3.

Villámsebes és eseménytelen volt az utazás: mire kifújták tüdejükből a hideg levegőt, enyhe szél simította végig arcukat.

Di'Maren légies papjai tüstént megjelentek, s egy, a túloldalihoz hasonló folyosón át a kijáratig kísérték őket. Ahogy kiléptek az épületből, a szél ismét feltámadt: nyugatról, Sirenar felől fújt, messze űzte a pusztulás bűzét s a füstöt, mely napok óta terjengett már a Tiadlan mezői felett.

A jósda ápolt kertjében tucatnyi harcos leány, tucatnyi rettenthetetlen kardforgató várt rájuk pihent lovakkal, s úrnőjük üzenetével: a Dorcha szívesen látja valamennyiüket.

- Van fogalmatok róla, micsoda megtiszteltetés ez? - suttogta Graum. - Ha nem érezném teljes képtelenségnek, azt mondanám, Alyr Arkhon jár előttünk...

- Talán - tűnődött Rosanna. - Vagy történt időközben valami rendkívüli. Megtudjuk hamarosan.

A Dorcha palotája nélkülözte az északi nemesi hajlékok többségét jellemző előkelőséget: kőből rakott sasfészekként terpeszkedett a fennsík legmagasabb pontján. Kardforgatókkal zsúfolt kolostorok, lovagi rendházak környékezték; látnivaló volt, a helytartó felkészült a küzdelemre, s nem szándékszik megadni magát az Unió, sőt Doran eleste után sem.

Az utat szegélyező fenyvesek nyugalma Gorduinra is átragadt. Némi erőt merített a tényből, hogy ragyog a nap, s hogy Salina tekintete az övét keresi. Eleget tett a rábízott feladatnak. Bárhogy forduljon a sorsa, ezt sosem szabad elfelejtenie.

Visszafojtott lélegzettel kortyolt kisebbik kulacsából s csak mosolygott azon, hogy szemébe könnyek szöknek.

Egészségünkre, sugallta a Jelnek. És mindarra, ami drága volt s még drága lesz nekünk!

Ezután már könnyebben ment minden.

A palota kapujának rácsozata azonnal felemelkedett közeledtükre. Az őrség tisztelgett, Rosanna ragyogó hadúri mosollyal ajándékozta meg őket. A Di'Luan-i orákulum meglelésétől számított negyedik órában kitárultak előttük s Dorcha termeibe nyíló ajtó szárnyai is.

A kalandozók lovait kék-ezüstbe öltözött poroszlók vezették el. Lázasan folyt a készülődés mindenütt: a kövezett udvaron át társzekér társzekér után robogott el, csapattest csapattest után kelt útra délnek, hogy összemérje fegyvereit a Tiadlan gyepűit fenyegető ellenséggel.

A Dorcha főudvarmestere sietett eléjük, s kimért udvariassággal beljebb invitálta őket nagyasszonya nevében. A belső kert. Sárgarózsák mindenütt: Gorduin a messzi

El Hamed néhai vezíre, Malik palotájában látott csak ehhez foghatót. A balján haladó Koldus elmosolyodott.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer láncraveretés nélkül jutok el idáig - mondta. - Ha kifelé is ilyen sima lesz az ügy...

- Várd ki a végét! - súgta oda egy társa. - Ha meglátják a képedet, lehet, hogy még Rosanna kedvéért sem tesznek veled kivételt.

Anrem kísérőikre,' a karddal és tőrökkel felfegyverzett leányokra sandított.

- Pedig semmi kedvem ennyi szép nővel tusakodni. Nagy kár volna bármelyikért.

- Ok bezzeg nem sajnálnának! - jegyezte meg Graum. - Néhány éve végignézhettem, mit művelnek két Ikerrel, akik élve kerültek a kezükre, miután osztaguk a Dorcha életére tört. .

A főudvarmester koppantott botjával. Visszafogott volt, akárha benne keresett volna menedéket a háborúban álló Észak minden eleganciája. ,

- A Kilencedik Vörös Hadúr és kísérete - jelentette. Meghajlások következtek.

A helytartó előrébb hajolt obszidiántrónusán. Az a fajta nő volt, akivel szemben a legapróbb tiszteletlenséget is csak az önkínzás szándékával engedi meg magának az ember; ajka, szemöldökének ívelése, tekintete kérlelhetetlenségről árulkodott. Shirin wri Kriles nem volt szép, megjelenése, öltözéke azonban - a dísztelen fehér ruhától a szőke fürtöket összefogó feketeacél pántig - olyan méltóságot sugárzott, mellyel a kontinens szépei közül alig néhányan vetekedhettek. Jó húsz esztendővel lehetett idősebb Rosannánál: nem ábrázata, hanem kérlelhetetlen tekintete árulta el.

Lassan felegyenesedett, rezzenetlen pillantását végighordozta a társaság tagjain. Gorduinon és az embervadászon hosszabban időzött, majd a Koldusra meredt. - Te...? - suttogta.

Anrem bólintott. Percekig tartott kettejük közt a néma párbaj; Rosanna már komolyan aggódott, mikor hirtelen elmosolyodott a Dorcha, s e mosoly - láss csodát - meglágyította zordon arcát. Érthetőbbnek tűnt most mindazok lángolása, akik egyetlen szavára életüket adták céljaiért.

- Legyetek üdvözölve - szólt majdhogynem vidáman. - Az istenek hoztak benneteket legnagyobb szükségünk óráján: áldassék a nevük!

Gorduinnak arcizma sem rándult, a megpróbáltatások rég sziklakeménnyé edzették.

Úgy legyen...

- Fogadd hódolatunkat, nagyasszony - emelte fel hangját Rosanna. Noha remekül leplezte, társai biztosra vették: lelke mélyén egyenrangúnak tekinti magát a helytartóval.

- Értesültem küldetésetek sikeréről - mondta a Dorcha - ám félő, hogy máris elkéstetek; hogy mindaz, amiért küzdöttetek... - erőt vett magán és elhallgatott, láthatólag nem akart elébe vágni az eseményeknek. A jövevények némi pihenőt érdemelnek: a tisztesség, a vendégbarátság kívánja így - Az estebédnél részletesen beszámolok mindenről. Míg tálalnak, kérlek benneteket, foglaljátok el a számotokra kijelölt szobákat; ígérem, nem maradok sokáig adós a magyarázattal, s noha szívesen venném, ha hosszú ideig szerencséltetnétek társaságotokkal... - ehelyütt jelentőségteljesen az Arel-papra pillantott - ...holnap hajnalban magam fogom siettetni indulásotokat!

- Köszönjük úrnőm - hajtott fejet Rosanna. - Északfölde kóborlói sosem feledik az efféle fogadtatást.

- Menjetek hát - mosolygott a fehérbe öltözött nő. Menjetek és élvezzétek e ház minden kényelmét! Úgy sejtem, jó ideig nem lesz részetek hasonlóban. - Intett, maga is távozni készült, ám hirtelen megtorpant; az eszébe ötlött valami. - Hadd figyelmeztessem az urakat: szolgálóleányaim megtévesztő külsejük ellenére egytől-egyig szabad harcosok. Képesek, mi tagadás, hajlamosak rá, hogy nyers erővel vegyék elejét a tiszteletlenkedésnek. Sok kellemetlenségtől kímélhetitek meg magatokat, ha mértékletesek és tartózkodók maradtok; nem szeretném, ha bármelyikőtöknek baja esnék.

A Koldus társaira, majd a bejárat körül gyülekező leányokra sandított, s felsóhajtott.

- Paradicsom - mormolta kifelé menet.

- Az - biccentett a bárd, tüntetően kézen fogva Salinát. - És mint afféle paradicsom, ez is elérhetetlen. Rosanna a gárdakapitány mellé sodródott, s mielőtt szétváltak volna, Hadúrhoz, hírhedett kalandozóhoz kevéssé illő dolgot művelt.

Gyengéden megcsókolta.

Hatalmas márványkádak, arannyal futtatott hasú, kéttorkú sárkányok, csobogó kristálytiszta víz, válogatottan finom ruhák: a társaság tagjai, a rongyosokat is beleértve, szinte újjászületve léptek ismét a Dorcha termeibe. A Koldus koldus mivoltára csak a lant emlékeztetett, melytől - a bárdhoz hasonlóan - semmiképp sem akart megválni.

- Fegyvert nem viselhetek - magyarázta fojtott hangon. - De kutya legyek, ha üres kézzel sétálok az oroszlán barlangjába!

Graum, aki nem csupán tőrét, ujjpercekből fűzött láncát sem hagyta a szobájában - ennyire lenyűgözték a néhai Herceg mutatványai -, kihúzta magát. Lesz, ami lesz, ő az ajtón át távozik, úgy segéljék az istenek.

Mire elfoglalták helyüket, a helytartó étekfogói is megjelentek. Az estebéd könnyű volt, s mint minden e tájon, roppant civilizált: még a Dorcha szelindekjeit is bizonyos mértéktartás jellemezte. Mikor a szolgálók megannyi remek pusztakezes harcos - kihordták a tálakat, predoci óbor került a kristályserlegekbe. A jelenlévők már-már vallásos áhitattal ízlelgették: egy sok évtizeddel korábbi nyár heve áradt szét tagjaikban.

Beszámoló nélkül ezúttal sem úszták meg. A feladatot most Gorduin vállalta magára: megpendítette hangszerét, eltöprengett, majd belevágott: Ott kezdte, ahol az istenek: a legelején.

A muzsika mágikus hullámveréséből fokozatosan bontakoztak ki Murgador bércei. Tompán csillant az ezüstmaszk egy fogadó udvarán, lángok emésztették a Kobzos zömök tornyú várát. Méltóságteljes lassúsággal sorjáztak elő az elmúlt hetek eseményei, akárha a Lorn hullámain ringatódznának, mint az abaszisziak ácsolta tutajok; Calyd Karnelian a ködös reggelben, egy baráttal osztja meg jövendője álmát. Aztán a zöld tűz, a mélység szörnyei, a pengék, az iszonyaton, a ködön túl pedig a Vágyak Városa, Alidar...

A Dorcha elkerekedett szemmel figyelt. Falak, sikátorok, azután a végeláthatatlan tenger: térdmagasságban háborgott a márványpadló felett, hullámain játékszernek tűntek a hánykolódó hajók.

- Folytasd! - fordult Gorduin a Koldushoz. - Mutasd meg nekik a másik arcodat is!

Anrem mosolyogva lépett-előrébb, s a húrokba csapott. Dala nyersebb, víziója haloványabb volt az ilanoriénál, ám a hallgatóság még hálát is rebegett ezért: a veszteség, a fegyvertársakra lesújtó halál fájdalmát így könnyebben elviselték. A Koldus alig néhány perc alatt eljuttatta őket a sziklaoromra, ahol tanúi lehettek a kalandozók küzdelmének a semmiből előtűnt Herceggel. Vér. Vér a havon. A szakadék mélyén heverő, nyílvesszőktől átjárt test. Azután...

Azután a Szem.

Rosanna felemelte jobbját: elég.

A helytartó sokáig nem szólt. Elmélyülten forgatta pálcáját: a hallottak láthatólag szíven ütötték.

- Hihetetlen és csodálatra méltó, amit véghez vittetek - sóhajtott végül. - Észak egyetlen krónikása, egyetlen énekmondója sem fogja elfelejteni. De miként a régiek mondták, van ideje a dalnak, a táncnak - s van ideje a dúlásnak, halálnak is. Vészterhes időket élünk, s tartok tőle, hogy dúlásból, halálból kerül majd több mindannyiunknak az elkövetkezőkben. - Felpillantott. - A toroni seregek hamarosan elérik Sagrahas mezéjét Davalon, a dwoon székváros előtt. Sokszoros túlerejüket két Fekete Hadúr jelenléte súlyosbítja. A józan ész, az okos önérdek azt parancsolja, siessünk a védők segítségére tüstént - ám amíg a bárók nem választanak új királyt, amíg meg nem kapom a hadúri lobogót, tehetetlen vagyok. Nem kelhetek útra, pedig... - Villámló szemek. Vaskézzel kordában tartott indulat. - ...pedig ha Davalon elvész, a Fekete Hadurak előtt megnyílik az út a Szövetség szíve, Doran felé. A nagytanácsnak lesz ideje felkészülni; a tengertől északra és északkeletre romba dől minden, mire az esztendő véget ér. Ezt mindenképp el kell kerülnünk.

- Mit tehetnénk? - Az Arel-pap kiitta borát. - Tucatnyian képesek vagyunk átvágni magunkat néhány századon, de nyílt csatában még Hadurunk sem pótolhat egy egész sereget.

Rosanna bólintott.

- Fegyverbe szólíthatom Észak kalandozóit, 'de mire lobogóm alá gyűlnek... Nos, úgy tetszik, Tarin hegyei közt, kedvezőtlenebb esetben a tárnák mélyén leszünk kénytelenek várni rájuk!

A Dorcha belegondolt, és - ritka tünemény - csengő hangú kacajra fakadt.

- A seregre ne legyen gondod, húgom - mondta. - Már akkor kiadtam a parancsot a készülődésre, amikor érkezésedet hírül vettem. Tízezer lovasomat adom melléd, ha te is jónak látod. Hátasaink gyors lábúak; harcosaim holmija kevés: nem fognak hátráltatni benneteket, így talán még időben a küzdelembe avatkozhattok Sagrahasnál.

A jelenlévők lélegzete elakadt. Tízezer harcos!

Rosanna szíve bolondul vert, akár a Sárkánygerincben azon az estén, mikor először pillantotta meg kedvesét, a gárdakapitányt; percek múlva jutott csak szóhoz újra.

- Aligha lesz alkalmam segítségedet méltóképp viszonozni, Shirin wri Kriles. A kóborlók parancsnoka vagyok: minden kincsem ez a lobogó. Nincs országunk és nincs urunk, de míg élünk...

A Dorcha mosolya felragyogott.

- Míg élünk, remélünk, húgom. Reménykedünk abban, hogy az általunk elvetett magvak termőtalajra hullanak és megfogannak. Reménykedünk az örök igazságban, s abban, hogy egy nap visszanyerhetjük az ellenségtől sokat szenvedett, toroni és ork hordák dúlta hazánkat::. - Felemelte pálcáját. - Elmégy, de visszatérsz. Ha az istenek is úgy akarják, Hadúr, egyszer visszatérsz, és elhozod nekünk a szabadságot!

Rosanna - ezúttal őszinte tisztelettel - térdet hajtott előtte. Társai követték példáját.

- Úgy legyen.

A Dorcha intett: tízezer torokból harsant a hurrá odakint.

A vacsora, a rögtönzött haditanács véget ért.