PEREGRINE

Perry csak nézte, ahogy a bátyja megindul a tisztás felé. Vale megállt, felnézett és beleszagolt a szélbe. Kezében a szarvas hatalmas agancsa olyan vastag volt, akár egy kisebb fa törzse.

Tényleg lenyűgöző. Ezt Perry sem tagadhatta. Vale végignézett a tömegen, és észrevette Perryt, majd Talont is az oldalán.

Perrynek hirtelen rengeteg minden végigfutott az agyán, ahogy a bátyja elindult feléjük. A belsős lány szemfedője és az alma, mindkettő a műanyag tartóban a tarisznyája mélyén. A kés a csípőjén. Az íj és a tegez a hátán. Észrevette, hogy a tömeg elcsendesedett és kört formázva hátráltak mellőle. Érezte, ahogy Talon nyugtalankodni kezd mellette és lassan ő is elhúzódik. És érezte a hangulatokat is. A kíváncsiság illata úgy kavargott a levegőben, mint a magasban az éter.

– Szervusz, fiam! – nyögött fel Vale a fiára pillantva. Perry a szemében látta. Látta Vale orra körül a duzzanatot is, de vajon más is észre vette-e.

Talon válaszként intésre emelte a kezét, de nem mozdult. Nem akart gyengének látszani az apja előtt. Nem akarta, hogy lássa a bánat és betegség okozta fájdalmát. Annak idején Perry is elbújt az apja elől, méghozzá Vale lába mögé. De a szaglók között a bujkálás mit sem ér. Az árulkodó illat messzire hord.

Vale a magasba emelte az agancsot.

– Ezt neked hoztam, Talon! Válassz egy szarvat, és abból faragunk nyelet az új késedhez. Jó lesz?

– Aha – vonta meg a vállát a fiú.

Perry odapillantott a Talon övéből kilógó késre. Perry régi kése volt. Még kisfiúként faragott néhány madártollat a nyelébe, amiből kis minta alakult ki, amely oly remekül illett hozzá, és később Talonhoz is. Semmi okot nem látott rá, hogy a fiú új kést kapjon.

Végre találkozott a tekintetük. Vale a duzzanatot fürkészte Perry arcán. A szemében gyanú villant. Vale biztosan tudta, hogy ez nem az ő keze nyoma. Azon az éjszakán, ott az asztalnál nem vitt be egyetlen tiszta ütést sem.

– Hogy vagy, Peregrine?

Perry kővé dermedt. Nem mondhatta el Vale-nek az igazságot, de hazudni ugyanúgy nem volt értelme. Bármit is mond, az emberek azt fogják gondolni, hogy Vale húzott be neki. Brooke is ezt gondolta. Ha most valaki másra keni, azzal csak azt éri el, hogy gyávának fogják tartani.

– Köszönöm kérdésedet, Vale. Jó újra itthon. – Perry az agancsra biccentett. – Ezt meg hol sikerült elejtened?

– A Mohasziklánál.

Perry képtelen volt elhinni, hogy ő nem vette észre a szarvas szagát. Hiszen nemrég ő maga is arra járt.

– Fenséges vad – mosolyodott el Vale. – Ugye, kistestvér? Évek óta nem láttunk ilyet.

Perry dühödten nézte a bátyját, és csak nagy nehezen tudta türtőztetni magát. Vale pontosan tudta, mennyire utálja, ha a törzs előtt így nevezi. Hiszen nem gyerek már. És egyáltalán nem kicsi!

– Még mindig úgy gondolod, hogy túlvadásztuk őket? – kérdezte Vale.

Perry meg volt győződve arról, hogy az állatok elvonultak a vidékről. Mert érezték, hogy az éter évről évre erősödik. Perry is érezte. De erre mit mondhatna? Hiszen ott van Vale kezében a bizonyíték, hogy a völgyben még mindig van elég vad.

– Akkor is el kellene mennünk! – bökte ki gondolkodás nélkül.

– Elmenni, Perry? – húzódott mosolyra Vale szája. – Ezt komolyan gondolod?

– A viharok egyre rosszabbak.

– Átmeneti állapot. Elmúlik, ahogy máskor is elmúlt már.

– Igen. Idővel biztosan. De lehet, hogy a legkeményebb viharokat itt nem vészeljük át.

A tömegen nyugtalanság szaladt végig. Ő és Vale otthon vitatkozhattak ugyan ezen, de nyilvánosan senki nem mondhat ellent a törzsfőnöknek.

Vale a másik lábára helyezte a súlypontját.

– Akkor add csak elő a nagyszerű ötletedet, Perry! Hogy mégis hogyan akarsz több mint kétszáz embert kivinni a pusztába.

Gondolod, hogy odakint menedék nélkül több esélyünk volna? Ha a határvidéken kellene megküzdenünk az életünkért?

Perry nagyot nyelt. A maga részéről biztos volt a dolgában.

Csak még soha nem fogalmazta meg rendesen. De most már nem volt visszaút.

– A falu nem bírja ki, ha a viharok tovább erősödnek. Egymás után veszítjük el a termőföldjeinket. Ha itt maradunk, mindenünk odalesz. Biztonságosabb vidéket kell keresnünk.

– És szerinted hová menjünk? – kérdezte Vale. – Gondolod, hogy egy másik törzs szívesen látna minket a területén? Mindannyiunkat?

Perry bizonytalanul ingatta a fejét. Vale és ő áldottak voltak.

Pusztán az ereikben folyó vér miatt is értékesek. De ez nem volt igaz a többiekre, akik nem rendelkeztek különleges képességekkel, nem voltak sem szaglók, sem hallók vagy látók.

Márpedig ők alkották a törzs nagy részét.

– És mi van akkor, Peregrine, ha más területeken még keményebbek a viharok? – hunyorgott Vale.

Perry erre nem tudott válaszolni. Nem tudhatta, hogy az éter másutt ugyanúgy tombol-e, mint errefelé. De azt tudta, hogy az előző télen a viharok csaknem a területük egynegyedét felégették. A most következő tél pedig, úgy gondolta, csak rosszabb lesz.

– Ha elhagyjuk ezt a földet, mind meghalunk! – jelentette ki Vale, hirtelen sokkal határozottabb hangon. – Néha próbálj meg gondolkodni is, kistestvér! Talán jót tenne neked.

– Óriási hibát követsz el! – ellenkezett Perry. Hogy lehet, hogy ezt rajta kívül senki nem veszi észre?

Többen hüledezve kapkodtak levegő után. Szinte hallotta az izgatott dühükön átszűrődő gondolataikat. Harcolj, Perry. Jó kis látványosság lesz.

Vale átadta Bearnek a saroglyát. Aztán olyan mélységes csend lett, hogy Perry hallotta Bear bőrmellényének nyiszogását is, ahogy a férfi mozgott. Perry látása beszűkült, ahogyan vadászat közben is szokott. Most már csak a bátyját látta maga előtt, aki oly sokszor védte meg őt, amikor még kisfiú volt, és aki most nem hitt neki. Aztán gyorsan Talonra pillantott. Nem teheti meg. Mert mi lesz, ha itt helyben megöli Vale-t?

Ekkor Talon odakiáltott az apjának: – Apa, elmehetek vadászni Perry bácsival?

Vale a fiára nézett. Szeméből hirtelen eltűnt a komorság.

– Vadászni, Talon? Most?

– Igen. Ma sokkal jobban érzem magam! – szegte fel a fejét a fiú. – Elmehetünk?

– Hát ennyire égsz a vágytól, hogy lepipálj engem, fiam?

– Igen!

Vale harsány nevetése félénk mosolyt csalt az egybegyűltek arcára.

– Apa, kérlek! Csak egy kicsit!

Vale felvont szemöldökkel méregette Perryt, mintha az is az ő gyengeségét igazolná, hogy Talonnak kellett közbelépnie, hogy megmentse a nagybátyját. Ettől persze Perry hajszál híján ott helyben rárontott a bátyjára. Nincs ő rászorulva senki védelmére.

Vale letérdelt és kitárta karját. Talon odaszaladt és hozzásimult. Vézna karocskák fogták át Vale széles nyakát. A törzsfőnöki lánc most nem is látszott. Legalábbis Perry nem látta már.

– Ma este ünnepi lakomát csapunk! – jelentette be Vale. Kissé hátradőlt és gyengéden tartotta kezében a fia arcát. – És neked adom a legfinomabb falatokat. – Majd felállt és odalépett Wylanhoz. – Vigyázz, ne menjenek túl messze a falutól.

– Nincs szükségünk rá! – mondta Perry. Vale talán azt hiszi, hogy nem tudja megvédeni Talont? Még csak az kéne, hogy Wylan ott lihegjen a nyakukban! Ha a halló velük megy, akkor nem tudja odaadni a fiúnak az almát. – Tudok rá vigyázni!

Vale zöld szeme rátapadt Perry felduzzadt arcára.

– Kistestvér, ha látnád magad, megértenéd, hogy ezt miért nem tudom elhinni.

A tömeg most hangosabban, önfeledtebben nevetett. Perry egyik lábáról a másikra állt. A dagályok rajta röhögnek.

Talon erősen megragadta a karját.

– Gyere, Perry bácsi! Mielőtt még túl késő lesz!

Perry már indult volna, de képtelen volt hátat fordítani a bátyjának.

Talon elengedte és szánalmasan bicegve futásnak eredt.

– Gyere már, Perry bácsi! Menjünk!

Aztán Talon kedvéért Perry is elindult.