12.

Mikor a zöld lángok másodszor is magasra csaptak Gorduin ámulva pillantott Alyrra. A félelf az egyik házfalnak támaszkodott, görcsösen markolta botját, mint aki attól tart, menten feneketlen örvénybe bukik.

- Te tetted - mormolta a bárd. - Csapdába csaltad, rászedted, végeztél vele - egymagad!

A nekromanta nehézkesen bólogatott. Kezei remegtek, szaporán szedte a levegőt. - Szükségein volt... az indulataira. Szükségem volt... a Mester képmására is. Sejtettem, hogy máig retteg tőle: igazam lett. Most már tehetetlen. Most már...

A sarkon túl kihunyt a fény Nem emberi sikoly visszhangzott az örvénylő füstben. Rosanna, aki mindeddig példásan fegyelmezte magát, most nekiiramodott, kezében megvillant a hosszú, egyenes tőrkard.

- Halál! - kiáltotta. - Halál rád, démonok szeretője! Narim és Mac-Lier habozás nélkül követte. Gorduin tétovázott egy sort, majd, látván; hogy Alyrra egy darabig nem számíthat, szintén futni kezdett. Graum tétován a nekromantára pillantott, ám az egy intéssel útjára küldte

- Majd én őrzöm... a lobogót és a lányt. Ügyelj a gahulokra: nem könnyű megsebezni őket. A bélyegeiket vágd! Rohanj, szükség lehet rád...!

A goblin elviharzott.

A mágikus energiák dúlta sikátorban kezdetét vette az újabb küzdelem.

A fekete láncruhás harcosok egyike előrelépett, karnyújtásnyira torpant meg mindegyre sikoltozó úrnőjétől. Bálványokhoz méltó rendíthetetlensége nem tévesztette meg Rosannát, akinek pengéje játékszernek rémlett csupán a testőr súlyos lándzsájához képest. Mikor az acélhegy megvillant, Graum önkéntelenül lehunyta szemét- nem láthatta a villámgyorsan lebukó lányt, sem a vágást, mely az alacsony homlokra tetovált pentagrammát megtörve kioltotta az alidaxi "életét". Gorduin sem vesztegette az idejét, célzott és lőtt: a második tagbaszakadt alak nyílvesszőtől átjárt koponyával zuhant a kövezetre. A lándzsások kapitánya éleset kiáltott, s már-már lesújtott Rosannára, mikor mellbe találta és leterítette két sárga fénylövedék. Alyr Arkhon merev mosollyal húzódott vissza búvóhelyére: többre pillanatnyilag nem futotta erejéből.

Rosanna ellökte magától a láncinges tetemét, s a gyaloghintó felé vánszorgó boszorkány nyomába eredt. Sinil Dialaid szembefordult vele. Zihált. Aszott ujjai drágaköves, hosszú tőrt markoltak.

- Szépnek látszol, gyermekem - kárálta. - De hogy milyen vagy valójában... én tudom csak, senki más!

A lándzsások kétfelől nyomultak Rosanna felé. A lány merőn bámulta gyűlölete tárgyát, nem hátrált egy lépést sem - de mielőtt a gahulok elérhették volna, eltűnt, feloldódott a füsttel teli levegőben, futó léptei a gyaloghintó mögött, a sikátor túloldaláról visszhangoztak. Narim és Graum a lándzsások zavarát kihasználva újabb varázsjeleket tört meg: három, négy, öt élőhalott hanyatlott le magatehetetlenül.

- Mellettetek, ostobák! - sziszegte a boszorkányúrnő, akit még szánandó állapotában sem vezetett félre Rosanna trükkje. - Ne engedjétek közelebb!

A lány két hosszú ugrással áttört a lándzsások csatárláncán. Baljában villás keresztvasú hárítótőr; hosszabbik pengéjének hegye Dialaid szívére mutatott. Nem hallotta a vágtató lovak patáinak csattogását, a MacLier hajtotta kocsi kerekeinek robaját, és nem vette észre azt a testőrt sem, aki - kilépve az illúzió hatóköréből - felfedezte, célba vette lándzsájával.

- Tier! - rikoltotta Graum, ahogy a torkán, s persze maszkján kifért. - Tier!

Gorduin tekintete megrebbent, ahogy felfedezte az újabb veszélyforrást. Előrevetette magát, de nem sikerült megakadályoznia a dobást: a lándzsa Rosanna védtelen háta felé repült.

Mac-Lier figyelmeztető kiáltása az égzengés erejével csattant.

Megállt az idő.

Azok közül, akik közelharcot vívtak a gahulokkal, egyedül Narimnek lehetett esélye beavatkozni, megakadályozni a tragédiát - s ő nem tétovázott. A magasba szökkent, szinte úszott a levegőben. Utolsó vágása egy pentagramma csúfította fejet szelt ketté; fakó haja szétterült, úgy lebbent, akár a víjjogva lecsapó héja szárnya. Oldalába éles fájdalom hasított, ahogy az acélhegy belemart; tudta hogy így lesz, nem történhetett másképp. Bálványa mellett zuhant a földre. Szájából vér csordult, kardját azonban nem ejtette el.

- Narim! - sikoltotta Rosanna.

A halálra sebzett embervadász Alidax boszorkányúrnőjére meredt.

- Old meg...! - hörögte. - Most!

Dialaid, a lány figyelmének lankadását kihasználva, döfésre emelte a tőrt.

- Hozzám! - ripakodott a gahulokra. - Vissza! Rosanna megragadta a csuklóját, s kíméletlen erővel lefelé szorította. A Fekete Hadúr fogatlan szájából az elmúlás bűze áradt, ínye fekete és repedezett volt, mint a napon szikkadó varangybőr.

- Ide...!

Rosanna fordított egyet a hárítótőrön, és markolatig vágta Dialaid mellébe. A boszorkányúrnő vonaglott, a penge füstölt, a lány azonban nem eresztette. Majd megsüketítette a vonításba csapó bömbölés; a Fekete Hadúr pusztulásra ítélt testéből kiutat kerestek, rőt lobbanások közepette távoztak a mágikus energiák.

- Nem te ölsz meg! - fröcsögött Dialaid. - Nem te... Rosanna eltaszította. Az összeaszott test hanyatt zuhant, egyenest a Mac-Lier hajtotta lovak patái alá.

A lány nem tudott számot adni arról, mikor ejtette el a tőrt. Arra eszmélt, hogy a bárd talpra segíti. Ugyancsak meglepte a gesztus gyengédsége. Ott volt Graum, ott volt már Alyr és Salina is. A sólyomarcú Mac-Lier elesett társa mellett térdelt. A lovak berzenkedtek, nyihogtak, a kerekek alatt egy-egy lándzsanyél, pár szikkadt csont roppant, más zaj azonban nem hallatszott: a gahul osztag maradékát tétlenségre kárhoztatta a nekromanta parancsszava.

- Kocsira! - sziszegte Gorduin. - Itt már nincs mit tennünk.

Rosanna szótlanul engedelmeskedett, akár egy gyerek. A ponyva hasadékán át nézte, miként siet az embervadász segítségére az ilanori. Együttes erővel köpenybe csavarták, a bakra emelték Narim holttestét. Graum is felkapaszkodott, szótlanul támasztotta térdéhez Gorduin ismétlőfegyverét. Értő mozdulattal ugratta ki a tárat, s egykettőre megtöltötte a tudj' isten honnét kerített nyílvesszőkkel.

- Igyekeznünk kell. - Mac-Lier arcán nyoma sem látszott érzelmeknek; talán csak ajka húzódott a szokottnál is keskenyebbre. - A környéken csak úgy nyüzsögnek az Ikrek. A városi őrség egyenruháját viselik.

A bárd nem nézett fel. - Tudom.

A sólyomarcú intett, megkerülte a kocsit, a fullajtárok helyére kapaszkodott, úgy kiáltott előre:

- Hajts!

A goblin a lovak közé csapott. Gorduin már a ponyva alatt guggolt, Rosannára emelte pillantását. Öltözékén, akár a lányén, nyomot hagyott Narim vére. Nem törölte le. Letekintett a halott alidaxi testőrökre - a maradványok nagy része porrá omlott már. Por a porhoz. Mihelyt eltávolodtak, Alyr tüzet bocsátott a Fekete Hadúr tetemére. Derengő füst örvénylett a házfalak közt.

Rosanna óvatosan megérintette Narim lecsüngő jobbját. Szemében könnyek.

Nem ismerted, mégsem erősködtél, hogy hagyjuk hátra. Miért?

- Mert közülünk való - mondta a bárd, s átvette a gyeplőt Graumtól. - Mit sem változtat a dolgon, hogy már nem él. Az ilyesmin nem változtat semmi. - Szabad kezével közelebb húzta a lányt, részt juttatott neki jeges nyugalmából. - Megtette a magáét, akárcsak te. Most rajtunk a sor.

A kocsi nyaktörő sebességgel száguldott. A ponyva alatt csend honolt; Mac-Lier szavak nélkül, az ősi módon üzent Gorduinnak:

Ne a Nyugati Kapuhoz! Az ellenség tudta, hol várjon ránk. Ismerheti távlati terveinket is.

A bárd egy köztéren szánta rá magát az éles fordulóra

A kerekek vasalása szikrát hányt a kövezeten, a lova tomboltak, de állták a próbát. A tetőkön lapuló alidari kémek felszisszentek, elfödték szemüket, ahogy a jármű elesetteken gázolt át: nem sejtették, hogy Toron kíméletlen embervadászait gyászolják...

A kocsi a Vizikapu felé robogott.

A keresztutcák labirintusából hirtelen előbukkant, melléje zárkózott egy batár. Félrehúzódó ponyvája mögül Ikrek bukkantak elő, s némán acsarogva rohamra indultak.

Mindent tudtak a szökevényekről, nem számoltak nem számolhattak - azonban Alyr Arkhonnal.

Hármat közülük tüstént hátradobott a nekromanta kriptaszagú fuvallata: a - kövezetre zuhantak s fekve maradtak. A negyediket Mac-Lier vágta le, az ötödiket Graum intézte el a bárd nyílpuskájával. A gyászában is veszedelmes Rosanna birokra kelt a hatodikkal, elszántan küzdött, s a toroni teste csakhamar elernyedt szorításában: torkát a félelf tőre járta át.

Gorduin és a batárt hajtó Iker rajparancsnok tekintete találkozott. A toroni, akár az ilanori, baljával markolta a szárat. Előrehajolt; jobb kezében ökölnyi, vöröslő hólyag remegett, olyan, akár egy frissen kitépett szív... Már-már áthajította a kalandozókhoz, mikor a bárd rácsördített ostorával, majd egy újabb csapással a túloldalt elviharzó palánknak röpítette. Az illó méreggel teli hólyag széthasadt - az Iker halott volt már, mire nyakaszegetten földet ért.

Gorduin ismét előre figyelt. Mozgó alakokat látott az utca távoli végében: azon igyekeztek, hogy elzárják a menekülők útját egy jókora társzekérrel.

- Graum! - süvöltötte.

A "törpe" tüstént mellette termett. A bárd előre, azután a mellettük robogó üres batár felé intett. Felemelte jobb hüvelykujját, barátjára bökött, majd a győzelem egyezményes jelét mutatta: Ki ér elsőként célba?

Graum komoran biccentett, nekirugaszkodott és ugrott. Jól számította ki az irányt, a sebességet; megfogódzott a batár bakjának peremében, felhúzódzkodva megkaparintotta a szárat, és nekieresztette a néhai Ikrek fogatát. Gorduin a maga oldalán ugyanezt tette. Ellenfeleik szemközt még mindig terhükkel bajlódtak: a társzekér csak az utca batár felőli oldalát zárta el.

- Alyr! - kiáltott hátra a bárd. - Tüzet!

Sárga csóva cikázott át a levegőn. A társzekér lángba borult, az alidari városőrök zavarodottan hátráltak. Gorduin félredobta az ostort, felegyenesedett; a szárat két kézre kapva Ilanor rejtnyelvén bíztatta lovait. Dübörgés. A Graum irányította batár kerekei fel-felszikráztak az őrült vágtában, a kölcsönzött kocsi ponyvájának sarkai harci lobogókként csattogtak. A verseny kiegyenlítettnek látszott - mindkét kalandozó tudta azonban, kinek kell nyernie.

Az utcatorkolattól egy nyíllövésnyire Gorduin ismét szabaddá tette egyik kezét, s a mostanra szakállát vesztett "törpe" felé nyújtotta.

- Ugorj!

Graum a lovak közé hajította a szárat, visszafelé szökkent. Sikerült megfogódznia az ilanori baljában, társai közé hemperedett, onnét rikoltotta:

- Ezt nektek!

A kocsi átszáguldott a gomolygó füstön, a tátongó résen. Pillanatokkal később a batár keresztbe fordult: a kemény kézhez szokott lovak megriadtak, kifaroltak; a tengely és a vezetékrúd egyszerre roppant meg - a szanaszét futó városőrökre deszkák, küllők, dongák és szegek záporoztak, ahogy a súlyos alkotmány felborult, s négyet bukfencezve darabjaira esett. A társzekér oldalának rácsozatát magukkal ragadták a megbokrosodott lovak: lángoló szalma omlott a maradványokra, óriás máglyaként zárva el az üldözők útját.

Graum felröhögött, aztán szégyenkezve köhintett s nekilátott, hogy megszabaduljon az Alyr által megölt Ikertől. Salina szótlanul segített neki. A kocsi a Vizikapuhoz vezető egyenesre fordult, a lovak berzenkedve, ám tempósan vágtak át a nyílt térségen. Gorduin, MacLier és Rosanna feszülten figyeltek: ösztöneik azt súgták, a kijutásért keményen meg kell küzdeniük.

Füttyszó hasított az éj csendjébe. Sokszoros visszhangra talált a kapu, a félkaréjban húzódó fal bástyái közt: a jobboldalt guggoló vámház tetején sötétbe öltözött alakok térdeltek fel, lovon ülő Ikrek várakoztak a felemelt rácsozat előtt. A kikötőben, a töltésen is akadt belőlük épp elég.

- Ajaj - suttogta Graum. - Ez nem játék többé, ez...

- Háború - mondta Gorduin. Megfékezte a lovakat. Körös-körül semmi nem moccant; az állatok horkantásaitól, a paták egy-egy csattanásától eltekintve félrevezető nyugalom honolt a Vizikapu körül. A bárd felpillantott az égre, az ismerős csillagokra: fátyolos ragyogásukban nem volt sem kajánság, sem vigasztalás. Felkészültetek?

Társai bólintottak.

- Hajts tovább - suttogta Alyr Arkhon.

A kocsi folytatta útját. Tíz, legfeljebb tizenöt lábnyit gördült, mikor Rosanna felfigyelt az egyik oldalsó utcából feléjük tartó lovasra: Rongyos gúnyába öltözött, büszke tartású férfi volt, hátasa pompás harci mén, fegyvere keskeny pengéjű, egyenes kard.

Gorduin Graumnak adta át a gyeplőt, nyílpuskáját baljába foga felemelkedett, hogy körülnézzen.

A következő sarkon újabb idegen várakozott, s a kocsit megpillantva halovány mosollyal ügetésre sarkallta lovát. Csakhamar háromra, négyre, majd ötre nőtt a kéretlen kísérők száma - de nem ez volt a dologban a legkülönösebb. A falak tövében, a kapuboltozatok alatt halott Ikrek hevertek - mélységes álmukból legfeljebb Darton, a holtak tréfás kedvű istene ébreszthette volna fel őket.

És a kapuhoz vezető sikátorokból egyre újabb rongyos lovasok bukkantak elő.

A bárd és Mac-Lier között kimondatlan üzenetek cikáztak. Az otromba maszk elrejtette Graum dühödt vicsorát.

- Mi ez már megint? - fakadt ki Rosanna. Keserűség és düh tombolt benne. Nagy árat fizettek a sikerért, a hadúri lobogó ügyét most már tényleg a sajátjuknak tekintette. - Kik ezek az alakok?

Alyr megvonta vállát. A megpróbáltatások, mint rendesen, különösképp szűkszavúvá tették.

- Nem is sejted? - firtatta kőmerev arccal Mac-Lier.

- Sejthetném? - bosszankodott Rosanna. - Tudnom kellene? Sosem láttam ezeket a jöttmenteket!

- Fordulj jobbra!

Rosanna ösztönösen engedelmeskedett. A menet élén ismerősnek rémlő alak rúgtatott fakó paripán.

A koldus.

A lány összerezzent.

- Ez a fickó ott volt a Szentélyek terén - szólt rekedten. - És a Sárkánygerinc előtt. Ez az ember...

- Újabb hódoló a sorban - állapította meg Gorduin. Remek! Most már csak azt kell megtudakolnod, melyik oldalon állnak.

Rosanna intett. A Koldus, mintha csak erre várt volna, odaugratott s illendően fejet hajtott előtte.

- Szolgálatodra, hölgyem! - kiáltotta, majd bravúrosan eltáncoltatta paripáját.

Világos beszéd volt; a bárd leeresztette a nyílpuskát. - Készüljetek! - sziszegte a gyeplőt markolva. - Áttörünk!

A második hold teljes pompájában ragyogott a város felett. Acélos fénye pengék sokaságán csillant. A rongyos lovasok - lehettek vagy húszan - követték a koldust, jócskán megelőzték a kocsit; látnivaló volt, az első csapás jogát maguknak tartják fenn.

- Modoruk és fegyverzetük alapján nemesenszületetteknek mondanám őket - jegyezte meg Graum -, a gúnyájuk viszont ágról szakadt csavargókra vall. Lássuk, hogyan forgatják a kardot!

A rongyosok szélsebesen rontottak a kocsi útját elálló ellenségre. Megvillantak, lecsaptak a pengék - az éles csendüléseket, rekedt hangú kiáltásokat a paták csattogása sem tudta elnyomni.

- Őrültek - suttogta Rosanna.

- Azok bizony - bólintott Graum. - Legalább három Iker jut mindegyikükre.

- Jószándékú őrültek, s ez is valami - jegyezte meg Alyr. - Akárkik legyenek, nagy szolgálatot tesznek nekünk...

Gorduin fokozta az iramot, átszáguldott a forgolódó lovak, szikrázva összecsapó kardok sűrűjén. A rongyosok egykettőre végeztek a toroniakkal, magasra emelték véráztatta pengéiket, s lovaikat vágtába ugratva a kocsi után iramodtak. Beérték, mire az kikanyarodott Alidar tárva-nyitva álló Vizikapuján. Egyikük-másikuk megsérült a küzdelemben: amerre rúgtattak, vércseppek sötétlettek a köveken, a markáns arcok kifejezése azonban mit sem változott.

- Magasságos istenek! - nyögte Graum. - Úgy gázolták le az Ikreket, mintha azok csak felfegyverzett parasztok lettek volna...!

Rosanna nem válaszolt, de olyan üdvözülten mosolygott, mintha maga toborozta s képezte volna ki a rongyosokat.

A Koldus ismét közelebb ügetett. Gorduin már-már célba vette, aztán lélekben vállat vont: bármit tervezzenek ezek a különös alakok, egymaga úgysem riaszthatja el őket - a lánynak pedig láthatóan nincs ellenére a társaságuk.

A szép kalandozónő felhajtotta a lángmarta ponyvát, kihajolt. A Koldus, aki immár lépésben haladt, ismét fejet hajtott előtte.

- Elnézést az iménti közjátékért, hölgyem - kezdte könnyedén, mintha éppenséggel valamely bálteremben találkoztak volna. - Nem állt módomban bemutatkozni, nem biztosíthattalak afelől sem, hogy szándékaink tisztességesek - most pótolom mindkét mulasztást. Timul cwa Anrem a nevem: származásomra nézve arisztokrata, hajlandóságomat tekintve vagabund volnék. Mások szerint felségsértő, templomgyalázó; sőt, hitehagyott; száműzött sehonnai, akár a többiek! Segítünk, ha nincs ellenedre. Úgy esett, hogy mindenről tudomást szereztünk, és...

Alyr és Graum egyszerre szisszentek fel. Igen bosszúsan. . - ....és elhatároztuk, e nemes ügyért verekszünk tovább, amennyiben alkalom nyílik rá. Szivárványgyémántot, helyben nevelt virágszálakat bármikor rabolhat az ember - a te feladatod sokkal fontosabb, s persze izgalmasabbnak ígérkezik.

Rosanna szóra nyitotta száját, ám válaszra már nem maradt ideje: a koldus derűsen intett, azután az élre rúgtatott. A kocsi utasai csak ekkor ismerték fel a nyakában függő Szent Szimbólumot.

Arel istennő Sólyomholdja volt.