4.

 

A kísérők hajnaltájt bukkantak fel először, mint elmosódó körvonalú árnyak, imbolygó fantomok a ködfüggöny túloldalán. Egy- és kétárbocos futárhajók voltak, párhuzamosan haladtak a viharfronttal, gondosan ügyelve saját épségükre; feladatuk annyi lehetett, hogy azonosítsák a galeaszt, s friss észleléseket továbbítsanak útirányáról. Reggelre annak rendje-módja szerint odébbálltak - az igazi látványosság dél körül vette kezdetét.

- Ahoj! - rikoltotta a főárboc kosarában kuporgó Graum. - Vitorlák bal felől!

A toroni raj kedvező széllel közeledett, szinte repült feléjük a Narvila-félsziget keleti oldalának fehéren tajtékzó vizén. Magas építésű karakkák alkották: csupa színpompás lobogó, megannyi fenyegető orrdísz, valóságos vászonrengeteg. Kurtításba csak a galeasz közelében kezdtek: a parancsnoki hidakon valóban tapasztalt, jól kiokított tisztek álltak. Graum, aki most a bárd messzelátójával kémlelte a láthatárt, az ellenfeleket, megfigyelhette a könnyű páncélba öltözött császári tengerészkatonák készülődését, s elsőként pillantotta meg a birodalmi főváros roppant kikötőjét is.

A Boszorkánymesterek szigete félig alámerült katedrálisként sötétlett szemközt. A partvonalat szegélyező szirtek hullámok és szelek csiszolta sárkányfogakként ágáltak, acsarogtak az erre vetődőkre.

- Magasságos istenek...!

A rongyosok megilletődve hallgattak, leárnyékolt szemmel bámultak. Észak legforgalmasabb flottatámaszpontja felé sodródtak tehetetlenül. Gorduin, aki az előfedélzet ponyvával takart dárdavetőit vigyázta, a maga módján osztozott döbbenetükben. Nem egyszer járta Shulur fénytelen sikátorait, nem egyszer keresett menedéket üldözői elől az Óváros labirintusában; egy holdfényes éjszakán még a tengert is megpillantotta valami palota tetejéről (egy lánnyal bújt meg ott, akit ifjonti hevületében utóbb a magáévá tett) - jól emlékezett az érzésre, mely a vízben tükröződő égi ragyogás, a veszedelem és a csókok hatására vett erőt rajta. Mindazok, akiket odalent nyüzsögni látott, ellenségei és vérei voltak: különös örömét lelte e furcsa kettősségben. Nyilván mert saját magát leszámítva senkiért sem tartozott felelősséggel, mert lehetett volna akár szerelmes is, s mert a rá leselkedő pengék falanxán túl várt rá a nagyvilág...

Zordan elmosolyodott, az óvatosan manőverező toroni hajókat figyelte. Kettő közülük egészen közel merészkedett, a kormányosok éles kiáltásait a szélzúgás sem nyomhatta el. Az egyik négyárbocos - a rajt minden kétséget kizáróan ez vezette - egy sor apró, színes zászlót húzott fel: sárga, fekete, kék.

- Társalognak - mormolta a rongyosok egyike. - Bár válaszolhatnánk nekik!

- Eljön az ideje annak is, lovagom, eljön hamarosan! - nyugtatta egy másik. - Láttál-e már tengeri ütközetet, mondd?

- Csak faliképeken.

- Remek, remek! Egyedülálló látványosságban lesz részed, ígérem! - A vagabund körbemutatott. - Mert mi egy szárazföldi csata kavargása e kavalkád komor fenségéhez képest? A tengermelléki népek értik a módját, hogyan tegyék elmúlásukat minél látványosabbá. Hallga'! Egy fertályórán belül tucatnyi hajó szórja majd ránk a dárdákat, a nyílvesszőket. A hatalmasabbja tüzet okád, mint egy istenverte sárkány, s mikor már minden vitorla minden kötél, minden második deszka lángol, akkor kezdődik csak a tánc! Kard balta, tőr szigony, ember ember ellen, ahogy régente volt szokás. Aki megelégeli, hideg fürdőt vehet, bár a környező vizekben állítólag ezerszám nyüzsögnek a cápák...

Az első rongyos vállat vont.

- Nem tudok úszni. És nem pár toroni semmirekellő kedvéért fogok megtanulni, elhiheted!

A Rosanna oldalán álló Mac-Lier beleszimatolt a levegőbe. Bámulatos egykedvűséggel; irigylésre méltó hatékonysággal élezte pengéjét.

A félsziget erdőségek borította partvonala lassanként ködbe veszett. Annál fenyegetőbben közeledtek a szirtek, melyek réseiben a goblin hajógerincek, árbocok maradványait vélte felfedezni. A korhadó deszkák bozontos hínárszakállat eresztettek, kagylók tenyésztek a hullámok nyaldosta, zöldülő csontokon.

- A szél! - kiáltotta a gárdakapitány - Elül a szél!

- Csak alábbhagy - mondta Salina. - Alábbhagy és fordul... - Vonásai megkeményedtek. - Sudárvitorlát ki! Jobbra kerülünk!

Az élőhalottak feszesre húzták a köteleket, azután mozdulatlanná dermedtek megint. A zátonysoron átcsapó hullámok robaja mind erőteljesebbnek tűnt; Gorduin tisztán látta a sziget meredek partján pihenő sirályokat, a rettegett erőd falait. Észak leghatalmasabb fekete mágusai, az utolsó kyr uralkodó ellen fellázadt Hatalmasok leszármazottai rejtőztek mögöttük; a boszorkánymesterek mesterei, akik már a közeledők öregapáinak korában is mítikus lényeknek számítottak szerte a kontinensen. Az eleven relikviák most - sötét terveik egy részéről megfeledkezve - a galeasz érkezését várták.

- Jobbra a kormányt! - parancsolta Salina. - Készüljetek!

Az árbockosárban kuporgó Graum előtt Shulur dokkjainak végeláthatatlan sora nyújtózott. Rabszolgák százai hajtotta irdatlan kerekek forogtak, vizet, terhet emeltek. Valahol a közelben (meglehet a föld mélyén), tüzek égtek, tucatnyi ponton gomolygott gyűrű, kékes füst: a birodalom edzett acél szíve dobogott ott, fegyverek, páncélok készültek a messzeségben harcoló seregek számára.

A rongyosok szemüket erőltetve böngészték egy, a házfalak tucatjain végigfutó rúnák alkotta feliratot.

- Mi áll ott? - óhajtotta tudni Salina is.

- Az, hogy "Kyria él" - dünnyögte az ilanori. Nem fűzte hozzá, hogy historikusok ezrei vallják az ellenkezőjét: a toroniak küldetéstudatának vajmi kevés köze volt a történelem tényeihez.

- Előbb Alidar, most meg Shulur... Világlátott emberekként szállunk a pokolra, urak! - kacagott az úszni nem tudó vagabund. - De vajon ki szerez majd dicső tetteinkről szép, s főként igaz dalt?

- Én - szólt hátra Gorduin. - Ígérem.

- A bárd szava az istenek szava! - érkezett a felelet. Beérjük ennyivel.

A karakkák egyike megint közelebb merészkedett, szinte párhuzamosan siklott a galeasszal a hullámfal túloldalán. Árbocainak csúcsán nem kosarak, valóságos bástyák sötétlettek: öt öt íjász szorongott bennük. A fővitorlán Toron agyarait, karmait villogtató oroszlánja, a kisebb vásznakon kitárt szárnyú griffek, koronák és kardvirágok. A toroni kamodore tisztjeitől körülvéve, rezzenetlen arccal állt, Salinát bámulta, varkocsba kötött fehér hajával eljátszadozott a fogoly járművet űző szél. S lám, egyszerre üdvözlésre emelte jobbját - példáját követték társai is. A palánknál felsorakozott tengerészkatonák már nem keltették nemes ellenfelek benyomását: eltorzult, verítékben úszó képpel markolták csáklyáikat.

- Igazi úr vagy - sziszegte Salina az ellenséges parancsnokot méregetve. - De csak próbálkozz! Maradt még néhány perced...

A zátonyok elmaradtak, a dübörgés halkult. A Boszorkánymesterek fellegvára mohos északi falát mutatta most az érkezőknek: kapuk sehol, s hiányzott a kikötésre alkalmas, hullámveréstől védett beszögellés: e kopár földdarab urai láthatólag nem kedvelték a látogatókat.

- És ha nyomban tűzözönt bocsátanak ránk? - latolgatta a Koldus Rosanna szemébe nézve. - Megtehetik... - Képesek rá - mormolta a lány -, megtenni mégsem fogják. A császár drágalátos hajói óvnak minket: nem férhetnek hozzánk úgy, hogy bennük kárt ne okozzanak. - Arckifejezése keménység dolgában Salinával vetekedett, ahogy a rongyosok felé fordult. - Amíg fedélzetet érzünk a talpunk alatt, győzhetünk. Ne feledjétek!

Különös kábulat kerítette hatalmába. Minden döntés kézenfekvőnek, minden lépés magától értetődőnek rémlett, a kétségeket kilúgozta belőle a lobogó varázsa. Alig várta, hogy szabadjára engedhesse erejét - vakítsa csak el a ragyogás!

Gorduin mintha olvasott volna a gondolataiban. Tisztelettel szólt hozzá, ahogyan az egy Hadúrnak kijár:

- Még néhány perc, és elsimul körülöttünk a víz. Még néhány perc és megütközünk. Siess! A kilencedik mellett a helyed.

- Köszönöm - suttogta Rosanna, aztán halványan elmosolyodott, s hozzáfűzte még: - Fedezd magad, rendben? Ha bajod esik...

Gorduin egy derűs legyintéssel útjára bocsátotta. Tekintete egyszer - s csak egyszer - a palánknál várakozó Gangwelre villant. Felsóhajtott.

 

Kincshez jutottál, köpönyegforgató uram... Vigyázz rá: mindenre, mindenkire nekem sem lehet gondom!

- Egyenesbe a kormányt! - kiáltotta Salina. - Tartsátok!

Nyomban ezután mintha láthatatlan buborék pattant volna szét körülöttük: egyszerre hátborzongató élességűvé vált a látkép. Az ég, a csupasz sziklák, Shulur dokkjai, a rakpart hosszában imbolygó árbocerdő. A karakkák kétfelől közelítettek a vitorlák és evezők nélkül haladó, folyvást lassuló galeaszhoz. A rájuk szakadt csendben Gorduin tisztán hallotta a kötelekkel bajlódó toroniak zihálását, tisztán látta a számszeríjat markoló lövészek szemének fehérjét.

- Most! - parancsolta Salina.

Az alidaxi gigász vitorlái sorra kibomlottak. A tatbástya zászlórúdján lángnyelvként lobbant, magasba kúszott a hányatott sorsú hadúri lobogó.

- Jobbra! - dörrent az Alidarban nevelt lány újabb utasítása. - Rögzít! Ág - és derékvitorlákat kibontani! A galeasz meglódult. A legközelebb merészkedett karkaka felől dühödt ordítozás hallatszott, háromkarú acélhorgok csattantak a palánk fájába, a megfeszülő köteleket azonban egykettőre elmetélték az ott meglapult rongyosok. Graumot messze elkerülték a neki szánt nyílvesszők; a vásznakat friss, természetes nyugati szél dagasztotta - s a galeasz orrát díszítő szalamandra, mely mindeddig Shulur kikötőjére meredt, lassan a császári hadihajó ellen fordult.

Gorduin nem látta már a túloldalon a szigorú tekintetű parancsnokot. Lélekben vállat vont, lerántotta a ponyvát a nehéz dárdavetőkről, célba vette a balról támadó karakka tűzköpőjének fújtatóját, és elfordította a kart. A dárdahegyet borító, kátránysűrűségű massza tüstént felizzott, a lövedék üstökös gyanánt szelte a levegőt, s halálos pontossággal vágódott a dagadozó tömlőbe.

Az ilanori lehunyta szemét.

A nafta robbanása szétvetette a kisebb jármű orrát, leszaggatta vitorláit. A háromárbocos füstöt okádva jobbra dőlt, gyorsan süllyedt. A hullámokon lángszőnyeg terült szét. Törmelékfelhő takarta el a Boszorkánymesterek szigetét.

A galeasz egy pillanattal később legázolta a kitérni képtelen második ellenfelét. Vérfagyasztó volt a roppanás, ahogy a karakka gerince engedett; a rettegett tömlő az égre köpte tüzét, mint valami döglődő sárkány, az árbocok mennydörgő robajjal vágódtak a vízbe. Graum el-elakadó lélegzettel figyelte a kétségbeesetten vergődő túlélőket - és nagyot kiáltott a távolabbi hajókról feléjük süvítő gyújtólövedékek láttán.

A lövedékek azonban rendre célt tévesztettek. Nem okoztak bajt a palánk felett elzúgó dárdák sem. A gályát láthatatlan pajzs oltalmazta, a tatbástyán felvont lobogó varázsa: Salina hercegi arához méltó határozottsággal vezette ki a füstből, a nyílt tenger felé irányította.

- Ahoj és viszlát! - bömbölte Graum odafentről. Tartottuk szerencsénknek!

Az öbölben horgonyzó hadihajók fedélzetén lázas tevékenység kezdődött. Vitorlák bomlottak ki; fekete unikornisok, arany sasok, delfinek és csillagok mindenütt. A befelé igyekvő toroni és szövetséges járműveknek kapkodva mutattak új irányt a zászlójelek. Héten eredtek a kalandozók nyomába: a megmaradt négy karakka, egy hasas, orkokkal zsúfolt bark, egy sebes karavel főárboca csúcsán egy délnyugati városállam zászlajával, s egy könnyű kog.

- Goblinok... - mormolta ez utóbbi láttán Graum árulkodó megvetéssel. Már azon volt, hogy lekiáltson Gorduinnak, mikor a sekélyesben mozgásba lendült még valami.

Hasas volt, akár a bark, de nem vitorla hajtotta. Graumnak az a benyomása támadt, elszabadult valahogy a nagy kapkodásban - a fura alkotmány manőverei azonban hamar kiábrándították. Amikor azután a fedélzet nagyobbik felét takaró ponyvák is felcsévélődtek, úgy ítélte, nem várhat tovább:

- Tier!

Gorduin leárnyékolta szemét, a mutatott irányba kémlelt. A nyolcadik üldöző - oldalán kyr jelekkel a Szindvil tüze felirat állt - a karavel elé vágott. Látnivaló volt, alig néhány perc alatt a karakkák vonalába ér, s tüzet nyit a távolodó gályára.

Nem is akármivel.

A fedélzet síkjából hatalmas bronz mutatóujj gyanánt meredt a látóhatárra egy tátott pofájú sárkányfejben végződő cső. A torkolat átmérőjét kétlábnyira becsülte a bárd, aki - a kahrei puskaműveshez, Talmanhoz fűződő barátsága révén - tudott egyet s mást az efféle szerkezetekről. Nem sejtette, hogy a toroni műhelyekben ilyen méretű lőfegyver megalkotásán fáradoznak, és megborzongott az elkészült darabot méregetve: az első igazi célpont szerepe hálátlannak ígérkezett. Állja-e majd a lobogó ezt a próbát is?

- Salina! - kiáltott teli torokból. - Ha mennydörgést hallasz, azonnal fordíttasd el a kormányt!

Merre; Tier?

-Amerre csak akarod, de gyorsan, az istenek szerelmére! Hamarosan csúnya vihart kapunk...

S mintha ez nem lett volna éppen elegendő: a Boszorkánymesterek szigete felett izzás támadt a levegőben. Baljóslatú, sárgás izzás, melynek közepében csakhamar formát öltött, a menekülők felé cikázott az első tűzgolyó.

Graum éleset füttyentett. Lenyűgözte a bizonyosság, hogy mindez miattuk történik.

Az első lövedék villámként csapott rájuk, hatalmas lyukakat perzselt a feszülő vásznakba, s szétzúzta mindazt, ami az orrbástyából megmaradt. Fáklyaként lángoló élőhalottak zuhantak a vízbe; a kötelek megereszkedtek, a galeasz érezhetően balra dőlt. A második csapás gőzfelhőbe burkolta. A harmadik pár hüvelykkel kerülte el a goblin megfigyelőhelyét. A negyedik...

A negyedik félúton függve maradt a levegőben. Gorduin fékezte meg.

Hogy hogyan, maga sem tudta. Kétségbeesetten összpontosított, szabadjára engedte tudata hatalmát: akárha egy kilőtt nyílvesszőt próbált volna fél kézzel elkapni. A siker (tekintettel a varázstudók közelségére) valószínűtlennek tűnt - érezte azonban, hogy ezt a lövedéket a hídnak, Salinának szánták. Ha beavatkozása csak egy lábnyival eltéríti, a lány megmenekül. Ha nem...

Egész testét izzó fájdalom járta át, ezer és ezer tőrdöfés kínja. Izmai elernyedtek, magatehetetlenül rogyott a felázott fedélzetre. Sötétség borult rá, sírüregek homálya - s e homályban lámpásként világított egy kék szempár.

Lám csak, lám...!

Nem hang volt, Gorduin mégis akként érzékelte: az a másik, a fekete akarta így. A két tudatot elválasztó korlátok leomlottak, a semmiből elsöprő erejű áradat zúdult a bárdra, kis híján a halálba ragadta. Porszemként táncolt a kiállhatatlan, sötét ragyogásban, ám a kék szempár megálljt parancsolt neki, egyetlen rebbenésével kiragadta a megsemmisítő örvényből. Egyszerre testté lett megint - testté és fájdalommá.

Gyors vagy, testvér. Gyors és veszedelmes. A hatalmad azonban - megbocsáss - édeskevés az ilyesmihez.

A bárd szörnyű görcsökben vonaglott. Lezárt szemhéja mögött ott parázslott a tűzgolyó, s minden gondolatát elemésztette.

Egy ízben könyörületes voltál hozzám, sugallta a kék szempár. Rég történt, de nem felejtettem el. Megkímélem az életedet, megkímélem társaidat - elvégre összeakadhatunk még. Őrizz meg jó emlékezetedben, ahogy én tettem! Egy mosoly árnyéka. Mi lehet előbbrevaló a testvéri szeretetnél?

A lánggömb a felhőkbe vágott, kihunyt. Az ilanori mint valami sebzett nagyvad, felemelte fejét. Tekintetét elhomályosították a kín könnyei; hullámzani látszott a távolodó, kopár sziget, Daumyr partvonala. A galeasz tatja mögött fénylövedékek sorozata korbácsolta a vizet, az izzás azonban gyorsan halványult: a Boszorkányerőd nem tüzelt többé.

- Gorduin! - sikoltotta Rosanna és Salina szinte egyidőben - Gorduin!

Mac-Lier termett mellette, talpra segítette. A Koldus néhány kortyot diktált bele a rongyosok vadmézillatú, erős borából. Arcán leplezetlen ámulat.

- Eltérítetted - suttogta. - Eltérítettél egy Daumyrról indított tűzgolyót! Alighanem az égiek jelét hordozod, dalnok; ők tartsák meg a szokásodat!

Gorduin kapkodva szedte a levegőt. Két karja zsibbadt, hasznavehetetlen volt még. A jel említésére elmosolyodott, ám egykettőre elkomorult megint: eszébe jutott mindaz, amit a Sötét Helyen hallott az imént.

Aztán eszébe jutott a tűzokádóval felfegyverzett, vitorlák és evezők nélkül haladó hajó.

Az embervadász segítségével a palánkhoz botladozott. Ámulattal töltötték el a távlatok - mintha nem csupán percekig, hanem esztendőkig időzött volna a jeges homályban. Összeharapott ajkáról állára csordult a vér, de nem törölte le: amíg vérzik, él. Fontosak olykor az ilyen apróságok. Meg aztán...

"Mi lehet előbbrevaló a testvéri szeretetnél?" - Jól vagy? - firtatta Mac-Lier. - Megborzongtál.

- A szél teszi - dünnyögte Gorduin. Mély lélegzetet vett, újra és újra ökölbe szorította kezét, hogy legyűrje a remegést. Egy Boszorkánymester szólt hozzá. Egy Boszorkánymester nevezte testvérének. Futni hagyja.

 

Átkozott rejtelmek! És évről évre több kerül belőlük. Amint teheti, utána kell járnia kicsoda-micsoda valójában. Az ott a fellegvárban régóta tudja. Miért nem osztotta hát meg vele a titkot? Elvégre a családban maradna...

- Két karakka visszafordul! - lelkendezett Graum. - A másik kettő pedig mintha...

- Kránba velük! - A bárd erőt vett magán, keményen megvetette a lábát. - Hol jár a legkisebb hajó?

- Horgonyt vetett. Mozgást látni a fedélzetén. Felvonják a zászlót. Várj csak... Igen, a császári lobogó az! Gorduin elhúzta a száját. A Boszorkánymesterek tétlenkedhetnek, a flotta azonban nem. Parancsnokai bosszúra szomjaznak - ki hibáztathatja őket ezért?

- Néhány tetovált fickó guggol a tűzokádó mellett - jelentette a goblin. - Az egyiknél fáklya van.

- Készülj, Salina! - kiáltotta a bárd. - Nyakunkon a vihar! - Nyelt egyet. - Graum! Ha füstöt látsz...

Nem fejezhette be.

Mennydörgés fojtotta belé a szót; a villanás valamennyiüket elvakította. Ónkéntelenül meglapultak, egyesek némán, mások fennhangon átkozták Toron isteneit s mindazokat a szellemeket, amelyeknek a birodalom fegyverkovácsai hatalmukat köszönhetik. A galeasz - a megviselt kötélzet recsegése közepette - fordulóba kezdett, lövedék azonban nem érkezett a messzeségből.

- Füstöt látok! Nagy füstöt! - rikoltotta a goblin. Olyan sűrű füstöt, hogy ..

Gorduin megrázta fejét, szemét azonban hiába erőltette, nyomát sem látta a Szindvil tüzének. Ott, ahol az alacsony építésű jármű horgonyzott, valósággal forrt a tenger: az elemi erejű robbanás leszaggatta a legközelebbi karakka vitorlázatát, úgy fordította fel az orkokkal zsúfolt barkot, mintha játékszer lett volna. A törmelékbe fogódzva rowoni zsoldosok, toroni tengerészkatonák, goblinok, trollok küzdöttek az életükért: eleven bólyasereg zárta el az öbölből kifelé igyekvő üldözők útját.

A bárd lassan kifújta tüdejéből a füsttől szagló levegőt, jobbjával zilált hajába túrt. Bizonyos elnézéssel gondolt most az égiekre, bárkik legyenek is

- Mi volt ez? - firtatta Rosanna. - Mi az ördög volt ez? - A császári flotta legújabb varázsfegyvere - felelte Gorduin. - Félelmetesen hatékony de korántsem tökéletes. Sok munkát ad majd kiagyalóinak az elkövetkező években...

A tépett vitorlákat északkeleti szél dagasztotta. A hadúri lobogó sólyomszárnyként feszült; a birodalmi főváros, a félsziget egykettőre elmaradt a galeasz mögött. Az újabb megpróbáltatást átvészelt élőhalottak a fedélzet tisztogatásába fogtak.

- Tengeri ütközet! - lelkendezett a rongyos, aki még úszni sem tudott. - Kedvelni fogom az efféle mókát, azt hiszem.

Salina végre elhagyhatta a hidat. Tizenhét évének minden lelkesedésével rohant az ilanorihoz, átölelte.

- Sikerült, Tier! Megcsináltuk!

- Csodálatos voltál - mosolygott Gorduin, és homlokon csókolta. - Calyd kiállhatatlanul büszke lesz rád. - És rád - mondta ragyogó szemmel a lány. - Ha nem ügyelsz, még ott fog a szigeteken, és főkamarást vagy más effélét csinál belőled.

- Néhány éve megpróbálta már... - A bárd feszengett. - Időbe telt, míg megértettem vele, hogy rossz politikus válna belőlem. Kellemetlen, erőszakos alak vagyok. A legkomiszabb fajta.

- Tévedés! Tévedés! - tiltakozott Salina. - Mondjuk inkább, hogy ..

- Ahoj! - harsant Graum kiáltása az árbockosárból. Ahoj odalent! Kilenc császári hadihajó közeledik szél felől!

Kilenc négyárbocos karakka fedélzetén jó félezer tengerészkatona számára van hely. Kilenc karakka néhány perc alatt lángba boríthat, lerombolhat egy kisebb települést hajítógépeivel; kilenc egyidőben támadó karakkával még egy sértetlen galeasz sem mérkőzhet - egy viharvert, hiányos személyzetű, megrongált fegyverzetű, alidaxi tákolmánynak pedig éppenséggel semmi esélye ellenük. Salina pontosan tudta ezt, de nem tapogatództak teljes sötétségben Gorduin, Mac-Lier, Rosanna és a rongyosok sem: meggyorsult mozgásuk, halálra szánt ábrázatuk legalábbis erre utalt.

- Bármit teszünk, hamarosan beérnek - állapította meg Salina. - Ezer és ezer csáklya. Ezer és ezer kötél. Nem menekülhetünk!

A bárd a fővitorlák címerállatait vette számba. Egy arany mantikore, két fekete karvaly, egy nefritzöld sárkány, egy vérszín griff, egy fehér szarvas, no meg három oroszlán - egy pallost markoló ezüstkék, egy ónszürke, és egy kránkősárga - közeledett sebesen. Árbocszalagok, megfejthetetlen üzenetek hordozói bomlottak ki mindenütt, a tűzköpők torkában lángnyelvek lobbantak: a nyílt tengerről megtérő raj készült a küzdelemre.

- Tartsatok ki! - gúnyolódtak a rongyosok. - Úton az erősítés!

Salina a híd korlátjának támaszkodott.

- Bevonatom a vitorlákat, úgy nehezebben gyulladnak meg. Ha marad időnk, a fedélzetet is végiglocsoltatom... - Rosannához fordult. - Engedd le és vedd magadhoz zászlót! Tudni fogod, mit kell tenned: megsúgják a rúnák. Élj a hatalmaddal; menj! A te küldetésed a legfontosabb.

- Maradok. De... - Ő a Hadúr - közölte Gorduin. - Nem dönthetünk helyette.

- Döntöttem - sziszegte Rosanna. - Együtt kezdtük, együtt fejezzük be a harcot. Egy szót se többet erről! Az égre emelte tekintetét, a kiutat kereste. - Mit szólnátok egy kiadós viharhoz?

- Vihar? - lépett közelebb a Koldus. - Arel szól a szádból, hölgyem! Hogyan fogjunk hozzá?

Rosanna eliramodott a tatbástya felé. Mac-Lier a nyomában.

- Vitorlák bevonására felkészülni! - kiáltotta Salina, azután nagyot sóhajtott. - Kaphatnék valakitől egy kardot? Vigyázni fogok rá, megígérem...

- Ahoj! - rikoltotta most Graum. - A karakkák irányt változtatnak! Nézzétek!

A kalandozók hitetlenkedve bámulták az ellenség harci alakzatának felbomlását. Az arany mantikore - a raj vezérhajója - egész sor új árbocszalagot húzott fel, azután harminc láb hosszú lángcsóvát fújt: erejét fitogtató sárkány. Parancsnoka eszes és rátermett tiszt lehetett, Gorduint azonban nem sikerült elbolondítania.

Szabadulni igyekszik a gyúlékony anyagoktól, gondolta.

vagyis tűzesőre számít. S miután nekünk nincsenek már dárdavetőink...

Megperdült a sarkán, a túloldali palánkhoz rohant és felkacagott.

- Salina!

Dél felől féltucat abasziszi szkog közeledett. Minden főárboc csúcsán Calyd Karnelian tengerzöld lobogóját csattogtatta a szél.

- A hercegkapitány hajói! - erősítette meg Graum odafentről. - Teljes vitorlázattal jönnek! Most aztán... A szkogok rézsút vonalba fejlődtek, hajítógépeik szinte egyidőben léptek működésbe - Gorduin hallani sem hallott még ehhez fogható zárótűzről. A császári egység körül mintha lángra kaptak volna a hullámok: kéken freccsenő habokban hánykolódott a két Karvaly, a Szarvas, a két Oroszlán. A Sárkányt gyors egymásutánban négy találat érte. A nagy háromszögvitorlák pergamenlapokként égtek, elfeketedtek. A hajótest hosszában tombolni kezdtek Sogron kígyói, s mohón faltak mindent, amihez hozzáfértek. Az irányíthatatlanná vált karakka balra dőlt, keresztrúdjaival letarolta a Mantikore kötélzetét, döfősarkantyújával a Karvalyok egyikének törzsét zúzta be.

- Calyd! - sikoltotta Salina. - Calyd, itt vagyok!

- Irányt tartani! - harsogta mellé ugorva a bárd. - A nagyobbik Oroszlán még mindig felénk tart!

- A Tharr pörölye! - suttogta Gangwel a háromfejű orrdísz, az előbástyát ékítő Szent Szimbólum láttán. Szél felől jön... Nem ,állhatja útját semmi... Fedezzétek magatokat!

A Koldus széttárta két karját, merőn bámult a támadó karakkára. Az Oroszlán árboc-erődítményeiből nyílvesszők szálltak, de rendre elkerülték - tucatjával csapódtak a palánkba, a közönyösen dolgozó élőhalottak oldalába. Egyik-másik kránkőbűzű lánggal égett. A rongyosok a vedrekhez kaptak, azután...

Azután megfordult a szél.

A Tharr pörölye tüzet köpött, a pusztító naftafelhőt azonban megfékezte a hirtelen támadt orkán. Lendülete tovább, egyenest az izzás szívébe ragadta az Oroszlánt - előbástyáját tüstént robbanás vetette szét. Az orrárboc hátrafelé dőlt, a leszakadó vitorlák halotti lepel gyanánt borultak a parancsnoki hídra. Több nyílvessző nem érkezett odaátról.

- A-frad! - rikoltotta diadallal a Koldus. - Arel mellettünk harcol!

A rongyosok (kormos képükkel, villogó fogaikkal, tépett köpönyegükben útonállókra emlékeztettek megint) éljeneztek, a renegát gárdakapitány vonásait is felélénkítette a mosoly. Ökölbe szorított jobbjával kétszer a korlátra csapott, majd nekiindult, hogy előkerítse Rosannát,

A galeasz mind távolabb került az ütközet színhelyétől. Sorra húztak el mellette az abasziszi szkogok, kivéve a vezérhajót, mely kurtított vitorlázatán. Sebességét a menekülőkéhez igazította. A vörös lobogóval bajlódók tisztán láthatták sellőt formázó orrdíszét, alatta pedig a nevet: Salina.

- Calyd... - suttogta az alidari lány.

Gorduin összehúzott szemmel figyelt. A Salina tatbástyáján tengerzöld köpönyeges, magas férfi állt tisztjei körében, s akár korábban a toroni kapitány, néma üdvözlésre emelte jobbját. Jelet adhatott, mert a főárboc csúcsán e pillanatban hosszú szalag bomlott ki: aranyló mezőben számtalan bíbor szív

- "Szeretlek!" - tolmácsolta Graum merőben feleslegesen.

- Átvágta magát - suttogta Gorduin. Különös érzés kerítette hatalmába: kísértetiesen emlékeztetett a megkönnyebbülésre. - Átvágta magát egészen a Ceithir-öbölig, ahol a hajói várták. De hogyan?

Aztán eszébe ötlöttek a tutajkígyóról partra tett századok, felidézte magában az abasziszi tisztek dacos ábrázatát, a huzavonát a nagykirály zászlajával - és elmosolyodott.

Egy pillanatig sem gondolták komolyan, hogy az Unió határa felé indulnak, gondolta. Óvakodtak attól, hogy nyíltan megtagadják uruk parancsát - de követtek minket, és hátba támadták a császáriakat a Lorn deltájában. Így történt, így kellett történnie. Most meg...

- Karnelian, te átkozott szélhámos! - kiáltotta; ahogy a torkán kifért. - Meggyászoltalak!

Salina a karjába kapaszkodott. Repesett a boldogságtól.

- Most már csakugyan vége, ugye? Hamarosan találkozhatunk?

Igen - nevetett a bárd. - Igen! És ezt nem kellett volna tennie.

A vihar tiszta égboltról, a semmiből rontott rájuk megint. Hullámokból emelt ostromtornyokat, tomboló szélből font korbácsot, mely kígyósereg módján sziszegett a kötélzet magasában. Az abasziszi vezérhajó és a galeasz közé egy szempillantás alatt sok száz láb hosszúságú vízfal tolult, gerincéről a szélrózsa minden irányába szállt a tajték. Villámok lobbantak, baljós fénybe vonták Daumyrt, a Boszorkánymesterek messzi szigetét. Sötétség borult a világra, a Végítéletet idéző örvényben fellegek születtek - zápor hullt belőlük, fekete, akár az alvadt vér.

- Calyd! - zokogta Salina. - Calyd...!

A tüzek kialudtak. Gorduin bámuló szeme láttára emelkedett a levegőbe egy sérült karakka, hogy azután orral előre alázuhanjon. Egy szkog az oldalára dőlt, akár egy halálra sebzett harci mén... A Koldus átkozódott, könyörgött, fohászai azonban hatástalanok maradtak; alig egy perc múltán kimerülten rogyott térdre. Salina sírt. Rosanna, akinek végre sikerült biztonságba helyeznie a lobogót, hozzá futott, szorosan átölelte. A főárboc kosarából majomügyességgel kúszott lefelé Graum - úgy ítélte, okosabbat most úgysem tehet.

Gorduin feje hirtelen oldalra billent. Tarkójába, akárha jégszilánk találta volna, fájdalom nyilallt. Elvakította.

Sajnálom, testvér, zengett a hideg hang. Többet igazán nem tehettem értetek. Feltűnő lett volna, s persze helytelen is. Óvjon hát a Jel!

A bárd a fogát csikorgatta. Távozz!

Ezúttal teljesült az óhaja.

Látása egykettőre kitisztult. Mielőtt a galeaszt elragadták a hullámok, még látta Karneliant a Salina tatbástyáján: a hercegkapitány tehetetlen dühében öklével fenyegette a toroni partokat, az alacsony eget.