3.

A hegyvidéken ilyentájt vigasztalanul szürkék, hűvösek a reggelek. A kyr ősút mellett meghúzódó falvak lakói azonban váltig bizakodnak, hisz tudják: a gyorsan illanó dér, az ég alján derengő pír már a Tűz és Fény enyhet adó hónapjainak közeledtét jelzi.

Mire a nap az ormok fölé hágott, a köd már csak a Tarplatóra épült várat, Murgador grófjainak ősi fészkét rejtette a szemlélődők elől. Hét óra tájt azután eloszlott a köd is: elsőnek a tornyok tűntek fel (akár egy óriáskéz görcsbe merevedett ujjai), majd a falak és a kapuk; kőre kő, vasalás vasalás hátán: városnyi szikla- és fémtömeg vigyázta e vidék urának álmát.

A Kobzos, gondolták reggeli közben az egyszerű lelkek, bizonyára dühöng megint. Holmi családi ünnepet ülnek ma odafent; Ilyenkor pedig ajándékot áhít tán még az istenektől is. Szelíd napsütésnél, enyhe szellőnél aligha adná alább. Arel azonban, mint annyi esztendeje már, most sem hallgatta meg óhaját. Ó tudja, miért...

S tudta persze a gróf is. Tudta, ahogyan azt is, hogy más, különb ember ő a többinél: kiválasztott. Anyja mondta. Apja mondta. Csupa ránc öregapja hörögte alig néhány órával elmúlása előtt, mikor nyakába akasztotta a medvefejes talizmánt, melynek segítségével a Murgadorok kijátszhatják a halált. Olykor - főként holdtalan éjszakákon - hangok szóltak hozzá. Becézték, szinte simogatták, mint a női kezek. Megsúgták neki, mit tegyen. Ezt persze titokban tartotta: egy nemesembernek nem parancsol senki. Mulattatta a tudat, hogy cselekedetei bőszítik az égieket. Nem félt tőlük. Megesett, hogy a nevüket kiáltozta, s féktelen örömmel kacagott. Nem érinthetik. Kiválasztott.

Legszebb éveiben járó, vállas, bikaerős férfi volt. Értette a módját, hogyan kápráztassa el környezetét öltözékével, dalaival egyaránt. Undorodott mindentől, amit közönségesnek vélt. Ritkán mutatkozott a pórnép előtt néhány szemvillanásnál hosszabb ideig. Mindennapjait fokozott elővigyázatosság - anyai örökség - hatotta át: lábujjhegyen járt, nesztelenül és fürgén, akár a gyík. Olykor perceket is elidőzött a küszöbön, mielőtt csarnokai homályából a verőfényre, a napsütötte balkonról a hűs termekbe lépett. Suttogták, szeme sosem rebben meg; azok, akik közelebbről ismerték, félték tekintetét, és sosem kételkedtek igazában.

Az alakját körüllengő hüllőszerűség azonban még olyanokat is megrémített, akik fülébe csupán híre jutott el. Épp ezért ígérkezett különlegesnek e borús nap, ezért időzött a gróf a kapubástyán, ahonnét - ha Arel is úgy akarta - elláthatott egészen a messzi tengerig. Mert noha a Dal Hónapjaiban szép számmal érkeztek hozzá barbár énekmondók, a kifinomult nyugat felől felettébb ritkán kapott látogatót. Most mégis társzekér közeledett az ősi úton: toldozott-foldozott ponyvájú, súlyos batár...

A Kobzos nem volt járatlan a titkos tudományokban. Hitt az ómenekben, s mindazon jelekben, melyeket a bölcsek okulására küldenek a mennybéliek. Nyomban megérezte, hogy e látogatás rég elrendeltetett. A jövevény - bárki legyen - bizonyára emeli majd az ünnepség fényét, s ritka látványosságban részesíti a várbeli népet. Meglehet, urukkal együtt.

Hátha tud pár szép románcot is...

Jóleső borzongás vett erőt rajta. Életeleme volt a vetélkedés. Egyvalamit becsült csak többre: a diadalt. S ki is vívta, bármi áron. Nem győzheti le senki. Más ő, mint a többiek. Különb.

Lehúzta őzbőr kesztyűjét, intett. A Tarplatóra vezető ösvény kanyarulatában sátorozó őrség kapitánya válaszképp megvillantotta, azután leeresztette széles pengéjű kardját, s visszaparancsolta embereit.

A batár lassan közeledett. Ponyváját a ynevi égbolt tizennégy csillagképének elnagyolt mása díszítette, négy sarkában egy-egy kereskedőhercegség jobb sorsra érdemes, kifakult lobogója lengedezett. A bakon gubbasztó alak - kék-veres gúnyájú; tollas kalapú világcsavargó - kürtöt emelt ajkához, s megszólaltatta, akárha azt kiáltaná:

Talpra mind! Vándormutatványos érkezik! Murgador ura elmosolyodott. Jókedve, dacára a borús időnek, visszatért. Szerette a messzi földről jött csepűrágókat. Érdekes emberek. És felemelő a bizonyosság, hogy tehetség dolgában túltesz valamennyin. Gondja volt rá, hogy remekül érezzék magukat birtokán. Egyik-másik utóbb helybéli nőt vett feleségül, 1etelepedett. Némelyik elindult a dalversenyen is. E tájon nyugodott mind. Hazai földben.

Sarkon fordult, felpillantott, magasba emelt ököllel, tréfásan megfenyítette az eget.

Teheti. Elvégre kiválasztott.

Az egyszarvúakéval vetekedő izomzatú fehér mén könnyedén húzta a batárt, hisz az - a látszat ellenére - majdhogynem üres volt.

A falubeli kölykök, akik vagy tíz perce loholtak mellette, persze másképp látták. Mohó pillantásuk jókora ketrecekre esett, melyekben a legkülönfélébb egzotikus lények tanyáztak. Olyan fajzatok bámultak rájuk parázsló szemekkel, melyekről eddig legfeljebb az erre oly gyakran megforduló bárdok regéiben esett említés.

Abbitacél rácsok mögött rőtszőrű manase ingatta két fejét. A harmadik - a veszedelmes tekintetű középső varázsálomban kókadozott. A fenevad legfeljebb ötven esztendős lehetett, s noha nem feszítette még a kifejlett példányok iszonytató ereje, könnyűszerrel kitörhetett volna, ha nem övezi védőmágia kékes derengése. Kisebb kasokban gubbasztottak az erdőpillék. A természet fura tréfájának tűntek, de megjárhatták mindazok, akiket hüvelyknyi testük, hártyaszárnyuk, álmélkodó szemük megtévesztett: legalább olyan kiszámíthatatlanok voltak, amilyen szemrevalók. A batár hátuljában, félrehúzódva a kompánia egyéb díszeitől, egy elf kopó üldögélt. Talán a rendre vigyázott, talán maga is mutatványokkal készült elkápráztatnia vidék s a vár népét. Akár így, akár úgy, nyomott hangulatban leledzett éppen: a jármű minden döccenésére fel-felmordult, fészkelődött, kerülte a deszkapadlóhoz béklyózott, fogoly tekintetét. E két méternél is magasabb, ösztövér alak négy karját összeláncolták, vállára acéljármot vertek. Moccanni is alig tudott, tekintetéből fájdalom sütött, természetadta páncélzata hamuszínűvé sápadt már. Óriás sáskára emlékeztetett, s voltaképp az is volt. Egy klasszikus műveltségű, főrangú gyermek talán tudta volna, hogy e teremtmények törzsei a Sirenarig húzódó síkságot lakják, hogy nem ismernek könyörületet a harcban - a falubeli kölykök közt azonban még írástudó sem igen akadt, csak bámultak hát elnyílt szájjal, elkerekedett szemmel, s mentek, amerre az igézet hívta őket.

Akadt aztán a ponyva alatt egy életnagyságú szobor, melyet, akár egy amund főpap porhüvelyét, durva vászonba bugyoláltak. Ez bizony kemény dió lett volna még egy nemesi sarj számára is; beavatott legyen a talpán, aki első pillantásra felismer egy sheenwali smaragdbálványt...

A bakon ülő férfi ritka tüneménynek számított errefelé. A legelegánsabb vándormutatványos volt, akit valaha láttak: kalpagját, zekéjét rókaprém díszítette, mosolya vakított, övén meg-megcsörrentek az ezüsttel futtatott kulcsok. A falubeli gézengúzok sóvárogva nézték kincseit. Egy idő után felfigyelt rájuk, végigmérte őket áfonyakék szemével, azután felkacagott, s csodás haszontalanságokat - gnómkarmot, kígyóbőrt, ametisztrögöt s más effélét - hajított nekik.

Szemesebb kölyköknek talán feltűnt volna, hogy ajka köré apró barázdákat vés az összpontosítás. Valahányszor félrenézett, szeme szürkévé fakult, tarka gúnyájára mintha árnyék borult volna, a ketrecek lakói azonban ilyenkor sem tétlenkedtek: fejüket ingatták, acsarogtak és neszeztek. Tier Nan Gorduin mestere volt az illúziókeltésnek, s mint mindig, ezúttal is tökéletességre törekedett.

A Tarplatóra vezető ösvényen visszafogta kissé a fehér mént. Maga elé engedett pár "könnyebb" kocsit, kürtszóval üdvözölte a mellette elporzó lovasokat. A mulatság híre számos csepűrágót csalt Murgadorba, mostanra jó kéttucatnyian verődtek össze a kapubástya árnyékában, s bebocsátásra vártak.

A bárd a sátrak félkaréjába érve megálljt parancsolt lovának, leugrott a bakról, hogy kinyújtóztassa tagjait. Ügy becsülte, alkonyatig is eltart, mire bejutnak a falak közé. Az őrség gondosan átkutatott mindent, mindenkit; fegyvereket és más veszedelmes, vagy épp gyanús holmikat kerestek.

Az áfonyakék szemű mutatványos a katonákat méregette. Sokat próbált, jól felszerelt és jól tartott fickó volt valamennyi. Igazi kalandozóknak nem ellenfelek - kalandozók azonban ritkán, felettébb ritkán vetődnek Murgadorba, s a látszat szerint most sincs itt egyetlenegy sem...

Megpaskolta lova nyakát, azután ismét felkapaszkodott a bakra, és igyekezett kényelembe helyezkedni. Ha kedve tartja, akár alhat is egyet.

A hörgésbe fúló sikoly, mely percekkel utóbb harsant, úgy hatott rá, akár egy arculcsapás.

Körös-körül futó léptek dobbantak, acél csörrent; valaki nekitántorodott a batár oldalának, s miközben elhátrált, a felföld nyelvén esdekelt bocsánatért. A bárd felegyenesedett, a kapu felé bámult, akár a többiek. Az őrség kapitánya állt ott, mosdatlanul és hatalmasan, egy fiatal nő holtteste felett. Mindenki számra nyilvánvaló volt, mi történt: a strázsák kötéltekercset, falmászó horgot, a tolvajmesterség kellékeit találták a boldogtalannál, aki menekülni próbált, a kapitány elől azonban nem tudott kitérni, és ez az újabb hiba az életébe került.

- A szakadékba vele! - parancsolta most a nagydarab ember, azután a dermedten figyelő csepűrágókra sandított, és elvigyorodott. - Mi szegte kedveteket, vidámság hozói? Tovább, urak és hölgyek, egyre csak tovább!

Egy katona elvonszolta a tolvajnő testét. Nem bajlódott vele sokat, alig húsz lépés után az utat szegélyező szakadékba lökte, s bárgyún vigyorgott az ágak recsegése, a tetemmel együtt alázuhanó kövek koppanásai hallatán.

Mindig akad egy, akit lelepleznek, tűnődött a bárd. Ha tenne istenem, most fohászt mormolhatnék hozzá egy pályakezdő lelki üdvéért: Sokra nem mennék vele, de legalább úgy érezném, megtettem, amit megtehettem.

Arra gondolt, hogy a komédiások közé vegyült igazi mestertolvajok ilyenkor is nyugodtak maradnak. Várnak a sorukra, s persze bejutnak, hogy zsákmánnyal megrakodva, észrevétlenül távozzanak néhány óra elteltével. Ebből élnek, pontosan tisztában vannak a kockázattal valamennyien...

Ennek ellenére bőszítette a dolog; azon kapta magát, hogy a nagydarab kapitányt kíséri tekintetével. Pár pillanat alatt végezhetne ezzel a vadállattal, s ha ideje engedi, később sort is kerít rá. Abban a bizonyos pillanatban fog lecsapni, amelyet mestere, Gerum emlegetett mindig: "Felesleges lesned az alkalomra, kölyök. A megfelelő pillanat olyan, akár a kezes ágyas: vár, eléd siet. Úgy intézd, hogy sose kelljen csalódnia!

A tolvajnő sikolya kísértette még akkor is, amikor a befelé igyekvők megritkult sorában rá és batárjára került a sor. A kapitány eltisztult a kaputól, a gróf azonban - ebben Gorduin biztos volt - továbbra is figyelemmel kísérte az eseményeket.

Emberei begyakorolt mozdulatokkal, ám annál felületesebben kutattak. A bárd elméjét védelmező, szándékait leplező pszi-pajzsnak nekifeszült valami, majd visszahúzódott anélkül, hogy érzékelte volna az ellenállást. Az áfonyakék szemű komédiás arckifejezése nem változott. Asztrál- és mentáltestét a sekélyes léhaság madárijesztő jelmezébe öltöztette, mosolya bátortalan volt és alázatos - ennek, no meg a fegyveresek jóindulatát biztosító egy-egy ezüstnek hála hamar bebocsáttatott a várba.

A falak közt sokszoros visszhangot verve csendültek a fegyverkovácsok kalapácsütései. Ahogy keresztülkocsizott az udvaron, az ilanori látta a csapások nyomán szálló szikrákat, a bőrkötényes férfiak torz fintorát; tették ~ dolgukat, teremtettek, mint hajdanán az égiek. Ahogy az izzó fém vízbe merült, gőz gomolygott fel; penge, nyílhegy vagy hurok készült éppen, a majdani dalversenyek győztesei számára...

A bárd hátrapillantott a vele utazó smaragdbálványra. Mert úgy akarta, a hátrább tanyázó sáskaharcos megcsörgette láncait, az elf kopó pedig mély hangú mordulást hallatott.

A komédiások előőrse izgatott kiáltozásba kezdett: az öregtorony egyik ablakában megjelent a gróf, hogy üdvözölje vendégeit.

A Murgadorok otthonának - a hegyvidéki kastélyok többségéhez hasonlóan - nem volt belső erődítménye. A fellegvárat vastag falú, belülről elreteszelhető, kétszárnyú tölgyfakapuval ellátott öregtorony pótolta, s nem is akárhogyan: tetejére visszahúzódva egy csapat elit íjász napokig, egymaroknyi elf vagy ilanori hetekig tarthatta volna magát az ostromlókkal szemben. A gyilokjárót a toronnyal összekötő csapóhidakat úgy szerkesztették meg, hogy egyszerre csupán egy-két harcos súlyát bírják el; szorult helyzetben legfeljebb a kiéhezett varjak találhattak utat a védőkhöz. Nyilván akadtak rejtett víztárolók, földalatti folyosók is, az összes járatot azonban csak a Murgadorok kétes dicsőségét megalapozó ősök ismerték, ők pedig rendszerint sírba vitték titkaikat - talán mert tulajdon véreikben sem bíztak eléggé.

A csepűrágók szállását az öregtorony déli oldalán, a fal tövében jelölték ki. A szorgos társaság nyomban dologhoz látott: rögtönzött karámba terelte, ellátta a jószágot, fahasábokat hordott össze a gyér alkonyi fényben; mire a falakon fellobbantak az őrtüzek, a mutatványosoké is meleget adott már.

Gorduin pokrócot terített a fehér mén hátára, azután sétára indult. A homályba húzódva megszámolta a kapubástyán tanyázókat, majd az északi fal, az ott kifeszített pányvák mentén tért vissza batárjához. Amerre járt, fel-felhorkantak a lovak, fejüket csóválták a posztoló katonák; ha látták is a közelükben elhaladó komédiást, elmosódó kép rögzült csak elméjükben, akárha egy felhő alakját igyekeztek volna megragadni egy felhőét, melyet nyomban átformál, tovasodor a szél... Baj nélkül jutott a műhelyekig. Keletnek fordult, szemügyre vette a bástyaőrség elhelyezkedését. Íjászok alig akadtak; a gróf láthatólag nem kedvelte a távolról ölő fegyvereket. Egy kardvágást, egy tőrdöfést elkerülhet az ember, egy jól irányzott nyílvesszőt soha... Elidőzött a keleti falnál, körbejárta az ahhoz támaszkodó kisebb tornyot, mely élelmiszerraktár, netán tömlöc lehetett. Feltekintett a gyorsan sötétülő égboltra, nézte a Sárkánygerinc csillagüzérét, mely - a régiek szerint legalábbis - a világ végén túl az Örökkévalóság óceánjába ér, aztán felsóhajtott, és visszatért a komédiások tanyájára.

Felhágott a batárra, kirázta az út porát csúf kalpagjából, övébe gyűrte kesztyűjét. Azon tűnődött, milyen hangszert válasszon, hisz a Kobzos pár órán belül magához szólítja a vidámság hozóit. Figyelmével tiszteli meg őket - persze csak azért, hogy utána bebizonyíthassa, mennyivel többet ér az ő művészete.

Kész szerencse, hogy akadnak a világban nála különb művészek is...

Kézbe vette régi lantját, aztán meggondolta magát, s egy nagyobbért nyúlt. Tekintetéből a csillagok hidege áradt, ahogy végigsimított húrjain. Közeleg a megfelelő pillanat, kényes dáma módján lovagra vár.

Azzal, amire készül, tán sikerül a kedvére tennie.

A grófnak számos léhűtője akadt, bizalmasa azonban jóval kevesebb. Az aranyak nem bizalmat, csupán ragaszkodást szülnek, azt is inkább maguk iránt - így akarták az égiek, akik a megkövült napvilág e darabjait valaha a kontinens rögei közé keverték. Murgador ura kedvelte a napsütést, a valódit és a megkövültet egyaránt. S mert az előbbiben oly ritkán volt része, jól meggondolta, mennyit engedjen át másoknak az utóbbiból. A kincstárába került aranyak rendszerint veszítettek súlyukból, mire ismét mások kezébe vándoroltak. A rossz nyelvek szerint veszítettek egy keveset fényükből is, ám a zsoldos haramiák seregét ez hidegen hagyta. Megbecsülték és védelmezték urukat, akinek csupán arra kellett ügyelnie, nehogy a kelleténél hosszabb ideig mutassa a hátát nekik... Ha tehette, mindvégig farkasszemet nézett a hírhozókkal; testőrségének tagjaitól rövidkardnyi, ágyasaitól tőrpengényi távolságot tartott. Sosem bízott senkiben, még a szerencséjében sem. Ahogy apja mondta: "Aludj nyitott szemmel, hogy hosszú életű légy ezen a földön. Tudd, mikor kell meglapulnod. A kövek tudják. És a csontok."

Megperdült a sarkán: - Krachul! - sziszegte.

A várőrség nagydarab kapitánya előrelépett. Széles arcára az ablakrács árnymintázata vetült. - Balsejtelem gyötör megint, uram?

A művészek többségéhez hasonlóan a gróf sem szenvedhette, ha átlátnak rajta. A homlokát ráncolta; az esti szél termeibe sodorta az őrtüzek füstjét, melynek szaga minduntalan az elmúlást juttatta eszébe. Mások elmúlását, a közönségesekét, ez azonban nem tette a dolgokat elviselhetőbbé.

- A komédiások? - tette fel a merőben szónoki kérdést. Az elmúlt egy órában éppoly feszült figyelemmel kísérte készülődésüket, mint a kapitány.

A hajlékony testű akrobatanők láttán megmoccant benne valami. Kár, hogy az ilyenek mind ugyanazt akarják, így aztán hamar unalmassá válnak. A tűznyelők erőfeszítései mosolyra ingerelték. Vajon hogyan boldogulnának a kínzókamrák parazsával? Ami pedig az énekmondókat, regősöket és a többit illeti...

- Teli velük az udvar - mondta a kapitány - Az ostobák sosem tanulnak.

A gróf bólintott. Az ablakhoz hajolt megint, tekintetével az Alidar felől érkezett mutatványos batárját kereste. A fickó fehér lova megérezte, hogy bámulják, felemelte fejét s visszabámult; szemei kámeákként izzottak a tüzek és a fáklyák fényében. Maga a csepűrágó ócska lantjával bíbelődött: láthatólag örömét lelte a muzsikában.

- Az őrök valami szobrot láttak azon a társszekéren - dünnyögte Murgador ura. - Egy jókora smaragdszobrot. - Krachulra sandított. - Mi a véleményed?

- Nincs nekem véleményem, nemesenszületett - mormolta a kapitány. - Javaslatom van: intézz kihívást a komédiáshoz, ha tetszik, győzd le az énekmondók versenyében, aztán tégy róla, hogy vigaszt találjon alázatos szolgálód, Kalkira vánkosán. Avagy - tűnődött fennhangon -, ha túl körmönfontnak ítéled ezt a megoldást, adj parancsot, s én reggelre megszerzem számodra a szobrot.

- Véres tettel rémítenéd el vendégeimet? - A gróf lassan ingatta a fejét. Mosolygott. - Nem tudsz megbocsátani a csepűrágóknak, igaz-e? Az az abasziszi szuka, akit az ágyadba fogadtál, igencsak mély sebet ejtett rajtad annak idején... Jött, látott, győzött, aztán faképnél hagyott, s neked, szegény jó Krachul, még arra sem volt érkezésed, hogy annak rendje s módja szerint kitekerd a nyakát!

A kapitány arca kifejezéstelen maradt. Viharos ifjúságának éveiben a legkeményebb csapások elviseléséhez is hozzászoktatták.

- Nem muszáj a falakon belül történnie - mondta. Utána eredhetünk, megvárhatjuk, míg a gázlóhoz ér, és...

- Ez már jobban tetszik - kacagott a gróf. - Igazi politikus veszett el benned, meg kell hagyni. Rátapintottál a lényegre: ilyen értéket nem engedhetünk vissza a nagyvilág forgatagába. Még elkallódnék... - Vonásai megkeményedtek. - Addig is ügyeljetek a fickóra mindannyian, de vigyázzatok, nehogy gyanút fogjon! A lakoma alatt talán magam is elszórakozom vele. Mesélhet a világszép alidari asszonyokról, eldalolhat pár igazi nyugati románcot - így legalább az emléke tovább élhet. Most menj; vezettesd az asztalokhoz az egybegyűlteket!

Krachul fejet hajtott és ment. Tőre markolatát csak a folyosón engedte el.

Könnyű léptű, acélos izmú, hallgatag emberek voltak a gróf bérgyilkosai. Egy évtizede öten érkeztek a messzi Délről, ahonnét klánjuk, a Giribichi Vértestvérek haragja űzte el őket. A lakoma éjszakájára négyen maradtak: egyikük nagyot hibázott Nyárközép idején, s most jeltelen sírban hevert Murgador határán, a bércek árnyékában. Krachul, az északi Giang szülötte kezdettől ösztönös ellenszenvvel és irtózattal tekintett rájuk – még a nőre is, aki pedig ugyancsak szemrevaló volt a maga istenektől elrugaszkodott, gorviki módján. Sötét hajukat valamennyien hátrakötve, viselték, sötét szemük időről időre összevillant, akárha kimondatlan üzenetek cikáznának köztük. Kitaszítottak voltak, megkeseredettek: a tiltott érzelem, melyben a nőt kivéve mindannyian osztoztak, a legmerészebbeket is elriasztotta a közelükből. A kapitány egy cseppet sem szánta őket. Képtelen volt együtt érezni olyan férfiakkal, akik... nos, nem igazi férfiak.

- Megértették a parancsot? - kérdezte. A gorvikiak szolgálatuk tíz esztendeje alatt több aranyat vágtak zsebre, mint ő és emberei együttvéve: ez a tény önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy gyűlöletet ébresszen irántuk. - A gróf úgy kívánja, hogy a falakon kívül történjen a dolog. Egy ujjal sem nyúlhattok ahhoz az alakhoz, amíg...

- Megértettük - suttogta a nő. A "férfiak" némák maradtak. Kettejük válla összeért. A párját vesztett harmadik valamivel hátrébb állt komoran. Még mindig gyászolt. - Úgy lesz, ahogy urunk parancsolja. Addig, ha megengeded, elfoglaljuk a helyünket.

Krachul bólintott. Köpenye alatt most is ott lapult a tőr, keze azonban még véletlenül sem tévedt a markolat közelébe; a gorvikiak nem csupán tehetősebbek, gyorsabbak is voltak a grófi testőrség bármely tagjánál. A nyugatról jött komédiás sorsa megpecsételődött - ma éjszakai szereplése után megpihenhet.

És pihen majd, míg világ a világ.