ARIA

– Mit mondjak neki, ha odaérek? – kérdezte Roar. 

Delphi udvarán álltak. Aria fülében a tavasz többszólamú éneke csengett. A falak tövében virágok nyíltak, az üde színek csak úgy ragyogtak a szürke kövek között. A tél széles, kopár területeket hagyott hátra a hegyen, s a levegő megtelt a füst szagával. De most már itt az idő. Több hónapot töltöttek itt Marronnál. Roar és Cinder elindulnak a dagályokhoz.

Perryhez.

– Semmit – felelte Aria. – Ne mondj neki semmit.

Roar elvigyorodott. Tudta jól, mennyire hiányzik a lánynak Perry. Hosszan beszélgettek Perryről és Livről. De Aria nem szólt Roarnak a Hess-szel kötött alkuról. Perrynek épp elég dolga lehet most új törzsfőnökként. Ez a teher hadd nyomja csak az ő vállát.

– Tényleg nincs semmi mondanivalód? – kérdezte Roar. – Jobb lesz, ha megnézed, Rose. Szerintem beteg.

Rose felnevetett. Marron mellett állt Delphi bejáratánál, keze a nagy pocakján. Most már bármelyik pillanatban megszülethet a gyermeke. Aria remélte, hogy még itt lehet a szülésnél.

Roar karbafont kézzel nézte.

– Tényleg azt hiszed, nem tudja meg, hogy idekint vagy?

– Nem muszáj elmondanod neki.

– De ha rákérdez, én nem fogok hazudni neki. Amúgy is átlátna rajtam.

Aria nagyot sóhajtott. Az utóbbi hetekben rengeteget gondolkodott ezen, de még mindig nem tudta, mitévő legyen.

Ismerte jól Perry félelmeit. Ő nem szagló. Ugyanolyan, mint Rose vagy Brooke, az a lány a törzsében. Az is lehet, hogy Perry azóta megint összejött vele. Ha csak belegondolt ebbe, máris összeszorult a gyomra.

– Roar! – mordult fel Cinder a kapuban.

Roar elmosolyodott.

– Na jó, inkább megyek, mielőtt még begurul itt nekem!

Aria átölelte. Olyan erősen szorította magához, hogy a homloka Roar arcához ért. Titkos üzenetet adott át a férfinak, persze csak gondolatban. Hiányozni fogsz, Roar!

– Te is nekem, Félvér! – suttogta olyan halkan, hogy csak Aria hallhatta. Aztán intett és eloldalgott a kapuhoz.

Aria a szeme sarkából észrevette a fal tövében nyíló vadvirágokat.

– Várj csak, Roar!

Roar megfordult.

– Igen? – húzta fel a szemöldökét.

Aria odafutott a falhoz és végignézett a virágokon: megtalálta azt, amelyiket kereste, és letépte. Beszívta az illatát, és elképzelte, hogy Perry sétál mellette, az íj keresztben a hátán, és sandán lenéz rá.

Odavitte a virágot Roarhoz.

– Meggondoltam magam – mondta. – Ezt add oda neki.

Roar szeme zavartan elkerekedett.

– Azt hittem, a rózsákat szereted. Mi ez?

– Egy ibolya. 

Aria a tervezettnél néhány nappal korábban hagyta el Marron erődjét. Sokkal jobban hiányzott neki Roar, mint gondolta. Még Cinder nyers modorát is hiányolta. Képtelen volt ott maradni ugyanazon a helyen, immár nélkülük. Összepakolta a csomagját, könnyes szemmel búcsút vett Marrontól, és nekivágott az útnak.

Már két hete volt úton. Tűz előtt guggolt és nyulat sütött. A forró lángokon túl nem látott ugyan semmit, de a füle mindent hallott. Tudta, hogy biztonságban van ebben az erdőben; csak apró állatok motoznak a közelben.

Ahogy hallgatta a hús és a zsír sercegését, felidézte magában azt az éjszakát, amikor először látott igazi tüzet. Milyen ijesztő és milyen izgalmas volt a látványa ott az Ag6-ban! Most is ilyennek látta. Sőt, most talán még inkább. Látta, ahogy az éter a világa nagy részét elhamvasztotta. Látta, ahogy a tűz ropogós hegekké pörköli a bőrt egy kézfejen. Ugyanakkor imádta is a tüzet; minden estéje így ért véget. A lángok felett melengette a kezét, és hagyta, hogy felolvasszák a szívében az édes-fájdalmas emlékeket.

Aria lépteket hallott. Valahol a távolban, nagyon halkan. De azonnal felismerte őket.

Szaladni kezdett a sötétben, hagyta, hogy a füle mutassa az irányt. Hallotta, ahogy a férfi léptei alatt megnyikordulnak a kavicsok, apró gallyak töredeznek. Egyre gyorsabban közeledett, aztán ő is futásnak eredt. Követte a hangokat, míg végül már csak a férfi szívdobogását és a lélegzetét hallotta, majd a hangját, közvetlenül a füle mellett, ahogy forró hangon, mint a tűz lángjai, pontosan azokat a szavakat suttogja, amelyeket hallani akart.