XIV.

André Regnard lelkiismeret-furdalást érzett. Még a buta lány valami bolondságot csinál, és utánament, hogy megkeresse.

Végigjárta az összes vagont, és minden fülkébe benézett, de nem látta sehol.

A homlokát kiverte a verejték. Ez a lány leugrott a vonatról.

Más nem lehetséges, mert közben sehol se álltak meg, akkor pedig már robogtak, amikor kirohant tőle a fülkéből.

Miért is nem futott utána, hogy elkapja a karját?

Egyszerre rettenetes lelkiismeret-furdalást érzett.

Visszament a fülkéjébe, és a levegőbe bámult.

Ez cseppet sem lesz kellemes história.

Majd megtalálják valahol a töltés mellett összetört tagokkal és kivallatják.

Izgatottságában egyik cigarettát a másik után szívta.

Ezalatt Christine a toalettfülkében buzgón imádkozott.

– Istenkém, Istenkém, csak most segíts meg! Állítsd meg végre a vonatot, mert úgy megy, mintha sohasem akarna megállni. Állítsd meg, Istenkém, gondolj arra, hogy nekem onnan gyalog kell visszajönni. Ámen.

És miért kell neked onnan visszajönni? – kérdezte tőle egy belső hang. Hiszen meg akarsz halni! Nem mindegy neked, hogy hol lesz a fejfád, rajta a felirattal: Itt nyugszik Christine Rouard, élt 8 évet.

Áldás poraira Nem mindegy, hol lesz ez? Hiszen öngyilkos akarsz lenni.

Egyszerűbb, ha kiugrasz a vonatból. Olyan hamar túl leszel rajta.

Nem, nem, vonatból nem ugrom ki. Borzasztóan összeroncsolná a testem, csúnya lennék, és nagyon fájna. És talán nem is halnék meg mindjárt.

Görcsösen belekapaszkodott a fülke kilincsébe, mintha máris attól kellene tartania, hogy leesik.

Nem az élnivágyás ösztöne ébredt fel benne, csupán olyan volt, mint a többi halálba készülő, akik már választottak maguknak egy halálnemet, valami olyat, ami szerintük a legkevesebb fájdalommal jár – kinek-kinek mi az ízlése –, és más módon meghalni nem akarnak.

Maradjunk a vízbefúlásnál.

Ő a Szajnába akar ugrani.

De merre lehet most a Szajna.

Már negyedórája robog a vonat. Már rettenetes messze lehet innen Párizs.

Két ízben valaki lenyomta kívülről a kilincset. Két kezét hevesen dobogó szíve fölé szorította, és lélegzet-visszafojtva várt.

Nem történt semmi. Az illető elment.

Úgy látszik, ez a vonat sose fog megállni.

De miért is zárkózott ide be? Mitől is fél? Mitől félhet az még, aki meg akar halni?

Attól, hogy megbüntetik, mert jegy nélkül utazik? Hát büntessék meg, nevetséges. Hiszen úgysincs pénze. Miből fizessen büntetést?

És ha lecsukják ezért?

Istenem, hát csukják le.

Ez igazán a legkevesebb.

Legalább enni is adnak.

És éhes volt, szörnyű módon éhes. Érdekes, hogy még az is enni akarjon, aki a halálba készül.

Addig morfondírozott, míg arra az elhatározásra jutott, hogy ő mégis kijön innen.

Legyen, ami lesz, nem bánja már.

Óvatosan kikémlelt előbb, de mivel senkit se látott, nyugodtan kilépett a fülkéből, és odaállt egy ablak elé a folyosóra, és belebámult a csillagos éjszakába.

Csak már le volna tartóztatva, hogy erre se lenne gondja.

Biztosan gorombák lesznek vele, és a gondolatra könnybe lábadt a szeme.

Az egyik erős kanyarodóban a vonat elejét is látni lehetett a szikrákat köpködő mozdonnyal, amint vígan pöfékelve száguldott ismeretlen tájak felé.

Ez a váratlan és akaratán kívüli utazás felébresztette benne boldog gyermekkorát, amikor Lyonból hazautazott a vakációkra, és nem is sejtette, milyen boldog volt. Milyen messze van ez már tőle. Mintha sose lett volna igaz.

Meggyötörten, egyedül kitaszítva az életbe szerette volna elbőgni magát az anyja után. De lenyelte a könnyeit, és igyekezett erőt venni a fájdalmán.

Mit kíván ő az élettől? Semmi különöset, csak azt, hogy éppen élni lehessen. Olyan nagy dolog az, amikor az ember tizennyolc éves?

És amikor a legkevésbé gondolt volna rá, megszólalt mögötte valaki: – Kérem a jegyet.

Megfordult riadtan, és egy egyenruhás, magas férfi állt előtte.

– Nincs jegyem.

– Hogyan?

– Elvesztettem.

– Hát ez baj.

– Nagy baj?

– Tessék csak megkeresni.

– Már kerestem, de nincs.

– Akkor újat kell venni.

– De pénzem sincs.

Csend.

És megszólal mögöttük egy új hang.

– Én vesztettem el a jegyet.

Ahogy Christine meglepetten megfordul, André Regnard-t látja, aki zaklatott idegállapotában újra végigjárta a kocsikat, és most a legszerencsésebb pillanatban érkezett ide.

Még Christine magához sem tér teljesen, és egyetlen szó nem hagyta el az ajkát, a fiatalember már el is intézi a jegy ügyét. Igen, a legközelebbi állomásig. A kalauz köszön és továbbmegy.

André megkönnyebbülten áll Christine előtt. Csakhogy megtalálta, és nincs semmi baj.

– Ne haragudjék, hogy beleavatkoztam a dolgába, de miattam került ebbe a helyzetbe, és ez volt a legkevesebb, amit tehettem.

Christine nem szól semmit. Ezt az embert gyűlölnie kellene, és most a lekötelezettje lett.

– Majd megadom magának a jegy árát, ha Párizsban leszünk – és máris elfordul tőle, és megy tovább.

– Ne menjen még el. Hogy akar Párizsba visszamenni, hiszen nincs pénze?

– De van.

– Hallottam, amikor azt mondta a kalauznak, hogy nincs.

– Neki hazudtam. Legyen szíves és hagyjon nekem békét.

Elfordul tőle, és továbbmegy.

André feladja a küzdelmet, és visszamegy a fülkéjébe. Fő, hogy a kislány megkerült.

Végre lassít a vonat és megáll, Troyes.

Az ablakban áll és cigarettázik, amikor látja, hogy Christine Rouard kisasszony leszáll és odalép egy vasutashoz.

– Kérem, én Párizsba szeretnék menni.

– Huszonhárom óra húszkor.

– Nem a vonat érdekel.

– Hát?

– Merre vezet az országút Párizs felé.

A vasutas meglepetten mutat az állomáson túl egy irányba, és hosszan utánanéz a fiatal lánynak.

André egyetlen pillanat alatt lekapja a bőröndjeit, és már az állomáson áll.

– Halló, hordár. Vigyázzon a csomagjaimra – és máris rohan abba az irányba, ahol Christine-t eltűnni látta.

Hát bolond ez a lány?

Éjszaka idején gyalog elindul az országúton?

Rohan utána, hogy megtalálja, de nem látja sehol. Kétségbeesetten körülnéz, hogy valakit elcsípjen, akitől utánaérdeklődhet, hogy látta-e, de ekkor messze, egy ívlámpa fénykörében megvillan a fiatal lány esőköpenye.

Utánaszalad és eléri.

– Kisasszony… Nem válaszol, és menne tovább, de eléje áll.

– Maga gyalog akar Párizsba visszamenni?

– Semmi köze hozzá. Mit érdekli az magát?

– De igenis érdekel.

– Maga viszont nem érdekel engem. Szemtelen fráter.

És megindul tovább. André habozva megáll és utána bámul, majd megint utánamegy és eléri.

Most szembejön velük egy férfi. Valami munkásféle lehet Felöltő helyett egy sál van a nyaka köré tekerve. Az arcából nem sokat mutat a cigarettája felvillanó parazsa. Sportsapka van a fején.

Christine megáll, hogy bevárja, és megszólítja.

– Jó estét! Van erre valami folyó?

– Csak nem csónakázni akarnak? – kérdi rekedt, borízű hangon.

Christine szó nélkül továbbmegy. André meg utána.

A sportsapkás megáll és utánuk szól: – De fürödni se jó ilyenkor.

Aztán folytatja tovább útját, maga elé morogva.

– Ca c'est bizarre.

Christine a várost elhagyja, és megy a sötét országút felé, mellette autók zúgnak el, vakító reflektorokkal, sivító szelet csapva. A betonút szélében hatalmas törzsű fák, ritkuló lombjuk közé belekap a szél és megrázza őket. A száraz levelek keveregnek és repülnek a levegőben, és a földre csapódva az országúton zörögve szaladnak végig, míg az árokba buknak.

Ahol az út kanyarodik, a fák törzsei fehérre meszelten világítanak a sötétben, mintha misztikus alakok állnának ott.

Christine elszántan gyalogol, és a könnyei potyognak. Egy száraz levelet a szél az arcába csap, és erre ijedten felsikolt. Egy pillanatra megáll, de aztán megy tovább. A fiatalember három lépéssel mögötte jár.

Ez a lány megbolondult.

– Engedje meg, hogy valamit kérdezzek.

Nem válaszol.

– Van fogalma arról, hogy mit csinál?

– Ne beszéljen hozzám.

– Gyalog akar Párizsba menni? Micsoda őrült gondolat.

Gondolkozott már azon, hogy mikor ér oda?

– Mit törődik vele?

– Egyre erősödik a szél, talán vihar is lesz. Meg fog fázni ebben a vékony esőköpenyben.

– Mit izgatja az magát? Maga sokkal nagyobb kárt is okozott már nekem.

– Én? Micsoda kárt?

– Engem elhagytak… Elhagyott, akit szerettem és aki szeretett… Nekem senkim sincs… A sírás ellen küzd, de megembereli magát és haragosan rákiált: – Menjen innen rögtön, mert kikaparom a szemét.

– Tudja mit? Hát kaparja ki!

Elébe áll, de Christine kikerüli és megy tovább.

– Helyes. Szóval ez volt az utolsó szava?

– Ez. Takarodjék innen!

André megáll és utánanéz, ahogy esőköpenyes, nyúlánk alakja egyre továbbhalad elszántan és határozottan a szélfújta, október végi éjszakában.

Hát menj, nem érdekelsz, gondolja, és gúnyosan utána kiált – Figyelmeztetem, hogy ilyenkor patkányok is járnak az országutakon.

Ez használt.

Christine Rouard kisasszony rögtön megáll. Egy-két bizonytalan lépést még tesz előre, aztán odamegy egy útszéli fához, és a törzsének hajtva a fejét olyan keservesen zokog, hogy egész testét rázza a sírás.

A fiatalember lassan utánamegy és megáll mellette. Most egyszerre megsajnálja és szeretné megvigasztalni, megsimogatni, hogy ne sírjon, de olyan ez a kislány mint egy vadmacska.

Nem ért a jó szóból sehogy.

– Kedves kisasszony – szólt halk és gyengéd hangon – , én negyedóra óta asszisztálok őrült tervének kivitele mellett, de szavamra mondom, már megelégeltem a dolgot, megfordulok és visszamegyek. Utóvégre nem azért szálltam le a vonatról, hogy itt, a sötét országúton molesztáljam. Elképzelheti, hogy egyéb dolgom is van. Minden sértegetését szó nélkül lenyeltem. Hajlandó voltam eltűrni, hogy pofon üssön és kikaparja a szemem, de arra nincs erőm. hogy így fussak maga után az éjszakában, míg ránk hajnalodik.

Egy pillanatra szünetet tartott.

Christine sírása kissé alábbhagyott, hogy minden szót megértsen. Inkább zenei aláfestés volt ezúttal a zokogása.

– Csak ezt akartam mondani. És ezek után azt kérdem magától: elmenjek vagy maradjak? Csak egy szót mondjon: igen vagy nem, és úgy lesz, erre a becsületszavamat adom.

Sokáig nem válaszolt rá semmit, a retiküljéből előkaparta a zsebkendőjét a sötétben, és megtörölte szép, csillagos szemét, és belefújta a nóziját is.

Most vajúdik, állapította meg André, és csendesen várakozott a válaszra, amely egyre késett.

Alig érthetően lehelte: – Maradjon.

– Na végre, hogy megértett. Itt pedig nem maradhatunk tovább. Jöjjön vissza.

Előrement, és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, megindultak visszafelé az úton, amerről jöttek.

Christine teljesen megtörten, olyan engedelmes megadással lépegetett a nyomában, mint egy megdorgált kisgyerek.

Fél óra múlva ott voltak megint a pályaudvaron.

– Na, most mit csináljunk? – töprengett André, amikor végre a bőröndjei is megkerültek, és megelégedetten cigarettára gyújtott.

– Legyen szíves, ne bizalmaskodjék velem, mert én korántsem békültem ki magával.

– Úgy látszik, túlságosan gyűlöl.

– Nagyon.

– Na jó. De nem is fontos. Negyedóra múlva megy egy vonat Párizs felé, addig még csak kibírja velem. Azontúl biztosítom, hogy nem látjuk többet egymást.

– Jó.

– Most megyek és megveszem a jegyét.

A fiatal lány egy vaskorlátnak támaszkodva belebámult a hűvös estbe a pályaudvaron túl, amerre a szabad októberi mezőket sejtette, és úgy érezte, hogy nagyon megalázó helyzetbe került. Még rendben van, ha egy fiatalember vállalja egy hölgy kiadásait udvariasságból vagy szerelemből, de nagyon megalázó ilyesmit attól elfogadni, akit gyűlöl az ember.

És méghozzá kiélvezi a helyzetet. Minek jelenti be előre, hogy most megy megvenni a jegyet, a nyavalyás?

Jaj, de utálja ezt a beképzelt, nagyképű frátert.

Mennyivel kedvesebb és jobb modorú Georges, akitől el akarja választani őt.

De még ez sem marad ennyiben. Még módot talál arra, hogy ezért is elégtételt vegyen.

André már jött is vissza, és átnyújtotta a jegyét.

– Parancsoljon.

– Persze, maga most azt hiszi, hogy ezzel már mindent elintézett.

– Hogyan?

– Azzal már nem törődik, hogy a vőlegényem előtt befeketített engem, hogy megölte a boldogságomat… az magának már nem számít… már.

Nézze? – Csak nem akarja elkezdeni újra a veszekedést Különben is figyelnek minket.

André kényelmetlenül érezte magát. Úgy látszik, a hölgy veszekedős, kellemetlen egyéniség. Ahelyett, hogy hagyta volna az útjára menni, még ő futott utána, hogy visszahozza.

Lenyelte az indulatát, és jéghideg udvariassággal megkérdezte: – Hogy tettem tönkre a maga életét? – – Lebeszélte a barátját rólam.

– Kérem, ha csak ez a baj, én visszabeszélem rá. Mindjobban látom, hogy maga az a típus, aki feleségnek való. Pont ez kell Georgesnak.

Christine-ben élt a gyanú, hogy gúnyolódik vele, de mivel nem volt benne biztos, válasz nélkül hagyta.

– Mihelyt újra találkozom vele, megmondom neki, hogy magát nyugodtan elveheti.

– Mikor mondja meg neki! – Két hét múlva, ha Párizsban leszek.

– Az késő. Most kell ezt elintézni.

– Most? Hogy érti ezt?

– Úgy értem, hogy rögtön írni fog neki pár sort, és én majd átadom azt Georgesnak.

– Ezt bajosan hiszem.

– Nem akarja megírni?

– Mindent megírok, amit akar, de maga nem fogja tudni átadni neki.

– És miért nem?

– Mert Georges nincs már Párizsban.

– Hát hol van?

– Elutazott.

– Ezt is maga csinálta talán? Csak vallja be, ne legyen gyáva.

– Dehogyis én.

Úgy látszik, hogy Christine még nem is sejti a dolog legkényesebb részét, hogy Georges a legjobb barátnőjével utazott el.

Na, akkor lesz csak cirkusz, ha ezt is megtudja. Talán nekiugrik és átharapja a torkát.

– Mondja meg, hogy hová utazott.

– A Cote d'Azurre.

– De hová?

– Azt még én sem tudom.

– Ne hazudjon.

– Legyen szíves, ne viselkedjék ilyen feltűnően. Mondom, hogy nem tudom. Úgy beszéltük meg, hogy Jungholzba, a Hotel Europeanbe megtelefonálja nekem a címét.

– Ez nem igaz. Ezt csak most találta ki, hogy engem lerázzon magáról.

– Becsületszavamra mondom, hogy így van.

– Ne is folytassa. Rendben van. Én tíz perc múlva visszautazom Párizsba, és a Szajna legelső hídjához megyek, és ott a vízbe ölöm magam. De előbb írok egy búcsúlevelet, és abban megírom, hogy André Regnard úr a gyilkosom, tartóztassák le és akasszák fel rögtön.

– Ez komoly?

– Igen.

– És mit csinál akkor, ha összehozom Georges-zsal, aki majd kijelenti magának, hogy saját jószántából nem akarja feleségül venni?

– Majd elhiszem, ha ezt ő mondja a szemembe.

– Sajnos ezzel nem szolgálhatok, mivel nem tudom, hol van jelenleg.

– Szóval már megint kezdi?

– Hogyhogy már megint kezdem?

– Rendben van. Majd holnap olvashatja a halálomat az újságokban.

Előbb még határozottan sajnálta, de most már egyenesen elviselhetetlennek tartja.

– Legyen szíves, azt magyarázza meg, hogy mire építi ezt a szerelmet? Nem akarja belátni, hogy Georges nem szeretheti magát? A maga helyében nem futnék utána… – Ne is folytassa! Okom van rá.

– Szabad tudnom?

– Nekem gyermekem lesz.

– Hogyhogy?

– Nem érti? És ezt is a barátjának köszönhetem.

Csend.

Megdöbbenve nézett rá.

– Ez igaz?

Igaz – kiáltott fel olyan meggyőződéssel, hogy végül már maga is hinni kezdett benne. Tudta, hogy aljasság, amit tesz, és ezáltal saját magát is a lehető legelőnytelenebb színben tünteti fel, de kénytelen volt rá. Görcsösen kapaszkodott abba, hogy a fiút visszaadják neki. Ha nem is veszi el feleségül, de legalább vacsorázni lehet vele. Most is majd elszédül az éhségtől.

– Érdekes, hogy a barátom ezt elhallgatta előlem.

– Mert úriember. Maga elvárná, hogy egy nőt kiadjanak?

– De hiszen saját maga mondta meg most nekem.

– Mert kényszerített rá. Elképzelheti, hogy nincs kedvem apátlan gyerekeket a világra hozni.

Egymást nézik: az egyik elszántan, a másik megdöbbenve.

– Ezt se hittem volna Georges-ról.

Christine-ben hirtelen felébredt a színésznői hajlam, és elkezdett csendesen sírdogálni.

– Ne sírjon, kérem. Ezt nem tudhattam. A helyzet most már egészen más.

– Igen, ez egészen más.

Bár rengeteg szerelmi ügye volt, de valahogy annyira sose jutott a dolog, hogy valakit szerencsétlenné tett. Azok között a lányok között, akik André életében szerepeltek, ilyesféle problémák sose fordultak elő.

Hihetetlen.

Valamit tenni kell. Esetleg orvosi beavatkozás… mindenesetre ezt Georges-nak kell elintézni.

– Van valami sürgős dolga magának Párizsban?

Nem – nyögte ki szipákolva.

– Akkor azt tartanám a leghelyesebbnek, ha most velem jönne Luneholzba. Tudniillik kénytelenek vagyunk odamenni, hogy megtudhassuk Georges címét, mert ott fog keresni telefonon. Akkor aztán megmondom neki, hogy haladéktalanul jöjjön el magáért. Helyes lesz így?

– Helyes. Köszönöm.

– Nincs mit. Ez csak természetes.

Christine megkönnyebbülten sóhajtott fel. Majd Georgesnak kell megmagyaráznia, hogy csak azért hazudta az egészet, mert nem tud nélküle élni. De ha ő tud, akkor úgyis mindegy, és belenyugszik. De ennek nem szabad megtörténnie.

Óh, csak azt is mondaná még André most, hogy menjünk valahová vacsorázni, de nem jut az eszébe, pedig már olyan éhes, hogy szinte szédül tőle. Persze férfi, és ha ő nem éhes, eszébe nem jut ilyesmit feltételezni másokról.

André újra jegyet váltani ment, és mélyen elgondolkozva jött vissza. Meg kell fontolni, hogy mit tegyenek. Igaz, hogy már öt perc múlva jön a vonat, amivel továbbmehetnek, de hálókocsi nincs rajta és ez meglehetősen kényelmetlen. Ha pedig hálókocsival akarnak továbbutazni, úgy három óra hosszat kell még itt várakozniuk.

Christine azt a karta, hogy menjenek csak rögtön tovább, mert ő végtelen fáradt és álmos, és fázik is.

Már jelezték is a vonatot.

André megint visszament, hogy megváltsa végre a jegyeket, mert az előbb csak érdeklődött.

Tíz perc múlva már mind a ketten bent ültek egy üres fülkében. A fiatalember elővette a tárcáját, és ez a varázsmozdulat elintézte, hogy nem volt útitársuk. Csak függönyözzék be az ajtót, hogy ne lássanak be kívülről az utasok.

A fiatal lány fázósan az ablak mellé húzódott, de André rávette, hogy feküdjék végig az ülésen, és a felöltőjével gondosan betakarta.

Pár perc múlva Christine már mélyen aludt.

Két tenyerét az arca alá fektetve, csak az orra vége látszott ki, és bodros, szőke, hullámos haja.

A fiatalember szemben ült vele, és elgondolkozva cigarettázott.

A kislány helyes, az tagadhatatlan, de nagyon harcias természete van. Micsoda dologba keveredett ez a Georges is. Egyáltalán mit csinálnak ezek ketten? Egy hete ismerték egymást, és a kislány azt állítja, hogy… Megálljunk csak… Ezek szerint talán mindjárt az első nap… Másként érthetetlen, hogy ilyen határozottsággal állítja azt… Most már persze érthető, hogy olyan harcias volt. De hogy Georges ilyesmit tegyen!… Nem megy ki a fejéből. Rendben van, eltitkolta előtte, de volt szíve arra, hogy ezek után olyan könnyen beleegyezzen abba, hogy faképnél hagyja? Hiszen ez a fiú valóságos rejtély.

Annyi emberismerete már volt, hogy megállapítsa Christineről, nem azok közé a fiatal lányok közé tartozik, akik könnyű áldozatai minden útjukba került lovagnak, hiszen olyan harcias természete van, hogy hozzányúlni se lehet. Viszont mégis… Hogy volt lehetséges, hogy az a gyámoltalan Georges ilyen gyors sikereket ért el nála? Sose hitte volna róla. És mennyire ragaszkodik hozzá a lány. Ugyan, mit szerethet annyira rajta?

Lám, lám, mindig érik meglepetések az embert.

Viszont a dolognak ránézve van egy roppant kellemetlen oldala, és ez Henriette, Christine legjobb barátnője.

Kétségtelen, hogy Christine-nek fogalma sincs arról, hogy Georges Henriette-tel utazott el, sőt Henriette-nek sincs fogalma erről.

De akkor meg kitől tudta meg a nevét és címét, ki mondta meg neki, hogy a pályaudvaron keresse?

Misztikus a dolog.

Mindenesetre intézze el Georges a komplikációkat. Ha már eltagadta előle a dolog leglényegesebb részét, viselje érte a következményeket.

Kellemetlen história nagyon, és mégis valahogy megirigyelte a barátjától ezt a sikert.

Csinos, szép alakú fiatal lány, csak ne volna ilyen harcias.

Most milyen szelíd és csendes.

Ez a Georges!

Micsoda meglepetés!

A fiatal lány mélyen, édesen aludt, André pedig tovább elmélkedett.