1.

Nem könnyű eljutni Murgadorba. A Quiron-tenger nyugati partján a hajdanvolt Kyr Birodalom úthálózatának maradványai árválkodnak csupán: szürkén, töredezetten kanyarognak mérföldek százain át, hogy végül rég leomlott hidak pilléreihez, szakadékok pereméig vezessék az elcsigázott utazót. A hegyvidék hágóit mindenre elszánt haramiák vigyázzák, legtöbbjük a helyi hatalmasságok zsoldjában áll. A birtokosok kivétel nélkül az ősi módon, vérrel és vassal szerezték hatalmukat, s mert nem büszkélkedhetnek hősi tettekkel, udvartartásuk pompájával pedig hasztalan igyekeznének elhomályosítani a bérceken túli hercegség, Erigow ragyogását, különös kedvtelésnek hódolnak.

Murgador grófja - e néven a hetedik - emelt fővel viselte a Különcök Fejedelme címet. A rossz nyelvek szerint maga agyalta ki ezt is, akár azt a másikat, melyen maroknyi alattvalója s számos pribékje még gyakrabban emlegette: a Kobzos. Jól bánt a hangszerekkel, bársonyos baritonjáról széltiben csodákat meséltek. Suttogták, regéiben megelevenednek az elmúlt idők, a világ ifjúkora, a kyr istenségek lakta égbolt, minden szépség és iszonyat, amit a Nagyok keze s akarata teremtett. És bár Murgadorba nem visz kövezett út, s karavánok is csak nagynéha vágtatnak át rajta Doran, Tarin, vagy az elfek lakta Sirenar felé, a Dal Hónapjában regősök, bárdok, énekmondók jönnek mindenfelől, hogy nemes versengésben mérjék össze tudásukat a híres-hírhedt Kobzossal. Jönnek évről évre, noha nyílt titok, hogy a gróf szinte sosem veszít, s hogy vissza, felé, kastélyától hazáig még hosszabb, még veszedelmesebb ösvény vezet...

A babérkoszorúval ékített homlokú férfi és a feketébe öltözött nő a Nyárközép napjának éjjelén érkezett a fogadóba. ,

A masszív kőépület, akár a nevesincs település hajlékainak zöme, évszázadok óta lapult itt, a roppant bércek árnyékában. A vidéket szélcserzette képű, kevésszavú emberek lakták - szemük akár a kőszáli sasoké, figyelmüket semmi nem kerülte el. Az idők folyamán persze megtanulták, hogy hallgatni arany, hallgattak hát most is: óvatosságra intette őket a sokéves tapasztalat, a világért sem avatkoztak volna holmi jövevények dolgába.

Az első álmukból felvert lovászok megcsodálták a férfi hátasát. Büszke fejtartású, tüzes mén volt, abból a gyorslábú fajtából való, melyet harcosainak és nagyjainak nevel az Íjászok Népe. Gazdája azonban, noha kardot és tőrt hordott, látnivalóan nem volt harcos. Dalnokfélének látszott inkább. Tekintetében, melyet a lomhán mozduló fogadósra emelt, a kimerülten célba ért vándorok csöndes derűje lappangott.

- Ki az úr ezen a vidéken? - kérdezte tisztán csengő, különös zengzetekben gazdag hangján. A feketébe öltözött nő az eget fürkészte. Kelet felől lassan közeledtek, már-már összetorlódtak a súlyos viharfelhők.

- Meleg étellel, jóféle itallal és vetett ággyal szolgálhatunk - mondta megfontoltan a fogadós -, Úrral azonban nem. Ezen a vidéken nem parancsolnak a hágók őrei, a mágusok, a nagymesterek; de még Toron klánjai sem! - Természetesen túlzott: esztendőről esztendőre önkéntes adóval biztosította a hatalmasságok jóindulatát, mint minden épeszű helybéli.

A babérkoszorúval ékített homlokú idegen a nőhöz fordult, néhány szót váltott vele az északföldiek érthetetlen nyelvén. Mosolygott, elégedettnek látszott. Szobát, forralt bort és fürdőt rendelt, majd zsákját a vállára vetve nekivágott a nyikorgó falépcsőnek. Mikor a konyhaajtón ki-kileső fehércselédek megpillantották, összenéztek s felsóhajtottak: "Milyen jó kiállású, milyen büszke! Mint valami király...!"

A fogadós hosszan nézett a feketébe öltözött nő után. Maga sem tudta miért, rosszat sejtett. A tornácon állt töprengve, bámulta a csúcsok körül örvénylő fellegeket; azután, hogy megdördült az ég, eleredt az eső, vállat vont, sarkon fordult, s ment, hogy tegye a dolgát, akár a többiek.

Az udvarban tanyázó kutyák szűkölését, a rongyba bugyolált paták dobogását nem is hallotta már.

Éjközép után pár perccel ért megrakott tálcájával a jövevények emeleti szobájának ajtajához. Odakint égiháború dúlt, a mennydörgés meg megrezegtette az ablaktáblákat, a villámlobbanások fényénél kárhozott lelkekként hajladoztak a fák - s a fogadóst, noha nyakas és bátor férfiként ismerték, megint hatalmába kerítette a balsejtelem.

Saját, hosszan elnyúló árnyékára pillantott, majd borzongva feljebb emelte lámpását, s bezörgetett. A babérkoszorús utazót szólította azon a különös hangzású néven, amelyet alig egy órája, odalent hallott tőle, s közben rettegett. Attól, hogy a feketébe öltözött nő nyit ajtót, hogy végigméri, s jéggé dermeszti tekintetével. Csontjaiban érezte a feltámadó szelet: északról; Murgador fennsíkja felől fújt, nekifeszült a sok vihart látott épület falainak, s bebocsátásért esdeklőn rázott minden vasalást.

A kutyák remegve lapultak most vackukon: elkerekedett szemük megannyi kéklő karbunkulus... Egyszerre felvonítottak, akárha a holdakat pillantották volna meg a felhőpaplan túloldalán. A siketítő égzengés elnyomta a vágtába ugró lovak patáinak csattogását; a visszhang végiggördült a völgyön, s valahol messze, a hegyeken túl ült el.

A fogadós oldalra billentett fejel fülelt. Úgy rémlett neki, hangot hall - sóhajt vagy nyögést -, s noha valószínűbbnek tűnt, hogy csak a szél zúg, hogy érzékei űznek gonosz tréfát vele, óvatosan lenyomta a kilincset, s résnyire nyitotta az ajtót.

Mi a...?

Hevesen dobogó szívvel, tétován állt lámpása halvány fénykörében. Odabent sötétség honolt, kripták, cintermek homálya; a levegőben édeskés szag terjengett, amely nem füstölőszerek, vagy a falakra aggatott gyökérfonatok illata volt.

A fogadós ismét az utazót szólította, majd két bizonytalan lépést tett előre, s remegő kézzel feljebb csavarta lámpása lángját.

Arcát hűvös, eső- és földszagú légáramlat simította végig. A szemközti ablak tárva-nyitva állt, odakint pokoli táncukat járták a megtépázott ágak. A tájon elömlő villámfényben láthatóvá vált az ágytakaró s a jobboldali fal egy darabja.

Fekete foltok éktelenítették mindkettőt.

A fogadós moccanni képtelenül bámult. Balra, közvetlenül a lába előtt idegen test hevert, az oldalán ejtett sebből kiömlött vér beszennyezte tépett köpönyegét. Az ablak alatt, falnak vetett háttal, tőrét markolva ült a babérkoszorúval érkezett utazó: tekintetében, melyet a felföldire emelt, kín szűkölt most - kín és kimondhatatlan iszonyat. Vállát, mellét fekete tollú nyílvesszők ütötték át, bal karján vékony zsinegből font hurok, melyhez hasonlót a fogadós korábban csak vadorzók övén, elejtett nyulak és őzek nyakán látott... A dalnok felsóhajtott megint. Élete lángja kialvóban volt: ahogy moccant, szája sarkán vér csordult ki, s ahogy a házigazda hozzáhajolt, el is szállt belőle a lélek. Feje oldalra billent, ujjai közül kifordult a penge, s megzendítette a jobbjának támasztott lant húrjait.

Különös, varázsos hang.

A fogadós megborzongott. Egy pillanatig úgy érezte, nincs egyedül a szobában. A valóság pompás szövedéke meghasadt; a lant szavára a Túloldalról magas, tiszta hang válaszolt, akárha Alborne, a Bárd sípja zengett volna távoli, napsütötte mezők felett...

Fényesség támadt, azután kihunyt.

Valami nagyot nyikordult, a folyosón sietős léptek dobbantak: egész sereg jól-rosszul felfegyverzett suhanc sietett a gazda segítségére. Az ajtóban torpantak csak meg, elkerekedett szemmel bámulták a dúlás nyomait.

- Kiáltottál, uram... - suttogta egyikük.

Nem, nem én, akarta mondani a fogadós, azután mást gondolt, s lassan ingatta fejét.

- Emeljétek fel! - mutatott az elesett énekmondóra. Ösztönös tiszteletet érzett iránta, mert szép és furcsa ember volt, s mert nem adta olcsón az életét. - Azt a másikat meg - mormolta - tüntessétek el! A férgek közt a helye, mint minden haramiának!

Körülpillantott a szobában. Nemigen tudta, mihez fogjon legközelebb, de semmi a világon rá nem szoríthatta volna, hogy lehajoljon a szanaszét gurult aranyakért. Valami azt súgta neki, hogy a támadókat sem a pénz érdekelte. Nem tűnt el más, csak a dalnok babérkoszorúja.

S persze a feketébe öltözött nő.

Egy ilanori - az ilanoriak ősi hite szerint legalábbis sosem szakad el hazájától, és soha nem is hal meg igazán. Vándorsólyomként ábrázolt lelke - egy a három közül - alkalmanként pihen csak meg porból vétetett testében, annak pusztulása után pedig végképp hazaszáll. Az erőszakos halált haltak Farkas-lelke tovább bolyong e világ térségein bosszúját keresve, míg mindaz, ami az Emberből megmaradt, útra kel Kai-Ahnar (az újabb nemzedékek számára Arel, Krad, vagy valamely más pyarroni isten) fényessége felé.

A Murgador gyepűjén meggyilkolt dalnok Ember-lelke meghatározhatatlan ideig követte tekintetével a Vándorsólyom röptét. A Farkas távolabbról figyelt szomorú szemével. Nem volt igazi fenevad - az énekmondó tudta ezt, s első ízben bánkódott miatta. Egyre várt, körözött a Fényben, míg valahol messze, valahol odalent, abban a másik szférában, amelyet maga mögött hagyott, meg nem pillantotta a lovasokat.

Húszan, legfeljebb huszonöten lehettek. Zömük Szépmező szívéből indult útnak, néhányan a Boszorkánymesterek sötét birodalmának határán, őrhelyüket másoknak átadva csatlakoztak a menethez. Most együtt vágtattak felperzselt mezőkön, úttalan utakon, elnéptelenedett falvakon át, dacolva a helyi hatalmasságok haragjával, mit sem törődve a veszedelemmel, a küszöbön álló háborúval; megannyi elszánt Emberarc, megannyi verdeső szárnyú Sólyom, agyarát villogtató Farkas.

És a dalnok mosolygott. Bár esztendők óta a maga útját járta, övéi nem feledkeztek meg róla.

Most már minden rendben lesz. Most már megpihenhet.