PEREGRINE

– Egy tucattal még elbírnánk – mondta Roar. – De negyvennel?

Perry a nappaliban a vitrines szekrények előtt nyugtalanul járkált fel-alá, s közben a képernyőn a varjak táborát figyelte. A reggeli fényben a kép sokkal tisztább volt, mint amikor utoljára látta. Fekete köpenyes alakok mozogtak a fennsíkon a sátrak között. A piros sátrak között. Találó színválasztás.

Legszívesebben fogta volna az íját és a képernyőn keresztül szedte volna le őket.

– Többen vannak ezek negyvennél, Roar – mondta.

A kamera csak néhányat mutatott belőlük. Hajnalban felmentek Roarral a falra, végigjárták a tornyokat és megidézték a különleges érzékeiket. Órákba telt, de több mint egy tucat varjat fedeztek fel elszórva a fal közelében. Az őrszemek voltak, akik azonnal riasztanák a többieket, ha megpróbálna elmenekülni.

Roar nekidőlt a falnak és keresztbe fonta a karját: – Szóval hatvan varjú.

Marron megforgatta a gyűrűjét az ujján.

– Az egyik bányajáratunk ígéretesnek tűnik, de hetekbe telik, amíg rendesen kivájjuk és biztosítjuk.

– Addigra beáll a tél – mondta Perry.

És egyik vihar követi a másikat az égen. Olyankor már nagyon veszélyes az út.

– Én nem várhatok olyan sokáig – jelentette ki Aria.

Egész eddig némán gubbasztott a szófán. Biztos tiszta hülyének nézi, amiért szinte szó nélkül kirohant a szobából.

Persze neki fogalma sem volt róla, hogy mi történt. Perry két ujjával megszorította az orrnyergét, és felidézte, hogy milyen őrületes gyengeség vett erőt rajta, amikor Talonnal összeolvadt.

Hogy már képtelen volt racionális döntéseket hozni. Hogy a saját szükségleteit mindig csak utoljára vette figyelembe. Ezt most semmiképpen nem engedheti meg magának. Be fogja tartani, amit ígért. Elkíséri Ariát Blissbe, de aztán teszi, amit tennie kell, és visszamegy a dagályokhoz. Amúgy is nemsokára elválnak az útjaik. Addig pedig egyszerűen távolságtartó lesz. Majd megpróbál nem lélegezni, ha a lány a közelében van.

– Adhatok néhány embert – mondta Marron.

– Ne! – nézett fel Perry. – Nem akarom, hogy miattam haljanak meg az embereid. – Már így is épp elég gondot okozott Marronnak. – Hiszen nem fogunk nyíltan rájuk támadni.

A képernyőn a fennsík szélesen terült el a varjak tábora körül.

Ott akart lenni ő is. Odakint. Szabadon mozogni az éter alatt.

Ekkor fogalmazódott meg benne az ötlet: – Mehetnénk a vihar alatt is.

– Peregrine! – csattant fel Marron. – Képes lennél egy éterviharban útra kelni?

– A varjak kint vannak a nyílt terepen. Ha jön a vihar, ők is behúzódnak. Az őrszemek elhagyják a posztjaikat. Mi pedig el tudjuk kerülni a vihar legrosszabb részét.

Roar ellökte magát a faltól és lelkesen elmosolyodott.

– Vagy leszedhetnénk az őrszemeket, aztán mehetnénk kelet felé. A varjak arra biztosan nem jönnének utánunk.

Aria hunyorogva kérdezte:

– Miért? Mi van keleten?

– Farkasok – mondta Roar.

– Szóval szerinted az a legjobb esélyünk, ha egy étervihar kellős közepén elindulunk a farkasok felé?

– Vagy a farkasok, vagy a hatvan varjú – vigyorgott Roar.

– Na jó – szegte fel az állát Aria. – Igazad van. A varjaknál bármi jobb lehet.

Délután Perry a tetőn bóklászott Roarral. Délelőtt megtervezték az útvonalat és összecsomagolták a szükséges holmikat. Most már csak egy kiadós viharra kell várniuk. Fent az égen az éter egyenletesen áramlott. Ma biztosan nem lesz semmi, de holnap talán igen. Minél előbb, annál jobb!

De mivel üsse el az időt, amíg várakozik? A várakozás megtorpanást jelent. Gondolkodást. És ő nem akart azon gondolkodni, hogy mi történik Talonnal és Vale-lel a belsősök városában. Hogy akarhat Talon ott maradni? Hogy kaphatták el Vale-t? És hogy lehet az, hogy Liv a határvidéken kószál, amikor tudja jól, hogy ez milyen sokba kerül a dagályoknak?

Roar egyszer csak megragadta a vállát, és levitte a földre.

Perry még fel sem fogta, mi történt, máris a kemény betonnak vágódott az arca.

– Egy-null ide – mondta Roar.

– Te alattomos disznó! – lökte le magáról Perry, és megkezdődött a játék.

Általában, ha birkóztak, ő szokott nyerni, de most a sérült keze miatt közel sem volt olyan nagy fölényben, az esélyek kiegyenlítődtek.

– Ugyan már, Roar! Ennél még Talon is jobban birkózik – segítette fel a barátját a földről, miután ő is szerzett egy pontot.

Perry kezdte jobban érezni magát. Túl sokáig ücsörgött tétlenül.

– Liv is egész ügyes.

– Roar, ő a nővérem – mondta Perry, és már indította is a következő támadást, de hirtelen megtorpant: Aria lépett ki a liftből. Ha itt van a közelben, semmiképpen nem engedheti, hogy Roar belelásson a gondolataiba. Nem tudta nem észrevenni, hogy a lány csinos fekete ruhába öltözött, és hátul összefogta a haját.

Roar is odapillantott, majd megértő, széles mosolyra húzódott a szája. Perry mindjárt tudta, hogy nagy bajban van.

– Megzavartam valamit? – kérdezte Aria bizonytalanul.

– Nem. Már épp befejeztük – kapta fel az íját Perry és eloldalgott. Korábban felvonszolt egy faládát ide a tetőre, amelyet céltáblának használt. Fogott egy nyílvesszőt és célzott. Kezében érezte a tompa fájdalmat.

– A legjobbkor jöttél, Aria – mondta Roar mögötte. – Ezt nézd!

Tudod, Perry piszkosul tud ám lőni az íjjal.

Perry lőtt. A nyílvessző hangos reccsenéssel fúródott a fenyőfába.

– Nem semmi, mi? – füttyentett Roar. – Micsoda lövés!

Perry megfordult, de nem tudta, hogy nevessen-e vagy itt helyben kitekerje Roar nyakát.

– Én is megpróbálhatnám? – kérdezte Aria. – Talán nem ártana, ha én is meg tudnám védeni magam, ha odakint leszünk.

– Ez igaz – bólintott Perry. Bármi, amit most megtanul, hasznukra lehet, amint újra kimerészkednek a falak mögül.

Perry megmutatta neki, hogyan tartsa az íjat, hogyan álljon a lábán. Közben végig szélirányban maradt, hogy ne kelljen beszívnia a lány illatát. Amikor viszont a lövésre került a sor, ott már nem volt elég a puszta beszéd. Az íj megfeszítéséhez nyugodt erőre volt szükség. Ritmusérzék és gyakorlat kell hozzá. Neki mindez már olyan könnyen ment, mint a levegővétel, de rögtön látta, hogy csak úgy tudja megtanítani Ariát a dolog fortélyaira, ha vele együtt végigcsinálja a mozdulatsort.

Mögé lépett és kihúzta magát. Ahogy beszívta a levegőt, a lány lelkének illata azonnal elborította az agyát, az idegszálai pedig hozzákeverték a sajátját. Aztán jött az a mindent elsöprő ibolyaillat, és Perry már csak a lányra tudott figyelni. Hogy milyen a teste ilyen közelről, ahogy itt áll közvetlenül előtte. Nem is tudta, hogyan tartsa az íjat. A lány keze pontosan ott volt, ahol az övé lenni szokott. De nem akarta, hogy a húr visszacsapódjon, és véletlenül eltalálja.

Roar sem tette könnyebbé a helyzetét: – Lépj egy kicsit közelebb hozzá, Peregrine! – szólt oda neki. – És rossz a tartása is, húzd kicsit hátrébb a csípőjét!

– Így jó? – kérdezte Aria.

– Nem! – mondta Roar. – Jaj, Perry! Mutasd már meg neki!

Perryről már szakadt a víz, mire sikerült előkészülniük a lövéshez. Az első közös próbálkozásukkor a nyílvessző néhány méter után a betonon koppant. A második közvetlenül a láda előtt landolt, de a húr meghorzsolta a lány alkarját. Rendesen be is pirosodott. A harmadik lövésnél Perry már azt sem tudta, melyikük miatt remegett meg az íj.

Roar felpattant.

– Attól tartok, nem neked való ez a fegyver, Félvér! – indult Aria felé. – Nézd meg Perry vállát, Aria! Látod, milyen széles? És látod, milyen magas?

Perry hirtelen ellépett a lánytól és zavarában egyik lábáról a másikra állt, míg Aria alaposan megnézte magának a testét a feje búbjától a talpáig.

– Egy ilyen íjnál a szükséges húzóerő elérheti a kilencven fontot is. Ezzel csak az olyan óriások boldogulnak, mint ő.

Ráadásul Perry látó. A látók mind jó íjászok. Tudod, Aria, az íj olyan fegyver, ami tökéletesen megfelel a képességeinek. Neki való. Amiért az, aki.

– Szinte a véredben van, ugye? – fordult Aria Perryhez.

– A zsigereimben. De te is megtanulhatod. Készíthetek neked egy íjat. Egy kisebbet, amivel jól elboldogulsz – mondta, de már látta és érezte is a lányon a csalódottságot.

Roar előkapta a kését.

– Tőlem pedig megtanulhatnád, hogyan bánj ezzel.

Perrynek elakadt a lélegzete.

– Roar. .

Roar pontosan tudta, hogy Perry mire gondol, és így folytatta: – Tudod, a kés nagyon veszélyes fegyver – magyarázta. – Az ember többet árthat vele magának, mint amennyit segíthet, ha nem jól használja. De én megtanítalak pár fogásra. A mozgásod könnyed, és jó az egyensúlyérzéked is. Már csak azt kell megtanulnod, hogyan viselkedj egy veszélyes szituációban.

Aria visszaadta Perrynek az íjat.

– Jól van – mondta Roarnak. – Kezdjük!

Perry gyorsan keresett magának valami elfoglaltságot.

Odament az egyik fához, amelynek az ágai az udvarról rálógtak a tetőre, és levágott egy hosszabb gallyat. Aztán letelepedett a láda elé, és nekilátott gyakorlópengéket készíteni, amíg Roar azt magyarázta Ariának, hogy hányféleképpen lehet megfogni egy kést. Roar imádta a késeket. Talán kicsit túl sokat is beszélt a különböző fogások előnyeiről, de Aria végig figyelt és magába szívta a rengeteg információt. Roarból egy órán keresztül dőlt a szó, míg végül arra jutottak, hogy Ariának a kalapácsfogás lesz a megfelelőbb. Perry ezt már az első pillanattól fogva tudta.

Ezután következett a testtartás és a lábtechnika. Aria gyorsan tanult, és tényleg kitűnő volt az egyensúlyérzéke, ahogy Roar is mondta.

Perry hosszan nézte őket, ahogy egymást kerülgették, közben a tekintete Ariáról az éterre siklott. A lány örvénylő lábmunkájáról az ég örvénylő folyamaira.

Késő délután volt, amikor Roar elkérte a gyakorlókéseket.

Megmutatta Ariának a legjobb találati pontokat, a szúrási szögeket, valamint azokat a csontokat a testben, amelyeket érdemes elkerülni, aztán kacsintva vonta le a végső következtetést, miszerint az a legjobb, ha szíven szúrja a másikat.

Aria készen állt.

Amikor kezükben a fakéssel megkezdték a gyakorlást, Perry felállt. Folyton azzal nyugtatta magát, hogy Roar foglalkozik a lánnyal, és hogy a kések hegyét olyan tompára faragta, mint a hüvelykujja. Mégis, ahhoz képest, hogy csak gyakorlás volt az egész, a szíve túl hevesen dobogott.

Egy darabig csak kerülgették egymást, aztán Aria indított először támadást. De Roar kifordult előle, és a következő pillanatban már erősen végig is húzta a kés élét a lány hátán. Aria hátrahőkölt, megperdült, és elejtette a kését.

Perry, mint akit puskából lőttek ki, máris megindult Roar felé.

Pár lépéssel előtte megtorpant, de Roar gyanakodva pillantott rá.

Aria zihálva vette a levegőt, rikító piros illat áradt belőle.

Színtiszta harag. Perrynek minden izma remegett a meglepetéstől és a dühtől.

– Első szabály – mondta Roar ridegen. – A késnek éle is van, ami vág. Számíts rá, hogy megtörténhet. És ne ijedj meg, ha megtörténik. Második szabály: soha ne ejtsd ki a kezedből a fegyvert!

– Rendben! – mondta Aria, mint aki megtanulta a leckét, és már fel is vette a kését.

– Biztos itt akarsz maradni, Szagló? – kérdezte Roar felvont szemöldökkel. Tudta jól, hogy Perry összeolvadt a lánnyal.

– Miért ne maradna? – szólalt meg Aria. – Ugye itt maradsz, Perry?

– Igen, maradok.

Perry keresztülment a tetőn, és felmászott a liftakna tetejére, Delphi legmagasabb pontjára, ahonnan döbbent csendben figyelte a kiképzést.

Aria gyorsan tanult, bátran és ügyesen bánt a késsel, mintha arra várt volna, hogy megmutathassa a tehetségét. Tiszta hülye volt, hogy ő meg a bogyókról magyarázott neki, mikor a napnál is világosabb, hogy a lánynak erre van szüksége. Hogy tudja, hogyan védheti meg magát.

Besötétedett. Nem tudták folytatni az edzést. A távolból hallották a varjak csengettyűit. Perry még egyszer felpillantott az égre, és csalódottan vette tudomásul, hogy nincs változás.

Lemászott, és végig gondosan ügyelt rá, hogy szélirányban maradjon, amikor Aria és Roar odajöttek hozzá.

Roar karba font kézzel megállt a lift előtt.

– Ügyes voltál, Félvér! De addig innen nem mész el, amíg ki nem fizetsz.

– Ki nem fizetlek? Mivel fizessek?

– Egy dallal.

Aria felnevetett. Vidám, önfeledt nevetés volt ez.

– Jól van.

Roar elvette tőle a fakést. A lány lehunyta a szemét, arcát az éter felé fordította és néhányszor mélyen beszívta a levegőt.

Aztán megajándékozta a két férfit a csodálatos hangjával.

Ez a dal lágyabb volt, nyugodtabb, mint a másik. Perry most sem értette a szöveget, de a hangulat, amely belőle áradt, tökéletes volt. Egy valóban tökéletes Aria egy hűs estén egy háztetőn a fenyők ölelésében.

Roar még csak nem is pislogott, amíg Ariát nézte. Amikor a lány befejezte, elképedve csóválta a fejét: – Aria. . ez valami.. nem is tudom. . Perry, ezt el sem tudod képzelni. .

Perry mosolyt erőltetett az arcára.

– Nagyon tud – mondta, de közben azon tűnődött, vajon milyen lehet Aria hangját Roar fülével hallgatni, aki végtelenszer jobban hall, mint ő.

Amikor beszálltak a szűk liftkabinba, már nem tudott hova menekülni a lány illatai elől. Ibolya, izzadság, büszkeség és erő kavargott bennük. Olyan érzés volt, mintha valami új erő kelt volna életre a testében. Megint beszívta a levegőt, alig bírt megállni a lábán az örömtől. Önkéntelenül is a lány hátára tette a kezét, közben pedig megesküdött magában, hogy csak most az egyszer, és utána már tényleg tartani fogja a távolságot.

Aria felnézett rá. Elpirult. Fekete hajtincsek tapadtak izzadt nyakára. Roar is itt van velük, de jól is van így, futott végig Perry agyán a gondolat. Még soha nem érzett ilyen erős vonzalmat a lány iránt, a meleg bőre iránt, amely most a keze alatt izzott.

– Nagyon ügyes voltál.

Aria csillogó szemmel mosolygott rá.

– Tudom – mondta. – És köszönöm.