4.

 

Az áfonyakék szemű mutatványos az öregtorony nagytermének bejáratánál állt, a falat támasztotta, s szórakozottan forgatta hangszerét. A fura kalpagot díszítő tollak meg-meglebbentek az enyhe léghuzatban, a rókaprém szegélyű köpönyeg dagadozott, mint holmi gálya vitorlája. A vörös hold magasan járt, fénye rózsaablakok során át hullt a mozaikpadlóra, s a félkörben elhelyezett asztalokra; a meghívottak ábrázata alvadtvérszín árnyalatot kapott, a falakra vegyülő árnyak a fáklyalángokkal egy ütemre táncoltak, hajladoztak. Minden arc egy irányba fordult. Minden arcon csendes áhitat.

Középütt a gróf dalolt:

A zord vadász komor éj közepén

riad a vadon csalitos sűrűjén,

fölzúg a vihar, vére így vadul;

szólítja kutyáit, kürtjébe fúj.

S száll legott nyeregbe, viharsebesen

ront, törtet a remegő rengetegen,

paripája nyerít, a kürtje rivallva

hajszolja hadát, csahol kutyafalka.

Fel a vadra merészen! A vadra merészen!

Míg éj az éj, e táj miénk egészen,

fúria-fergeteg üldözi azt,

kit a vad csaholás iszonyodva riaszt.

Így feldübörögve feszülnek a légnek,

hogy borzad a jámbor, a hívő lélek,

de ha nem rettent a vadon meg az éj,

ez a szellem-száguldás csupa kéj!

Gorduin oldalra billentette fejét, tekintete ide-oda villant a kalapkarima árnyékában. A nagydarab kapitány - társai a bevonuláskor Krachulnak szólították - a gróf üres széke mögött állt, mereven bámult rá a jelenlévők feje felett. Higgadtsága, forradásos képe egyaránt arról tanúskodott, régóta járja már a halál iskoláját. A csepűrágók mutatványa közben mégis elkövette a klasszikus hibát: pillantása a bárdról jobbra, majd balra kalandozott, s elidőzött néhány pillanatig. Gorduin most könnyen azonosította a táncosok, muzsikusok tömegében elvegyült alakokat.

Gorvikiak! A közrendű felföldiek hagyományos öltözékét viselték; megváltak homlokkendőiktől, fülönfüggőiktől, sőt pökhendi modoruktól is, éles vonású arcuk, sasorruk, éjsötét szemük azonban akkor is elárulta volna őket, ha történetesen nem övezi mindhármat a veszedelem szinte tapintható aurája. Fenevadak voltak, akár azok az ebek, amelyekről gazdájuk dalolt: fogaik, karmaik azonnal ölő méreggel preparált pengék. Nem igyekeztek közelebb férkőzni prédájukhoz, látszólag az énekest figyelték, a bárdot azonban nem téveszthették meg: valahányszor lehunyta szemét s az Asztrálvilágba tekintett, szörnyetegeket pillantott meg a három férfi helyén. Nem acsarogtak, mint a kapitány, nem is izzottak csillapíthatatlan, hideg tűzben, mint Murgador grófja vártak, ahogy azon a bizonyos éjszakán, a Lorn túlpartján álló fogadónál tették...

A házigazda időközben kortyolt a számára kitöltött predoci óborból, s új dalba kezdett:

Mágikus lánc fonódik életükre,

hogy szétdúlt elemeit összetartsa;

Démon biz' e láncol törni gyönge.

Napfényre jut mindjárt sötét hatalma

a költészet tiszta varázstükörében:

leleplezi tüstént a szín, a forma...

Gorduin nem mozdult. Észrevétlenül megfeszítette bal karjának izmait: hajítótőrének markolata tüstént a tenyerébe simult. Bensőjében vihar dúlt, hatalmasabb annál, mely a hírhedett Vad Falkát űzi nyugatnak két álló héten át a Halál Havában; hatalmasabb annál, mely Nyárközép éjjelén, Murgador gyepűin tombolt pusztító erővel, mintha földijének balsorsa ellen lázadt volna...

 

A mindenségben ható ellentétes erők most itt, a Kobzos tanyáján összpontosultak, s kirobbanással fenyegettek.

Nyugalom!, parancsolt magára a bárd. Meríts ihletet ebből a gyűlöletből, de vigyázz!

Mosolyogva viszonozta a kapitány fürkésző pillantását. Tudatát a hivatásosok közönyének vastag jege óvta, de még így sem bírta sokáig. Alig várta, hogy a gróf befejezze, s mikor az végre elhallgatott; ő indult neki, és ütött-kopott lantjának húrjaiba csapott.

Megesett olykor, hogy Krachul nem követte pontosan gazdája utasításait. Nem a vele született engedetlenség, nem is az önzés indította erre - egyszerűen óvatos volt, mint mindazok, akiket a sors szeszélye a mélyből a magasba ragadott.

A gondolat, hogy néhány emberét a nyugatról jött csepűrágó batárjához küldi, a gróffal folytatott beszélgetés után merült fel benne. A gorvikiak eligazítása után nyomban a legénységi szállásra sietett, kiadta a megfelelő parancsokat, s most, jó két órával később, az öregtoronyban zajló vigalom tetőpontján négy férfi négy igazi férfi, négy ügyes kezű, minden neszre megtorpanó egykori tolvaj - osont zajtalanul a sátrak között.

Kétfelől közelítették meg a társzekeret. Egyikük a fülét hegyező fehér mént igyekezett megnyugtatni (csizmaszárában keskeny, inak metszésére kiválóan alkalmas penge lapult), egy a kerekek, a tengely vasalását vette szemügyre, egy a bakra kapaszkodott fel, a legmerészebb pedig félrehúzta a ponyvát, s feljebb hágott, hogy megvizsgálja a bálványt.

De nem jutott ideje rá.

Halk reccsenés. alig több, mint egy száraz ág roppanása: a homályból ócska buzogány csapott le védtelen fejére, s az örök sötétségbe taszította. Ahogy élettelen teste hátrahanyatlott, visszahúzódott, majd jókora puffanással aláhullt a gyilkos fegyver is, a kékes lángkoszorú, mely az imént lobbant körülötte, fokozatosan kihunyt. A bakra kapaszkodott pribék ezt a halványuló izzást látta utoljára. Metsző hideget érzett a mellében, szívét iszonyat kapta marokra; elveszítette egyensúlyát, oldalt zuhant - egyenest a láthatatlan támadó tőrébe. A tengelyt vizsgálgató férfi rekedt kiáltással vonta ki kardját, s már-már. lecsapott, mikor szemből fojtó, kriptaszagú fuvallat érte; s leverte lábáról. Kék derengés kirajzolta bot emelkedett a magasba, felszikrázott - a fehér mén zabláját markoló negyedik murgadori a várfalig repült.

Csend. Láthatatlan kéz simított végig Gorduin hátasának sörényén. A mén néma maradt, félrehajtott fejjel figyelt, azután fújt egyet: minden rendben.

A kék derengés ismét feltámadt. Lassan vándorolt a kifeszített pányvák mentén, megkerülte a fal tövében heverő testet, azután megállapodott, s fel is erősödött valamelyest. Szél kerekedett, az öregtoronyból a mutatványosok táboráig sodorta egy dal foszlányait:

...Nyűgözheti-e szellemed igézet?

Rászedett-e valaha csalta játék?

Nem! Mi a lelket legbelül vezérli,

törjön fel bártan, hogy messzire lássék.

Önnön varázsát egy mágus se téli.

Amit találsz, rögtönzött kép merőben,

a képzelet vigyen dús színt beléje:

Milyennek látsz? Hirdesd vakmerően!

A mén még mindig figyelt, sötét szemében ott ragyogtak a csillagok. A kék derengés erősödött, majd, mintha szélroham sodorná, fordult, akár az ördögszekér, s elsuhant a kapu felé.

Gorduin hátasa hunyorgott.

Szemközt, a Murgadorok sasfészkének mohos falán jókora, mágikus rúnák sokaságával körberótt pentagramma született.

A Kobzos a harmadik kupa predoci óborral együtt kapta meg a hírt. Negyedik dalához, egy románchoz készülődött éppen, Krachul szavai hallatán azonban elszállt tőle a kedve. Arca a zeniten álló hold rőt fényében fürdött. Homlokán elmélyült néhány barázda. Ajka körül veríték csillogott.

...hárman meghaltak, és a negyedik se húzza már soká - folytatta suttogva a kapitány. - Úgy fest, mint a tulajdon öregapja. Nem beszél, nem tud megállni a lábán, úgy bűzlik, mint egy ötnapos hulla. Jobb volna...

- Hát a varázsjel? - sziszegte a gróf. - Mi van a varázsjellel?

 

Krachul feszengett.

- A fiúk megpróbálták eltörölni, de... - Pokolba velük! Hát a bálvány?

- Eltűnt - suttogta a nagydarab férfi rekedten. - És eltűntek a fenevadak is, ketrecestül. A kocsi üres, uram! Talán...

- Hallgass! - csattant fel a Kobzos. Kiitta borát, kirúgta maga alól a széket, s néhány bizonytalan lépést tett. Mindig sejtette, hogy bekövetkezik egyszer; hogy a hatalmak, melyeket oly hosszú időn át kísértett, egyszer ellene fordulnak. De túl zsibbadtvolt ahhoz, hogy féljen.. Csak ingerültséget érzett.

Démonok! - Démonok - ismételte fennhangon.

Az asztaloknál ülők döbbenten bámultak rá: tágra nyílt szájuk, elkerekedett szemük megannyi feneketlen üreg. A teremben néhány pillanatig tökéletes volt a csend - azután kék villám lobbant a felhőtlen ég alatt, a nyomában járó mennydörgés pedig megremegtette még az évszázados köveket is.

A bejárat felől közeledő férfi - Gorduin - különös dallamot pengetett most. Mosolya láttán rémülten hőköltek hátra a közelében állók. Ajka némán formálta az ilanori szavakat: Tha an teun seo bóidhean! Tha rudeigir ceák att an eóin seo briagha!

Szólítom a holtakat. Szólítom a megcsúfoltakat.

A Tarplató nyugati oldalán, biztonságos távolságban a vár falaitól, mohazöld köpönyeges alak állt egy körbe foglalt pentagrammában. Egyszerre felemelte unikornisszarvat formázó botját - s megint villám lobbant, furcsa villám, mely idefentről cikázott a magasba a vörös holdat fenyegetve. Éles fényében körös-körül hullámzani látszottak a föld rögei: száz meg száz kar nyúlt görcsös vonaglással a szikrázó csillagok felé. Alig néhány perc múltán a köpönyeges magányos szirt gyanánt ágált a parázsló szemek tengerében. A Tarplatót övező erdőség vermei, a szakadékok, a jeltelen sírok rendre megnyíltak; a fák között, az úton, a meredélyen fantomok moccantak a sűrű, miazmás ködben. Lassú léptű holtak közeledtek mindenfelől, lángoló tekintetük Murgador urának erősségére szegződött.

A köpönyeges mély torokhangon kántált. Viharos szél támadt, a falak felé sodorta a kriptaszagú párát, s a fenti őrhelyeken lobogó fáklyák, mintegy varázsütésre, kilobbantak.

Hamis égzengés reszkettette meg a kastélyt.

My a-vysna dos mar callen! Yn tre a ranna gtvytha! Legyen meg az égiek akarata.

Gorduin megtorpant a nagyterem közepén. Tekintete találkozott a Kobzoséval. Új dallamot játszott most hallatán iszonyat lopódzott mindazok szívébe, akik legutóbb, az énekmondók vetélkedésén is jelen voltak.

Ha nem lát már a vándor

se holdakat, se napot,

nem bánkódik, de bárhol

az éjben dalba fog.

Lépked csak egyre, bátran,

kihall utakon ál,

szerelmeknek nyomában,

hadd ragadják tovább...

A vendégek borzongva hátráltak: a bárdról úgy foszlott le a félkegyelmű komédiás maszkja, mint vedlő kígyóról a szikkadt bőr. A rókaprémes köpönyeg, a fura kalpag a padlóra hullt. Hirtelen támadt szél dagasztotta a másik, a fekete köpenyt: hatalmas, sötét angyalszárny.

- Ilanori! - ordított fel Krachul, végre átlátva a helyzetet. - Ilanori! Öljétek meg!

A bérgyilkosok egyikének jobbjában megvillant a tőr, Gorduin azonban máris fordult; balja előrelendült, s a tíz-egynéhány lépésre álló gorviki keskeny pengétől átjárt torokkal zuhant hátra.

Néhány pillanatig megint tökéletes volt a csend. A vendégek még a lélegzetüket is visszafojtották. A bárd körülpillantott, ujjai táncoltak a húrokon:

Elsötétült felette,

messze járt minden barát,

orv kéz oltotta ki csendben

ege utolsó csillagát.

Lépked bátran mégis

kihall utakon ál

szerelmeknek nyomában:

azok viszik tovább!

 

Krachul kivonta kardját, s már-már előrelendüli, a Kobzos azonban oldalt ugrott, beleütközött, kibillentette egyensúlyából. Az asztalok mellől felugráltak a vendégek; néhányan a fegyverükhöz kaptak., legtöbbjük azonban fejvesztve menekült, szétzilálva a grófi testőrség sorait. Harmadszor is megdördült az ég, a rózsaablakok betörtek, az orkán erejű szél baljósan szagló párát sodort.

Két gorviki nézett farkasszemet a bárddal.

Gorduin befelé fordulva figyelt. Már az Asztrálsíkra vetett első pillantás után gyanút fogott, s most... Nagybátyja hangja két évtized távolából:

"Tanácsos elsőként mindig a hímet elejtened!" A hímet...

Tekintete a baloldalt álló férfira villant. A gorviki összerezzent.

Tudta. Ahogy Gorduin jobbja mozgásba lendült, mozdult ő is: torkon ragadott és maga elé rántott egy murgadori testőrt. Éles pendülés: a lant legvastagabb húrjára fektetett acélvessző kiröppent, átütötte a katona láncingét, átjárta testét, és a bérgyilkos mellébe vágódott.

Mennydörgés. A második gorviki megdermedt. Tőrt tartó jobbja megállt a levegőben. Rekedten felhördült: a fegyverként használt lant, a támadás hihetetlen gyorsasága okozta döbbenet tétlenségre kárhoztatta, s ez a tétlenség végzetesnek bizonyult: az ilanori első csapásával valósággal lefejezte.

Ahogy nekilendült, Gorduin levágott még két testőrt. félretaszított az útból egy fehérre porozott arcú dámát, aztán...

Aztán szemtől szembe került az acsargó Krachullal. A kapitány első csapását kardjával hárította, a második elöl simán kitért. Nem akarta elhajítani a szívének oly kedves lant-íjat, épsége érdekében még egy izgága testőr lándzsadöfését is elviselte. A fanyél tüstént kettéroppant: Gorduin láncinge állta a próbát.

Nem úgy Krachulé.

A nagydarab férfit hátulról érte a szűrés. A vadkanvadászathoz használatos, szakállas hegyű dárda meg sem rezdült az üres tekintetű, élőhalott tolvajnő kezében. Murgador grófjának testőrkapitánya felordított; előrezuhant, megszigonyozott harcsaként vonaglott egy darabig, majd elcsendesedett.

A bárd felpillantott. Körös-körül sikolyok harsantak: a gróf áldozatainak serege az öregtorony falait megmászva már a termet ostromolta. Csapatostul rontottak az őrség katonáira; nem kímélték a vendégeket sem, a mutatványosoktól azonban - legalábbis egyelőre távol tartotta őket valamiféle erő.

- Kifelé! - kiáltotta Gorduin. - A mulatságnak vége! Vigyétek meg a hírt mindenhová: Murgador népe új urat keres!

A vándorkomédiások kapkodva engedelmeskedtek. Átverekedték magukat a tömegen, szekérre, nyeregbe pattantak, s elporzottak az immár csak tetemek vigyázta kapu felé.

A talpon maradt katonák mindenütt tűzzel védekeztek az iszonyat ellen, az épületekben csakhamar magasra csaptak a lángok; a füst elhomályosította a nyugati horizont felé hajló vörös holdat is. Az öregtorony nagytermében felborultak. a parázstartók, a küzdők rendre veszítették el egyensúlyukat, alábuktak a kavargó hamuba - ordításuk, akár saját szívériek minden súlyos dobbanása, ott visszhangzott a bárd fülében. Felpillantott megint: a bezúzott rózsaablakok egyikén át Alyr Arkhon érkezett, mohaszín felleghajtóját szélesre tárva vitorlázott alá, mint egy óriás denevér.

- Tier!

Gorduin épp idejében nyújtotta kezét a feléje hajított kahrei számszeríjért: a közelébe férkőzött féltucat fegyveresnek szitkozódni sem volt alkalma. Természetellenes lassúsággal hanyatlottak le; félkaréjuk mögött kivont karddal állt a Kobzos.

- Démon - suttogta kedvtelve. - Démon! - Előrelépett. baljával megmarkolta ostoba talizmánját. Mosolygott. Tégy most próbát velem!

A bárd sima mozdulattal új tárat csúsztatott a kiürült helyére; célzott és lőtt.

Egy: a gróf nyaka furán hátrabicsaklott, torkából vörös tollú nyílvessző meredt elő. Kettő és három: teste megvonaglott, vért köhögött fel, ahogy az acélhegyek a tüdejébe csapódtak. Négy: vessző a szívbe; öt, hat: cél a gyomor és az ágyék; hét...

Murgador ura megingott, s egyre mosolyogva a padlóra rogyott.