ARIA

Aria gondolataiba merülve lépett ki a folyosóra, Rose szavai még mindig ott visszhangoztak a fejében. A sima, türkizkék falakat csodálatos faliszőnyegek borították, melyek valamilyen színes, ősrégi csatajelenetet ábrázoltak. A folyosó végén egy mélyedésben egy férfi és egy nő életnagyságú márványszobrát világították meg a reflektorok. Nehéz volt eldönteni, hogy épp szenvedélyesen ölelték-e egymást, vagy ádáz harcot vívtak. A folyosó másik végében aranyozott korláttal díszített lépcső vezetett a mélybe. Aria elmosolyodott. Itt Delphiben minden különböző helyekről és különböző időkből származott. Marron otthonában sétálni olyan volt, mint egyszerre jelen lenni egy tucat különböző Világban.

A lépcsőn Perry hangja kúszott fel hozzá. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és figyelte a férfi öblös hangját. Még a külsősök között is egyedi, ráérős volt a beszéde. Az otthonáról beszélt, a dagályok völgyéről. A fenyegető éterviharokról és a környéken portyázó egyéb törzsek lehetséges támadásairól.

Ahhoz képest, hogy csak nagyon ritkán szólalt meg, igazán meggyőzően tudott beszélni. Tömören, de annál pontosabban.

Néhány perc után Aria máris rosszallóan csóválta a fejét, hogy ilyen szégyentelenül kihallgatja.

A lépcsőn visszajutott a szófás terembe. Az egyiken Roar ült, vele szemben Perry terpeszkedett el. Marron Roar mellett foglalt helyet, gömbölyded lábait egymásra helyezte. Cindert nem látta, de ezen nem is lepődött meg. Perry elhallgatott és felállt, amikor észrevette. Aria megpróbált nem gondolni rá, hogy ez most mit jelent, hogy az ő jelenlétében nem folytatja a beszédet.

Akárcsak ő, Perry is új ruhát kapott. Egy homokszínű inget.

Bőrnadrágot, amely közelebb állt a feketéhez, mint a barnához, és amely nem volt úgy agyonfoltozva, mint az előző. A haját hátrafogta, csak úgy ragyogott a terem fényében. Az egészséges ujjaival zavartan dobolt a kötésén. És persze határozottan nem Aria irányába nézett.

Marron jött oda hozzá és a kezébe vette Aria kezét, de olyan odaadó kedvességgel, hogy Aria képtelen volt ellenkezni. A ruháját Aria csak szmoking-zsakettnek nevezte magában: valami nevetséges burgundi vörös bársonyanyag volt, fekete szaténnal szegve.

– Ah! – mondta Marron. Arca széles mosolyra húzódott. – Hát megkaptad a ruhákat. Nem is áll rosszul, ahogy elnézem. Már intézkedtem, hogy készítsenek neked további ruhadarabokat is, kedvesem. De egyelőre ez is kitűnő. Hogy vagy, drágám?

– Jól. Köszönöm ezeket is! Meg a rózsát is – tette hozzá, mert időközben rájött, hogy azt is bizonyára Marrontól kapta a ruhákkal együtt.

Marron kicsit előrehajolt, és megszorította a lány kezét.

– Csekély ajándék egy csodálatos szépségnek.

Aria zavartan felnevetett. Reverie-ben ő egyáltalán nem számított különlegesnek. Csak a hangja különböztette meg a többiektől. Furcsának találta, hogy olyasmiért dicsérik, amiről nem tehet. Másrészt nagyon is szívet melengető érzés volt.

– Esetleg ehetnénk valamit? – kérdezte Marron a többiektől. – Elég sok mindent kell megbeszélnünk, úgyhogy közben nyugodtan megtölthetjük a bendőnket. Bizonyára mindannyian farkaséhesek vagytok.

Követték házigazdájukat az étkezőbe, amely ugyanolyan fényűzően volt berendezve, mint minden Delphiben. A falakat bíborvörös és aranyszínű szövettapéta, illetve egy-egy mennyezetig érő olajfestmény borította. A kristálypoharakon és az ezüst étkészleten gyertyafény csillant, az egész termet betöltötte a ragyogás. A pompa az operaházra emlékeztette Ariát, ami szívfájdító érzés volt.

– Egy életen át kereskedtem, hogy ezeket a kincseket összehordjam – mondta Marron Aria mellett. – De tudod, idekint az élelem nagy kincs, így illik is megbecsülni.

Roar kihúzott egy széket Ariának, míg Perry a négyszögletű asztal távolabbi keskeny oldalát célozta meg. Még le sem ültek, máris megjelentek a felszolgálók, akik vizet és bort töltöttek a poharukba. Makulátlan öltözékben feszítettek, jól ápolt benyomást keltettek. Aria kezdte megérteni, hogy Marron mivel is foglalkozott tulajdonképpen: munkájukért cserébe biztonságot adott az embereknek. Szolgálói valahogy mégsem tűntek boldogtalannak. Eddig bárkit is látott Marron területén, mindenki egészséges és elégedett volt. És lojális, mint Rose.

Marron megemelte a poharát: puha, ékszerekkel díszített ujjai díszes pávatollakra emlékeztettek. Kezén ott ragyogott a kék köves gyűrű, amelyet Perry rakott el a tarisznyájába. Aria magában mosolygott. Talán jobb, ha nem feltételez semmit a rózsák és a gyűrűk vonatkozásában.

– A régi barátok visszatérésére és egy váratlan, de annál szívesebben látott új barát felbukkanására.

Amikor kihozták a levest, Ariának már az étel illata is meghozta az étvágyát. Amikor azonban a többiek elkezdtek enni, letette a kanalat. Olyan szédítő volt a különbség a külvilág között, ahol eddig az életükért futottak, és a csodálatos ünnepi lakoma között. Gyorsabban is megszokhatta volna a hirtelen váltást, hiszen egész életében mást sem csinált, mint virtuális Világok közt ugrabugrált. Most pedig, bármilyen furcsa is volt ez az egész, kiélvezte a pillanatot és mindent, amit maga előtt látott.

Ez a hely maga volt a biztonság. A meghitt melegség. És élelem is akadt bőven.

Ismét a kezébe vette a kanalat, örömmel méregette a súlyát.

Amikor belekóstolt az ételbe, a különböző ízek apró tűzijátékokként robbantak szét a nyelven. Oly régóta nem evett tartalmas ételt! A leves, valamilyen krémes gombakeverék, egyszerűen fenséges volt.

Perryre pillantott. Marronnal szemben ült, az asztal végén. Azt hitte, a férfi nem találja majd a helyét az asztalnál. Hiszen neki az erdő az otthona, ezt Aria pontosan tudta. De Perry szemmel láthatóan jól érezte magát. Megborotválkozott, az álla és az orra vonala így még élesebben rajzolódott ki. Zöld szeme is fényesebben ragyogott, ugyanolyan tisztán verte vissza a gyertyafényt, mint felettük a csillár.

Odaintette magához az egyik felszolgálót.

– Hol találtak ebben az évszakban kucsmagombát?

– Itt termesztjük – felelte a fiatalember.

– Nagyon finom.

Aria a levesére nézett. Perry tudta, hogy ez kucsmagomba. Ő is érezte a gombát, de Perry még a fajtáját is pontosan meg tudta állapítani. A szaglás és az ízlelés közel állnak egymáshoz. Ezt egyszer Lumina is említette. A Világokba ezeket az érzékeket építették be utoljára a látás, a hallás és az érintés után. A szaglást volt a legnehezebb virtuálisan visszaadni.

Megint Perryt figyelte: nézte, ahogy az ajka rázárul a kanálra.

Ha a szaglása kitűnő, vajon az ízlelése is ugyanolyan fejlett?

Valamiért elpirult ettől a gondolattól. Gyorsan ivott néhány kortyot, hogy a méretes kristálypohárral eltakarja az arcát.

– Marron máris elkezdett dolgozni az e-szemeden – mondta Perry.

E-szemnek nevezte.

Nem szerkezetnek.

Nem szemtapasznak.

– Abban a pillanatban nekiláttam, ahogy Perry a kezembe nyomta. Nagyrészt sértetlen, amennyire eddig meg tudtam állapítani. Most épp az energiaellátását állítjuk helyre, ami azért kényes, mert közben nem akarjuk, hogy odabentről be tudják mérni a pozícióját, de azért menni fog. Nemsokára azt is tudni fogom, hogy mennyi ideig tart még.

– Kell rajta lennie két fájlnak – mondta Aria. – Egy felvételnek és egy üzenetnek, amit az édesanyám küldött.

– Ha rajta vannak, akkor meg is találjuk őket.

Aria most érzett először reményt. Igazi reményt, hogy el tudja érni Luminát. Hogy Perry megtalálja Talont. A tekintetük találkozott. Perry elmosolyodott. Ő is ugyanezt érezte.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg – fordult most Marron felé.

– Attól tartok, annyira azért nem rózsás a helyzet. Az áramellátás csak a könnyebbik fele a dolognak. Rákapcsolódni a Világokra, hogy édesanyáddal kapcsolatba léphess, az már jóval zűrösebb lesz. – Marron szánakozó pillantást vetett rá. – Tudod, én már korábban is próbáltam megkerülni a Világok tűzfalait. De még sohasem sikerült. Igaz, egyszer sem volt e-szemem, és nem volt mellettem belsős sem, aki segíthetett volna.

Ezen már Aria is rágódott egy keveset. Hess biztosan kitiltotta a Világokból. Abban viszont nagyon bízott, hogy az Énekesmadár fájl segíthet kapcsolatba lépni Luminával.

A levessel végeztek, a következő fogás sült marhahús volt erős borszósszal. Marron közben kérdezett néhány dolgot a bioszféráról. Aria elmondta, hogy odabent az élelmiszerek előállításától a levegő és a víz újrahasznosításáig szinte minden automatizált.

– Az emberek ott nem dolgoznak? – kérdezte Roar.

– Csak nagyon kevesen végeznek igazi munkát. – Aria Perryre pillantott, várta, hogy kiüljön az undor az arcára, de ő teljesen belemerült a kulináris élvezetekbe. Ez a csodás étel bizonyára ritkaságszámba ment az ő életében: nem csupán olyasmi volt, amit az útjuk során nélkülözni kényszerült.

Mesélt nekik a virtuális gazdaságról, ahol az emberek virtuális vagyont gyűjthetnek, de persze létezik feketepiac és vannak hackerek is.

– Mindez persze mit sem változtat azon, hogy mi történik a valóságban. A konzuloktól eltekintve mindenkinek ugyanolyan színvonalú szállás, ruházat és ellátás jár.

Roar kissé az asztal fölé hajolt és csábítóan rákacsintott, közben fekete haja az arcába hullott.

– Amikor azt mondod, hogy minden a Világokban zajlik akkor úgy érted, hogy tényleg minden?

Aria zavartan felnevetett.

– Igen. Főleg az, amire gondolsz. A Világokban ugyanis nincs semmilyen kockázat.

Roar mosolya egyre szélesebbre húzódott.

– Tehát csak elképzeled, és már meg is történik? És tényleg olyan, mintha igazi lenne?

– Miért is beszélgetünk erről?

– Nekem is kell egy ilyen e-szem! – mondta Roar.

– Az képtelenség, hogy ugyanolyan legyen – fintorgott Perry.

Marron megköszörülte a torkát. Kissé belevörösödött a témába. Aria tudta jól, hogy ő is. Azt persze nem tudhatta, hogy tényleg ugyanolyan-e a valóságban és a Világokban, de ezt nem akarta az orrukra kötni.

– Mi lett a varjakkal? – próbálta gyorsan másra terelni a szót.

Valószínűleg mostanra már szétszéledtek.

Várakozón pillantott a többiekre. De senki nem válaszolt.

Végül Marron gondosan megtörölte a száját a szalvétájával, majd így szólt:

– Még mindig ott gyülekeznek a fennsíkon, amennyire meg tudjuk állapítani. Tudod, Aria, egy törzsfőnök lemészárlása errefelé elég súlyos bűn. Addig fognak maradni, amíg csak bírnak.

– Egy törzsfőnököt mészároltunk le? – kérdezte, és alig tudta elhinni, hogy ezt a szót mondta ki.

– Csak ezzel magyarázható – pillantott fel Perry –, hogy ilyen nagy számban gyűltek össze. Amúgy pedig én tettem, nem te, Aria.

Azért, amit Aria tett. Mert otthagyta azt a rohadt barlangot, és elment bogyót szedni.

– És akkor most várnak?

Perry hátradőlt a székén, az álla megfeszült.

– Igen.

– De megnyugtatlak, itt biztonságban vagyunk – mondta Marron. – A fal legalacsonyabb pontja is tizenhat méter magas, és íjászok állnak őrt éjjel-nappal. A varjak a közelünkbe sem mernek jönni. Az idő pedig hamarosan hidegre fordul. Ahogy beáll a fagy, és felerősödnek az éterviharok, szépen elmennek menedéket keresni.

Reméljük, még azelőtt, hogy valami meggondolatlanságot művelnének.

– De hát hányan vannak? – erősködött Aria.

– Úgy negyvenen – mondta Perry.

– Negyvenen? – Ez hihetetlen. Negyven kannibál üldözi Perryt?

Napokon át mást sem akart, csak elérni az anyját Blissben. Úgy képzelte, hogy Lumina majd küld érte egy légpárnást. A Sorenről készített felvétellel tisztázhatná a nevét, Blissben új életet kezdhetne. De mi lesz Perryvel? Elhagyhatja ezek után egyáltalán Marron erődjét? És ha egyszer el is megy innen, utána egész életében a varjak elől fog menekülni?

Marron a borospoharát fürkészte és bánatosan csóválta a fejét.

– Ezekben a nehéz időkben a varjaknak jó soruk van.

– Pár hónapja – bólintott Roar – kiirtották a feketeuszonyokat.

Az egy törzs, innen valamivel nyugatra. Mint mindenki, ők is végigcsináltak néhány sovány esztendőt. Aztán az éterviharok telibe kapták a falujukat.

– Jártunk ott mi is – nézett Perry Ariára. – Tudod, ahol az a beszakadt tetejű ház volt.

Aria hirtelen gombócot érzett a torkában, és nagyot nyelt, miközben megpróbálta elképzelni a vihar bődületes erejét, amely porig rombolta a falut. Perry ott találta neki a csizmát és a kabátot. Napokig a feketeuszonyok ruháját viselte.

– Szörnyű sorscsapást kellett elszenvedniük – mondta Perry.

– Az biztos – bólintott Roar. – A törzs fele odaveszett a viharban egyetlen nap alatt. Lodan, a törzsfőnök üzent Vale-nek, és felajánlotta a törzs maradékának szolgálatait a dagályoknak.

Ez a legnagyobb szégyen egy törzsfőnök számára, Aria. – Egy pillanatra elhallgatott, sötét szemével Perryre pillantott. – Vale elutasította az ajánlatot. Azt mondta, nem tud több éhes szájat etetni.

Perry teljesen ledöbbent.

– Vale erről nekem egy szót sem szólt.

– Nem véletlenül, Perry. Vagy talán te támogattad volna a döntését?

– Nem.

– Aztán úgy hallottam – folytatta Roar –, hogy Lodan a szarvak felé vette az irányt.

– Sable-hoz? – kérdezte Marron.

Roar megint bólintott.

– Tudod, állítólag van egy hely – fordult Ariához –, ahol nincsenek éterviharok. Úgy hívják, hogy Kék Csend. Egyesek szerint nem is létezik igazán, az egész csak álom. Álom, melyben tiszta kék az ég. De időnként felröppennek a hírek vele kapcsolatban, és az emberek elhiszik, hogy létezik. – Roar megint Perryre nézett. – Mostanában sokkal többet beszélnek erről odakint, mint eddig. Állítólag Sable megtalálta. És Lodan hitt benne.

Perry előredőlt. Mintha bármelyik pillanatban kész volna felugrani a székéről.

– Meg kell tudnunk, hogy tényleg igaz-e.

Roar keze a késére csúszott.

– Ha egyszer elmegyek Sable-hoz, akkor nem a Kék Csendről akarok beszélgetni vele.

– Ha te egyszer elmész Sable-hoz, akkor azért mész, hogy leszállítsd neki a nővéremet, ahogyan már meg kellett volna tenned. – Perry hangja hűvösen csengett.

Aria is ránézett.

– És mi lett az uszonyokkal? – kérdezte Marron. Olyan nyugalommal vagdosta tökéletes négyzet alakúra a húst a tányérján, mintha mit sem érzékelne az egyre erősödő feszültségből.

Roar emberes adag borral öblítette le a torkát, mielőtt válaszolt:

– Az uszonyok már teljesen legyengültek, amikor rájuk tört a betegség a nyílt terepen. Aztán jöttek a varjak és elvitték magukkal a legerősebb gyerekeket. A többieket pedig.. szóval azt tették velük, amit tenni szoktak.

Aria lenézett a tányérjára. A szósz most valahogy túl vörösnek látszott.

– Ez rettenetes – tolta el a tányért maga elől Marron. – Kész rémálom. – Majd Ariára mosolygott. – Ne aggódj, nemsokára magad mögött hagyod ezt a sok borzalmat, kedvesem. Perry mesélte, hogy édesanyád tudós. Milyen területen végez kutatásokat?

– A genetikában. Én nem sokat tudok az egészről. Csak annyit, hogy egy olyan bizottságnak dolgozik, amely az összes bioszférát ellenőrzi, meg a Világokat is. Az úgynevezett Központi Kormányzó Testület. Mindenféle fontos kutatást végeznek.

Amelyekről persze nem beszélhet.

Aria hirtelen elszégyellte magát, olyan szörnyen hangzott az egész. Mintha a saját anyja sem bízhatna meg benne.

– Él-hal a munkájáért. Pár hónapja egy másik bioszférába ment dolgozni – tette hozzá, mert úgy érezte, muszáj még mondania valamit.

– Édesanyád tehát nem Reverie-ben van? – kérdezte Marron.

– Nem. Most Blissben végez kutatásokat.

Marron olyan gyorsan tette le borospoharát az asztalra, hogy a bor kilöttyent a kristálypohár peremén. Kisebb folt jelent meg a krémszínű abroszon.

– Mi a baj? – kérdezte Aria.

Marron gyűrűi piros és kék fényben csillogtak, ahogy megragadta a szék karfáját.

– A múlt héten kereskedők jártak erre, és meséltek néhány dolgot. De ez csak szóbeszéd, Aria. Hallottad, Roar az imént is mesélt erről a Kék Csendről. Az emberek mindenfélét beszélnek.

A szoba forogni kezdett körülötte.

– Mit beszélnek?

– Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod. De Blissre lecsapott egy étervihar. Azt mondják, teljesen lerombolta.