XII.

Amikor felért a hatodik emeletre, és a szűk, sötét lépcsőfeljáratnál ellépett a kis Mária-szobor mellett, amelyet ő maga vett és állított oda, mintegy őrangyalául, még csak nem is sejtette, hogy a mai nap legnagyobb meglepetése még vár reá.

A sötétben is biztosan megtalálta a zár nyílását a kulccsal és megfordította benne kétszer, hogy kinyissa, de az ajtó nem engedett, Bezárta és újra kizárta, hogy talán nem fordul benne jól a kulcs, de nem ott volt a hiba. Nekitámasztotta a vállát az ajtónak, hogy megtaszítsa, de hiába.

Elővett a retiküljéből egy skatulya gyújtót, amit csak azért hordott magánál, hogy a Mária-szobor mécsét meggyújtsa, ha viharos időbe egy-egy szélroham kioltaná, amikor a lépcsőfeljárat ajtaját kinyitja odalent, és a tetőn keresztül besüvít a szél.

A gyújtószál fellobbanó fényénél mindjárt észrevette, hogy miért nem engedett a zár.

Az ajtón egy lakat van, amit ő sose használt, bár a helye ott volt, emlékül azon időkre, amikor a szobáját még padlásfélének használták a lakók, és biztonságul lakatot is szereltek rá.

Egy papírlap is megzörren a lába alatt. Lenyúl érte és felveszi. Írás feketéllik rajta, de elolvasni már nem tudja, mert a gyújtószál megégeti az ujját.

Odamegy a Mária-szobor elé, és a mécses lángja mellé tartva, egészen közel, végre elolvashatja: „Kisasszony, a háztulajdonos megbízásából lezártuk a szobáját, és a dolgait visszatartjuk addig, míg házbértartozását kiegyenlíti. Madame Rousseau.” A papírlapot kétségtelen az ajtó kilincsgombja fölé tette Madame Rousseau, ahonnan leeshetett.

Idő kell hozzá, míg felfogja, mi történt vele. Nincs többé lakóhelye. Ez a magyarázata, hogy három nap óta békében hagyták.

Most mehet, amerre lát.

Fáradtan, az esőköpenyében, divatos kis kalappal a fején, ott áll a Mária-szobor előtt Christine Rouard kisasszony, retiküljében pontosan tizenkét frankkal, mert igen meggondolatlanul hazajövet betért a fűszerüzletbe és a drogériába, hogy tartozásait lelkiismeretesen kifizesse.

Hóna alatt az esti lap, amelynek apróhirdetéseiből esetleg már holnapra rámosolygott volna a szerencse, de erre már nem lesz ideje.

Hol fogja tölteni ezt az éjszakát? – Amilyen gyorsan eszébe jut, hogy lemegy és megkéri madame Rousseau-t, még ma éjszakára nyissa ki a szobáját – el is veti ezt az ötletet.

Kis termetű öregasszony, szürke, átható tekintetű, kegyetlen szemekkel, hiába is fordulna hozzá, úgyis elutasítaná. A megaláztatásoknak még nincs vége. Lassan, fáradtan megy le a lépcsőfokokon, és amikor az első emeletre ér, az ügyvéd úr lakása elé, ahol sárgaréz táblán olvashatja: Georges Beauverger avocat. Hirtelen elszánja magát. Már úgyis mindegy, és becsenget.

A csengő hangja élesen és erőteljesen szól, és egyáltalán nincs összhangban azzal a bátortalan mozdulattal, amely megszólaltatta, és most ijedten, dobogó szívvel áll ott előtte.

De senki se jelentkezik. Ott áll öt percet, tízet, talán többet is, míg végre belátja, hogy ez reménytelen.

Ekkor jut eszébe Henriette, akihez a mai napon már másodszor fordul segítségért.

Sietve szalad a metróállomás felé, hogy otthon érje, mielőtt elmenne valahová. Igaz, hogy Henriette csak holnap reggel utazik el, de esténként soha sincs otthon, és csak késő éjjel tér haza, ezt pedig meg kell előzni.

Ezt már tudja, és épp ezért az utolsó pillanatban mégis mást határoz. A kért metrójegyet visszatolja és szalad kifelé.

Még hallja mögötte a megjegyzést.

– Ez se tudja, hogy mit akar.

A telefonhívásra a szobalány jelentkezik.

– Henriette kisasszony már elutazott.

– Már? Azt mondta, csak reggel utazik el.

– Kérem, már egy fél órával ezelőtt elment.

Kilép a telefonfülkéből, és úgy érzi, hogy most végképp elveszett.

Sorsát senki el nem kerülheti. Lassan, fáradtan, maga se tudja, merre, megindul és megy, megy, míg zűrzavaros gondolatok kavarognak a fejében.

Mindezt a bajt egy embernek köszönheti. Egyetlenegynek, aki idejuttatta.

André Regnard, zúg a fülében a név, és elkeseredettségét most vad harag váltja fel.

André Regnard.

Hirtelen megáll, körülnéz és betér az első bárba, ahol elkéri a telefonkönyvet.

Lázas sietséggel lapozza fel a kérdéses oldalt, Rabatiére, Rangon, továbbfordít, Regnard… igen. Ferdinánd Regnard.

Ösztönösen megérzi, hogy ez lehet az.

– Hol itt a telefon, kérem?

– Hátul jobbra, a lavabos mellett.

Feltárcsázza a számot, és csak annyit kérdez.

– Lakik ott valami André Regnard?

– Igen… Többre már nem is kíváncsi, lecsapja a kagylót, és gyors, ideges kapkodással kiírja a telefonkönyvből a pontos címet.

avenue Marroniere.

Rohan a legelső metróállomáshoz.

Christine-t fűti az indulat.

Most odarohan, felelősségre vonja, és úgy vágja pofon, ahogy eddig még soha senkit, pedig egypár pofont már kiosztogatott az életében.

Ez az egy le fogja csillapítani.

Az idegesség levezetésére mások esetleg tükröt vagy vázát csapnak a földhöz, utána mindjárt jobban érzik magukat.

Nincs az az idegcsillapító, ami jobban használna.

De nem is egy pofont ad neki; egyet jobbról, egyet balról, aztán öngyilkos lesz.

Ott van a Szajna… Ragyogó pompájában, mint fekete bársonnyal bélelt tokjában szikrázó ékszer, tündöklött az őszi estben a csillagos ég alatt a Champs-Elysées mozgalmas élete.

Fényárban úsztak a pompás és hatalmas kirakatok. Zajtalan, elnyúlt testű autók végeláthatatlan sora suhant el mellette, fekete lakkjukon visszaverődött az ívlámpák fénye.

Elegáns, gondtalan hölgyek és urak üldögéltek a kávéházak teraszain. Párizs sajátságos, benzingőzös levegőjébe fanyar illatukat vegyítette az úttest szélén álldogáló fák hervadtlevél-szaga. Elsuhanó parfümillatok megcsiklandozták az orrát.

És Christine Rouard kisasszony lelkében a külső fény és pompa ellentétéül sötétség volt és viharfelhők gomolyogtak.

Szaporán szedte a lábát, hogy felpofozzon valakit, és aztán a halálba szaladjon.

Micsoda program egy ilyen szép őszi este!

Tévedésből rossz helyen szállt le, és most gyalogolhat. Még ez is.

Befordult az avenue Marroniere-re, és egykettőre megtalálta a kérdéses házat.

Annyira csak a saját gondolatai foglalták le, hogy majdnem elütötte egy autó. A tányérsapkás sofőr ki is szólt hozzá valamit a volán mellől, de meg se hallotta.

Díszes vasrácsos kerítés mögül egy kertre látott, azon túl magányos, előkelő ház lépcsős bejáratára. Az első emelet két ablakának függönye mögül tompa fény szűrődött kifelé.

Megrántotta a csengőt és várt.

Pár perc múltán a kavicsos úton megzörrentek valakinek a léptei.

Egy öreg férfi totyogott a kertajtóhoz.

– Tessék!

– André Regnard urat keresem.

– Nincs itthon.

– Hol van?

– Éppen most vitte ki a sofőr a pályaudvarra.

– Milyen pályaudvarra?

– A Gare de Lyonra.

– Miért? Elutazik?

– El.

– De én roppant fontos ügyben akartam beszélni vele.

– Tessék talán utánamenni a pályaudvarra. Jungholzba utazik.

– Jungholz? Jó – sarkon fordult és otthagyta.

Ez az ember ilyen olcsón nem fog megszabadulni tőle. Még tizenkét frankja van, ez éppen elég, hogy utána rohanjon egy taxival. Pénzre már úgysem lesz szüksége.

Jungholzba utazik, ez éppen elég, hogy megtalálja. Persze másokat tönkretesz, aztán Svájcba utazik a csirkefogó.

Elcsípett egy taxit.

Jungholz?! Na megállj!… – Gare de Lyon.

Ezalatt André Regnardnak fogalma se volt arról, hogy egy elszánt nő az utolsó vagyonával taxival üldözőbe vette.

Megelégedetten hátradőlt autója ülésén, miután Georges barátja ügyét a saját belátása szerint a lehető legjobban elintézettnek vélte.

A mások érdekében önzetlenül cselekvők ritka megelégedett pillanatait élvezte. Szentül meg volt győződve arról, hogy jót tett egy embertársával, akinek boldogságát a saját akarata ellenére is meg tudta védeni.

Nehéz dolog az ilyesmi, de Georges Beauverger nem panaszkodhat, hogy nincs mellette minden áldozatra kész önzetlen barát.

Meg is érdemelte a fáradságot, mert Georges is mindig igen kedves barátja volt, akinek szolgálatkészségére bármikor számíthatott. Nem volt olyan baráti szívesség, amelyet Georges visszautasított volna. Gyerekkoruk óta együtt nevelkedtek; ellentétes természetük nem zavarta meg soha egymás iránt érzett ragaszkodásukat, sőt talán éppen hogy ezért is szerették annyira egymást.

Georges is érezte, hogy André a javát akarja, sőt lelke mélyén igazat is adott neki, de nem szerette a problémákat, és irtózott minden olyasféle dologtól, amellyel másoknak kellemetlenséget okozhat.

Bár fájt a szíve Christine után, megadással követte barátját Henriette-hez, aki olyan elfogódottság nélkül társalgott a két fiatalemberrel, mintha régi jó ismerősök lettek volna már.

– Muszáj nekünk Svájcba menni? – kérdezte a fiatal lány Andrétól, miközben lopva a barátját nézegette, mintha azt latolgatta volna magában, vajon kellemes szórakozások telnek-e ki tőle.

– Miért? Nem találja megfelelőnek?

– Nem mondhatnám. De sokkal megfelelőbbnek tartanám a Cote d'Azurt. Szerelmi bánatnak jobban használ a meleg, mint a hideg. A tenger… a napfény… – Ebben az esetben én nem tarthatok magukkal.

– Muszáj nekünk együtt lennünk?

– Éppenséggel hogy nem. Csak arra vigyázzon, hogy a barátunk meg ne szökjék.

Georges kedvetlenül morgott valamit; bosszantotta, hogy André így bánik vele egy hölgy előtt, akit egyikőjük sem ismer különösképpen.

– Szóval a Cote d'Azurre mentek – jelentette ki André Georges felé fordulva.

– Igen – felelte szolgálatkészen az ügyvéd úr, és olyan tekintettel nézett a fiatal lányra, mintha most ébredne csak tudatára, hogy vele utazik el.

Minden nő valami megfejthetetlen vonzalmat érez a szerelmi bánatokban szenvedők iránt, különösen, ha az illető férfi.

Henriette is szánakozó gyengédséggel szemlélte útitársát. Manapság egyre ritkább látvány az ilyesmi, holott korántsem mondhatnánk, hogy több volna a boldogság mostanában.

El is határozta, hogy mihelyt kettesben lesznek, apróra elmesélteti vele szerelmi bánatát.

Azt kissé különösnek tartotta, hogy mind a két fiatalembert Georgesnak hívják.

André még útközben a barátja lelkére kötötte, hogy Henriette előtt el ne árulja a nevét. Erre bizonyos okok kényszerítik, majd később elmeséli, egyelőre elégedjék meg annyival, hogy őt is Georgesnak hívják.

Georges már megszokta André egészen különös ügyeit. Hasonló is történt már vele, amikor megkérte arra, hogy szólítsa Alfred de Musset-nek egy hölgy társaságában, aki vele volt, és magyarázatul később csak annyit mondott, hogy ezáltal a női hülyeség nívóját akarta vizsgálat tárgyává tenni.

André, amikor elhitette Henriette-tel, hogy ő Georges Beauverger, korántsem gondolt arra, hogy ez esetleg komplikált is lehet. Ideje már nem volt arra, hogy kitapogatózza, vajon Henriette Christine-hez való barátságát megvásárolhatja-e egy ilyen utazással. Egyelőre azt tartotta fontosnak, hogy Christine-t távol tartsa a barátjától, és így is időt nyerjen.

– Ide figyelj! – húzta félre Georges-ot egy alkalmas pillanatban –, lehetőleg addig ne áruld el a hölgynek se a te nevedet, se az enyémet, míg meg nem érkeztetek… Hová is mentek végeredményben?

– Nem tudom. Mért ne áruljam el a nevünket? Én ezt a nőt soha életemben nem láttam.

– Túl komplikált lenne elmagyarázni. Amint megérkeztek, hívjatok fel telefonon.

– Te hol szállsz meg?

– Jungholz. Hotel European. Ez egész biztos. Fenntartottak számomra egy szobát. Szóval oda várom holnapután a telefonértesítésedet.

Csak akkor könnyebbült meg, amikor kettőjüket vonatra ültette, és jómaga visszahajtott a csomagjaiért.

A sors különös játéka folytán az ő autója volt az, amely pár pillanattal előbb majdnem elütötte Christine-t az állomásra menet.

Éppen idejére ért ki. Kikeresett magának egy üres fülkét, és az imént vásárolt folyóiratokat és napilapokat maga mellé téve, kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

Még öt perc volt az indulásig.

Christine ezalatt szerencsésen megérkezett a pályaudvarra.

A taxi nem tett ki tíz franknál többet. Sietségében elfelejtett borravalót adni, mire a sofőr utánakiáltott, erre ijedtében majdnem odaadta minden pénzét.

A füstös, kőszénszagú pályaudvar fedett csarnokában egymás mellett három fekete vagonsort is látott. A langyos levegőt zsongó zaj, a mozdony szuszogása és távoli csilingelések töltötték be.

Végre megtalálta a Svájc felé induló vonatot. Gyors léptekkel végigjárta a vagonsort, fürkésző tekintettel vizsgálva az ablakokon kihajtókat, mintha a sok ismeretlen arc közül felismerhetné azt, akit keres.

Istenem, de buta vagyok, hiszen csak a nevét tudom.

– Halló, porteur – kiáltott egy hordár után.

– Tessék.

– André Regnard urat keresem.

– Az ki?

– Jungholzba utazik.

– Na és, én talán ismerem?

– Kiáltsa a nevét, hogy jelentkezzék, itt lesz ebben a vonatban. – A teljes megértés kedvéért gyorsan előkapta a retiküljét, majd aprópénzét, ami még megmaradt, kimarkolta belőle és a hordár kezébe nyomta.

– Nem lesz itt semmi hiba.

A testes, zömök, bikanyakú emberke szuszogva felkapaszkodott a legelső vagonra, és a folyosón állók között végigoldalogva a fülkébe bedugta vörös képét, elkiáltva magát: – Monsieur André Regnard.

Christine ezalatt egy irányban haladt vele odalent, és figyelemmel kísérte, lesz-e valami eredménye a dolognak.

André éppen kilépett a folyosóra, amikor a hordár odaért.

– Monsieur André Regnard.

– Én vagyok. Mi van?

– Egy hölgy keresi az urat odalent.

André az ablakhoz lépett és megpillantotta Christine-t, aki szintén rögtön észrevette, hogy megvan, akit keres.

– Maga André Regnard? – kiáltott fel.

– Én vagyok. C'est moi.

– Dugja ki jobban a fejét.

– Minek?

– tsAnekti Pourquoi faired – Majd meglátja.

A fiatalember kedélyesen fogta fel a dolgot. Ugyan mit akar tőle? Mintha izgatott lenne egy kicsit.

Christine belátta, hogy még akkor sem éri el, ha lábujjhegyre áll. Az ilyesmit nem szabad elhamarkodni.

– Várjon, majd felmegyek.

– Kérem.

Cigarettára gyújtott, és kíváncsian várta az eseményeket.

Már meg is jelent a szűk folyosón izgatott alakja, ahogy feléje robogott. Amikor André elé toppant, a bal könyökét nekivágta a fülke ajtajának, és a retikülje kiesett a kezéből. A fiatalember villámgyorsan lehajolt és felkapta előle.

– Tessék.

Ez a váratlan esemény mintha megbénította volna, csak haragos tekintetet vetett rá és kapkodva vette a lélegzetet.

– Nekem múltam van?

– Tessék?

– Maga azt merte állítani rólam, hogy én erkölcstelen életű vagyok?

Én? De hiszen én nem is ismerem magát.

A tiltakozó hangra lángra kapott megint lelkében a lappangó harag, és közelebb lépve hozzá, felemelte a hangját.

– De azt mondta.

– Én? Kinek?

– A barátjának, Georges Beauvergernek.

Hirtelen világosság gyúlt az agyában.

– Christine kisasszony?

– Igen, én vagyok az. És mi jogon meri feldúlni az én boldogságomat?

A fiatalember háta mögött megállt egy szürke sportsapkás, őszes hajú úr, és felfigyelt rájuk.

André gyors mozdulattal betessékelte Christine-t a fülkébe, hogy elejét vegye egy kitörő botránynak, amelynek előjeleit felfedezni vélte a fiatal lány haragtól szikrázó tekintetében. Jobbnak látta, ha egyelőre mindent letagad, hogy lecsillapodjék.

– Én nem állítottam magáról semmi rosszat, hiszen nem is ismerem.

– Még le is tagadja.

– Igen. Letagadom.

Meglepetten nézett rá.

– Mit hazudik? Azt mondta rólam, hogy engem nem lehet feleségül venni.

– Én csak lebeszéltem a barátom, hogy férjhez menjen, illetve hogy megnősüljön.

– De rólam beszélte le.

– Másról is lebeszéltem volna.

– Maga megrágalmazott engem… – Eszem ágában sem volt, és bocsánatot is kérek, ha esetleg.

Nem érdekel. Én nem vagyok akárki. És vegye tudomásul, hogy énnekem nem volt semmiféle múltam… Engem még soha senki meg se csókolt – pillanatra lehunyta a szemét, hogy rá szakadjon a vonat teteje ekkora hazugságra, majd gyorsan hozzátette még – szerelmesen. Énhozzám senki se nyúlt, mert pofon vágtam. Próbálja meg!

– Dehogy próbálom… – Nahát.

Tehetetlenségében, hogy előre kitervelt elégtételszerzése így elsikkad, és nyavalyás, erőtlen magyarázatokba fullad, egyszerre elkönnyesedtek a szemei.

– Jegyezze meg, hogy én magam keresem a kenyeremet. Engem senki se tart el. Nekem nincsenek szép ruháim és nincsenek ékszereim, és vegye tudomásul, hogy én egy padlásszobában lakom, és egy kéményre nyílik az ablaka, és még azt se tudom kifizetni. És mégse vagyok erkölcstelen. Inkább nem eszem, de az adósságaimat kifizetem. Nekem csak egy harisnyám van, és az se új, nézze meg.

Hirtelen mozdulattal felcsapta a térde felett a szoknyáját, és megvillant a harisnya vége felett combjának rózsaszínű csíkja.

A meglepett fiatalember tekintete odaesett, és nem azt látta, amit Christine mutatni akart neki, hogy a harisnyája stoppolt.

– És azért nem lehet engem feleségül venni, mert minden centime-ot felírok, mielőtt kiadnám? És azért, mert magam mosom a fehérneműimet, és soha senkinek nem csináltam semmit?… Itt már a sírás ellen küzdött.

André Regnard jobb szeretett volna egy olyan haragos kitörést, amely végül is anyagilag megoldást nyer. Az effajta egyedülálló lányok tisztában vannak a pénz értékével, és ezúton könnyen hajlandók az egyezségre. Ez, úgy látszik, másfajta.

Már a nyelvén volt, hogy megmondja neki, ha az esetből kifolyólag a legkisebb anyagi kára is volt, ő minden vita nélkül megtéríti azt. De belátta, hogy Christine-nél ezzel semmire se megy, sőt esetleg csak jobban felbőszítené vele.

Zavartan hebegett pár szót, de a fiatal lány nem is figyelt rá, hirtelen leroskadt az ülésre, és elkezdett keservesen zokogni.

Micsoda buta história.

– Kedves kisasszony… nagyon kérem… Gyengéden fölébe hajolt, és bátortalanul megérintette a vállát.

Christine fölegyenesedett, mintha kígyó csípte volna meg, de a sírástól alig tudta kinyögni, amit mondani akart.

– Hozzám… ne merjen… nyúlni… És újra átadta magát kitörő fájdalmának.

Bármelyik pillanatban beléphet valaki a fülkébe. Itt valamit tenni kell és gyorsan.

– Nagyon kérem, ne sírjon… – Még csak ne is sírjak?… Tönkreteszi a boldogságomat… és még sírni se szabadd… – Mondja meg. hogy mit tegyek?

– Semmit.

– Én magának semmi rosszat nem akartam.

– Most már úgyis késő.

– Bármikor a rendelkezésére állok. Hiszen azért is jött, hogy ezt rendezzük.

– Én csak azért jöttem, hogy magát pofon vágjam.

– Igen?… Persze… Hát akkor vágjon pofon, kérem, de ne sírjon… Megállt előtte, és begombolta kabátját, mintha az efféle művelethez az ilyesmire elkerülhetetlen szükség volna.

A lefolyt jelenet alatt egyikőjük se vette észre, hogy a vonat közben lassan elindult., és csak most, amikor a váltókon áthaladva kattogtak a kerekei, ugrott fel riadtan a helyéből Christine Rouard kisasszony, és egyetlen szó magyarázat nélkül kirohant a fülkéből, hogy még leszálljon, ha lehet.

Riadtan szaladt a folyosó végébe, de a vonat már olyan sebesen ment, hogy szó se lehetett arról, hogy leugorjék róla. A pályaudvar összevissza kígyózó sínpárjai között kattogva robogtak már kifelé magas, fekete ívlámpák alatt, amelyek bágyadt fényudvart vetettek a kőszénfüstös, őszi estbe.

Erős szívdobogást kapott, és fejét erőtlenül nekihajtotta az ablaknak.

Úristen, elvisz a vonat, és nincs egy centime-om sem… Istenem! Istenem!… A vagon túlsó részében hirtelen feltűnt a kalauz alakja, amint errefelé tartott. Gyors elhatározással átment a másik vagonba, és ott a toalettfülkébe zárkózott be, hogy így elejét vegye mindenfajta kellemetlen vitának.

Addig ott marad, amíg az első állomásra nem érnek, és akkor leszáll.

Egyelőre eszébe se jutott, hogy ott sem tud majd mihez kezdeni pénz nélkül. Egyelőre csak lekerüljön a vonatról, az a fontos.

Ezt is ennek a csirkefogónak köszönheti.