5.

A túlélők vágtattak megint Az élen Rosanna, két oldalán a gárdakapitány és Anrem. Gorduin Salinával és á sólyomarcú embervadásszal szorosan a nyomukban. A sort Graum zárta, aki pár perc elteltével előrerúgtatott, úgy kiáltotta:

- Végük. A démon már minket követ.

Senki sem szólt; a rongyosok magukban fohászkodtak, csak a Koldus mormolt valamit, halkabban annál, amit halandó még megérthetett.

- Meddig jöhet utánunk? - kérdezte Rosanna.

- Egy jó órán át biztosan kitart. Tharr mágiája nem ad túl sok időt más létsíkokról megidézett lényeknek... - Anrem hátrapillantott. - A régi mesterek persze tévedhetnek. És ha tévednek, az égiek legyenek irgalmasak hozzánk!

- Egy órán át talán győzzük a rohanást - közölte Mac-Lier -, tovább aligha.

Szemközt az Onpor-hegység lejtőit borító erdőség sötétlett. Őrt álló óriásokként magasodtak a vén fák, az út egyenest árnyékukba vezetett. Magasan járt a nap, sugarai széles kévékben törtek át a lombokon, aranyszínnel csíkozták a száguldó hátasok oldalát, sokszorosan tükröződtek pengéiken. Vastag avarréteg tompított minden zajt - csak a zajokat, hisz a madarak rég elhallgattak már: ők érezték meg elsőként az iszonyat közeledtét.

- Előttünk! - kiáltotta hirtelen az Arel-pap. Vasmarokkal húzta a kantárt, s szabad kezével előremutatott. Nézzétek! Ahol az út elágazik!

- Állj! - parancsolta Rosanna. - Állj!

Graum, a sereghajtó, mindegyre hátrafelé figyelt: ama bizonyos óra nagyobbik fele hátravolt még.

- Mi az már megint?

- A nagykirály falanxharcosai - közölte fanyarul Gorduin. - Lehetnek vagy kétszázan. Ráadásul... - homlokát ráncolta- ...néhány külországi is akad köztük. Magunkfajtának nézem őket.

Graum nyugalmat erőltetett magára, előretáncoltatta kurta lábú lovát. A külországlak felbukkanása igencsak bosszantotta. Az ügynöki munka sikerének záloga a jólértesültség; a lelkiismeretes kém minden tényezőt, minden eshetőséget mérlegel. Legfőbb ellensége a kiszámíthatatlanság, és mindazok, akik akarva-akaratlanul meglepik.

- Szóval kalandozók - mormolta bőszen. A falanxot minden erényével, minden gyengéjével együtt az unalomig ismerte már - bár ne ismerte volna! A vágott szemű idegenre gondolt. Beleborzongott még a történtek emlékébe is. - Ránk vadásznak, ha nem csalódom. Juttasd őket eszembe Erionban: méltóképpen mondok majd köszönetet valamennyiüknek!

- Csak kettőt ismerünk közülük - hűtötte le a bárd. Kylwog thel Shankar az egyik, Arian Quann a másik.

- Shankar! - fakadt ki a goblin. - Sejthettem volna, hogy egyszer ilyesmire adja a fejét az átkozott! Híresen jó kardforgató, noha pályáját a Láncbarátok rabszolgakereskedő klánjában kezdte. A mágiához keveset ért, de mentális képességeit nem szabad lebecsülni. Mióta...

- Hagyjuk a részleteket, Graum! - esdekelt Rosanna. - Tudom, hogy tudod, ha érted, mire gondolok. Ne feledd, mi jár a nyomunkban! Hogyan küzd a nő?

- Sejtelmem sincs. Arian Quann különös szerzet, alighanem pap. A mendemonda szerint Anuriából származik, és Felice-t, a macskafélék nagyasszonyát szolgálja...

Csak ekkor foga fel a Hadúr utolsó mondatának jelentőségét. Ez menten más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Hogy hogyan küzd? Az istenek szerelmére, csak nem akar rájuk támadni? Tizennégyen rontsunk egy kalandozókkal megerősített abasziszi falanxra? Az a varázsholmi elvette szegény lány eszét!

- Rosanna - nyögte. - Rosanna, ezt nem gondolhatod komolyan! Kerülnünk kell; rajta kerüljünk, de ne...

- A fák közt képtelenek lennénk tartani az iramot közölte higgadtan a lány - A démon beérne minket és végezne velünk; ez az, amit bármi áron el kell kerülnünk.

- Jön - jegyezte meg a Koldus, mintegy mellékesen. Közeledik.

Rosanna megforgatta hátasát. Orcái tüzeltek, elragadta a hév

- Átvágjuk magunkat a jöttmenteken! Északért és a Szövetségért: előre!

S kibontotta a lobogót.

A rúnákkal ékített vérszín selyem vakító lángnyelvként csapkodott a szélben. Különös ereje szétáradt emberben, goblinban, állatban egyaránt: a Kilencedik Vörös Hadúr - immár saját elhatározásából - ismét kinyilvánította hatalmát. Egyszerre szökkentek ki hüvelyükből a kardok, a maroknyi csapat tagjai kórusban kiáltottak hurrát. Mintha a máskor oly megfontolt embervadászt, sőt, Graumot is megbűvölte volna a jelkép, mely a kontinens első halandók építette birodalmaival volt egyidős. Egy akarat hatotta át a harcosokat, egyazon ősi ütemre dobbant majd minden szív.

A lovasok közül ketten önmaguk maradtak, egyikük azonban - jó okkal - színlelt. A másik meg sem próbálkozott ilyesmivel. Furcsállotta ugyan a dolgot, de hamar napirendre tért felette. Nem szándékozott kimaradni a harcból: tudta, hogy elkerülhetetlen. Nyergéből kiemelkedve, híres nyílpuskáját előreszegezve rohamozott hát, ahogyan kalandozóhoz - és ilanorihoz - illik.

A keresztútnál felsorakozott abasziszi csapattest parancsnoka nem akart hinni a szemének. Hüledezve fordult tisztjeihez és a kalandozókhoz:

- Megbolondulták ezek? Vagy valami ostoba trükkel akarnak megtéveszteni?

A falanxharcosok tanácstalanul néztek össze. Egy hadnagy vállat vont.

- Ha el akarnak kerülni minket, mindenképpen lassítaniuk kell. Várhatunk.

- Nem fognak lassítani - jegyezte meg komoran Arian. - Nyittas nekik utat, kapitány!

A sötéthajú férfi értetlenül bámult Felice papnőjére. Közel harminc esztendeje szolgált már a nagykirály seregében, veteránnak számított a veteránok között. Részt vett minden jelentős hadjáratban, tudta, mire képes kétszáz nehézvértezetű gyalogos. A külországi szuka tanácsát akkor sem lenne érdemes megfontolnia, ha tízszer ennyien támadnának rájuk. Nem volt képes eldönteni, nevessen vagy bosszankodjék. Kalandozók! Egyforma bolond mind. Azt tartják róluk, természetfeletti dolgokra képesek. Bizonyítsák hát!

A mosoly mellett döntött.

Ha valamit nem tudsz elintézni szolgákkal, állíts sereget! Ha sereggel sem boldogulsz, hívj kalandozókat - de minden eshetőségre készen tarts a háznál egy abasziszi falanxot, hátha meggyűlik velük a bajod...!

- Igazad lehet, hölgyem, nem szándékoznak lelassítani - mondta. - Fájjon miatta az ő fejük. - Elkomorodott. - Pajzsfalat összezárni! - Arianra sandított megint. - Öt perc: ennyit élhetnek még. Aligha kell majd kardot húznotok.

- Sosem harcoltál kalandozók ellen - sziszegte az anur nő -, és a Vörös Hadurakat is csak hírből ismered. Nem, kapitány nem szándékozom tétlenül bevárni ezt a rohamot. Ha vitézkedni vágysz, vitézkedj hát: én odébbállok!

- Nem ebben állapodtunk meg, szép hölgyi - figyelmeztette a tiszt.

- Igaz - bólintott Arian. - A fizetségért cserébe erővel és tanácsokkal szolgálok, vérrel azonban nem: így szólt az egyezség. A nagykirály összes aranya sem bírhatna maradásra, elhiheted!

A tisztek feszengtek.

Arian dühödten megtáncoltatta lovát és körülpillantott. - Tanácsot már adtam, nem fogadtad meg. Ifinben várok mindazokra, akik túlélik ezt a napot.

Fekete hátasa megugrott. A külországi férfiak egyike eltűnődött, majd a nyomába szegődött. A kapitány intett, egy katona kipattant a sorból, hogy megragadja a zablát - ám mielőtt elérhette volna, eltorzult arccal, fuldokolva zuhant a földre. A kalandozó tenyeréből kilövellt kék ködgomolyt nyomban tovasodorta a szél. - Vissza! - üvöltöttek a tisztek. - Vissza!

- Azon vagyunk, urak - kiáltotta az Arian mellé zárkózó férfi. - Épp azon vagyunk, láthatjátok! Ami engem illet, meg sem állok hazáig!

A leterített katonát talpra segítették társai. Szaggatottan lélegzett, szitkokat mormolt a fogai közt.

A kapitány kacagott.

- Rá se ránts, fickó: rövidesen kitöltheted a dühödet! - Leárnyékolta szemét, úgy figyelte a vérszín lobogó alatt közeledő őrülteket. Kardot húzott. - Legyen meg a ti akaratotok... !

A távolság rohamosan csökkent. Gorduin tisztán látta a nagykirály liliomos zászlaját; a pajzsfal acélgátként zárta el az utat; síkján, a megtámasztott dárdák hegyén meg megcsillant a lombsátoron áttörő napfény.

A Koldus és Mac-Lier veszett tempót diktáltak, szemükben, akár a többiekében, rőt izzás: a lobogó lángvarázsa. Tomboló vadakká váltak, emberfeletti erő feszítette testüket: Tharr bosszúálló démonának sem lett volna most sok esélye ellenük.

Se kard, se bódulat, bosszankodott a bárd. S ki látta az illúzióimat?

Ekkor megszédült.

Borzongás járta át, felettébb ismerős borzongás; két évvel korábban, az Elátkozott Vidék vadonában tapasztalt hasonlót.

Valami, valaki a tudatába költözött megint.

Mit akarsz?, súgta gondolatban a Jelnek. Tudta, hogy az, más nem is lehet. A lehető legalkalmatlanabb pillanatot választottad. Áruld el, ki vagy, bökd ki, mit akarsz, vagy szűnj meg egyszer s mindenkorra! Kísérts valaki mást!

Elméjében visszhangot vert az ismeretlen kacaja.

Csupán figyelmeztetni akarlak: közeleg az idő, mikor kérdéseidre választ kaphatsz. Ha szerencséd kitart, a Di'Luan-i orákulumban magad olvasod majd a jóslatot önmagadról - vagy rólam, ha így jobban tetszik. Egyek voltunk és egyek leszünk; egyek vagyunk az idők teljességében.

Gorduin haragra gerjedt.

Nem érdekelnek a jóslatok! Megrémítenek. És megrémít a jelenléted is. Nem érintkezhetnénk közvetlenebbül? Ha békén hagysz, megígérem, hogy az első adandó alkalommal veled álmodom...

Új vagy még, folytatta szenvtelenül a hang. E ciklusban talán a legújabb: nem kárhoztatlak vonakodásodért. De tudnod kell: a Hetedkor első jóslata hamarosan beteljesül. Állj készen és várj!

Óhajod parancs.

Ne így!, intette a Jel. Azt hiszed, eleget tudsz, eleget láttál, pedig az igazi fájdalmat, a kiszolgáltatottságot meg sem ismerted még. Nem csak a szívedet, az indulataidat is el kell veszítened, hogy megérthess engem. Szánlak téged.