PEREGRINE

Másnap délelőtt Perry vállára vette a tarisznyáját, az íját, és Talonnal együtt kilépett a házból. A tisztáson halászok és parasztok gyülekeztek. A napszakhoz képest túl sokan voltak. Kis csoportokban ácsorogtak, mintha már véget is ért volna a munkanap. Perry a fiú vállára tette a kezét, és megállt.

– Meg fognak támadni minket? – kérdezte Talon.

– Nem – mondta Perry. A feléjük áramló szagokban nem volt elég félelem a támadáshoz. – Talán az éter miatt lehetnek itt. – A kék örvények most erősebben világítottak, mint az éjjel. Perry is egészen tisztán látta a vastag esőfelhők felett cikázó fényeket. – Apád valószínűleg összehívta az embereket.

– Pedig nem is látszik olyan súlyosnak.

– Az igaz – mondta Perry. Tapasztalt szaglóként ő is előre látta az éterviharokat. Az orra hátsó részében viszont most azt érezte, hogy az égnek még jobban össze kell szűkülnie, mielőtt valóban fenyegetővé válna a helyzet. De ha a dagályok biztonságáról volt szó, Vale soha nem kockáztatott.

Perry korgó gyomra parancsát követve Talonnal a konyhaépület felé vette az irányt. Közben észrevette, hogy az unokaöccse a testsúlyát inkább a jobb lábára helyezi. Nem volt ez még egyértelmű sántítás, alig lehetett észrevenni. De amikor egy csapat gyerek nevetve-visítozva feléjük közeledett, Talon jobbnak látta, ha ő inkább megáll. A fiúk elszáguldottak mellettük. Csenevész kis tökmagok voltak, véznák a kemény fizikai munka és az elégtelen táplálkozás miatt. De nem voltak betegek. Néhány hónappal ezelőtt még Talon volt a vezetőjük.

Perry felkapta az unokaöccsét és fejjel lefelé lóbálta. Úgy tett, mintha nagyon jól szórakoznának. Talon is nevetett, de Perry tudta jól, hogy ő is megjátssza magát. Tudta, hogy Talon mindennél jobban szeretné, ha megint vidáman szaladgálhatna a barátaival, és újra érezhetné az erőt a lábaiban.

A konyha hűvös félhomályában hagyma és tűzifa szaga terjengett. Ez volt a falu legnagyobb épülete. Az egész törzs itt evett, és a téli hónapokban Vale itt tartotta a gyűléseket. A terem egyik felében négy hatalmas, kecskelábas asztal sorakozott, a másik oldalon pedig derékig érő magas téglafal mögött egy tűzhely és egy sor előkészítő asztal állt, melyek már jó pár éve nem láttak nagyobb mennyiségű élelmet.

Ide hozták be a vadászok a napi zsákmányt, ide kerültek a földekről begyűjtött termények és a halászok hálójából a halak is, meg amit még Perry és a vadászok össze tudtak szedni útközben.

Az összes élelmiszer ide futott be és itt osztották szét a családok között. A dagályok szerencsések voltak, hogy a völgyükben egy felszín alatti folyó is folyt. Ez nagyban megkönnyítette a földek öntözését. De az éterviharok ellen, melyek hektárszám pörkölték fel a talajt, a világ összes vize sem lett volna elég. Idén már attól tartottak, hogy a termény nem lesz elegendő arra sem, hogy feltöltsék télire a raktárakat. A törzs tagjai csupán Perry nővérének, Livnek köszönhették, hogy még nem haltak éhen.

Két tehén. Nyolc kecske. Két tucat tyúk. Tíz zsák gabona. Öt tasak szárított fűszernövény. Mindez csak töredéke volt annak, amit Livnek egy északi törzsfőnökkel kötött házassága hozott a dagályoknak.

– Drága vagyok – viccelődött Liv az elutazása napján, de sem Perry, sem a legjobb barátja, Roar nem tudott nevetni ezen. A fizetség fele már meg is érkezett. A második szállítmányra pedig mostanában kellett számítani, azután, hogy Liv megérkezett a jövendőbeli férjéhez. Igencsak nagy szükségük volt rá, mielőtt beköszönt az igazi tél.

Perry rögtön észrevette a hallók egy csoportját az egyik asztal végén, amint szorosan összebújva sugdolóznak. Perry rosszallóan csóválta a fejét. A fülesek mindig ezt csinálták. A következő pillanatban egy világoszöld hullámra lett figyelmes, amely oly friss volt, akár egy ciprusfa levelei. Az izgalom illata.

Valamelyikük biztosan meghallotta a veszekedést közte és Vale között.

Perry felültette Talont a téglafalra és beletúrt a fiú hajába.

– Ma csak egy menyétet hoztam neked, Brooke. Ennél többre nem futotta a szerencsémből. De hát te is tudod, mi a helyzet odakint.

Brooke felnézett a hagymavágásból és elmosolyodott. A lány nyakában bőrzsinór díszelgett, rajta Perry egyik nyílhegye.

Lehetetlen volt nem odanézni. Nagyon csinos volt ma. Brooke mindig csinos volt. Éber, kék szeme egy röpke pillanatra Perry arcára tévedt, majd rákacsintott Talonra.

– Micsoda aranyos kis szőrmók. Fogadjunk, hogy remek az íze is! – biccentett a hatalmas kondér felé, amely a tűz felett lógott. – Dobd csak bele!

– Ne, Brooke! Én nem vagyok menyét! – vihogta Talon, amikor Perry felkapta.

– Várj csak, Perry! – mondta Brooke és két tányér zabkását tett eléjük. – Talán inkább hizlaljuk fel egy kicsit, mielőtt megfőzzük!

Perry és Talon szokás szerint az ajtóhoz közeli asztalnál foglaltak helyet, ahol Perry a kintről beáramló levegőt a legtisztábban érzékelhette. Így volt ideje felkészülni Vale érkezésére. Aztán észrevette, hogy Wylan és Bear, Vale legjobb barátai, a hallók mellett ülnek. Ami azt jelentette, hogy Vale valószínűleg egyedül ment vadászni.

Perry pillanatok alatt belapátolta a zabkását, nem akarta, hogy az ízek sokáig ott maradjanak a szájában. A szaglóknak születésüktől fogva az ízérzékelésük is kitűnő volt, ami éppenséggel nem minden helyzetben volt előny. Az ízetlen pép ugyanis nyomokban magán hordozta a fatálból korábban felszolgált ételek zamatát, ezért egy sült hal, kecsketej és fehérrépa egyvelegére emlékeztető utóízzel kedveskedett az ember nyelvének. Miután az edénye kiürült, visszament a pulthoz egy kis repetáért, mert tudta, hogy Brooke úgyis ad, és hát a zabkása is étel. Amikor a második adaggal is végzett, kényelmesen hátradőlt és karba tette a kezét. Már épp csak egy nagyon kicsit volt éhes, és talán csak egy kicsivel több bűntudatot érzett azért, mert olyan étellel tömte magát, amelyért a húga a boldogságával fizetett.

Talon egy darabig kavargatta az ételét, a tálkában a kanala mellett aprócska kupacok sorakoztak. Mindenhová nézett, csak a tálba nem. Perrynek nagyon fájt, hogy az unokaöccse ennyire el van keseredve.

– Elmegyünk vadászni, oké? – szólt oda neki. A vadászat remek ürügy volt arra, hogy elvigye a fiút a faluból, és odaadhassa neki az almát, ami Talon kedvenc gyümölcse volt.

Vale is mindig hozott neki titokban néhányat, amikor kereskedőkkel találkozott.

Talon abbahagyta a kavargatást.

– De mi lesz az éterrel?

– Majd elkerüljük. Ugyan már, Tal! Egy kis kiruccanás jót fog tenni.

Talon megvakarta az orrát és előrehajolt.

– Apa azt mondta, hogy többé nem hagyhatom el a falut – súgta oda Perrynek.

– Mikor mondta ezt? – ráncolta a homlokát Perry.

– Hát. . másnap, amikor elmentél.

Perry megpróbálta magába fojtani a feltörő haragot, nehogy az unokaöccse is megérezze. Hogy tagadhatja meg a fiútól Vale a vadászatot? Hiszen Talon imádja.

– És ha visszaérünk, mielőtt észrevenné?

– De Perry bácsi. .

Perry követte a fiú tekintetét, és gyorsan odapillantott a hátsó asztalhoz.

– Mi van? Gondolod, hogy meghallották? – kérdezte, pedig pontosan tudta, hogy igen. Aztán suttogott még néhány jó tanácsot a hallóknak, hogy mit csináljanak ahelyett, hogy mások beszélgetéseit kihallgatnák. 

Néhányan máris gyilkos pillantásokkal méregették.

– Ezt nézd meg, Talon! Igazad volt. Ezek tényleg hallják, amit mondok. Tudnom kellett volna. Hiszen én is innen érzem Wylan szagát. Szerinted ez az istentelen bűz a szájából jön?

Talon elvigyorodott. Néhány tejfoga kihullott már, a mosolya félig megrágott kukoricacsutkára emlékeztetett.

– Inkább az alsó fertályára tippelnék.

Perry hátradőlt és felnevetett.

– Fogd be a pofád, Peregrine! – kiáltott oda neki Wylan. – Hallottad, mit mondott a fiú. Nem hagyhatja el a falut. Akarod, hogy elmondjam Vale-nek, hogy miben mesterkedsz?

– Döntsd el te, Wylan, hogy elmondod-e neki. Döntsd el, hogy kivel akarsz ujjat húzni. Vele vagy velem? – szólt vissza Perry.

Persze tudta jól, hogy mi lesz a válasz. Vale azzal fogja megbüntetni, hogy csak kis adag ételt kap, hogy neki kell tisztán tartania az árnyékszéket, és hogy a télen többször lesz beosztva őrségbe. Elég szörnyű. Persze egy olyan hiú fráternek, mint Wylan, ez még mindig jobb, mintha összevereti magát egy olyan vadásszal, mint Perry. Amikor a következő pillanatban a hallók felálltak és egy emberként indultak meg feléjük, Perry olyan hévvel pattant fel, hogy kis híján az asztalt is felborította. Rögtön az asztalsor közötti kis folyosóba állt, hogy Talon biztos távolságban legyen mögötte.

Wylan, aki legelöl közeledett, pár lépés távolságban megállt előtte:

– Peregrine, te paranoiás barom! Odakint történik valami!

Perrynek kellett egy másodperc, hogy felfogja a szavak jelentését: a hallók valamit meghallottak, és azért pattantak fel, mert egyszerűen ki akartak menni a szabadba. Félreállt az útból, és hagyta, hogy továbbmenjenek. A többiek a konyháról szorosan a nyomukban haladtak. Azután visszaült Talonhoz. Az unokaöccse tálkája felborult, a zabkása egy kis lyukon át csepegett az asztal alá.

– Én meg azt hittem.. – hebegte, és a szemét le sem vette az ütött-kopott deszkákról. – Mindegy, tudod te jól, hogy mit hittem.

Igen, Talon mindenkinél jobban tudta. Tudta, hogy Perry milyen ingerlékeny. Mindig könnyű volt felhúzni, de mostanában valahogy mindennap egy kicsit rosszabb lett a helyzet. Bárhol volt valami balhé, ő mindig megtalálta a módját, hogy belekeveredjen. Az éter besűrűsödött a vérében, és a viharokkal évről évre egyre sűrűbbé vált. Perrynek gyakran támadt olyan érzése, mintha a teste önálló akarattal bírna. Állandóan kereste a bajt. A konfliktust. És készült az egyetlen csatára, amely megnyugvást hozhatna számára.

De éppen arra a harcra nem kerülhetett sor. A törzsfőnöki címért vívott párbajban a vesztes vagy meghal, vagy örökre távoznia kell. Perry pedig nem tudta elképzelni, hogy Talontól elvegye az apját. De ugyanúgy nem tudta felvállalni, hogy a bátyját és az unokaöccsét elűzze a törzs területéről. Odakint a határvidéken nincsenek törvények. Ott már csak a puszta túlélés a tét.

Nem maradt más választása: neki kell elmennie. Ez a legjobb, amit Talonért megtehet. Hiszen így Talon élete utolsó napjait a falu biztonságos területén töltheti. Ugyanakkor az is igaz, hogy a dagályok népét így nem tudja majd oly mértékben szolgálni, ahogyan tehetné.

Odakint az emberek a konyha előtti tisztáson gyülekeztek. A délutáni levegőben tisztán érződött az izgalom illata. Az izgatottsághoz azonban nem társult félelem. Perry csak tompa szófoszlányokat hallott, de a hallók biztosan meghallottak valamit, különben nem rohantak volna ki ilyen gyorsan a konyháról. Perry meglátta Beart, ahogy határozottan utat tör magának a tömegben, mögötte Wylan és még néhányan követték kifelé a településről.

– Perry! Gyertek fel ide! – Brooke a konyha tetejéről intett neki.

Nem különösebben lepődött meg azon, hogy a lányt ott fent látja. Egymásra rakott néhány zöldségesládát, amelyek a fal mellett sorakoztak, és felhúzta maga után Talont is. A tetőről jól ráláttak a dombokra, amelyek a törzs területének keleti határvonalát alkották. A barna és zöld földparcellák mozaikján egy fasor kígyózott keresztül, pontosan jelölve a föld alatti folyó útját Perry egy felperzselt földcsíkot látott mellette, amelyre az éterviharok tavasszal csaptak le hatalmas tölcséreikkel.

– Ott! – mondta Brooke ebben a pillanatban.

Perry a mutatott irányba nézett. Jóllehet, ő ugyanúgy látó volt, mint Brooke, vagyis napközben is sokkal jobban látott, mint a többiek, az ő igazi tehetsége az éjszakai fényviszonyok között mutatkozott meg. Saját magán kívül nem ismert egyetlen látót sem, aki hasonló képességekkel rendelkezett volna, és próbálta nem nagydobra verni ezt az adottságát.

Most viszont, mivel nem igazán látott semmit, csak bocsánatkérően csóválta a fejét.

– Tudod, hogy én inkább éjszaka vagyok formában.

Brooke kacéran rámosolygott.

– Nekem mondod?

Perry is elvigyorodott. De erre most hirtelen nem tudott mit mondani.

– Na jó, ezt majd később.

A lány felnevetett, és éles, kék szemével ismét a messzeséget fürkészte. Brooke kitűnő látó volt, a törzsben ő volt a legjobb, amióta a húga, Clara eltűnt. Azóta már eltelt egy év, de Brooke nem adta fel a reményt, hogy egy nap visszatér. Perry most is érezte benne ezt a feszült várakozást, és azt is érezte, ahogyan lassan csalódottságba fordul át.

– Ott jön Vale – mondta Brooke. – Valami hatalmasat vonszol magával. Úgy néz ki, mint egy szarvas.

Perrynek megkönnyebbülést kellett volna éreznie, hogy a bátyja az, aki egy sikeres vadászatról tér vissza, és nem egy másik törzs próbálja elrabolni a készleteiket. De ez most sehogy sem sikerült.

Brooke közelebb húzódott hozzá, és alaposan szemügyre vette az arcát.

– Ez biztos nagyon fájhat, Per – simított végig ujjaival a monoklin, de az érintése egyáltalán nem okozott fájdalmat. Sőt.

Perry, amint megérezte a lány virágillatát, képtelen volt ellenállni a vonzerejének, és önkéntelenül is magához szorította.

A többi lány a faluból inkább óvatos volt vele, amit a törzsbéli bizonytalan jövője miatt meg is tudott érteni. De Brooke más volt.

A meleg nyári fűben heverészve nemegyszer azt suttogta a fülébe, hogy egy nap ők lesznek a törzs uralkodói. Kedvelte a lányt, de neki más elképzelései voltak. Egy napon inkább egy másik szaglót választ majd magának, aki legalábbis megközelíti az ő képességeit. De Brooke nem adta fel. Őt pedig ez nem is zavarta olyan nagyon.

– Tehát tényleg igaz, hogy verekedtetek Vale-lel?

Perry lassan kifújta a levegőt. A hallók közelében semmi nem maradhatott titokban.

– Ezt pont nem Vale-től kaptam.

Brooke úgy mosolygott, mintha nem hinne neki.

– Perry, most itt van az egész falu. Itt a nagy lehetőség.

Hátralépett és visszanyelt egy káromkodást. Brooke nem volt szagló. Nem érthette, miféle érzés az összeolvadás. Bármennyire is szeretett volna törzsfőnök lenni, képtelen volt fájdalmat okozni Talonnak.

– Már látom! – mondta Talon a tető szélén.

Perry odalépett mellé. Vale a falu határában húzódó sáros mezőn közeledett. Most már mindenki jól látta. A bátyja is szép nagyra nőtt, akárcsak ő, de Vale hét évvel idősebb volt nála, férfiasabb volt a kiállása. Törzsfőnöki nyaklánca ragyogott az ég éteri fényében. Karján a szaglók jellegzetes tetoválásai: mindkét karon egy-egy szalag. Egyszerű és büszke dísz. Nem úgy, mint Perry két rendetlen szalagja. A nevét a szíve fölé tetoválták a bőrébe, olyan ívben, amely a dagályok völgyének domborzatát idézte. Sötét haját hátrafésülte, Perry így tisztán látta a szemét is.

Vale tekintete most is nyugodtan fürkészte a tájat. Mögötte egy faágakból és kötelekből összeeszkábált tákolmányon hevert a zsákmány.

A szarvas így ránézésre legalább száz kilót nyomott. Vale hátrafordította a fejét, hogy a hatalmas agancsa ne akadjon bele a földbe. Igazi tízpontos lövés. Micsoda pompás állat!

Lent a tisztáson megszólaltak a dobok. Aztán beszállt a többi hangszer is, és felcsendült a vadászok dala. A dal, ahányszor hallotta, mindig megdobogtatta Perry szívét.

Az emberek ujjongva rohantak Vale elé. Átvették tőle a hatalmas terhet. Vízzel kínálták, és hangosan dicsérték. Egy ilyen szarvassal mindenki jóllakhat. Micsoda jó ómen a tél előtt. És az újévre. Hát ezért hívta vissza Vale a törzset a faluba. Azt akarta, hogy mindenki lássa, amikor hazatér.

Perry lenézett remegő kezére. Ezt a szarvast neki kellett volna elejtenie. Őneki kellett volna maga után húznia a hatalmas zsákmányt. Képtelen volt felfogni, hogy a bátyjának ekkora szerencséje legyen. Hogy tudott elejteni egy ilyen pompás állatot, míg ő egész évben nem tudott felhajtani egyet sem? Pedig kettejük közül ő a jobb vadász. Összeszorította a fogát, és megpróbálta elnyomni magában a következő gondolatot. De hiába! Nemcsak jobb vadász, de jobb törzsfőnök is!

– Perry bácsi! – Talon felpillantott rá. Vékony kis mellkasa nehezen emelkedett és süllyedt vissza. Perry látta, ahogy a lelkében forrongó féltékeny harag visszatükröződik az unokaöccse szomorú arcán. Ahogy elkeveredik Talon félelmével.

Mélyen belélegezte kettejük lelkének elkeseredett elegyét, és most már biztosan tudta: nem lett volna szabad visszatérnie.