XXX.

Az állomásra együtt mentek ki, de egyetlen szót nem váltottak egymással. Christine dühös volt önmagára. Még utóbb azt gondolja a fiú, hogy ráerőszakolta magát, hogy vele utazzék.

De amint kifizette a tartozását, átmegy egy másik fülkébe. Ez némiképp megnyugtatta.

– Míg megveszem a jegyeket, foglaljon le egy fülkét – mondotta André, amikor megérkeztek.

– Az én jegyemet magam veszem meg.

– Helyes, majd később elszámolunk vele.

Megvette a jegyeket, és meggondolta magát. Semmi kedve ahhoz, hogy Georges volt szerelmével tovább is foglalkozzék.

Egyáltalán érthetetlen az egész história. Eddig üldözte és utána szaladt, igaz, hogy komoly oka volt rá, most pedig, hogy elérte, itt hagyja, ami éppen a komoly ok miatt teljesen érthetetlen.

Kétségtelen, hogy helyes a kislány, de az egész úton veszekedni fog vele, amihez semmi kedve nem volt. Csak még az érdekelné, hogy intézte el a dolgot Georges-zsal.

Átkozottul kívánatos teremtés. Nem tanácsos sokáig együtt lenni vele. Éppen eleget tud már róla, hogy nyugodtan tovább eressze. Valami módon meg kellene szabadulni tőle.

Megkereste a fülkét, ahol Christine várt már rá, és odaadta a jegyét.

– Mennyi időnk van még az indulásig?

– Háromnegyed óra. Hol vannak a csomagjai?

– Mindjárt hozza a hordár. Szóljon, hogy ebbe a fülkébe tegye. Most vettem csak észre az átkozott sietésben, hogy irataimat a hotelben felejtettem. Vissza kell érte mennem.

– Jó, de siessen.

Gyors léptekkel áthaladt a pályaudvaron, míg Christine láthatta, aztán megállt, szép kényelmesen cigarettára gyújtott, majd taxi után nézett, és visszavitette magát az European Hotelbe. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek sürgősen vissza kellene ide térnie.

Ha Christine sejtette volna, hogy André a bőröndjeit a ruhatárba vitette, nem vizsgálta volna olyan lelkiismeretesen a csomagokat cipelő hordárokat, hogy felfedezze náluk a fiatalember bőröndjeit.

Amikor André Regnard visszatért az European Hotelbe, és átment az előcsarnokon, a portás utána szólt.

– Nem tetszett elutazni? Éppen most telefonáltak az Admiralból. Henriette Granger kisasszony kereste.

– Hívja csak vissza az Admiralt, és kapcsoljon össze vele.

– Halló, itt André Regnard.

– Hol van Christine?

– A vonatban.

– Szóval az állomásról telefonáld – Nem, itt vagyok az European Hotelben.

– Egyedül?

– Hát kivel legyek? Miért kérdi ezt?

A fiatal lány hangja türelmetlen lett.

– Szóval Christine egyedül utazik vissza Párizsba?

– Egyedül.

– Nahát!

– Tessék?

– Azt hittem, van annyi esze, hogy magától kitalálja.

– Mit kellett volna kitalálnom?

– Hogy magát szereti.

– Miután még délelőtt is a barátomé volt?

– Hogy érti ezt?

– Szó szerint.

– Ki mondta magának ezt az őrültséget?

– Ugyan, kérem. A barátnője még útközben bevallotta nekem, hogy Georges-zsal viszonya volt, pár napos ismeretség után. Ezért is szaladt utána, hogy elvegye.

– Maga szerencsétlen, ebből egy szó sem igaz. Ezt én tanácsoltam neki, amikor még magát nem ismertem… Kérdezze meg Georges-ot, ha nem hiszi… Idefigyeljen, hogy megértse!… Christine elvesztette az állását, és nem volt más választása; vagy öngyilkos lesz, vagy elzüllik. Én adtam neki a tanácsot, hogy vetesse el magát Georges-zsal, aki úgyis szereti… még mindig erkölcsösebb… Az egész viszonyhistóriát főleg maga miatt találtuk ki, mert maga lebeszélte a barátját róla… Halló… Érti már végre?… Még délután is maga miatt sírta tele a fülemet… és most elhagyta menni azt a szerencsétlent egyedül? Hát bolond maga?… Halló… Halló… Már hiába hallózott, mert nem felelt rá senki. André Regnard tényleg bolond volt, már a telefonbeszélgetés közepe felé lecsapta a kagylót, és kiugrott a fülkéből, rohant végig az előcsarnokon. Míg visszafordított fejjel a hotel óráját nézte, nekiszaladt egy vendégnek. Nyolc perc múlva indul a vonat, és Christine-t is magával viszi.

Taxi sehol.

Mint az őrült nyargalt keresztül az utcákon az állomás felé.

Amikor a pályaudvar ajtajánál fellökte az ellenőrt, zihált lélegzettel, félrecsúszott nyakkendőjével megtorpant, és riadt tekintettel a vonatot kereste.

A fekete füstös kocsik már megmozdultak, és elöl a mozdony éleset füttyentett.

Valaki eléje ugrott.

– Hé, megálljon. Nem lehet már felszáll… Nem tudta befejezni, mert mellbe lökte, és hatalmas ugrásokkal rohant a vonat felé.

Az utolsó vagon lépcsőkorlátját elkapta, és már fent is volt.

A szívére szorított kézzel állt ott, míg valahogy magához tért, aztán remegő lábakkal ment végig a vagonokon.

Christine egyedül volt a fülkében, és már öt perccel a vonat indulása előtt mindent megértett. Akkor már nem is kereste a hordárt André bőröndjeivel. Leült a sarokba, és a függöny felé fordulva könnyei végigfolytak az arcán.

André Regnard hevesen felszakította a fülke ajtaját, majd elkapta a megdöbbent fiatal lány karját, és felrántotta az ülésről.

– Te… te… Mit hazudtál nekem?

– Óh!… – Azt hazudtad, hogy Georges-zsal viszonyod volt? Azt hazudtad… Mi?… Ezért nem volt nekem egy nyugodt percem sem… Nesze!

És arcul csapta.

A sors különös játéka folytán most André utazott csomagok nélkül, mint pár nappal ezelőtt Christine, amikor azért ugrott fel a vonatra, hogy Andrét megpofozza.

Akkor ez elsikkadt valahogy, de nem így ezúttal. Mellékes, hogy az kapta, aki akkor adta volna.

De fél percre rá már igen különös jelenet játszódott le a vasúti fülkében.

Christine Rouard kisasszony egyik arcával túl pirosan, hevesen zokogva André Regnard nyakában lógott.

Kinek van türelme, hogy két szerelmes első szenvedélyes csókjának idejét mérje?

Amikor mégis félbeszakadt ez a hosszú csók, a fiatal lány feltérdelt a pamlagra, és eszelősen összevissza beszélt, körülbelül ilyeneket: – … Istenem, kibírtam…

8 évig, illetve négy évig, mert… 4 éves korában már nő az ember… sírtam, éheztem és pofozkodtam, ha kellett… André önkéntelenül az arcához nyúlt, és a múltban kapott pofonokat illetőleg elismerőleg bólintott.

És Christine folytatta.

– Hangosan kell imádkoznom, kis szívem, hogy bizonyos dolgok tisztázódjanak… Óh, Istenem, most már én is elgyengültem… ne haragudj ezért rám… most már minden mind egy… Azt se bánom, ha a szeretője leszek… senki sorsát el nem kerülheti… add Istenem, hogy minél tovább tartson, és bocsáss meg előre érte… A fiatalember meglepő és egyre fokozódó figyelemmel hallgatta ennek az imának különös szövegét, aztán ő is megszólalt: – Csak szerető akarsz lenni, feleség nem?

Csak nézte, nézte, mint aki nem érti jól, hogy mit is hall, aztán ráborult a pamlagra, és fuldokló zokogás rázta meg a testét.

Van, amikor az ember a nagy boldogságtól is csak sírni tud.

És ez volt Christine Rouard kisasszony esete is.