PEREGRINE

Perry előreengedte Wylant. A tenger felé haladt a fiúval.

Lassan lépkedett, nem akarta sürgetni Talont. Ahogy átmentek az utolsó homokdűnén, megjelent előttük az öböl. A víz ugyanolyan tiszta és kék volt, mint előző este, amikor megmártózott benne. Állítólag a víz az Egység előtt mindig ilyen tiszta volt, soha nem habzott a felszíne és nem bűzlött döglött halaktól. Akkoriban sok minden másképp volt még.

Amint elérték a partot, Wylan felvette a hallósapkáját és bélelt hajtókáját ráhúzta a fülére. A szél és a hullámok nyilván túl zajosak voltak neki. Perry éppen ezt remélte.

Perry letette a tegezt a homokba, és megfogta az íját. A felhős éterégen néhány tengeri madár körözött felettük. Amilyen soványak voltak, nem számítottak éppenséggel bőséges fogásnak, arra viszont kitűnően megfeleltek, hogy Talon gyakoroljon egy kicsit. A vadászatban az időzítés a fontos. De a széljárásra is figyelni kell. Előre kell látni az állat mozgását.

Talon egész ügyesen lőtt, de Perry látta, hogy gyorsan elfárad.

Az íj túl feszes volt neki, arra pedig nem gondolt, hogy Talon íját is magukkal vigyék. Kis idő után átvette az unokaöccsétől a fegyvert és ő is lőtt néhányat. Egyszer sem tévesztett célt. Ha felforrt a vére, akkor látott a legélesebben. Wylan hamar ráunt, hogy őket bámulja, úgyhogy inkább odébb sétált.

– Na, szeretnéd látni, mit hoztam neked? – mondta Perry a lehető leghalkabban.

– Igen! Mit? – ráncolta a homlokát Talon.

Már el is felejtette, hogy valami meglepetés vár rá. Ettől Perrynek kicsit összeszorult a torka. Sejtette, hogy mi bántja Talont. Mert őt ugyanúgy bántotta.

– De nem mondhatod el senkinek, oké? – kotort bele Perry a tarisznyájába. Aztán előhúzta az almát, de a szemtapaszt bent hagyta a műanyag tokban.

Talon egy pillanatig csodálkozva nézte: – Találkoztál kereskedőkkel?

Perry alig láthatóan ingatta a fejét.

– Majd később elmesélem. – Lehet, hogy Wylan felhúzta a sapkáját, de ő volt az egyik legjobb halló, akit Perry ismert. – Most inkább láss hozzá, Kvík!

Talon mosolyogva ette meg az alma felét, a gyümölcs húsából kisebb darabok a foga közé szorultak. A többit Perrynek adta, aki az egészet csutkástul két harapással eltüntette. Amikor látta, hogy az unokaöccsének vacog a foga, levette az ingét és a fiú vállára terítette. Aztán leült, hátul a kezével megtámasztotta magát, és még kiélvezte a gyümölcs édes utóízét. Talon a fejét Perry karján nyugtatta, és egy bottal rajzolgatni kezdett a homokba.

Perry lehunyta a szemét, és azon tűnődött, vajon most érzi-e ezt utoljára. Hogy pontosan ott van, ahol lennie kell. Hogy ha csak néhány másodpercre is, de minden a helyén van. Pillanatok múlva azt érezte, hogy a kényes egyensúly fölborul. Megérezte az orra hátsó részében a bizsergést.

A felhők között látta, ahogy az éter dühöngve megindul, és tajtékzik, akár a tenger hullámai. Az egész part kékbe öltözött az égi fények alatt. Perry mélyen beszívta tüdejébe a hűvös tengeri levegőt, a nyelvén érezte a só ízét. Eljött hát a búcsú pillanata: többé nem megy vissza a faluba. Mert ha megint úgy adódik, biztosan nem fogja türtőztetni magát, és párbajra hívja Vale-t.

Lenézett az unokaöccsére.

– Figyelj csak. . Talon. .

– Elmégy, ugye?

– Muszáj.

– Nem. Nem muszáj. Nem kell örökre itt maradnod! Csak amíg meg nem halok.

Perry felpattant.

– Talon! Ne beszélj már ilyeneket!

Talon is feltápászkodott. A szeme hirtelen megtelt könnyel, és patakokban folyt végig az arcán.

– Nem mehetsz el! – kiáltotta. – Nem hagyhatsz itt engem!

Talon sötét haját zöld szemébe fújta a szél. Állkapcsa remegett a dühtől. Perry látómezejének széle bevörösödött. Még soha nem látta az unokaöccsét ilyennek. Nem engedhette, hogy teljesen hatalmába kerítse a fékezhetetlen harag.

– Ha tovább maradok, akkor vagy az apád fog meghalni, vagy én. Ezt te is tudod.

– Apa azt ígérte, hogy nem fog harcolni ellened.

– Ezt ígérte? – dermedt meg Perry.

Talon letörölte arcáról a könnyeket és határozottan bólintott.

– Ígérd meg te is! Csak ígérd meg, és minden rendben lesz.

Perry beletúrt a hajába és a szél felé fordult, nehogy átragadjon rá a fiú haragja, és tiszta fejjel végig tudja gondolni a dolgot. Vale tényleg ezt ígérte volna? Ez végül is megmagyarázta, hogy miért nem lépett már előbb, Talon jelenlétében. Perry tudta jól, hogy ő nem tehet ilyen ígéretet. Ahhoz túl mélyen gyökerezett lelkében a vágy, hogy ő legyen a törzsfőnök. És most gyűlölte Vale-t, amiért ilyen fegyelmezett. Amiért jobb Talonhoz, mint ő.

– Talon, ezt nem tehetem. El kell mennem!

– Akkor gyűlöllek! – kiáltotta Talon.

Perry lassan kifújta a levegőt. Bár így lenne! Megkönnyítené az elválást.

– Peregrine! – Wylan hangja élesen hasított a hullámok morajába. Teljes erőből rohant feléjük a homokos parton. Egyik kezében a sapkája, másikban a kése. – Belsősök, Perry! Belsősök!

Perry azonnal felkapta a tegezt és az íjat, és megragadta Talon kezét. Wylanból a puszta rettegés szaga áradt, az illat ridegen mart Perry orrlyukába.

– Légpárnások! – lihegte Wylan. – Egyenesen felénk tartanak!

Perry felrohant a dűnére, és a láthatárt kémlelte. A legtávolabbi dombon valami megcsillant. Mögötte homokfelhő

emelkedett a magasba. A következő pillanatban már látszott is a légpárnás.

– Mi a baj, Perry bácsi?

Perry gyorsan visszament, és Talont közelebb tolta Wylanhoz.

– A régi halászösvényen vágjatok át! Vidd haza a fiút! De végig maradj mellette, mint az árnyék! Rajta, Wylan! Indulás!

Talon kirántotta magát Wylan kezéből.

– Nem! Veled maradok!

– Talon, tedd, amit mondok!

Wylan megfogta a karját, de Talon megmakacsolta magát, és mélyen a homokba fúrta a lábát.

– Wylan! Vedd a hátadra! – üvöltötte Perry.

A fiú plusz súlyával a hátán, Wylan lába mélyen a homokba süppedt, így elég lassan tudott haladni. Perry a légpárnások felé futott, és néhány száz lépéssel előttük megállt. Ilyen közelről még soha nem látott légpárnást. Kék felületük úgy ragyogott, mint a tengeri kagyló héja.

Talon torkából rettentő üvöltés szakadt fel. Perry erőt vett magán, és nem fordult meg, hogy odarohanjon hozzá. Ahogy a légpárnások közelebb értek, az elektromossággal teli levegő szinte égette a karját és az orrát. Megzavarták az étert, és kihívták a haragját. Perrynek hirtelen támadt egy ötlete, miként tudná ezt a maga javára fordítani. És csak remélni tudta, hogy közben azért életben is marad.

A tarisznyájából előhúzott egy rézdrótot, amit a csapdákhoz használt, és gyorsan rákötötte egy nyílvessző végére. Ahogy az ujja az acél nyílhegy közelébe tévedt, az elektromos ütés egészen a karjáig szaladt fel. Perry ráhelyezte az íjra a nyílvesszőt. Csak ez az egy drót volt nála. Egyetlen lövés. A magasba célzott, hogy a nyílvessző elérjen a járműig. Lelki szemei előtt már látta is az ívet, amelyet le kell írnia. Bekalkulálta a szél erejét is, és lőtt.

Ezután mindent olyan tisztán látott, mintha az egész lassított felvételen játszódott volna le a szeme előtt. A nyílvessző pontosan úgy repült, ahogyan ő akarta. Az ív legmagasabb pontján, ahol vízszintesbe fordult, az égből lenyúlt egy éterspirál, és eltalálta. Perry összerezzent és eltakarta a szemét, míg a nyílvessző már indult is lefelé, a dróton húzva magával az étert. A lövedékben most már ott volt az ég teljes ereje, és pokoli, velőtrázó recsegéssel száguldott a járművek felé.

A lövés az első légpárnást találta el: a nyílhegy egyetlen néma pillanat alatt belefúródott a fémburkolatba. Majd az éter kék erezete átölelte és összeroppantotta a sárkányszárnyút. Szinte kiszívta belőle az életet. Perry behúzta a nyakát is, amikor az éter egyetlen vakító sugárrá állt össze, és megindult az ég felé, ahol beleolvadt a dühöngve világító áramlatok egyikébe.

A szerencsétlenül járt légpárnás kődarabként pattogott a dűnéken. Perry lába alatt többször is megremegett a talaj, mire végre mélyen a homokba fúródva megállt. Forró szél száguldott el Perry mellett, amely olvadt fém, üveg és műanyag szagát hozta magával. Nyomokban érződött benne a megperzselt emberi hús illata is.

A másik légpárnás azonnal lassított és leszállt a homokra. Az ajtó úgy pattant fel, mintha repedés jelent volna meg a makulátlan burkolaton. Belsősök ugrottak elő. Perry hat férfit számlált.

Ketten azonnal letérdeltek. Olyan fegyver volt a kezükben, amilyet Perry még soha nem látott. Az elsőt azonnal kilőtte.

Aztán máris ráhelyezte a másik nyílvesszőt az íjra, és ismét lőtt.

Ugyanabban a pillanatban találta el a belsőst, amikor az őt. Olyan érzés volt, mintha erősen mellbe vágták volna, közvetlenül a bal válla alatt. Perry egy harmadik belsőst is átlyukasztott, de amikor a maradék három megindult felé, kicsit megingott, a lába és a karja teljesen elzsibbadt. Előrebukott, de már nem tudta tompítani az esést. Az arca a homokba fúródott. Megpróbált felkelni, de mozdulni sem bírt.

– Megvan! – Valaki a hajánál fogva felhúzta a fejét. A homok belement az orrába, és a szemére is ráragadt. Megpróbált pislogni, de a szeme épp csak megrándult.

A belsős közelebb hajolt hozzá a sisakos arcával.

– Most már jó fiú leszel, ugye? – A hangja fémesen csengett, mintha nagyon távolról jött volna. – Csak nem gondoltad, hogy elfelejtjük viszonozni a szíves látogatást, Barbár! – Hagyta, hogy ismét a homokba hulljon Perry feje.

Kapott egy rúgást a bordái közé, de nem érzett fájdalmat, csupán azt, hogy a lendület odébb taszította. Ezután valami nyomást érzett a lapockái között.

– Na, mi ez?

– Valami sólyomszerűség?

– Inkább pulykakakas, ha engem kérdezel.

Nevetés.

– Na, húzzunk bele! – A hátára fordították.

Az egyik belsős átlátszó kardot nyomott a torkához. Fekete kesztyűt viselt, anyaga vékonyabbnak látszott, mint a ruhája többi része.

– Ezt én elintézem, ti hozzátok a többieket!

– Ne! – nyögte Perry. Most már érezte az ujjait. Úgy bizseregtek, mint amikor télen átfagynak, majd felengednek a melegben. A bordáiban is kezdte érezni a hasogató fájdalmat.

– Hol az e-szem, Pulykakakas?

– A szemtapasz? Odaadom. A többiekre nincs szükségetek.

A belsős elhúzta a kardot a torkától. Perry megpróbálta felhúzni a karját, de az izmai nem engedelmeskedtek.

– Na, gyerünk, Barbár! Mire vársz?

– Nem búrok megmozdulni.

A belsős felnevetett.

– Az a te bajod, Pulykakakas.

A gyűlölet erőt adott Perrynek, hogy visszaszerezze az irányítást a végtagjai felett. Talpra küzdötte magát, és remegő

térddel, imbolyogva a part felé fordult. Két belsős Talon és Wylan után szaladt. Az egyik elkapta Talont, a másik valami rövid bottal fejbe vágta Wylant, aki rögtön el is terült a földön.

– Perry bácsi! – üvöltött Talon.

– Mozgás, Barbár! – kiabált rá a fekete kesztyűs belsős. – Hozd az e-szemet!

Perry odatántorgott, ahol a tarisznyáját hagyta, de közben kétszer is térdre rogyott. Most már érezte ugyan a tagjait, de ugyanúgy érezte a borzalmas fájdalmat is a bordái között, amelytől szinte gondolkodni sem bírt. Odafordult az átlátszó kardos belsőshöz és a magasba emelte a szemtapaszt.

– Engedd el a fiút! Itt van.

A másik két belsős közrefogta Talont, aki még mindig vadul küzdött.

– Maradj már nyugton! – üvöltött rá Perry.

Talonnak azonban sikerült kiszabadítania az egyik kezét, és tiszta erőből ágyékba bokszolta az egyik belsőst. A férfi kétrét görnyedt, de a másik rögtön reagált, és hasba rúgta a fiút. Talon tántorogva zuhant a homokba. Lassan feltápászkodott, de már ott volt a kés a kezében. Perry régi kése. A belsős számított erre, és visszakézből hatalmas nyaklevest kevert le a fiúnak, aki a késével együtt csak úgy repült a levegőben. Perry homályosan látta, ahogy az unokaöccse elterül és nem mozdul többé. Mögötte hullámok nyaldosták a partot.

Hirtelen egy széllökés felé sodorta Talon hangulatát. Ez volt a legkeményebb ütés, amit valaha el kellett szenvednie. A félelemtől reszketve és az akaratának engedelmeskedni képtelen lábakkal nem küzdhetett meg a Vakondokkal.

– Jól van, elég! Itt van, tessék! – dobta oda a belsősnek a szemtapaszt.

A férfi kesztyűs kezével ügyesen elkapta az átlátszó holmit és betette a mellényzsebébe.

– Most már késő! – vigyorogta. Majd a karddal a kezében megindult Perry felé. A parton közben az egyik belsős felkapta Talont, és már hozta is felfelé. A légpárnás felé. Perry nem akart hinni a szemének. Ezek elviszik Talont.

– Ne! – üvöltötte. – Hiszen odaadtam! Megöllek benneteket, szemét Vakondok!

A fekete kesztyűs még mindig közeledett. Perrynek nem volt fegyvere, és még mindig pánik és harag közt vergődött Talon iménti hangulatától. Hátrálni kezdett. A tenger felé. A belsős követte, de az otromba ruhájában igen nehezen tudott mozogni, főleg amikor térdmagasságban elkapta egy-egy hullám. Egy nagyobb hullám még a sisakját is lefröcskölte. A Vakondok nem ismerik a vizet, jutott eszébe Perrynek ebben a pillanatban, és amikor a következő hullám jött, már készen állt. Előreugrott, elkapta a belsőst és könnyedén ledöntötte a lábáról. A sós víz felment az orrába, ettől hirtelen kitisztult a feje. Végre magához tért.

Ahogy a vízben küzdöttek egymással, Perry kicsavarta a belsős kezéből az átlátszó kardot. A hullám visszahúzódott, ők pedig egymást szorítva ott maradtak a térdig érő vízben. A belsős megpróbálta ellökni magától Perryt, de ő lehajolt és mélyen belevájta fogát a férfi kesztyűs kezébe. A szaglók jellegzetesen hegyes szemfoga azonnal átlyukasztotta a vékony anyagot.

Érezte a só és a vér ízét, és érezte, ahogy az izmok megadják magukat. Aztán erősen ráharapott, amíg el nem érte a csontot.

A belsős üvöltése tompán szűrődött ki a sisakból. Perry felállt.

A belsős kivonszolta magát a vízből, és összegörnyedve fájlalta a kezét. Perry kihasználta a pillanatot, és fentről a belsős sisakjába rúgott. A harmadik próbálkozásra a plexi betört, a repedésből bűzös levegő tört elő. Még egy rúgás, és a férfi mozdulatlanul terült el a vizes homokon.

Perry kikapta a belsős mellényzsebéből a szemtapaszt, nagy nehezen megindult a dűnén, összeszedte az íját és a tegezt.

– Talon!

Az unokaöccsét már sehol nem látta, csak a légpárnás lebegett egy helyben. Aztán eltűnt az oldalán a nyílás, és a jármű

elviharzott, hatalmas homokfelhőt hagyva maga mögött.  

Észvesztve rohant haza. Karját sajgó oldalához szorította. A dombtetőn egy pillanatra megállt. Ilyen messziről a falu nem volt más, mint egy kövekből kirakott kör a völgy mélyén. Az éterfolyamok és a sötét felhők szinte éjszakává változtatták a délutánt. Perry megrázta a fejét és a viharos szelek illatát fürkészte. Nem érezte a belsősök közelségét.

Viszont az epe szúrós szagát igen. Wylan sántítva közeledett, egyik kezét a homlokán éktelenkedő púpra nyomta. A belsős rendesen fejbe vágta. A hazaúton kétszer is hányt. A szag még mindig érződött rajta.

– Hát, nem szívesen lennék most a bőrödben – bökte ki Wylan komor, ádáz tekintettel. – Hallottam a Vakondokat. Miattad jöttek. Vale darabokra fog tépni ezért.

– Szüksége lesz rám, ha vissza akarja szerezni a fiát – mondta Perry.

Wylan előrehajolt és köpött egyet, majd felnevetett.

– Peregrine, te vagy az utolsó ember, akire Vale-nek szüksége van.

Mikor leértek a völgybe, az egész falu a tisztáson gyülekezett. Az ünnepi zene hangjai remek aláfestésül szolgáltak a vidám hangulathoz. A körben elhelyezett fáklyák aranyszínű fényében ragyogott az egész tisztás, míg a falak mögött mindent a rideg kékség borított. Néhányan táncoltak. A gyerekek önfeledten szaladgáltak a tömegben, és nevetve bújtak az asszonyok szoknyája mögé. Furcsa volt ez az egész, mintha nem is látnák a fölöttük kavargó étert. Mintha nem is érdekelte volna őket, hogy az égből bármelyik pillanatban lecsaphat a tűzeső.

Vale a konyha mellett az egyik faládán üldögélt, épp Bearrel beszélgetett. Kezében üveg. Nyugodtnak tűnt. Elégedetten nézett végig az ünneplő tömegen.

– Perry! – kiáltott oda neki Brooke, s a következő pillanatban ijedten kapott a mellette állóhoz. A karja a magasba emelkedett, a zene elnémult.

Vale Perryre nézett, a mosoly eltűnt az arcáról. Felpattant a ládáról, előrelépett és Perry mögött a tömeget fürkészte.

– Hol van Talon? Hol van Talon, Perry?

Perry bizonytalanul állt a lábán. Látta Vale zöld szemében a bronzszínű foltokat.

– Elrabolták a belsősök. Nem tudtam megállítani őket.

Vale odanyújtotta valakinek az üvegét, de egy pillanatra sem vette le szemét az öccséről.

– Hogy mit mondtál, Peregrine?

– A belsősök elrabolták Talont. – Ő maga sem hitte, hogy ezeket a szavakat mondja. Hogy ez igaz. Hogy itt áll, és próbálja megértetni Vale-lel, hogy a fiát elvitték.

Vale sötét szemöldöke összehúzódott.

– Ez képtelenség! Hiszen nem tettünk nekik semmi rosszat.

Perry látta maga körül a döbbent arcokat. Nem itt kellett volna elmondania. Ha eloszlik a hitetlenség köde, a hír biztosan letaglózza a bátyját. És Vale-nek, mint törzsfőnöknek, mint Talon apjának ezt nem a többiek előtt kellene elszenvednie.

– Most menjünk inkább haza! – mondta Perry.

Vale habozott. Úgy tűnt, valóban hazamegy az öccsével. Aztán Wylan is megszólalt:

– Mondd el a teljes igazságot, Peregrine! Hadd tudja meg mindenki.

Vale közelebb lépett.

– Beszélj, Peregrine!

Perry nagyot nyelt.

– Hát. . betörtem a belsősök erődjébe. – Ez most valahogy olyan nevetségesen hangzott. Mint valami gyerekcsíny. – Néhány éjszakával ezelőtt – tette hozzá. – Amikor elmentem.

Vale tudta, hogy Perry a veszekedésük után lépett le. Olyan volt, mint egy durcás kisgyerek, és meggondolatlanul cselekedett, mint mindig. A szavait követő csendben Perry úgy lihegett, mintha épp most futott volna le egy hosszabb távot. Szinte záporoztak rá az érzelmek. Harag. Döbbenet. Izgalom. Az intenzitás, a színek és hőmérsékletek szinte ledöntötték a lábáról.

Vale arca megkeményedett.

– Mert betörtél hozzájuk, azért vitték el a fiamat?

Perry a fejét rázta.

– Nem. Értem jöttek. Csak Talon is ott volt.

Képtelen volt a bátyja szemébe nézni. Csak a rengeteg lábnyomot nézte a porban. A következő pillanatban a feje oldalra vágódott. A válla a talajnak csapódott. Felnézett Vale-re. Látta, amint a forróság végigfut az erein. Ott feküdt a bátyja lábánál. Ott is kellene maradnia. Megérdemelte. De nem tudott lent maradni.

Felpattant. Vale előhúzta a kését. Perry szintén. Az emberek ijedten hőköltek hátrébb.

Perry még mindig nem hitte el, hogy valóban ez történik.

Talonnak kellene itt lennie most, nem neki. Neki már rég le kellett volna lépnie.

– Visszahozom! – próbálkozott. – Visszahozom Talont!

Esküszöm!

Vale szemében szikrázott a harag.

– Nem hozhatod vissza! Hát nem érted? Ha utánamész, a belsősök mindannyiunkkal végeznek!

Perry megdermedt. Erre nem is gondolt. De Vale-nek igaza van. A belsősöknek valószínűleg tucatjával vannak ilyen légpárnásaik, mint amilyeneket ma látott. Több száz embert is rájuk küldhetnek. Hirtelen mérhetetlenül ostobának érezte magát, amiért ez korábban nem jutott eszébe. De az még rosszabb volt, amikor rájött, hogy mindez nem is igazán érdekli.

– De hát Talonról van szó – mondta. – Muszáj visszahoznunk!

– Őt már nem lehet visszahozni, Peregrine! És ez a te hibád.

Apának igaza volt. Átok ül rajtad. Mindent tönkreteszel!

Perry érezte, hogy elgyengül a lába. A bátyja ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen éppen ő védte meg annak idején az apjával szemben. A nagy verések után Vale és a nővére, Liv voltak azok, akik segítettek neki, és próbálták meggyőzni az apjukat arról, hogy nem Perry hibája volt, ami történt. Amiről ő maga is úgy gondolta, hogy élete legnagyobb hibája volt. Egészen mostanáig.

– Nem tudtam... Nem tehettem róla..

De hiába! Bármit is mond, nem segít. Muszáj lesz megtalálnia Talont.

Vale úgy szorította kézfejét a szájához, mint aki mindjárt elhányja magát.

– Sajnálom, Vale. . Tényleg borzasztóan sajnálom.

De a következő pillanatban Vale rávetette magát. Perry oldalra ugrott. Hosszú hónapok óta ebben a pillanatban tudta először biztosan, hogy mit kell tennie-Hatalmasat taszított Vale-en, ahogy elzuhant mellette, ezzel nyert egy kis mozgásteret. Aztán belevetette magát a tömegbe.

Az emberek meglepetten kiáltottak fel. A sok hibája mellett azt soha nem gondolták volna róla, hogy gyáva. Most magára vállalta ezt a szégyent is, s ahogy menekült, pár embert fel is lökött.

Vale nem fog harcolni Talonért. De ő igen. Ő maradt a fiú egyetlen reménye.