ARIA

Aria egy olyan helyiségben tért magához, amelyet korában még soha nem látott. Amikor ujját lüktető halántékához akarta nyomni, ijedten rezzent össze. A karját nehéz szövet borította. Végignézett magán. A nyakától a lábáig fehér ruha takarta a testét. Az ujjait sikerült megmozdítania a bő kesztyűben. Miféle öltözék ez?

Ijedten kapkodta a levegőt, amikor rájött, hogy kórházi ruha.

Lumina mesélt neki az ilyen terápiás ruhákról, mint ez. De hát hogy lehet beteg? Reverie-ben minden steril, az egész környezet, itt nincsenek kórokozók. Az olyan géntudósok, mint az anyja, gondoskodtak a lakosok tökéletes egészségi állapotáról. De most valóban nem érezte jól magát. Óvatosan elfordította a fejét.

Jobbra. Balra. De még a legapróbb mozdulat is iszonyú fájdalmakkal járt.

Lassan felült, és hangosan felnyögött, amikor a könyökében kellemetlen szúrást érzett. A ruhája karjából áttetsző folyadékot tartalmazó tömlő lógott ki, amely aztán az ágy vastag matracában tűnt el. A feje hasogatott, a nyelve pedig ráragadt a szájpadlására.

Gyorsan elküldött egy üzenetet. Lumina, itt történt valami. De nem tudom, hogy mi. Anya! Hol vagy?

A szoba egyik fala mentén fémpult húzódott, rajta régimódi, kétdimenziós képernyő. Aria egy sor görbét látott rajta, az életfunkcióit mutatták. A jeleket a ruhája küldte a képernyőre.

Mi tart ennyi ideig? Miért nem válaszol már?

Hely és idő? – kérdezte az eszemét. Semmi. De hát hol van a virtuális képernyője?

Paisley! Caleb! Hol vagytok?

Aria egy strand Világba próbált bejutni. Az egyik kedvencébe.

Dermedten látta, hogy nem azok a képek jelennek meg a fejében, amelyekre számított. Lángoló fák. Hullámokban gomolygó füst.

Paisley félelemtől tágra nyílt szeme. Soren, ahogy őrajta fekszik.

Odanyúlt a bal szeméhez, de rögtön vissza is húzta a kezét, amint érezte a pislogást. Nem volt ott semmi, csak egy hasznavehetetlen szemgolyó. Rányomta a tenyerét fedetlen szemére. Ebben a pillanatban egy sovány férfi lépett be a terembe orvosi köpenyben.

– Helló, Aria! Látom, ébren vagy.

– Ward doktor! – mondta némi megkönnyebbüléssel a hangjában.

Ward az anyja egyik munkatársa volt. Olyan komoly, szögletes arcú, ötven körüli pasas. Reverie-ben egyáltalán nem volt ritka, hogy az embernek csak egy szülője volt, de pár évvel ezelőtt Aria komolyan elgondolkodott rajta, hogy talán ez a fickó lehet az apja. Ward és Lumina nagyon hasonlóak voltak, mindkettőjüket teljesen lefoglalta a munka. De amikor Aria rákérdezett, Lumina azt mondta: Hiszen itt vagyunk mi egymásnak. Másra nincs szűkségünk.

– Csak óvatosan! – intette Ward. – Van egy vágott seb a szemöldöködön, ami még nem gyógyult be teljesen. De szerencsére ez a legrosszabb, amit el kell viselned. A vizsgálati eredmények alapján más bajod nincs. Se fertőzés, se tüdőkárosodás. Figyelemre méltó annak fényében, hogy min mehettél keresztül.

Aria nem merte a kezét a szeme elé emelni. El tudta képzelni, milyen borzalmasan nézhet ki.

– Hol van az e-szemem? Nem tudok belépni a Világokba. Itt ragadtam. Tök egyedül! – Az ajkába harapott, csak hogy ne fecsegjen már ennyit összevissza.

– Az eszemed valószínűleg az Ag6-os kupolában veszett el.

Már keresik. Mindenesetre rendeltem neked egy újat. Pár órán belül elkészül. Addig is adhatok még egy kis nyugtatót. .

– Ne! – ellenkezett Aria. – Nem kérek nyugtatót! – Most már értette, hogy miért csapongnak ennyire a gondolatai, mintha a fontos dolgok más helyre kerültek volna a fejében, vagy teljesen el is tűntek volna belőle. – Hol van az anyám?

– Blissben. Már egy hete nincs velük összeköttetésünk.

Aria meredten bámult a férfira. A monitor csipogással jelezte, hogy a szívverése jelentősen felgyorsult. Hát persze, hogy is felejthette el? Hiszen éppen Lumina miatt ment be az Ag6-ba.

Pedig ő nem szokott elfelejteni semmit. De hogy lehet az, hogy Luminát még mindig nem lehet elérni? Eszébe jutott, hogy amikor újraindította az eszemét, látott egy fájlt „Énekesmadár” címmel.

– Az nem lehet! – ellenkezett. – Anya küldött nekem egy üzenetet!

– Igen? – vonta össze a szemöldökét Ward. – És honnan tudod, hogy ő küldte?

– A tárgyban az állt, hogy „Énekesmadár”. Csak Lumina hív engem így.

– És megnézted?

– Nem. Arra már nem volt időm. Hol van Paisley?

Ward nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt.

– Aria, sajnálom, hogy ezt kell mondanom. De csak te és Soren éltétek túl. Tudom, hogy Paisley-vel nagyon közel álltatok egymáshoz.

Aria önkéntelenül megkapaszkodott az ágy szélében.

– Hogy micsoda? – kérdezte automatikusan. – Paisley meghalt? – Ez egyszerűen nem volt lehetséges. Reverie-ben senki nem hal meg tizenhét évesen. Az emberek itt bőven meg szokták érni a századik születésnapjukat is.

A monitor megint csipogott. Most hangosabban és többször is.

– Elhagytátok a biztonsági zónát.. – magyarázta Ward. – Ráadásul az e-szemetek is ki volt kapcsolva.. Mire egyáltalán tudomást szereztünk róla..

Aria már csak a hangos csipogást hallotta.

Ward elhallgatott és gyakorlott pillantást vetett a monitoron kirajzolódó görbére, amely egyre magasabbra törő vonalakkal és növekvő számsorokkal tükrözte vissza a mellkasát szorító érzést.

– Nagyon sajnálom, Aria! – mondta Ward. Aztán a kórházi ruha megfeszült a végtagjain. A karjában hideget érzett. Lenézett, és látta, hogy valamilyen kék színű folyadék indul meg a tömlőn a ruhába. A testébe. A férfi mégis benyugtatózta, és most közelebb lépett. – Feküdj szépen vissza, mielőtt leesel nekem.

Aria azt akarta mondani neki, hogy maradjon ott, ahol van, de az ajka elzsibbadt, a nyelve pedig teljesen lebénult a szájában. A szoba oldalra billent, a csipogás hirtelen lelassult. Aria tompa puffanással dőlt vissza a matracra.

Ward doktor aggodalmas arccal nézett le rá.

– Tényleg sajnálom – mondta. – De ebben a pillanatban így a legjobb neked. – Aztán kiment, és gondosan becsukta az ajtót maga után.

Aria megpróbált megmozdulni. A tagjait nehéznek és merevnek érezte, mintha mágnes húzná lefelé. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy a kezét a szeme elé tudja emelni, de ezzel is csak megijesztette magát, mert nem ismerte fel a kesztyűt a kezén, ahogyan a bal szeme körüli ürességet sem.

Kimerülten hagyta visszazuhanni a kezét, képtelen volt már irányítani. A karja lecsúszott az ágy széléről. Látta, de visszahúzni már nem bírta.

Lehunyta a szemét. Lehet, hogy történt valami Luminával?

Vagy Paisley-vel? Az elméjében már csak monoton hang szólt, mintha valaki egy hangvillát dobott volna a koponyájába.

Nemsokára pedig már elképzelni sem tudta, hogy mitől lett olyan rettentően szomorú.

Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el, mire Ward doktor visszajött a szobába. E-szem nélkül olyan érzés volt, mintha egyáltalán nem tudna semmit a környezetéről.

– Sajnálom, hogy meg kellett emelnem a nyugtatóadagot – mondta, és várt, hátha Aria reagál valamit. De ő csak a lámpákat nézte a mennyezeten, és figyelte, ahogy a mintájuk beleég a retinájába. – Lassan megkezdik a nyomozást.

A nyomozást? Most már bűnöző is lett? A kórházi ruhából lassan kiáramlott a levegő. Ward közelebb lépett és megköszörülte a torkát. Aria kissé összerezzent, amikor a férfi kihúzta a tűt a karjából. A fájdalmat jól bírta, a férfi érintését azonban nem. Azonnal felkelt az ágyból, amint Ward hátralépett, ettől persze mindjárt meg is szédült kicsit.

– Gyere! – mondta a férfi. – A konzulok már várnak.

– A konzulok? – Reverie legbefolyásosabb emberei, a bioszférában ők irányították az élet minden területét. – Hess konzul is ott lesz? Soren apja?

– Az öt közül – bólintott Ward – ő a leginkább érintett. Hiszen a biztonsági igazgató.

– Hát, vele aztán végképp nem akarok találkozni! Soren csinálta az egészet! Ő rakta azt a tüzet!

– Aria, nyugalom! Kérlek, most már ne mondj semmit!

Egy rövid pillanatig némán néztek egymásra. Ariának kiszáradt a torka, nagy nehezen nyelt egyet.

– Szóval nem mondhatom el az igazságot?

– De hazugságokkal sem mész semmire! – mondta Ward. – Hidd el, megvannak rá a módszereik, hogy kiderítsék, mi történt valójában.

Aria alig hitt a fülének.

– Na, gyere már! Mert a végén még azért is elítélnek, hogy megvárakoztattad őket.

Ward doktor egy széles, kanyargós folyosón vezette végig, így Aria nem látta pontosan, mi van előttük. A kórházi ruhában elég esetlenül tudott mozogni, ráadásul az izmai is nagyon merevek voltak. Olyan érzés volt, mintha valami zombiként követné az orvost.

Ahogy a falakra pillantott, mindenütt repedéseket és rozsdafoltokat vett észre. Reverie ugyan már közel háromszáz éve működött, de eddig még soha nem látta rajta az idő nyomait.

Születése óta végig csak a Panopban tartózkodott, Reverie hatalmas, tökéletesen tiszta központi kupolájában.

Tulajdonképpen az egész élet ott zajlott. Negyven szinten lakások, iskolák, pihenő-és étkezőszektorok sorakoztak egy nagy átrium körül. A Panopban Aria még soha nem látott egy hajszálrepedést sem. Igaz, nem is nagyon keresgélt ilyesmit.

A helyiségeket szándékosan alakították úgy, hogy a berendezésük egyhangú és érdektelen legyen, hogy a Világok használatát ezzel is vonzóbbá tegyék. A valóságban minden monoton volt, még az a szürke ruha is, amit mindenki viselt. De most, ahogy Wardot követte, önkéntelenül is azon kezdett gondolkodni, hogy a bioszférának vajon mekkora részét kezdte ki már az enyészet.

Ward megállt egy jelöletlen ajtó előtt.

– Később találkozunk – mondta, bár ez inkább úgy hangzott, mint egy kérdés.

Amikor belépett a helyiségbe, Aria nem látta az öt Reverie-konzult.

Ugyanis mindig csak egy virtuális, ókori szenátusépületben jelentek meg a nyilvánosság előtt. Az asztalnál egyetlen ember ült.

Soren apja. Hess konzul.

– Foglalj helyet, Aria – mutatott az asztallal szemben elhelyezett fémszékre.

Aria leült, és gondosan lefelé nézett, hogy a haja eltakarja a fedetlen szemét. A helyiség nem volt más, mint egy fémkonténer.

A falakon dudorok és mélyedések éktelenkedtek. A levegőben erős fertőtlenítőszag terjengett.

– Egy pillanat – mondta Hess konzul, és mintha egyenesen átnézett volna rajta.

Aria karba tette a kezét, így nem látszott, hogy remeg. A férfi valószínűleg a tűzről készült jelentéseket nézte át a virtuális képernyőjén, vagy épp egy szakértővel tárgyalta meg az eljárás további menetét.

Soren apja életének tizenkettedik évtizedében járt, vagyis jóval elmúlt százéves. Aria úgy sejtette, hogy apa és fia hasonlítanak egymásra, mindkettőjüknek szabályos arca volt és zömök testalkatuk. De a hasonlóság egyáltalán nem volt szembeötlő.

A fiatalító kezeléseknek köszönhetően Hess konzul bőre olyan vékony, és oly finom volt, mint egy csecsemőé, míg Soren a maga barna bőrével valójában idősebbnek tűnt az apjánál. Ahogyan a száz feletti generáció minden tagjának, úgy Hess konzulnak is a szemén látszott a kor. A mélyen ülő szemgolyón, amely olyan matt volt, akár az olívabogyó.

Aria lopva pillantott a mellette lévő székre. Nem lenne szabad üresnek lennie. Az édesanyjának kellene ott ülnie, de ő most több száz kilométerre van. Aria mindig igyekezett elfogadni, hogy Lumina számára oly fontos a munkája, csakhogy ez egyáltalán nem volt egyszerű, főleg úgy, hogy szinte fogalma sem volt róla, mivel foglalkozik az édesanyja. Titkos, mondta Lumina mindig, amikor rákérdezett. Amit elmondhatok róla, azt már elmondtam.

Genetikával kapcsolatos. Fontos munka, de nem annyira fontos, mint te.

És ezt most hogyan higgye el neki? Hol van most, amikor szüksége lenne rá?

Hess konzul ebben a pillanatban már csak őrá figyelt. Ugyan még nem szólalt meg, de Aria tudta, hogy őt méregeti. Ujjai idegesen doboltak a fémasztalon.

– Hát, akkor kezdjük! – mondta végül.

– Nem kellene mindegyik konzulnak itt lennie?

– Royce, Medlen és Tarquin konzuloknak egyéb elfoglaltságuk akadt, a beszélgetésünket később fogják végignézni. Young konzul itt van velünk.

Aria a férfi e-szemére pillantott, és megint fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy az ő arca bal oldalán még mindig hiányzik valami.

– Én viszont nem látom.

– Igen, tudom. Borzalmas megpróbáltatásokon mentél keresztül, ugye? És attól tartok, hogy a felelősségnek legalábbis egy része mindenképpen a fiamat terheli. Sorennek kiváló tehetsége van a kódok feltöréséhez, ami ugyebár az ő korában nem feltétlenül előny, de egy nap még biztosan nagy hasznát veszi.

Aria várt egy kicsit, hogy a hangja ne remegjen olyan nagyon.

– Beszélt vele?

– Csak a Világokban – mondta Hess konzul. – Egy jó darabig még nem fog tudni normálisan beszélni. Épp most tenyésztik ki az új állkapocscsontjait. A bőre nagy részét is regenerálnunk kell.

Valószínűleg soha nem fog úgy kinézni, mint azelőtt, de legalább túlélte. Nagyon szerencsés volt.. de még így sem annyira, mint te.

Aria lenézett az asztalra. A fémfelületen egy hosszú, mély karcolás húzódott végig. Nem akarta maga elé képzelni Sorent mindenféle torz heggel az arcán. Az igazat megvallva gondolni sem akart rá.

– Reverie-ben immár több mint egy évszázada senki nem szegte meg a biztonsági előírásokat. Valahol abszurd és egyben döbbenetes is, hogy tizenévesek egy csoportja olyan elképesztő kárt okoz, amihez foghatót az éterviharok és a barbárok hosszú évek alatt sem tudtak produkálni. – Itt rövid hatásszünetet tartott. – Tisztában vagy vele, hogy hajszál híján tönkretettétek az egész bioszférát?

Aria bólintott, de nem nézett a férfi szemébe. Pontosan tudta, milyen kockázatos tüzet rakni, mégsem tett semmit, hogy megakadályozza, csak végignézte az egészet. Már sokkal előbb lépnie kellett volna. Ha nem félt volna annyira Sorentől, akkor Paisley még ma is élne.

Hirtelen könnyek gyűltek a szemébe.

Paisley halott.

Hogy történhetett ilyesmi?

Mivel az Ag6 kamerái üzemképtelenek, és az e-szemeitek ki voltak kapcsolva, így elég nehéz helyzettel állunk szemben. Csak az általad elmondottakra hagyatkozhatunk az elmúlt éjszaka történéseit illetően. – A konzul kicsit előrehajolt, a széke közben megcsúszott a padlón. – Azt akarom, hogy pontosan meséld el nekem, mi történt a kupolában.

Aria felpillantott, hátha észrevesz valami utalást a férfi rideg tekintetében. Vajon megtalálták már az eszemét? Hess tud a felvételről?

– Mit mondott magának Soren? – kérdezte.

Hess konzul alig láthatóan elmosolyodott.

– Ez bizalmas információ. Ahogyan a te vallomásod is az lesz. Semmi nem szivároghat ki, amíg a vizsgálat le nem zárul. Kezdheted is, amint készen állsz.

Aria szép lassan végighúzta kesztyűs kezét az asztallapon a karcolás mentén. Hogy mondja el Hess konzulnak, hogy a fia szörnyeteggé változott? Feltétlenül meg kell szereznie az eszemét. Anélkül a konzulok simán benyelnek minden mesét, amit Soren előad nekik. Soren ezt maga is mondta, még ott, a mezőgazdasági kupolában.

– Minél gyorsabban tisztázzuk a dolgot, annál előbb mehetsz – mondta Hess. – Időre van szükséged, hogy feldolgozd a barátaid elvesztését. Ahogy mindannyiunknak. Az iskolai kötelezettségeid és a nem létfontosságú teendőid alól a hét hátralevő részére felmentést kapsz, hogy megkezdődhessen a lelki gyógyulás folyamata. Úgy hallottam, hogy Caleb emlékünnepséget szervez a barátnőd, Paisley emlékére. – Egy pillanatra megint elhallgatott, majd így folytatta: – És gondolom, édesanyáddal is szívesen találkoznál.

Aria feszülten nézett a férfira:

– Anyámmal? Ward azt mondta, hogy még mindig nem állt helyre a kapcsolat.

Hess csak legyintett:

– Ward nem tartozik a csapatomhoz. Lumina nagyon aggódik érted. Gondoskodtam róla, hogy találkozhassatok, amint itt végeztünk.

A megkönnyebbülés könnyei folytak végig Aria arcán. Végre biztosan tudta: Lumina jól van. Biztos pont akkor próbálta elérni, amikor ő az Ag6-ban volt, ezért tudott csak üzenetet hagyni.

– Mikor beszélt vele? És miért nem volt összeköttetés velük ilyen sokáig?

– Itt én kérdezek, Aria. És most a te beszámolódat szeretnem hallani. Kérlek, kezdd a legelején!

Elmondta, hogyan kapcsolták le az e-szemüket, eleinte vonakodva beszélt, de ahogy elért a pacacsatához, majd a tűzhöz, már sokkal magabiztosabb lett. Hiszen minden egyes szó közelebb vitte Luminához. De amikor az a rész következett, ahogy a fiúk üldözőbe vették őt és Paisley-t, megint hebegni kezdett:

– Amikor. . szóval amikor Soren. . szóval leszakította az e-szememet, valószínűleg elvesztettem az eszméletemet. Mert utána már nem emlékszem semmire.

Hess konzul az asztalra támaszkodott.

– Miért tett volna Soren ilyesmit?

– Nem tudom. Erről inkább őt kérdezze.

Hess szinte felnyársalta a fénytelen tekintetével. Vajon a többi konzul is kérdezhet rajta keresztül?

– Ő azt mondta, a te ötleted volt, hogy törjetek be az Ag6-ba. És hogy édesanyádról akartál információkat kiszedni belőle.

– De hát az ő ötlete volt! – csattant fel Aria, de a következő pillanatban mindjárt hasogató fejfájás következett. Nyugtatók.

Fejfájás. Gyász. Nem is tudta, mi fáj a legjobban. – Soren valódi kalandot akart. Már eleve úgy készült, hogy tüzet fog rakni. Én csak azért mentem vele, mert azt hittem, tud majd mondani valamit Blissről.

– És hogy kerültél a külső zsilipbe?

– Fogalmam sincs. Nem is tudtam, hogy odakerültem. Nem emlékszem semmire, mondtam már.

– Volt ott veled valaki más is?

– Valaki más? – kérdezett vissza döbbenten. Ki lehetett volna még egy olyan kupolában, ahova tilos a belépés? De ebben a pillanatban valami halovány emlékkép kezdett derengeni. Ez valóban megtörtént? – Valóban. . volt ott.. egy külsős is.

– Egy külsős – visszhangozta Hess konzul semmitmondó hangon. – És szerinted hogy sikerült ennek a külsősnek épp azon az estén betörnie az Ag6-ba, amikor ti is odamentetek? Méghozzá pontosan akkor, amikor Soren kikapcsolta a biztonsági rendszert?

– Maga tényleg azt gondolja, hogy beengedtem egy barbárt a kupolába?

– Én nem gondolok semmit, én csak kérdéseket fogalmazok meg. Hogy lehet az, hogy te vagy az egyetlen, aki kijutott a légzsilipbe, vagyis a biztonságba? Hogy lehet az, hogy téged nem támadtak meg?

– A maga fia támadott meg!

– Nyugodj meg, Aria! Ezek szokásos rutinkérdések, nem az a céljuk, hogy összezavarjanak. Egyszerűen csak összegyűjtjük a tényeket.

Aria Hess konzul e-szemére nézett, és elképzelte, hogy most éppen Young konzullal beszél.

– Ha tényeket akar – mondta határozottan —, akkor kerítse elő az e-szememet. Akkor majd megnézheti, mi is történt valójában.

Hess konzulnak elkerekedett a szeme a meglepetéstől, de rögtön össze is szedte magát.

– Tehát valóban készítettél felvételt. Kikapcsolt e-szemmel. Ez igen! Okos lány vagy! Akárcsak az édesanyád – kopogott megint az ujjaival az asztalon. – A Szemedet még keressük. De biztosan meg fogjuk találni. Egyébként mi van azon a felvételen?

– Az, amit már elmondtam. Hogy a fia teljesen bekattant!

Hess hátradőlt és karba tette a kezét.

– Ami ugyebár számomra elég kínos helyzet, nem igaz? De ne aggódj! Biztosíthatlak, hogy az igazságon nem eshet csorba. A bioszféra biztonsága mindennél fontosabb. Köszönöm, Aria!

Nagyon segítőkész voltál. Mit gondolsz, kibírsz most néhány órányi utazást? Édesanyád már nagyon szeretne találkozni veled.

– Úgy érti, hogy Blissben?

– Úgy. Egy transzportgép útra készen várakozik. Lumina ragaszkodott hozzá, hogy a valóságban láthasson, mert feltétlenül meg akar győződni arról, hogy a megfelelő kezelésben részesülsz. Ismered anyádat: tudod, milyen rámenős.

Aria bólintott, és kis híján elmosolyodott. El tudta képzelni, milyen lehetett az a beszélgetés az anyja és a konzul között.

Lumina olyan makacs volt, amilyen makacs csak egy tudós tud lenni. Csak akkor nyugodott meg, ha elérte a várt eredményt.

– Én jól vagyok. Kibírom az utat. – Pedig egyáltalán nem volt jól, de ha így gyorsabban juthat el Luminához, akkor majd úgy csinál, mintha semmi baja sem volna.

– Remek. – Hess konzul már fel is állt.

Két jól megtermett férfi lépett be a helyiségbe a Reverie-őrség kék egyenruhájában, két másik pedig az ajtó előtt várakozott.

Leplezetlen kíváncsisággal bámulták az arca azon részét, ahol az e-szemének kellett volna lennie.

Aria úgy gondolta, semmi értelme tovább rejtegetnie a fedetlen szemét. Felállt a székről, az ízületei és az izmai néhány pillanatig kínzó fájdalommal reagáltak a mozdulatra.

– Nagyon vigyázzanak rá! – intette az őröket Hess konzul. – Te pedig gyógyulj meg minél előbb, Aria!

– Igen, Hess konzul. Köszönöm!

– Nincs mit – mosolygott a férfi. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted, azok után, amin keresztülmentél.