PEREGRINE

Aria miatt még enni is elfelejtett. Ez is azt bizonyította, hogy nagy bajban volt. Az a kevés készletük elfogyott, amit Marrontól hoztak el az útra. Ma már vadásznia kell. Reggel készített néhány gyors nyílvesszőt azokból a fiatal hajtásokból, amelyeket útközben gyűjtött össze. Úgy tervezte, hogy majd menet közben be fog cserkészni valamilyen vadat. Ez persze lelassítja őket, de a gyomra követelőzését már nem hagyhatta figyelmen kívül.

Lefelé haladtak, a dombok lábához, amikor megérezte egy borzvár szagát a folyó menti széles tisztáson. Az állat szaga a föld alatti járatokból áramlott a szabadba. Vacsorára jó lesz, döntötte el Perry.

Megtalálta a bejáratot és egy másik lyukat valamivel hátrébb.

Tüzet rakott az egyiknél, és Ariát odaállította mellé egy leveles faággal.

– Legyezd a füstöt a lyukba. Akkor felém fog kijönni. Az állatok soha nem futnak a tűz irányába.

A borz, amint kidugta a fejét a lyukból, észrevette Perryt.

Nyomban megfordult, és azt tette, amit Perry szerint soha nem tett. Perry megindult Aria felé.

– Gyorsan, a késed! Feléd megy!

A lány előkapta a kését, és máris készen állt a lyuknál, mire Perry odaért. A borz azonban nem jött. Aria felegyenesedett és szép lassan elindult. Néhány lépés után megállt, irányt váltott, és mindvégig meredten bámulta a nedves ártéri talajt. Perry sejtette, mi történik. Már azóta gyanakodott, amikor a farkasokkal találkoztak. Végül a lány megállt és a szemébe nézett.

– Itt van alattam – mosolygott meglepetten.

Perry levette az íjat a válláról.

– Ne! Majd én elkapom. De a te késeddel.

Perry odaadta neki a kést és hátralépett, pislogni sem mert.

A lány várt néhány pillanatot, a hosszú kést két kézzel szorította. Aztán a feje fölé emelte és mélyen beleszúrta a sáros talajba.

Perry halk vinnyogást hallott a föld alól. Aria viszont, ebben most már egészen biztos volt, kristálytisztán hallotta.

Később egy fatuskó mellett telepedtek le ugyanezen a tisztáson.

Aria hátradőlt, fejét Perry mellkasán pihentette. Vékony füstcsík kanyargott a fák koronája felé. Még néhány óra vissza volt a napból. De most, hogy tele volt a gyomra, és Aria boldog lelkületének illata simogatta az orrát, Perry is letette a fejét a fűbe. Figyelte az éter táncát a szemhéja mögött, míg Aria részletesen beszámolt róla, hogy milyen hangokat hall.

– Nem hangosabbak.. nem is tudom, hogy magyarázzam el.

Inkább teltebbek. Azok a hangok, amelyek korábban egyszerűnek tűntek, most összetettebbek. Itt van például a folyó. A vízből is száz és száz apró hangfoszlány bújik elő. Vagy a szél, Perry.

Folyamatosan fúj, mozog a fák között, a törzsek felnyögnek, a levelek susognak. És pontosan meg tudom állapítani, honnan fúj.

Olyan, mintha a szememmel látnám, annyira tisztán hallom.

Perry hiába próbálta hallani mindazt, amit a lány hallott.

Furcsa módon irigységgel töltötte el ez az újonnan felfedezett képesség.

– Gondolod, hogy azért történt velem mindez, mert itt vagyok kint, az éter alatt? Lehet, hogy most ébred fel bennem a külsős részem?

Perry hallotta ugyan a kérdést, de olyan mélységes nyugalom áradt szét a testében, hogy szép lassan elnyomta az álom. Aria megcsípte a karját. Összerezzent.

– Bocs. Az én külsős részem meg épp most aludt el.

Aria hosszan nézett rá, a szemében az értelem fénye csillant.

– Szerinted mi rokonok vagyunk Roarral?

– Lehet, hogy néhány generációra visszavezetve igen. Nem vagytok közeli rokonok. Ahhoz túlzottan különböző az illatotok.

Miért?

– Kedvelem Roart. Arra gondoltam.. tudod, hogy ha esetleg nem találja meg Livet.. mármint, szóval, hogy mindketten hallók vagyunk. De nem, inkább felejtsük el! Roar úgysem fog soha kigyógyulni Livből.

Perry felült.

– Mi van?

Aria nagyot nevetett.

– Na, látom, ez felébresztett. Tényleg azt hitted, hogy komolyan beszélek?

– Igen. Nem. Aria, azért ebben van valami igazság. Roar valóban sokkal jobban illene hozzád. – Perry nagyot sóhajtott és beletúrt a hajába. A lányra pillantott. És volt még egy másik ok is, amit szintén illene elmondania, ha már ilyen jól belejött az őszinteségbe. – Liv szerint. . Szóval Liv azt mondja, hogy kész gyönyör ránézni is. – Próbálta úgy formálni a szavakat, hogy ne tűnjön irigységnek, bár nem hitte, hogy sikerült. Aria most már ezer és ezer hangot hall, biztosan észreveszi.

A lány elmosolyodott. Kezébe vette Perry heges kezét és a hüvelykujjával végigsimított az ujjpercein.

– Roar tényleg nagyon jóképű. Reverie-ben a legtöbb férfi pont úgy néz ki, mint ő. Vagy legalábbis nagyon hasonlít hozzá.

Perry magában szitkozódott. Kellett neki szóba hozni ezt!

– Te meg mit csinálsz? Itt fogod a kezét egy ferde orrú barbárnak, aki összevissza égette magát, és ki tudja, hány sebesülés csúfítja a testét. . mennyit is számoltál?

– Soha nem láttam senkit, aki olyan gyönyörű, mint te.

Perry lenézett a kezükre. Hogy csinálja ezt? Hogy képes elérni, hogy egyszerre érzi magát gyengének és erősnek? Izgatottnak és rémültnek? Képtelen volt visszaadni mindazt, amit a lánytól kapott. Nem bánt ügyesen a szavakkal, mint Aria. Csak annyit tehetett, hogy megfogta a kezét, megcsókolta, odahúzta a szívéhez, és azt kívánta, bárcsak érezné Aria is a lelkéből áradó illatokat! Bárcsak ilyen egyszerű lenne közöttük minden! De legalább most már kezdi kapiskálni. Most, hogy megismerte a különleges érzékelésben rejlő hatalmas erőt.

Perry megint a karjába vonta, Aria pedig visszaejtette fejét a mellkasára.

– Egy dolgot azért elmondhatok az apádról – mondta, mert tudta jól, hogy ezen töri a fejét. – Amilyen hihetetlen jó a füled, elég valószínű, hogy a hallók valamelyik erős vérvonalából származol.

– Köszönöm – szorította meg a kezét a lány.

– Komolyan mondom. Ez azért nem kis mutatvány volt, hogy ilyen vastag földréteg alatt is meghallottad a neszeket.

Perry csókot nyomott a lány feje búbjára, amint elhallgattak.

Tudta jól, hogy a lány fülel. Egy új világ hangjait issza magába. De ez a derű őt már nem repítette az egekbe.

Napok óta volt valami rossz, valami nyugtalanító érzés a gyomrában. Olyasmi, amit az ember abban a pillanatban érez, hogy megvágták, de még nem jön a fájdalom. És Perry pontosan tudta, mikor fog jönni. Három nap múlva, amikor elérik Blisst. És Aria visszamegy az édesanyjához. Arról elképzelése sem volt, hogy akkor mihez kezd, ha mégsem találják meg Luminát. Vigye el a lányt a dagályokhoz? Vagy hagyja magára? Egyik sem járható út. Szorosan magához húzta. Mélyen magába szívta az illatát, és hagyta, hogy szétolvadjon benne. Az a lényeg, hogy most itt van.

– Perry, mondj valamit! Szeretném újra hallani a hangodat.

Nem tudta, mit mondjon, de csalódást sem akart okozni.

Megköszörülte a torkát.

– Van egy visszatérő álmom, amióta először szeretkeztünk fent a fák ágai közt. Egy füves síkságon vagyok. Felettem tiszta kék ég. Éternek semmi nyoma. A lágy szellőben hullámzik a fű, mindenütt rovarok ugrálnak. Én csak megyek, az íjam a hátamon lóg, szinte fésüli mögöttem a magas füvet. És nincs semmi, ami miatt aggódnom kellene. Nagyon szép álom.

Aria megszorította.

– Olyan a hangod, mint az éjféli tűz. Melegség árad belőle, és csupa arany. Elhallgatnálak így az idők végezetéig.

– Én nem bírnám olyan sokáig hallgatni magamat.

Aria felnevetett. Perry a füléhez szorította az ajkát.

– Olyan az illatod, mint az ibolyának kora tavasszal – suttogta.

Aztán ő is nevetett saját magán, mert bár amit mondott, igaz volt, mégis úgy hangzott, mintha tökéletesen megbolondult volna. 

– Vale jó törzsfőnök volt?

Ariát felbuzdította az új érzékével kapcsolatos tudásvágy, így képtelen volt aludni, ezért inkább folytatták az útjukat az éjszakában.

– Nagyon jó volt, igen. Vale nyugodt. Átgondolja a dolgokat. Türelmes az emberekkel. Szerintem.. szóval, ha nem ilyen időket élnénk, akkor ő volna a legmegfelelőbb ember a feladatra.

Talán ez a gondolat tartotta vissza attól, hogy párbajra hívja ki, és kevésbé az, hogy fájdalmat okozhat vele Talonnak, gondolta Perry. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy a bátyját elfogták.

– De hát nem is akart Talon után menni – idézte fel magában a jelenetet, amikor utoljára látták egymást. – Vale azt mondta, hogy ezzel kockára tenné a törzs biztonságát. Ezért hagytam ott őket.

– Mit gondolsz, miért gondolta meg magát?

– Nem tudom.

Vale-nek soha semmi nem volt fontosabb, mint a törzs boldogulása, de Talon mégiscsak a fia.

– Most hogy együtt vannak, még mindig meg akarod próbálni kihozni őket?

Perry a lányra pillantott.

– Csak mert Talon ott jó kezekben van. Te magad is láttad.

Odabent van esélye az életre.

– Nem adom fel.

Aria keze Perryéhez csúszott.

– Még akkor sem, ha neki így a jobb?

– Azt akarod mondani, hogy engedjem el? Hogy tehetnék ilyet?

– Nem tudom. Én is ezen töröm a fejem.

Perry hátrahőkölt.

– Aria... – Meg akarta mondani neki, hogy összeolvadt vele.

Hogy miatta most már semmi nem úgy lesz, ahogy korábban volt.

De ugyan mit számítana? Már csak három napjuk van. Tudta jól, hogy a lánynak haza kell mennie. Pontosan tudta, hogy milyen nagy szüksége van az édesanyjára.

Aria megfogta a másik kezét is.

– Igen, Peregrine? – Egy pillanattal később elmosolyodott.

Perry azon kapta magát, hogy ő is mosolyog.

– Nem értem, hogy tudsz ilyen vidám lenni éppen most.

– Csak elméláztam. Hamarosan te leszel Peregrine, a dagályok törzsfőnöke. – Amíg beszélt, a kezével széles köröket írt le a levegőben. – Egyszerűen tetszik a hangzása.

Perry felnevetett.

– Így beszél egy igazi halló.