PEREGRINE

Egész jól haladtak, ahhoz képest, hogy éjszaka volt. Muszáj volt. Ha a társaik megtalálják a három halott varjút, az egész törzs felbolydul és megkezdik a hajtó vadászatot, hogy bosszút álljanak. Bizonyára a varjak között is lesz egy szagló, aki követni tudja Perry szagát. Csak idő kérdése, hogy mikor indulnak meg utána a fekete köpenyes, maszkos alakok.

Perry a lehető legnagyobb bűnt követte el a varjak ellen, akik úgy hitték, hogy a halott szelleme átvándorol abba, aki megeszi az illető testét. Azzal, hogy otthagyta a holttesteket a dögevő vadállatoknak, nemcsak azt a három embert ölte meg, hanem azokat a lelkeket is, akiket korábban más halottak elfogyasztásával magukba olvasztottak. A bosszúra éhes varjak nem nyugszanak, míg meg nem találják. El kellett volna égetnie a holttesteket, vagy legalább eltemetni őket. Azzal időt nyerhetett volna. Ariára nézett, aki tíz lépéssel mögötte haladt. Jó pár dolgot másképpen kellett volna csinálnia.

Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán a lány másfelé nézett. Vadállatnak nevezte. Szörnyetegnek. A lányból áradó illatokból tudta, hogy most is pontosan így érez iránta.

Elvesztette a fejét, amikor ezt mondta neki. Amikor megérezte a lány reakcióját azzal kapcsolatban, amit tett. Amit őérte kellett megtennie. Neki aztán tényleg nincs szüksége senkire, hogy megmondja, ki is ő valójában. Tudja ő azt. Nagyon is jól tudja, a születése óta.

A magasabb hegyvidéken a levegő egyre csípősebb lett. Ráadásul a sűrű fenyvesben Perry érezte, hogy egyre gyengülnek a különleges érzékei. A fenyőfák zavarták a szaglását: erős illatuk elnyomta a halványabb szagokat, így egyre csökkent a szaglási távolsága. Tudta, hogy idővel megszokja az új környezetét, de mindig nagyon nyugtalanította, ha nem hagyatkozhatott tökéletesen a szaglására. Már a határvidék mélyén jártak.

Mindkét különleges érzékére szüksége volt, hogy a lehető legnagyobb ívben elkerülhessék a varjakat és más kószálókat, akik az erdőkben rejtőztek.

A reggelt azzal töltötte, hogy próbálta megszokni ezt a változást, és közben állatnyomokat keresett. Előző nap egy aprócska, sovány nyulat fogott, azt osztotta meg Ariával. Kiásott ugyan hozzá jó néhány gyökeret, de még mindig korgott a gyomra. Nem is emlékezett már, hogy mikor lakott jól utoljára.

A gondolatai megint Talon körül forogtak. Vajon mit csinálhat most az unokaöccse? Aggódik a lába miatt? Netán gyűlöli azért, ami történt? Tudta, hogy a nehezebb kérdéseket gondosan elkerüli. Az olyanokat, amelyekbe túl fájdalmas volna belegondolni. Hogy esetleg Talon már nem is él. Mert ha megengedi, hogy ez a gondolat befészkelje magát a lelkébe, akkor mindennek vége. Akkor már semmi sem számítana.

Dél körül rövid pihenőt tartottak. Aria egy fának dőlt. Teljesen elcsüggedt. A bőre a szeme alatt halványlila árnyalatban játszott.

De még ebben a kimerült állapotban is jó volt ránézni az arcára. A finom vonásaira. Lágy. Gyönyörű. Perry rosszallóan csóválta a fejét, ő maga is meglepődött a saját gondolatain. 

Késő délután megálltak inni egy kis pataknál, amely lustán kanyargott egy keskeny szurdokban. Perry megmosta az arcát és a kezét, majd jót ivott a jéghideg vízből. Aria ott maradt a parton, ahol holtfáradtan lerogyott.

– A lábad fáj? – kérdezte Perry.

– Éhes vagyok – nézett rá a lány.

Perry bólintott. Ő is éhes volt.

– Jól van, szerzek valami ennivalót.

– Az nekem nem kell, amit te szerzel. Tőled nem kell semmi.

Keserű szavak voltak, illatuk azonban lomhán és nedvesen áradt a lelkéből, ami mély depresszióról árulkodott. Perry egy darabig némán figyelte a lányt. Aztán megértette. Ez most itt nem róla szólt. Ő sem élvezné, ha mindig valaki mástól kell segítséget kérnie, amikor a gyomra kiürül.

A patak mentén folytatták az utat felfelé. A barátságos vidék az olvadás után ismét zöldbe öltözött. Földművelésre ezek a meredek dombok nem alkalmasak, de vadászni jobb itt, mint odahaza. Perry beleszagolt a levegőbe, és remélte, hogy nem csak a farkasok pézsmaillatát érzi majd. Mivel néhány óra múlva leszáll az éj, tudta jól, hogy nemsokára le kell táborozniuk, és enniük is kell. Nagy nehezen próbálta munkára bírni a fenyőillattól eldugult orrát, majd hirtelen édes illatra lett figyelmes, amitől még a nyál is összefutott a szájában.

– Pihenj le egy kicsit – mondta, és már indult is tovább, de aztán még visszafordult és hozzátette: – Nemsokára visszajövök.

Aria ott helyben lerogyott a földre, és csak megvonta a vállát.

Perry várt, hátha a lány mond valamit. Szerette volna, ha legalább megszólal, de Aria néma maradt.

Pár perccel később valóban visszatért, és letérdelt a lány elé a kavicsos patakparton. A felettük meredező fenyők miatt már most elég sötét volt, noha még egy jó óra hátravolt a napból.

Mögötte a patak csendesen csobogott. Amikor Aria meglátta a férfi kezében a leveles faágat, tele piros bogyókkal, hunyorogva kérdezte:

– Ez meg mi?

– Megtanítom neked, hogyan találhatsz élelmet – nézett az ágra, és azon tűnődött, hogy a lány a következő pillanatban ismét ki fogja-e nevetni, vagy barbárnak nevezi-e. – Ha tudod, mi hol terem, és meg tudod különböztetni a levelek formáját, nemsokára te magad is tudni fogod, hogy mi ehető és mi nem.

Addig viszont mindig szét kell nyomnod egy kis darabot az ujjaid között, és meg kell szagolnod.

A lányra pillantott. Aria felült és érdeklődve hallgatta. Perry kicsit megkönnyebbülve letépett egy bogyót az ágról és átadta neki.

– Ha dióra emlékeztető, keserű az illata, akkor ne edd meg.

Aria szétnyomta az erdei gyümölcsöt és közelebb hajolt hozzá, hogy megszagolja.

– Se dióillatot, se keserű illatot nem érzek.

– Remek. – A szeder, amelyet egy tüskés bozótos mélyén talált, édes, érett illatot bocsátott ki magából. Perry egész messziről is megérezte. Ebből a távolságból viszont megint érezte Aria illatát.

Ibolya. Az illat, amelyből soha nem elég. És a hangulata. Tiszta és erős. A mai napon most először nem áradt belőle a harag és az ellenszenv. Az érzés friss volt és tiszta, mint a mentol.

– Ezután nézd meg a színét. Ha a bogyó fehér, vagy ha tejszerű

folyadék jön ki belőle, inkább dobd el.

A lány megnézte a gyümölcsöt. Perry látta, ahogy jár az agya, és bevési az információt.

– Ennek a leve átlátszó, tiszta.

– Igen. Tehát eddig jól néz ki. Most dörzsöld bele a bőrödbe.

Valami puhább részen. – Már épp meg akarta fogni a lány kezét, de aztán eszébe jutott, mennyire utálja, ha hozzáérnek. – Az alkarod belső részén, itt – mutatta a saját karján.

Aria óvatosan szétnyomta a bogyót belül a csuklóján. A gyümölcs leve tiszta, piros vonalban folyt végig a bőrén. Perry a homlokát ráncolta: a látványtól egy pillanatra a szívverése is elakadt. De gyorsan összeszedte magát.

– Úgy. Most várj egy kicsit. Ha nem látsz semmilyen kiütést, akkor az ajkadhoz is hozzáérintheted.

Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a lány az alsó ajkához nyomja a bogyót. De még utána is csak az ajkát bámulta. Tudta, hogy máshová kellene néznie, de képtelen volt levenni a szemét a lány szájáról.

– Oké. Nagyszerű. Ha nem csíp, akkor ráteheted a nyelvedre is.

De Perry még be sem fejezte a mondatot, olyan gyorsan ugrott talpra, hogy majdnem orra bukott. Zavartan túrt bele a hajába.

Nevetnie vagy futnia, valamit sürgősen csinálnia kellene.

Felkapott egy követ és bedobta a patakba, hátha valahogy ki tudja verni a fejéből ezt a képet, ahogy a lány a szedret a szájába teszi. Hátha valahogy képes lesz ellenállni a vágynak, hogy mélyen magába szívja a lány illatát.

– Ennyi? – kérdezte a lány.

– Hogy mi? Ja! Nem. – Folyton csak az járt a fejében, ahogy az étervihar éjszakáján magához szorította a csaknem meztelen testét. – Ezután lenyelsz belőle egy keveset és vársz néhány órát, hogy lásd, valóban nem ártalmas-e. Na, jó. Már tudod, hogyan különbözteted meg a bogyókat egymástól. De most menjünk tovább! – mondta, de csak állt tanácstalanul, karba font kézzel, mint akinek fogalma sincs, hogy mihez is kezdjen. Tudta, hogy elég furcsán nézhet ki ebben a pózban. Furcsán is érezte magát.

Nem is kicsit. Eddig egyszer sem nézett rá úgy, mint egy lányra.

Eddig csak a Vakondot látta benne. Most viszont már csak a lányt.

Aria ugyanúgy nézett rá. Összevont szemöldök, félrehúzott száj, zavart, feszült arckifejezés. Utánozta.

Perry felnevetett. A nevetéstől felvonta a vállát. Nem is tudta, mikor viccelődött vele utoljára valaki. Aztán gyorsan eszébe jutott. Amikor Talonnnal volt.

– Szóval ez ehető? – emelte a magasba a szedret a lány.

– Igen. Ez teljesen jó.

Aria bedobta a szájába és lenyelte. Aztán mosolyogva Perry felé nyújtotta az ágat.

– Edd csak meg! – mondta és nekilátott, hogy megfeszítse a húrt az íján.

Amikor a lány végzett, mosolyogva felnézett rá.

– Tudod, úgy könnyebb, hogyha találok valamit, akkor inkább megkérdem tőled, ehető-e vagy sem. Meg gyorsabb is, mint ez a dörzsölős-kóstolós módszer.

– Hát, ja – mondta Perry, és közben tiszta hülyének érezte magát. – Az is egy megoldás.