2.

Köd a víz felett: mindent elborító, füstszerűn sűrű köd. A derengő gomolygás eltompította a neszeket, megzavarta az érzékelést. A szárazföld közelségét Graum jelezte csupán, aki - mint hasonló esetekben mindig szimatára hagyatkozott. Hogy hová sodorta őket a napokig tomboló orkán, talán maguk a Boszorkánymesterek sem sejtették. Antoh, a tenger nagyasszonya, alighanem tudta, ő azonban hallgatott.

Gorduin a főárboc kosarából, a goblin korábbi őrhelyéről kémlelte a háborgó tengert, ám harmadik, mágikus szemével sem látott félszáz lépésnél távolabbra. Salina egy percre sem tágított az élőhalottak forgatta kormánykerék mellől: az ismeretlen terület határozott döntéseket, olykor gyors beavatkozást kívánt. A rongyosok a középfedélzeten összetákolt menedék ponyvája alá húzódtak, csendben múlatták az időt. Rosanna számára néhány díszpárna is került - ezek halmán trónolt most álmatagon hallgatta Anrem; a Koldus énekét.

Az Arel-pap regélt. Ráérősen szőtte a történet fonalát, a muzsikát aláfestés gyanánt használta csupán, e dallamot azonban nem nyomta el a szél zúgása, a hullámok moraja, az eresztékek recsegése. Felrémlettek az elmúlt esztendők, melyek során Észak kegyvesztett, kitaszított nemesei egymásra találtak. Nem egy elhullott közülük a kalandok során: végtelennek rémlett az út, végtelennek a küzdelem is. Ütközetek, rajtaütések; Gro-Ugon gyepűi, Ediomad földmélyi csarnokai, az Elveszett Lelkek Tava - a hetyke, lebírhatatlan csapat mindig a legvészterhesebb időkben, a legforróbb helyzetekben, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel. Harmincan rontottak két századra való orknak. Túlélték. Tucatnyian kényszerítettek megbánásra tízannyi Vihargárdistát, a legkülönbeket Toron remek fegyverforgatói közül - ebben a küzdelemben ugyancsak megritkultak. A túlélők lassanként elfelejtették, hogy éreztek valaha félelmet, iszonyatot, hogy tiszteltek valaha emberi törvényeket. Számukra már csak Arel törvényei léteztek, a harc, a természet törvényei. Ha épp akadt, számolatlanul szórták az aranyakat, ha nem, szép szóval kértek kölcsön valamely tehetős polgártól - pengékkel nyomatékosított kérésük rendszerint meghallgatásra lelt. Nesztelenül jártak, mint az embervadászok, a fájdalmat mosolyogva tűrték, akár a hegyvidék szerzetesei; ismertek majd' minden cselfogást, azt sem sínylették meg különösebben, ha hosszú napokon át kellett étlen-szomjan rejtőzködniük, vagy épp loholniuk a perzselő napon. A veszély és a halál bolondjai voltak. Kacagtak, véreztek, szépasszonyokat szerettek - így maradtak tízen. Hazájukban bitó, gyilok várta őket, az út porában gázoltak a bizonytalan jövendő felé mindannyian, valamiképp mégis megmaradtak uraknak...

Rosanna nyílt elmével, ámuldozva hallgatta mindezt. A gárdakapitány komoran bólogatott. Mac-Lier, a nyugalom eleven szobra halványan elmosolyodott: akár a rongyosok, ő is a veszedelmet tartotta igazi lételemének.

Jócskán benne jártak már a délutánban: a ködpaplan mind szürkébb, a tengeri levegő mind hidegebb lett. Gorduin köpönyegébe burkolódzva kuporgott odafent, a galeasz építőit, meg a toroniakat átkozta, a sorsot azonban nem - elvégre szükségük lehet még jóindulatára.

Szeme káprázott, újra és újra le kellett hunynia. Nem bánta igazán: ilyen alkalmakkor kitisztult a kép, melyet elméje alkotott környezetéről. A hosszan elnyúló, homokos partot is ezen a módon érzékelte, percekkel azelőtt, hogy megpillantotta volna. Kiáltott, s mert úgy akarta, hangját mindannyian meghallották. Salina áthajolt a korláton, elnevette magát.

- Föld! Föld előttünk!

Kapaszkodjatok!, üzente ugyanekkor Gorduin az ősi módon, s megfogódzott ő is.

A galeasz simán, szinte zajtalanul siklott át a sekélyesen. Lendületét jó ideig megőrizte, hosszú barázdát vájt a nedves homokba, mielőtt a végső döccenéssel megfeneklett, s álomszerű lassúsággal balra dőlt; utasainak a bordázat recsegése közepette épp hogy sikerült megőrizniük egyensúlyukat. Sirályok rikoltása szállt az élénkülő széllel, a ködfüggöny a nyílt víz felé húzódott, feltárva a parti növényzet mélyzöldjét, a sós tajték fürösztötte köveket.

- A déli part - mormolta Graum az áhitat csendjében. - Az ám! - Felemelt fejjel szimatolt. - Friss illatok, kevés füst, kevés halál a szélben. Ó, Abaszisz! A szüret ideje elmúlt már, de a pincék mélyén hamarosan forrni kezd a bor. Hála az isteneknek! - Nagyot nyelt, azután, hogy senki nem szólt, búcsúpillantást vetett a szürkén gördülő hullámokra. - Mondják, utazni mindig tanulságos, megérkezni viszont kész élvezet. Viszlát, hajó!

A rongyosok egyike - az úszni nem tudó - mozdult elsőként. Átugrott a palánkon, térdig vízben gázolva futni kezdett, azután térdre vetette magát, Úgy bámult a galeasz orrdíszének csonkjára. Felmarkolt egy keveset a száraz homokból, kacagva szórta szerteszét.

- Ha hiszitek, ha nem - kiáltott hátra -, ez sokkal inkább a kedvemre való!

- Állj!

Graum a nyomaték kedvéért a kezét is a magasba lendítette. Négy napja haladtak kitartóan nyugatnak Karnelian birtoka felé, s ezidáig egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Most néhány lovas rúgtatott feléjük egy közeli narancsligetből. Páncéljukon ezüstösen csillant a napfény, s Gorduinnak nem kellett túlságosan megerőltetnie a szemeit ahhoz, hogy megállapítsa: kardot markolnak valamennyien.

A távolság egyre csökkent; az idegenek már-már vágtába ugratták hátasaikat. A rongyosok közül hárman előrenyargaltak, hogy ha kell, szembeszálljanak velük. Előző este sorshúzással döntötték el, hogy aznap kik részesülnek ebben a szerencsében.

A csapat megmaradt tagjai azonnal körbevették Salinát, Rosannát és a lobogót. Az embervadász is, kardot húzott, Gorduin térdére támasztotta nyílpuskáját -_ a várt összecsapás azonban elmaradt. Az egyik rongyos lemondó félmosollyal néhány aranyat nyújtott át Graumnak: a küzdelem -kimenetelére fogadtak, s arra, hány csapás dönti el.

A két csoport időközben találkozott, ám kardcsengés helyett csupán izgatott kiáltozást hozott a szél. Hamarosan együtt ügettek vissza.

- Ranil-lovagok! - rikoltotta a Koldus. - A Nap Rendjének harcosai! Háromszoros hurrát nekik!

Közelebbről igencsak lehangoló látványt nyújtottak az érkezők: máskor makulátlan páncéljukat számos horpadás, alvadt vér és mocsok csúfította. Pajzsát csak egyiküknek sikerült megőriznie. Egy csapás majdhogynem felismerhetetlenné tette rajta a Dwyll Unió címerét. - Üdvözöld őket! - súgta Rosannának Gorduin.

A lány összerezzent, azután bólintott; kezdett már beletanulnia Vörös Hadúr szerepébe. Mac-Lierrel és a gárdakapitánnyal az oldalán előrelépett. A lovagok tüstént fejet hajtottak, rangidősük tisztelgésre emelte fegyverét.

- Úrnőm... Neuvar wey Kestel vagyok, Ranil davaloni rendházának komtúrja. Titkos küldetésben járunk ezen a földön, ámbátor félő, hogy ittlétünk okával számosan tisztában - vannak már. Keveset végeztünk az elmúlt négy hét alatt, és az igazat megvallva kétlem, hogy feladatunknak egyhamar eleget tehetünk...

- Rosanna da Lamar - szólt az északi szépség, majd némi töprengés után hozzáfűzte: - A kilencedik lobogó hordozója.

A lovagok tüstént leugrottak a nyeregből, hogy elé járuljanak. Bámulatos könnyedséggel hordozták nehéz páncélzatukat.

- Engedd meg, úrnőm, hogy ha rövid időre is, kíséretedet gyarapítsuk! - Kestel komtúr megint fejet hajtott. - Hírekkel szolgálunk, híreket várunk cserébe; e táj lakói nem épp közlékenyek, s még az eszesebbje sem mondható tájékozottnak, ami a tenger túlpartján történteket illeti.

- Megtiszteltek, uram - bólintott Rosanna. - A régiek szerint hősökből sosem lehet elég.

- Remekül csinálja - súgta Gorduinnak a goblin. - S csak a minap kezdett hozzá...!

- Hát a társaitok? - tudakolta nyugodt méltósággal a lány - Őket merre találjuk?

Kestel félrenézett.

- Néhányukat a közelben, úrnőm. A narancsligetben temettük el őket, miután lelkük a fénybe szállt. Mások távolabb nyugszanak, és akadnak olyanok is, akiknek a végtisztességet sem adhattuk meg. - Lassan ingatta fejét. - Áldozatuk lészen diadalmunk, ahogy az Unió lobogóján áll!

Rosanna az ajkába harapott. Számított erre, a hallottak mégis megrendítették.

- Vezess - szólt határozottan. - Vezess olyan helyre, ahol tábort üthetünk, és meghallgathatjuk beszámolódat! A környéket egyáltalán nem ismerjük: istenetek volt a kalauzunk Lord Karnelian sziget-birtoka felé.

- Ranil hű vezetője az igazaknak - mosolygott kimerülten a dwoon lovag, s ismét nyeregbe szállt. - O sodort az utatokba minket, és jó oka volt rá: ezen az úton nem juthattok tovább. Abaszisz nagykirálya csapatokat küldött a hercegkapitány szigetbirtoka ellen: a part hosszában már egynapi járóföldre is halál leselkedik Északfölde szülötteire. Kövessetek!

A narancsfák árnyékába húzódtak. Lenyergeltek, őröket állítottak, csendben várták az alkonyt. A balzsamos levegő, a lágy szellő békességgel töltötte el szívüket, Kestel száraz hangja azonban csakhamar iszonyatot csempészett a szürkületbe. Az általa sorolt tényeket Gorduin és Graum ismerte csupán - a kalandozók csoportja mély hallgatásba burkolózott. Mac-Lier időről időre előrehajolt, gallyakat dobott a füst nélkül égő kis tűzre.

- Bebizonyosodott - suttogta az elcsigázott lovag -, hogy a Szövetség legbelsőbb köreibe áruló férkőzött. Mint mondják, Doran Felsővárosából irányítja praktikáit, ám ez csupán egy feltételezés a sok közül. Miután Eligor úr eltűnt, a mágusok pedig hiába kutattak az ellenség hírforrása után, rendünk nagymestere, Lord Lauren is vizsgálódni kezdett. Ügynököket küldött a négy égtáj felé, és fáradozását siker koronázta: Alborne Tercének utolsó napján jó hírt kaptunk. Egy kóborlónk a legendás Di'Luan-i orákulum nyomára bukkant. Nagymesterünk azt parancsolta, kísérjük oda, s tudakoljuk meg az áruló nevét az árnyékpapoktól... - Sóhajtott. - Harmincadmagammal indultam útnak. Onzun, akinek biztonságát szavatoltuk, Lord Lauren tán legkitűnőbb erdőjáró íjásza. Egy halászfaluban találkoztunk vele a városállamok határán. Hallgatag, komor fickó, de helyén az esze és a szíve. Hónapok óta hajszolták az Ikrek, de meg se fordult a fejében, hogy fel kéne adnia. Bár nem örült nekünk, elfogadta társaságunkat. Csendesebben halad, s főként szabadabban lélegzik egymagában, azt mondta.

- Hogyan bukkant rá az orákulumra? - firtatta Graum. - Hisz a doraniak oly rég keresik...

Kestel legyintett.

- Nem árulta el. Szót ejtett holmi romvárosról, többet azonban nem tudtunk meg tőle; igaz, nem is nagyon erőltettük.

- Érthető.

- A bajok egy hét elteltével kezdődtek - folytatta a dwoon. - Sigur báró, a toroni hiéna valahogy kiszagolta, mire készülünk. Talán az alidaxi némber segítette.

- Sose nyugodjon" a lelke! - sziszegte Rosanna.

- Nincs még tíz napja sem, hogy összehozott vele a rosszsors - magyarázta a lovagoknak Graum. - Ott pusztult nyomorultul, de a győzelemért egy társunk életével fizettünk.

Az Unió harcosai komor elégtétellel néztek össze.

- Sokan áldani fogják a neveteket, úrnőm - suttogta egyikük. - Társatoké pedig örökkön fennmarad.

- Egy este körülfogtak minket a nagykirály falanxharcosai - emlékezett Kestel. - Kivágtuk magunkat a gyűrűjükből, de tucatnyi halottat és súlyos sebesültet kellett hátrahagynunk. Attól kezdve egy percre sem nyugodhattunk. Hátrálni kényszerültünk, hátrálni a tenger felé. Nyolcszor ütköztünk meg kisebb-nagyobb üldöző seregekkel, mígnem csak tízen maradtunk. A sebesült Onzunt magas láz gyötörte. Élelmünk elfogyott, lovaink kimerültek. Tegnapelőtt megint támadás ért bennünket, ám ezúttal nem katonák, nem embervadászok rontottak ránk, hanem Tharr szerzetesei. Hajnalban kezdődött. Két őrt úgy intéztek el, hogy a lovak sem neszelték megjöttüket. Onzun érzékei szerencsére még nem tompultak el: felrázott bennünket, sokat azonban nem tehettünk. Őt és még egy társunkat magukkal hurcolták. Egészen átkos rendházukig követtük nyomukat, de be nem merészkedhettünk: céltalan és botor dolog lett volna.

- Induljunk nyomban! - A mindig derűs Koldus vonásai megkeményedtek, tekintete villámokat szórt: Arel papja lévén ősellenséget látott Tharr szolgáiban. Volt miért elszámolnia velük. - Mire várunk még?

- A Hadúr parancsára - mondta Gorduin. - De nem késik soká, meglásd.

- Miért késne? - sóhajtott Graum. - A boszorkányúrnő cifra galeaszán nem jutunk vissza az északi partra. Az istenek bocsássák meg, hogy hitvány teknőnek nevezem, hisz megóvta az életünket, de tény ami tény: hiába próbálnánk újra vízre szállni vele.

Salina tiltakozni próbált, de amint megérezte a karján Gorduin érintését, elhallgatott.

- A képességeidben egyikünk sem kételkedik - magyarázta a bárd. - De biztosra veszem, hogy nem lenne kinek parancsolnod: Alyr Arkhon varázsa sem tart örökké,. az élőhalott matrózok nyilván rég szétszéledtek. Más megoldást kell találnunk.

- Ifinbe merészkedni őrültség volna - dünnyögte Mac-Lier. - A Kapukat rég lezárták már. Arra, hogy Ediomadon át kerüljünk, nincs se erőnk, se időnk. Egyvalamit tehetünk csupán: folytatjuk, és sikerre visszük a lovagok küldetését. A Koldus szeme nagyot villant.

- Miután kiszabadítottuk az erdőjárót.

- Nem megy másképp - bólintott Gorduin.

Rosanna egyikükről a másikukra pillantott, zavartnak látszott.

- A két legendás orákulumot, Di'Luant és Di'Maremet a hagyomány szerint szintén Kapuk kötik össze - sietett a segítségére Graum. - Ha sikerül eljutnunk az abasziszi hegyek közt rejtőző Di'Luanig, nem csak az áruló kilétére deríthetünk fényt, de a lehető legrövidebb, legbiztonságosabb úton vissza is juthatnánk a Szövetség területére. Kézenfekvő megoldás, de...

Nem mondta tovább. Tapasztalt kalandozó volt, tudta, mire számíthatnak útközben - és már jó előre utálta az egészet. Lobogók, Tharr-papok, Ikrek, boszorkánymesterek, no meg orákulumok - túl sok a jóból.

Gorduin hasonlóképp érzett, de úgy érezte, tartozik annyival a hírnevének, hogy megőrizze nyugalmát. Az embervadászra pillantott. Mac-Lier bólintott. Anrem és emberei egyetlen zördüléssel emelkedtek fel ültükből, s máris fegyvereik, lovaik után néztek.

Rosanna a renegát gárdakapitány felé fordult. A gróf komoran meredt maga elé, azután a lányra, majd a rongyosokra sandított. Elmosolyodott.

- Sogron hitében nevelkedtem - mondta -; de volt alkalmam tapasztalni Tharr hatalmát. Őrültek vagytok valamennyien, ám ha már így döntöttetek, veletek tartok. - Tekintete Rosannáéba mélyedt. - Olybá tűnik nincs más választásom. Mihelyt felkészültök, indulhatunk.

- Maradj mellettem - súgta Salina fülébe a bárd. - Nem lesz baj, meglásd!

Karnelian jövendőbelije felsóhajtott.

- Hallom és engedelmeskedem, kancellárom és pecsétőröm. Nem mozdulok mellőled. Nagy kaland az élet... Rosanna felállt. a

- Nyergeljetek! - parancsolta hamisítatlan hadúri határozottsággal. - Tüstént nekivágunk!

A társaság tagjai készülődtek.

Ki-ki a maga módján.