ARIA

Amióta kidobták Reverie-ből, túlélt egy étervihart, egy kannibál kést szorított a torkához, és közvetlen közelről végignézhette három ember halálát.

De ez még rosszabb volt.

Aria nem ismert magára. Olyan érzés volt, mintha valamelyik Világban magára öltött volna egy virtuális testet, amit most képtelen lerázni magáról.

A gondolatai körben forogtak. Vérzett. Mint egy állat. A belsősök nem menstruáltak. Az utódok létrehozása genetikai úton történt, majd egy speciális hormonkezelés után került beültetésre az embrió. A fogamzást kizárólag ott engedélyezték, ahol szükség volt rá. Micsoda rettenetes gondolat, hogy ezután teljesen véletlenszerűen is megfoganhat.

Lehet, hogy a kinti levegő miatt változott meg. Talán valóban a végét járja. Meghibásodott. Hogy fogja ezt megmagyarázni az anyjának? Mi van, ha meg sem tudják javítani, és ez most már így lesz minden egyes hónapban?

Felkészült a halálra. A kinti világban erre egyszerűen számítani kell. Logikus, ha az embert kidobják a Halálzónába. De akárhogy is szépítjük, a menstruáció valami elképesztően barbár dolog. Lefeküdt a mocskos matracra, és magát is annak érezte.

Mocskosnak. Lehunyta a szemét, remélte, hogy így kizárhatja az elméjéből a rettenetes külvilágot. Elképzelte, hogy a fehér homokon fekszik a kedvenc strand Világában, és hallgatja, ahogy a hullámok lágyan nyaldossák a partot.

Megpróbálta ismét újraindítani az eszemét.

Kifogástalanul működött.

Minden ikonja visszajött. És mind az eredeti helyén volt Kivéve az, amelyiken Aria fojtogatta magát, mert az bekúszott középre és emlékeztetőként villogott: Énekes vasárnap. 11.00

Aktiválta az ikont, és a bilokalizáció rögtön működésbe lépett.

Ott hullámzott előtte az operaház súlyos lila függönye. Aria megérintette a vastag bársonyt. Még soha nem látta így mozogni, ilyen hullámosan. Előrelépett és kereste a közepét, ahol kiléphet a színpadra. Aztán a függöny megmozdult, és köréje csavarodott.

Aria körben forgott, de nem találta a kiutat. Ijedten nyújtotta ki a kezét, de ahogy hozzáért, az anyag olyan durva lett, akár a kavics.

Lumina! – kiáltotta, de nem jött ki hang a torkán. Anya! – próbálkozott újra. Mi lett a hangjával? Megragadta a függönyt és teljes erejével húzni kezdte. A függöny egy erős rántással kitépte magát a kezéből és vadul örvényleni kezdett körülötte. A légáramlat az arcába fújta a haját, a függöny egyre közelebb jött.

De Aria nem hagyta, hogy elnyelje. Háromig számolt, majd belevetette magát az örvénylő anyagba.

És máris a színpad közepén találta magát. Lumina a szokásos helyén ült, az első sorban. De miért tűnt úgy, mintha egy kilométerre lenne? Milyen Világ ez itt?

Anya? Aria még mindig nem hallotta a saját hangját. Anya!

– Tudtam, hogy eljössz – mondta Lumina, de a mosoly gyorsan lehervadt az arcáról. – Aria, ez most valami vicc?

Vicc? Aria végignézett magán. Még mindig a terepszínű katonai ruha volt rajta. Itt az operaház színpadán. Nem, anya!

El akart mondani Luminának mindent, hogy mi történt. Hogy mit művelt Soren és Hess konzul, és hogy kidobták meghalni a külvilágba. De egyszerűen képtelen volt egyetlen szót is kinyögni.

Szemében ott gyülekeztek a tehetetlenség könnyei. Lenézett, nem akarta, hogy az anyja meglássa. Ekkor azonban észrevette hogy kis füzetet tart a kezében. Egy librettó volt az. Fogalma sem volt róla, hogyan került hozzá. És mikor. Tintával rajzolt virágminták haladtak végig a megfakult pergamenen, és betűket formáztak.

ARIA.

Rémület markolt a szívébe. Ez az ő története? Kinyitotta a füzetet, és azonnal felismerte az előtte lévő ábrát. Kettős spirál tekergett a lapon. DNS.

– Ez egy különleges tehetség, Aria – mosolygott rá Lumina. – Na, fogsz nekem énekelni, Énekesmadaram? De most, ha lehet, ne azt a nyalókásat, jó? Habár az is szórakoztató volt.

Aria legszívesebben felüvöltött volna. Valahogyan meg kell mondania az anyjának, hogy sajnálja, de ugyanakkor dühös is rá.

De hát hol vannak egyáltalán? Hova a fenébe került? Megint megpróbálta, de képtelen volt egyetlen hangot is kiadni magából.

Még a saját légzését sem hallotta.

– Jól van, értem – mondta Lumina. Felállt, végigsimította a testre szabott fekete ruháját. – Reméltem, jobb belátásra tértél.

Mindenesetre, ha készen állsz, én itt leszek – mondta és eltűnt.

Aria csak pislogott az aranyfényű teremben.

– Anya! – Egészen megijedt a hangjától. – Anya! – kiáltotta, de már késő volt.

Még jó darabig ott maradt a színpadon, átérezte a terem hatalmas méretét és ürességét, amikor valahol mélyen a lelkében egy furcsa érzés indult meg benne, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna. Nem tudta, mikor kezdett el sikítani. Ahogy abbahagyni sem tudta. A hangja egyre hangosabb és hangosabb lett, mintha soha nem akarna elhallgatni. Először a csillár kezdett remegni, aztán az aranyozott oszlopok és a páholyok. Végül a falak és a nézőtéri ülések is darabokra hullottak, az aranyszínű vakolat és a bíborvörös bársony szétszóródott a szélrózsa minden irányába.

Aria levegő után kapkodva ült fel, keze belemarkolt a nyamvadt kis matracba. Az e-szeme a tenyerében lapult, kissé be is párásodott az izzadságtól.

A következő pillanatban a külsős lépett be a házba. Gyanakvó pillantást vetett rá, majd adott neki egy szelet húst, és már ki is ment. Aria evett. Túl kábult volt ahhoz, hogy átgondolhassa a történteket. Csak álmodta az egészet. Most már nemcsak a testét, de a lelkét is idegennek érezte.

Hallotta, ahogy a külsős odakint a romok között lépked.

Méretes kövek puffantak tompán a földön, vagy csattantak hangosan, ha sziklára estek. Amikor órákkal később visszatért, a sötétkék takarót batyuba kötötte.

Szó nélkül letette és kibontotta. Mindenféle furcsa holmi került elő belőle. Egy gyűrű végiggurult a gyapjútakarón. Aria még látta, hogy a vastag aranygyűrűben kék drágakő díszeleg, mielőtt a férfi gyorsan bevágta a tarisznyájába, majd a sarkára ülve megköszörülte a torkát:

– Összeszedtem neked néhány cuccot.. Itt egy kabát.

Farkasszőr. Ahogy feljebb megyünk a hegyekbe, egyre hidegebb lesz. De ebben nem fogsz fázni. – A lányra pillantott, majd vissza a kupacra. – Aztán ez a csizma is egész jó állapotban van még.

Talán egy kicsit nagy a lábadra, de azért megteszi. Ezek a kendők pedig tiszták. Ki vannak főzve. – Halvány mosoly jelent meg az arcán, de nem nézett fel. – Ezekkel.. szóval érted, azt csinálsz velük, amit akarsz. Aztán van itt még néhány dolog, idehoztam, amit találtam.

Aria érezte, hogy a sírás fojtogatja, ahogy végignézett a szedett-vedett gyűjteményen. Egy kopott, régi bőrkabát akkora lyukakkal, hogy az ujját is bele tudta dugni, viszont jó vastag ezüstös prémmel volt bélelve. Egy fekete, kötött sapka, madártollakkal díszítve. Egy bőrszíj, csattal, amely úgy nézett ki, mintha egykor gyeplőként használták volna, mindenesetre övnek sokkal jobb volt, mint az a géz, amit eddig használt. A barbár hosszú órákat töltött azzal, hogy összeszedje neki ezt a sok holmit. Úgy ásta elő valamennyit a romok alól, mint az ivóvizet és a bogáncsgyökereket.. mint a legtöbb dolgot, amire ebben a világban az embernek szüksége volt.

– Amit tegnap a tetoválásaimról mondtál – folytatta a férfi – az elég közel járt az igazsághoz. A nevem Peregrine. Mint a vándorsólyom. De általában Perrynek szólítanak.

Szóval neve is van. Peregrine. Perry. Új információ, amit figyelembe kell venni. Illik hozzá ez a név? Jelent valamit? Aria hirtelen azt vette észre, hogy rá sem mer nézni. Egy barbár kell, hogy elmagyarázza neki, hogy menstruál. Erősen beleharapott az ajkába. Érezte a vér ízét. A könnyei mögött elmosódott a világ.

Soha még csak nem is gondolt a vérre. Most meg képtelen megszabadulni tőle.

– Miért tetted? – kérdezte. – Miért szedted össze ezeket nekem?

Szánalom. Biztosan szánalomból gyűjtötte össze ezeket, és ugyanezért mondta meg hirtelen a nevét is.

– Mert szükséged van rájuk. – Megvakarta a tarkóját. Aztán leült, hosszú karjait a térdén pihentette és összekulcsolta a kezét.

– Hajnalban azt hitted, hogy meg fogsz halni. De mégis elhoztad nekem azt a szemtapaszt. Önszántadból akartad átadni nekem.

Aria felkapott egy nagyobb követ. Lassan szokásává vált a kövek osztályozása. Szín, méret és forma szerint is osztályozta őket. Próbált értelmet találni abban az esetlegességben, amit eleinte annyira csodált. De most csak nézte a kezében a különböző kőfajtákból álló darabot, és azon tűnődött, hogy volt képes egy ilyen ronda izét eltenni.

Nem volt benne biztos, hogy az e-szemet valóban nemes indíttatásból hozta ide. Talán. Talán azért, mert tudta, hogy a férfinak igaza volt a kannibálokkal kapcsolatban. És mert tartozott neki, amiért megmentette az életét. Háromszor is.

– Köszönöm – mondta, és sajnálta, hogy nem hangzott olyan hálásan, ahogy szerette volna. Valóban szüksége volt ezekre a dolgokra, és szüksége volt a férfi segítségére is. De nem akarta, hogy szüksége legyen rá.

A férfi egy biccentéssel nyugtázta a hálálkodását.

Aztán csak hallgattak. Az éter fénye bekúszott a romos házba és elűzte az árnyakat. Aria bármilyen fáradt is volt, az arcát simogató hideg levegőtől új életre keltek az érzékei. Érezte a kő súlyát a kezében, érezte a por szagát, amit a külsős hozott be magával. Hallotta a lélegzetét, és érezte Perry figyelmes tekintetének nyugodt erejét. Hirtelen teljesen eggyé vált a környezetével. Itt ezzel a férfival. Önmagával.

Ilyesmit még soha nem tapasztalt.

– Nálunk az első havi vérzést meg szokták ünnepelni – mondta a férfi lágy, mély hangon. – A törzsbéli asszonyok ilyenkor ünnepi vacsorát készítenek. És megajándékozzák a lányt.. , illetve a nőt.

Vele maradnak egész éjjel, az összes nő egy házban. És.. Nem tudom, mit csinálnak utána. A nővérem azt mondta, hogy történeteket mesélnek egymásnak, de hogy milyeneket, azt nem tudom. Gondolom, elmagyarázzák neki, hogy mit jelent ez az egész. . meg hogy milyen változáson megy keresztül az illető.

Aria elvörösödött. Ő nem akart semmilyen változást. Csak haza akart térni, épségben.

– Ugyan már, mit jelentene? Nekem borzalmasnak tűnik, akárhogy is nézzük.

– Most már szülhetsz gyerekeket.

– Ez totál primitív! Tudod, ott, ahonnan én jövök, ott a gyerekek különlegesek. Nagy gonddal állítják elő őket.

Mindegyiket. Nem csak úgy vaktában próbálkoznak a megtermékenyítéssel. El sem tudod képzelni, mennyi munka áll minden egyes személy létrejötte mögött.

Későn jutott eszébe, hogy a férfi is épp egy kisfiút próbál megmenteni. Még cipőt is készített neki. Megölt három férfit.

Megmentette az életét. A külsős mindezt csakis a fiúért tette.

Nyilvánvaló, hogy a gyermekeket itt kint is nagy becsben tartják, de a szavait már nem tudta visszaszívni.

Nem is igazán tudta, hogy miért izgatja magát ezen. Hiszen ez egy gyilkos. Tele sebhelyekkel. Az erőszak jeleivel. Mit számít, ha érzéketlenül viselkedik egy gyilkossal?

– Öltél korábban is, igaz? – kérdezte, bár tudta jól a választ.

Mégis azt akarta hallani, hogy nem. Csak hogy mondjon valamit, amivel megszabadítja ettől a felkavaró érzéstől, ami mindig felerősödött benne, amikor eszébe jutott, hogy mit művelt azzal a három fickóval.

A férfi nem válaszolt. Soha nem válaszolt a kérdéseire, ebből is elege volt. Hánynia kellett ezektől a némán fürkésző szemektől.

– Hány embert öltél meg eddig? Tízet? Százat? Számolod őket egyáltalán? – Aria most már hangosabban beszélt, hogy kiüvöltse magából a mérgét.

A férfi felállt és kiment a küszöb elé, de ő csak mondta tovább.

– Mert ha igen, akkor Sorent nem kell beleszámolnod. Őt nem ölted meg. Pedig megpróbáltad. Csak az állkapcsát törted darabokra. Összetörted! De Bane, Echo és Paisley lehet, hogy a listádra került.

A férfi szinte úgy préselte ki magából a szavakat: – Van róla fogalmad, mi történt volna veled, ha nem lettem volna ott azon az éjszakán? Vagy tegnap este?

Igen, volt valami fogalma róla. És megint visszatért a félelem, amit elfojtott magában. Rettegett azoktól az emberektől, akik olyan barátságosnak tűntek, aztán kiderült, hogy emberhúson élnek. Rettegett azoktól az óráktól, amelyeket egyedül töltött, amikor kétségbeesetten várta, hogy megpillantsa végre a Nyíl-hegyet, és csak remélte, hogy nem vétette el az irányt a sötétben.

Nem bízott már a saját ítéleteiben. Hiszen mit tud ő az itteni világról? Még néhány bogyó is simán megölhetné.

– És akkor mi van? – üvöltötte toporzékolva. – Mi van, ha megmentetted az életemet? Aztán meg egyszerűen leléptél! És gondolod, hogy ettől mindjárt jófej leszel? Ha úgy mented meg valakinek az életét, hogy közben három másikat kinyírsz? Meg ha idehozod nekem ezeket az izéket? És olyanokkal hülyítesz, hogy valami marha nagy megtiszteltetés, ami velem történik.

Megtiszteltetés! Hát velem ne történjen ilyesmi! Én nem vagyok állat! – A szavai zokogásba fúltak. – És nem felejtettem el, hogy mit tettél azokkal az emberekkel. Soha nem felejtem el.

– Hát, ha ettől jobban érzed magad – nevetett fel keserűen a férfi –, én sem fogom elfelejteni.

– Igen? Van lelkiismereted? Milyen megható! Bocs. Ezek szerint rosszul ítéltelek meg.

Egy szemvillanás alatt odalépett a lányhoz. Aria azon kapta magát, hogy felnéz rá, a haragos zöld szemekbe.

– Nem tudsz rólam semmit.

Aria tudta jól, hogy a férfi keze ott van a kés markolatán. Olyan 1vadul vert a szíve, hogy a fülében hallotta a vér áramlását.

– Ha bántani akarnál, már megtetted volna. De te nem bántod a nőket.

– Hát, ebben nagyon tévedsz, Vakond! Egyszer már öltem asszonyt! És ha nem fogod be a szádat, te leszel a második.

Ariának elfojtott csuklás torzította el az arcát. A férfi igazat beszélt.

Hátat fordított neki, de nem ment ki, csak állt ott mozdulatlanul.

– A varjak biztosan bosszút akarnak állni – mondta. – Ha velem jössz, rögtön indulunk. A sötétben.

Miután kiment, Aria még néhány percig szipogott, próbálta megemészteni a történteket. Hogy miket mondott, és hogy miket vallott be neki. Bele sem mert gondolni, milyen az, amikor a kannibálok bosszút állnak valakiért, vagy amikor a külsős elveszi egy nő életét.

Aria lenézett a sötétkék takaróra. Csak bámulta a holmikat, míg a légzése lenyugodott. És az üvölthetnékje meg a sírhatnékja is lassan alábbhagyott.

Csizma. Legalább már van csizmája.