyém, kicsikém…

Lando türelmesen várt egy darabig, aztán megköszörülte a torkát.

– Azt hittem, azért jöttünk ki, hogy megtaníts vezetni, Han.

– Ah… khm, ja. Csak elõbb… ki akartam próbálni. Elõbb ki kellett ismernem a kicsikét.

– Úgy beszélsz, mintha egy élõlényrõl lenne szó – jegyezte meg Lando.

– Nos, a pilóták hajlamosak úgy gondolni a hajójukra, mint egy gyönyörû nõre – ismerte el Han.

– Csakhogy ez a hajó az enyém, ezt ne feledd – emlékeztette Lando, halvány éllel a hangjában.

– Természetesen. – Han igyekezett közönyösnek mutatkozni. – Most pedig ide süss! Elõször fénysebesség alatt kezdjük, hogy megtanulhass manõverezni. Látod ezt a kart? Hozzá ne nyúlj! Ez indítja a hiperhajtómûvet, amit nem szeretnénk megtenni, hacsak be nem állítottuk az ugrás koordinátáit. De te ehhez még nem értesz, úgyhogy tartsd magad távol tõle, rendben?

Lando közelebb hajolt, és jól megnézte magának a kart.

– Rendben…

Sok ezer fényévre tõlük Teroenza, az Ylesia fõpapja a Hármas Kolónia közepén állt, és a hajnali terrortámadás okozta károkat szemlélte. Közel egy tucat holttest hevert szétszórva, a legtöbbjük õr. A gyár falain sugárvetõpörkök feketéllettek. Az étkezde ajtaja szétégett. Az egyik csapat még a tüzet oltotta az adminisztrációs épületben.

És mindez a rabszolgákért történt. A fõpap mérgesen horkantott. Ha legalább azért ütöttek volna rajtuk, hogy rabszolgákat lopjanak. De nem, ezek meg akarták menteni õket.

A támadók emberek voltak, legalábbis a többségük. Teroenza látta õket a telekommunikációs láncon keresztül, még odaát az Egyes Kolónián. Két hajó lovagolta meg az Ylesia csalárd légörvényeit, de csak az egyiknek sikerült leszállnia. A másik belekerült egy nyíróáramlatba, és szétroppant.

Megérdemelték az átkozottak, gondolta dühösen Teroenza. A rohadékok így is elég nagy pusztítást okoztak. A megmaradt hajó leszállt, és khakiegyenruhás alakok ugráltak ki belõle. Megtámadták az õröket, és tûzharcban majd egy tucatot megöltek.

Aztán beözönlöttek az étkezdébe, ahol a zarándokok éppen reggeliztek, és könyörögtek nekik, hogy menjenek velük, mert azért jöttek, hogy megmentsék õket a rabszolgasorstól.

Teroenza halk, huhogó hangot hallatott, ami nála a kuncogás megfelelõje volt. Az ostobák! Azt hitték, a zarándokok le fognak mondani a Megvilágosujásról a szabadság kedvéért. Az étkezdében tartózkodó kétszáz zarándokból csak kettõ rohant, hogy csatlakozzon a támadókhoz.

Ekkorra azonban – Teroenza tekintete elsötétült – õ lépett elõ, hogy beszédet intézzen a zarándokokhoz. Õ, akit már régen halottnak hittek. Nagyon is jól emlékezett rá. A 921-es zarándok, a neve Bria Tharen. Egy koréliai… és egy áruló.

Bria vitába szállt a zarándokokkal, és elmondta nekik az igazságot a Megvilágosulásról. Közölte a csoporttal, hogy egy napon majd hálásak lesznek neki, aztán parancsot adott az embereinek, hogy adjanak le kábítólövéseket a zarándokokra.

A koréliai csapat közel száz elsõrangú rabszolgát vitt magával. Teroenza halkan elkáromkodta magát. Bria Tharen! Már nem is tudta, melyik koréliait gyûlöli jobban: Briát vagy azt az átkozott Han Solót.

Teroenzát komolyan aggasztotta a támadás. Tõkét sejtett a csapat mögött. A hajók és a fegyverek sok pénzbe kerültek. Jól szervezettek és hatékonyak voltak, mint egy igazi katonai egység. Kik lehettek valójában?

Teroenza hallott róla, hogy több helyen is lázadások törtek ki a Birodalom ellen. Lehetséges lett volna, hogy egy ilyen rebellis katonai csapat támadta meg a Hármas Kolóniát?

A fõpap azért nem volt vigasztalan. Elképzelte, mivel kell szembenézniük a “felmentõ sereg” tagjainak, ha a zarándokok magukhoz térnek, és máris jobban érezte magát. T’landa til létére nagyon is tudta, milyen borzalmás állapotba kerülnek azok a zarándokok, akiktõl megvonják a napi Megvilágosulás örömét.

Jajveszékelni és õrjöngeni fognak, fenyegetõzéssel és könyörgéssel próbálják majd rávenni a “megmentõiket”, hogy vigyék vissza õket az Ylesiára. Talán már meg is kezdõdött számukra a pokoljárás… Ha elég ügyesek, akár a hajó vezetését is átvehetik, hogy visszatérjenek az Ylesiára. Egyvalami azonban biztos: nehéz órák várnak a koréliaiakra.

A gondolat mosolyt csalt Teroenza arcára.

Néhány nappal a Boba Fett-tel történt emlékezetes találkozás után Han meglátogatta Jabbát és Jiliacot, hogy közölje velük: egy darabig ne számítsanak rá, mert nem fog a Nar Shaddaan tartózkodni. Úgy döntött, szaván fogja Xaverrit, és mellészegõdik a következõ turnéjára. Volt egy olyan érzése, hogy Boba Fett nem fogja az elsõ próbálkozás után feladni, ezért tanácsosabbnak látta eltûnni a holdról az elkövetkezõ néhány hónap idejére.

A szavak azonban soha nem hagyhatták el az ajkait. Abban a pillanatban, hogy bevezették a huttok elé, Jabba ellentmondást nem tûrõ hangon megparancsolta, hogy azonnal készítse elõ a Star Jewelt, mert máris indulnak a Nal Huttára. A Desilijic és a Besadii klán megbízottai a következõ napra tûzték ki a klánközi találkozó idõpontját. A besadiik egy darabig húzták-halasztották az idõt, aztán váratlanul közölték, hogy haladéktalanul beszélni kívánnak a Desilijic vezetõivel.

– Még ma? – bukott ki Hanból. Délután repülõleckét kellett volna adnia Landónak. – Ilyen hirtelen döntöttek? Furcsa, nem?

– De igen – értett egyet vele Jiliac. – Nem tudjuk, mi történhetett, de biztosan van valami oka annak, hogy ilyen váratlanul belementek.

– Rendben, akkor még ma elviszem önöket a Nal Huttára – mondta Han. – Csak adjanak egy órát, hogy ellenõrizzem a hajót!

– És Solo kapitány, csak semmi duhajkodás – figyelmeztette Jabba. – A nagynéném törékeny állapotban van, nem tenne jót neki a vad száguldás.

Han körülnézett, egy harmadik huttot keresve, de csak Jiliacot látta.

– A nagynénje? Úgy érti, három huttot kell szállítanom, Lord Jabba?

– Nem, ember! – dörögte türelmetlenül Jabba. – Csak Jiliacot és engem, mint máskor is. Hát nincs szeme? Nem látja, milyen a bõre? A változás mindent elárul!

Han az idõsebbik huttra nézett; valóban, Jiliac szemmel láthatóan megváltozott. Az arcán bibircsókok tûntek elõ, és sárgásbarna bõrén bíborvörös foltok keveredtek a megszokott zölddel. Emellett Jiliac még nagyobb és még tespedtebb volt, mint máskor. Ó, ez aztán nagyszerû! Dajkát fogok játszani egy beteg hutt mellett! Csodálatos!

– Ah, Lord Jiliac, talán nem érzi jól… – motyogta, Jabba azonban dühösen belefojtotta a szót.

– Idióta ember! Nem látja, hogy immár Lady Jiliac? Várandós! Ebben az állapotában nem is lenne szabad utaznia, de mi, desilijicek a kötelességet mindennél elõbbre valónak tartjuk!

Lady Jiliac? Várandós? Han egy pillanatra tátva felejtette a száját, de aztán gyorsan összeszedte magát, és meghajolt.

– Bocsánatáért esedezem, Lady Jiliac. Nem voltam tisztában az önök fajfenntartási… akarom mondani, reprodukciós szokásaival. Nem akartam megsérteni.

Jiliac álmosan Hanra pislogott.

– Nem sértett meg. Mi, huttok akkor szaporodunk, amikor akarunk, és én úgy döntöttem, ideje utódot létrehoznom. A szülésig még van néhány hónap, úgyhogy semmi akadálya az utazásnak. Az unokaöcsém túlzottan aggódik miattam. De azért kormányozza óvatosan a hajót!

– Igenis, lady – hajolt meg Han. – Úgy lesz, ahogy parancsolják.

– Jól van, kapitány. Most elmehet. De igyekezzen, mert szeretnénk mielõbb indulni!

Han megint meghajolt, aztán Csubival elhagyták a termet. Amint kiértek az elõtérbe, megcsóválta a fejét. Ezek a huttok! Minél jobban ismered õket, annál nyilvánvalóbb, milyen keveset tudsz róluk…

Másnap huttok kisebb tömege “ostromolta” meg a Nal Hutta Központi Tanácstermét. Jabba és Jiliac is köztük volt, biztonsági õreik gyûrûjétõl körülvéve. A huttok többsége a saját erejébõl mozgott, csak azok jöttek antigravitációs szánon, akik már meg sem bírtak mozdulni. Az emberek és más, “alacsonyabb rendû” fajok elõtt megengedett volt gyengének mutatkozni, egymás elõtt azonban a huttok igyekeztek erõsnek és fittnek láttatni magukat. Minden desilijic önerõbõl csúszott-mászott, és a besadiik közt is Aruk volt az egyetlen, aki – öreg és túlsúlyos lévén – nem boldogult a szánja nélkül.

Mielõtt beengedték volna a gyûlésezõket a terembe, többszörös biztonsági ellenõrzésnek vetettek alá mindenkit. Egyetlen testõr sem viselhetett fegyvert, és minden résztvevõt “kívül” és “belül” egyaránt ellenõriztek, hogy semmiképpen ne kerülhessen be a gyûlésterembe fegyver vagy egyéb veszélyes anyag. A huttok senkiben nem bíztak, fõleg egymásban nem – és okkal. Sok-sok évvel korábban a Nal Hutta összes elöljáróját en masse kivégezte egy leleményes gyilkos.

Azóta a huttok nagyon vigyáztak rá, hogy ilyen még egyszer ne fordulhasson elõ.

A Központi Tanácsterem egy hatalmas szoba volt, elég nagy ahhoz, hogy közel ötven hutt elférjen benne. Pillanatnyilag huszonhét hutt tartózkodott a teremben – a nagyobb klánok és kajidicek képviselõi, valamint semleges megfigyelõk a kormány részérõl. Ez utóbbiak felügyelték és dokumentálták a konferenciát.

A hutt õsvilágot a Nagy Tanács vezette – ebben minden nagyobb hutt klán egy-egy képviselõt delegálhatott. A Nagy Tanács azonban csak látszólag irányította a hutt világot – ennek igazi urai a bûnszövetkezetek, a kajidicek vezetõi voltak.

Jabba és Jiliac két másik klántagot is magukkal hoztak. Arukot a sarja, Durga és az unokaöccse, Kibbick kísérte el. Jabba elégedetten állapította meg, hogy Kibbick mögött egy t’landa til kullog. Jiliacnak igaza volt, a besadiik valóban idecitálták Teroenzát is.

Miután a huttok elhelyezkedtek az emelvény körül, a Nagy Tanács végrehajtó titkára, Mardoc, a hutt felolvasta a konferencia napirendjét. Ezt követõen a klánvezetõk bemutatták magukat és kísérõiket, majd újra Mardoc vette át a szót:

– Társaim a hatalomban, testvéreim a profitszerzésben! Azért hívtalak össze titeket a mai napon, hogy megtárgyaljuk az ylesiai besadii telepeken történt komoly fejleményeket. Felkérem Lord Arukot, hogy tartsa meg beszédét.

Aruk felsiklott a szánjával az emelvényre, rövid hatásszünetet tartott, aztán belekezdett.

– Hutt testvéreim! Két nappal ezelõtt az Ylesia Hármas Kolóniáját jól felfegyverzett terroristák támadták meg. Kibbick és a felügyelõnk, Teroenza alig úsztak meg élve. A támadók nagy kárt okoztak, és elrabolták közel száz értékes rabszolgánkat.

A résztvevõk hangos kiáltásokkal adtak hangot megrökönyödésüknek. Jabba észrevette, hogy Aruk õt és Jiliacot fürkészi. A reakcióinkat lesi, állapította meg. Jabba semmit sem tudott a támadásról, de Jiliac nemegyszer hozott már fontos döntéseket nélküle, így nem tudhatta, benne van-e a nagynénje keze a dologban. Némi tûnõdés után aztán elvetette a gondolatot. A nagynénjét annyira lefoglalta a terhessége, hogy alig lett volna energiája efféle cselszövésekre. Emellett Jiliac kerülte a hasonló, nyílt támadásokat. Õ inkább közvetett eszközökkel tett keresztbe az ellenségeinek.

– Hutt testvéreim, mi, a Besadii klán tagjai követeljük, hogy Jiliac, mint a Desilijic klán feje ezennel hivatalosan biztosítson minket afelõl, hogy nem az õ klánja áll a besadii tulajdon ellen elkövetett rablás mögött! Máskülönben ki kell jelentenem, hogy kajidicjeink háborúban állnak egymással!

A jelenlevõk felkiáltottak. Aruk szavai úgy lógtak a levegõben, mint a vízipipa füstje, amit egyes résztvevõk még most sem bírtak nélkülözni.

Jiliac méltóságteljesen kihúzta magát – új, anyai mivoltában még fenségesebbnek tûnt, mint egyébként –, és közölte:

– Hutt testvérek, a Desilijic ártatlan ebben az ügyben. Ennek garantálására kijelentem, hogy amennyiben bármi módon kapcsolatba hozhatók a támadók és a Desilijic, hajlandóak vagyunk egymillió kredit vigaszdíjat fizetni a Besadiinak.

Szívdobbanásnyi várakozás után Aruk némán bólintott.

– Rendben – folytatta Jiliac. – Senki ne mondja, hogy a Desilijic nem hajlandó pénzzel garantálni a becsületét. Ezennel felkérjük a tisztelt Tanácsot, hogy vizsgálja ki az ügyet, és egy hónapon belül közölje az érintettekkel a vizsgálat eredményét.

Mardoc közölte, hogy úgy lesz, és rá akart térni a következõ napirendi pontra, Jiliac azonban jelezte, hogy még nem fejezte be.

– Bárcsak ugyanez elmondható lenne a Besadiiról is. Néhány hónappal ezelõtt az itt ülõ unokaöcsémet – Jabbára mutatott – bérelt zsoldosok támadták meg brutálisan. Csak azért nem vádoljuk a támadással a riválisainkat, mert nem tudjuk, ki küldte õket! A besadiikkal ellentétben ugyanis mi nem mutogatunk ujjal senkire, míg nincs ellene bizonyítékunk!

A teremben ülõk felhördültek. Aruk kihúzta magát, és mennydörgõ hangon kijelentette:

– A Besadii nem követett el semmit!

– Tagadod, hogy te küldted a drell kalózokat az unokaöcsém elpusztítására?

– Igen! – felelte ingerülten Aruk.

Mardoc, látva, hogy robbanásig forrósodott a hangulat, gyorsan szünetet rendelt el. A huttok csoportokba verõdtek, hogy megtárgyalják a hallottakat, és eltûnõdjenek a lehetséges válaszokon. Az tény volt, hogy az Ylesiát megtámadták. De ha nem a Desilijic megbízásából, akkor miért? És kik?

Új riválissal kellene szembenéznie a rabszolga-kereskedelemben az Ylesiának?

Durga, a hutt õse antigravitációs szánján heverve hallgatta végig a délutáni ülést. Egyre jobban aggódott Arukért. A konferencia már órák óta zajlott, és Aruk mindvégig az események középpontjában állt. Mindketten tudatában voltak, hogy Aruk megrokkant egészségének nem tesz jót ez a folyamatos stressz.

A fiatal hutt mindazonáltal intenzíven figyelt – tisztában volt vele, hogy késõbb az õse pontról pontra ki fogja kérdezni a konferencián elhangzottakról. A Durga mellett heverészõ Kibbick álmosan pislogott, szemmel láthatóan alig bírta ébren tartani magát. Durga megvetõ pillantást lövellt feléje. Kibbick tényleg egy idióta, ha nem képes felfogni, hogy ezek a találkozók, ezek a szóbeli és tettleges csatározások, egyszóval az állandó versengés maga a hutt társadalom éltetõ eleme, amely nélkül nem lenne se hatalom, se nyereség – egyszóval ami nélkül megállna az élet.

Amióta Durga az eszét tudta, nem volt hasonló klánközi találkozó, éppen ezért rendkívül büszke volt rá, hogy az õse õt is magával hozta. Durga tudta, hogy az arcán éktelenkedõ anyajegy miatt egyes besadiik nem néznek rá jó szemmel, és ha Aruk meghal, meg fogják kérdõjelezni, hogy alkalmas-e a klán vezetésére.

Durga úgy érezte, hogy igenis, rendelkezik minden ehhez szükséges képességgel. Okos volt, számító, ravasz és könyörtelen. A huttok egyetlen valamirevaló tulajdonsága se hiányzott belõle. De nem volt elég bírni ezeket a tulajdonságokat, be is kellett bizonyítania, hogy rendelkezik velük. És még Aruk halála elõtt, ha az õse nyomdokaiba akar lépni.

Ha rá tudnám venni õket, hogy engem küldjenek vissza az Ylesiára Kibbick helyett… Tudott róla, hogy Aruk elõzõ este porig alázta Kibbicket – amiért az hagyta a fejére nõni Teroenzát –, és az sem maradt titok elõtte, hogy a fõpap ugyancsak meg lett fenyítve. Teroenza meghunyászkodott Aruk elõtt, de Durga átlátott rajta. Teroenza sértve érezte magát, bármennyire is igyekezett leplezni ezt. Durga elhatározta, hogy rajta fogja tartani a szemét.

A fõpappal ellentétben Kibbick nem vette lelkére a dolgot. Csak vinnyogott és panaszkodott, hogy milyen unalmas az élet az Ylesián, és milyen fárasztó az a rengeteg adminisztrációs munka, amit el kell végeznie. Aruk megfenyítette az unokaöccsét, majd útjára küldte. Durga úgy vélte, Aruknak el kellett volna bocsátania a posztjáról. Még az is eszébe jutott, hogy talán a legjobb lenne hidegre tenni az unokatestvérét…

De volt egy olyan érzése, hogy Aruk nem örülne ennek. Addig tehát nem léphetett, amíg az õse él.

Nem mintha Aruk halálát akarta volna. Õszintén kedvelte az õsét, ahogyan az is õt. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az életét kétszeresen is neki köszönheti: a legtöbb hutt szülõ nem hagyta volna életben anyajeggyel világra jött sarját.

Inkább arról volt szó, hogy szerette volna, ha Aruk büszke lehet rá. Ez a vágy még a hatalom és a profit iránti sóvárgásánál is nagyobb volt – ami egy hutt esetében már-már természetellenesnek számított, éppen ezért Durga sohasem beszélt róla.

Jabba kúszott ki az emelvényhez. A Desilijic alvezére rendkívül tehetséges hutt hírében állt, bár a legtöbben elítélték a humanoid nõk iránti vonzalma miatt, és egyszerûen nem értették, mit szerethet azokon. De ettõl függetlenül Jabba éles eszû volt, amint ez a beszédébõl is kitetszett. Durga érdeklõdve hallgatta.

– Tiszteletre méltó hutt fõurak, hallgassatok rám! A Besadii azt állítja, hogy ylesiai telepei nem többek jól menõ üzleti vállalkozásoknál. Én hajlok ezzel egyetérteni, de vajon hagynunk kell-e, hogy egyetlen kajidic ekkora jövedelemre tegyen szert? Hiszen ezzel a világunk gazdasági alapjai rendülhetnek meg! A besadiik olyan aránytalanul magas hányadát uralják a fûszeres a rabszolga-kereskedelemnek, hogy most már ideje észhez térítenünk õket! Mert mire jó az valakinek, ha úgy szerez extraprofitot, hogy közben a saját világát dönti romba ezzel?

– Romokról beszélsz? – Aruk hangja olyan elemi erõvel, olyan tekintélyt parancsolóan dörrent, hogy Durga megborzongott a büszkeségtõl. Hiába, nem született még egy olyan tehetséges hutt vezetõ, mint az õ õse! – Romokról, barátaim? Amikor az elmúlt évben száznyolcvan százalékos nyereségünk volt? Hogyan lehet errõl másként beszélni, mint elismeréssel és dicsérettel? Kérdem én, Jabba; hogyan lehetséges?

– Úgy, hogy ennek a profitnak egy részét a hutt felebarátaid zsebébõl húzod ki – mutatott rá Jabba. – Az rendjén való, hogy elveszel másoktól: emberektõl, rodiaiaktól, sullustiaktól és a galaxis egyéb alacsonyabb rendû lényeitõl. Ezért vannak õk, hogy mi, huttok profitáljunk belõlük. De ha a te hutt testvéreidtõl, a Nal Hutta lakóitól vonsz el túlzott mértékû jövedelmet, az már veszélyes.

– Ó! – kiáltott fel gúnyosan Aruk. – És miért olyan veszélyes, Lord Jabba?

– Azért, mert a túl szembetûnõ profit felhívhatja ránk a Császár és talpnyalói figyelmét – érvelt Jabba. – Nal Hutta messze van a Birodalmi Központtól. Itt, a Peremvilág közelében viszonylag védve vagyunk a birodalmiaktól, hála a távolságnak és Sarn Shild kormányzónak, akit továbbra is bõkezûen támogatunk, ahogy azt már megszokhatta. De ha valamelyik hutt klán egészségtelenül meggazdagszik, az felhívhatja ránk a Császár figyelmét, és akkor aztán nagy bajban leszünk, hutt testvéreim.

Durga hallotta, hogy a többi hutt egyetértõen mormog; el kellett ismernie, hogy van abban valami, amit Jabba mond. Ha a Császár túlzott érdeklõdést tanúsít egy világ iránt, akkor annak a világnak befellegzett. Ez eddig logikus volt, azt viszont már nem értette Durga, honnan tudják Jabbáék, hogy a Besadii áll a drell kalózok támadása mögött. Most még jobban sajnálta, hogy akkor nem sikerült megszabadulniuk Jabbától. Az unokaöccse nélkül sokkal könnyebb lenne félreállítani Jiliacot. Jabba még huttnak is körmönfont volt, és ádáz hûséggel szolgálta nagynénjét. Biztonsági erõi még a Jiliacénál is hatékonyabbak voltak.

A hutt lordok képtelenek voltak dûlõre jutni az extránál is extrább ylesiai profitot illetõen. A vita veszekedéssé, majd dühös szitkozódássá fajult, de egy tapodtad sem jutottak elõbbre.

Aruk végül témát váltott. Még mindig az ylesiai Hármas Kolónia elleni támadás aggasztotta. Jiliac jelezte, hogy õt is aggasztják a történtek. Durgát õszintén meglepte, hogy egyáltalán még képesek egyetérteni valamiben. Végül a Besadii és a Desilijic egy közös, addig példátlan javaslattal állt elõ:

– Azt javaslom – foglalta össze a lényegét Aruk –, hogy a Nagy Tanács hirdessen ki moratóriumot az erõszakra a kajidicek között, legalább az elkövetkezõ három standard hónap idejére! Ki támogat ebben?

Jiliac és Jabba lelkesen biztosították egyetértésükrõl, aztán, egyik a másik után, a többi klán képviselõje is csatlakozott hozzájuk. Mardoc elfogadottnak nyilvánította Aruk javaslatát.

Durga dagadó kebellel nézte az emelvényen terpeszkedõ õsét. Aruk minden huttok legbölcsebbike!

Még aznap, késõ éjjel, amikor a Desilijic két vezetõje nyugovóra készült térni Jiliac Nal Hutta-i villájában – mely egyébként egy mérsékelt éghajlatú szigeten volt található –, Jiliac az unokaöccséhez fordult.

– Aruk veszélyes. Efelõl immár semmi kétség.

– Igen, elég meggyõzõ volt, amikor sikerült egymás mellé állítania a klánokat – bólintott Jabba. – Igazi… karizmatikus személyiség. Nagyon meggyõzõ tud lenni.

– Milyen ironikus, hogy végül õ volt az, aki indítványozta az általam sugallt moratórium elfogadását. Úgy, mintha az az õ ötlete lenne. Persze, éppen ez volt a célom. Ha nem õ javasolta volna, akkor valószínûleg nem fogadják el.

– Aruk félelmetes szónok, nénikém – értett egyet Jabba.

– Egy félelmetes szónok, akit meg kell fosztani a hangjától, különben a Desilijic még többet fog szenvedni – jelentette ki Jiliac. – A három hónapos, kajidicközi moratórium elég idõt fog adni nekünk arra, hogy elegánsan megoldjuk az Aruk-kérdést.

Jabba kíváncsian Jiliacra pislogott.

– Mire gondolsz, nénikém?

Jiliac kényelembe helyezte magát párnázott fekhelyén, majd közölte:

– Arra, hogy itt az alkalom Aruk gyenge pontjára koncentrálnunk.

– A gyenge pontjára?

– Igen, unokaöcsém. Aruknak van egy gyenge pontja, akit úgy hívnak, hogy…

– Teroenza – dünnyögte Jabba.

– Úgy van, unokaöcsém.

Teroenza pocsék hangulatban vánszorgott fel Kibbick ûrjachtjára. Aruk büntetésbõl nem engedélyezte, hogy kipihenjék magukat a Nal Huttán – máris vissza kellett utazniuk az Ylesia posványába. A fõpap rendkívül csalódott volt. Úgy indult el, hogy a konferencia után felkeresi a párját, Tilennát.

Aruk azonban visszarendelte õket, hogy újjáépítsék a Hármas Kolóniát, és Teroenza nem mert tiltakozni, így hát ismét itt volt a hajón, ennek az idióta Kibbicknek a társaságában ahelyett, hogy imádott párjával lubickolt volna egy kellemesen sáros, hûsítõ pocsolyában.

Teroenza kedvetlenül bevonult a kabinjába, és leheveredett a függõágyára. A fene vinné el Arukot! A hutt lord, ahogy öregedett, úgy lett egyre bolondabb. És fukarabb. Pedig már azelõtt is elég szûkmarkú volt…

A t’landa tilnek még mindig borsódzott a háta a “pénzügyi átvilágítástól”, amit végig kellett ülnie. Aruk rákérdezett minden kiadásra, számba vett minden egyes kreditet. Újra és újra elismételte, mennyire felesleges a Solo fejére kiírt vérdíj.

– Miért ne lõhetne szét atomjaira Boba Fett? – kérdezte mérgesen. – A dezintegrálás sokkal olcsóbb! Az, hogy személyes bosszút akar állni egy emberen, ekkora pénzért, az a gyengeség jele!

Teroenza morcosan bekapcsolta a komegységét. Hutt szavak tûntek fel a képernyõn, mielõtt még beüthette volna a személyes kódját. Az üzenet láttán Teroenzának tárva maradt a szája.

– Ez az üzenet hatvan másodpercen belül eltûnik. Ha megpróbálja elmenteni, akkor a készülék megsemmisül. Jegyezze meg a következõ komkódot, és válaszoljon rá!

Egy bonyolult komkód következett.

Teroenza görcsösen igyekezett megjegyezni a kódot. Ahogy ígérték, az üzenet hatvan másodperc múltán elenyészett, és helyette a következõ szöveg íródott ki:

– Minek örülne a legjobban? Szeretnénk tudni. Talán segíthetnénk egymásnak.

Az üzenetet, természetesen, nem írták alá, de Teroenza e nélkül is nagyon jól tudta, ki küldhette. Bárcsak azt is ugyanilyen könnyû lett volna kitalálni, mit válaszoljon!

Válaszoljon egyáltalán?

Legyen áruló?

És ha igen, miért? Mi az, amit a legjobban szeretne?