XVI.

A kalauz kézilámpájának sárgás fénye bolyongott végig a folyosón, ahogy a fülkék gördülő ajtajait kicsapta annak az embernek egészséges mozdulatával, akinek lelke mélyén kis keserűség húzódik meg azok iránt, akik nem töltötték ébren az éjszakát, mint ő.

– Les Verrières. Vámvizsgálat!

A mozdony szuszogva köpte a gőzt. A távolban hegyóriások aludtak a csillagos ég alatt, a friss levegő megcsípte az álmos arcokat, amint leeresztették a meleg kupék ablakait az utasok, hogy megnézzék a vidéket, ahová elértek.

A sínpárok mentén vámőrök haladtak végig, és bőrszíjas, sötét ruhás állomástisztek álldogáltak hivatalos ünnepélyességgel.

André megmozdult helyéből és felállt. Az ablak függönyén átvilágítottak a kinti ívlámpák eltompult fényei, kirajzolva Christine mozdulatlanul fekvő alakját.

Távoli fülkék ajtajainak csapódása, az állomás felől hallatszó messzi „vámvizsgálat” kiáltás szükségessé tette, hogy felkattintsa a fülke villanykapcsolóját és Christine-t felébressze mély álmából.

A fiatal lány álmosan ébredt, és zavartan feltámaszkodott fektéből, mint aki hamarjában azt se tudja, hová került.

– Ne haragudjék, hogy felkeltettem, de szükség lesz az útlevélre. A határra érkeztünk. Elfelejtettem elkérni magától, mielőtt elaludt.

– Az útlevelem?… – Igen.

– Nekem nincs.

– Nincs?

– Nincs és nem is volt soha.

– Nem volt még külföldön?

Most rajta volt a sor, hogy csodálkozzék.

– Nem.

– Hát ez baj. Megint le kell szállnunk a vonatról. Útlevél nélkül nem mehet át a határon.

– Hát akkor szálljunk le.

Nem volt túlságosan elragadtatva attól, hogy az utazásuk megint félbeszakad, de lelke mélyébe rejtette kedvetlenségét.

Felsegítette Christine-re esőköpenyét, majd hordár után nézett, hogy bőröndjeit leszedjék. Elég körülményes volt. Határállomásokon ritkán szállnak le utasok, főleg a hajnali órákban.

Míg André utánajárt a dolognak, a fiatal lány fázósan álldogált a friss hajnali levegőn. A csillagok fényei már eltűnőben voltak, s a láthatár széle kissé elszürkült. Arra gondolt, milyen jó lenne legalább egy forró teát inni. Végtelen bágyadt volt, és alig tudta visszatartani, hogy ne vacogjanak a fogai, annyira fázott.

Ez azért is van, mert éhes vagyok, gondolta.

A fiatalember tíz perc múlva érte jött, és anélkül, hogy kérdezte volna, hová mennek, engedelmes szelíden követte őt.

A taxiban röviden elmondotta, hogy az éjszaka hátralévő részét itt töltik el, és holnap majd megbeszélik a továbbiakat.

– A dolog annyiban kellemetlen, hogy Georges Jungholzban fog telefonon keresni, ahol pedig nem leszünk.

Christine bágyadtan hallgatta, néha fáradtan lehunyta a szemét, ahogy fázósan a taxi sarkába húzódott a fiatalember elől, aki kissé sértve érezte magát emiatt, bár korántsem volt szándékában, hogy udvaroljon a barátja menyasszonyának, illetve jövendőbeli gyermeke anyjának.

A továbbiakat inkább saját magának mondotta, ahogy átgondolta a dolgot.

– Esetleg táviratozni lehetne az European Hotelbe, ha telefonon keresnek, Georges adja meg a címét. Kicsit körülményes, miután nem szeretnék itt maradni, semmi értelmét nem látom… Megérkeztek a hotel elé, ahol már tudtak a megérkezésükről miután André még az állomásról telefonon érdeklődött két szoba után.

– Melyik bőröndöt melyik szobába vigyük? – kérdezte a londiner álmos, rekedt hangon.

André egy pillanatra zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy Christine-nek tulajdonképpen semmije sincs. Meglehetősen furcsa, hogy egy hölgy minden csomag nélkül érkezzék egy hotelbe, ahol az éjszakát akarja tölteni, ugyanakkor, amikor a társaságában lévő fiatalembernek három hatalmas bőröndje is van. Utóvégre nem lehet a történteket elmondani, viszont magyarázat nélkül hagyni sem lehet az ilyesmit.

Rövid habozás után két bőröndre rámutatott, hogy azokat a hölgy szobájába vigyék, a harmadikat pedig az övébe. Christine eltalálta a gondolatát, és nem szólt semmit.

A két szoba közvetlen egymás szomszédságában volt, a vörös kókuszdió szőnyeggel borított folyosó végében, ahol világoskék fény világította meg gyéren az utat és az egymás mellé sorakozott, fehér lakkozott ajtók elé kitett férfi- és női cipőket: néhol békésen egymás mellett mind a két pár, jelezve így, hogy az ajtó mögött gazdáik intim viszonyban vannak egymással.

– Csak nyugodtan aludjék addig, amíg jólesik – szólalt meg hideg, udvarias hangon, amikor a szobájuk ajtajai elé értek. – A szükséges dolgokat addig én elintézem. Ha valamire szüksége van, csak szóljon, már úgy értem, ami az én személyemet illeti… Christine nem egészen értette, mire volna szüksége a fiatalembert illetőleg, de ha már erről volt szó, megkockáztatott egy kérést.

– Egy teát szeretnék inni, mert fázom.

– Rögtön szólok. Készítsek fürdőt? – kérdezte a londiner, amikor elérte őket.

– A fürdő fel fogja melegíteni – jegyezte meg André Christine felé fordulva.

– Természetesen. De előbb egy forró teát szeretnék.

– Egy kicsit késő van, illetve túl korán, de majd benézek a konyhába – mormogta a londiner, amíg zajtalan léptekkel tovatűnt a folyosón, magukra hagyva őket.

– Azért vitettem két bőröndöt a maga szobájába, mert másképp érthetetlen volna.

– Tudom, tudom… – Egyúttal átadok magának egy pizsamát az éjszakára, ha parancsolja.

– Köszönöm.

– Egy pillanat, míg kinyitom a bőröndöt, és kiválasztja magának, melyiket óhajtja.

A fiatal lánynak első gondolata az volt, hogy visszautasítja, de mégse szólt semmit, mert kíváncsi volt, hogy mit tartogat a fiú a bőröndjében.

Míg a bőröndkulcsokat zörgetve hajladozott előtte, körülnézett a szobában. A parkettet végig vastagon szőnyeg borította, sötétbordó tapéták a falakon, a nyitott fürdőszoba csempéin ragyogott a villanyfény. Éppen ilyen az övé is, mert a szobák berendezése többé-kevésbé mind egyforma volt.

Az előkelő környezet saját szegénységének tudatára ébresztette, és ez csak még jobban kihangsúlyozódott, amikor André felnyitott bőröndjére tévedt a tekintete, amelyben gondosan elrendezett selyemingjei, drága nyakkendői és egyéb dolgai voltak.

Nem maga csomagolta be így, mert ideges mozdulattal egykettőre széthányta őket, hogy előkeresse a pizsamáit, amelyek legalul voltak.

Christine minden választás nélkül a legelső után nyúlt.

– Bizonyára nagy lesz, de hát ezen már nem segíthetünk.

– Nem baj. Köszönöm – felelte halkan, és megindult kifelé.

– Ha valamire még szüksége lesz, legyen szíves és mondja meg a londinernek, hogy reggelre szerezzék be, ha felkel.

– Nincs szükségem már semmire.

– Már úgy értem, fogkefére, szappanra.

– Persze… – és zavartan megállt, hiszen semmije sincs.

– Természetesen a számlámhoz csatolják, erre ne legyen semmi gondja. Ezt azért említem, mert tudom, hogy nincs magánál pénz, és nem szívesen veszi, hogy erről beszéljünk.

– Nem szívesen veszem.

– Addig, míg aludni fog, lesz idejük mindent beszerezni.

Nem óhajt talán egy zsebkendőt is? – és újra a bőröndjéhez lépett.

– Nem vagyok náthás – egy pillanatnyi szünet után még hozzátette –, és sírni se fogok már.

Válaszolni akart rá valamit, de meggondolta, és újra a bőröndje fölé hajolt.

– Mindenesetre a szappant meg kell feleznünk, mivel mind a ketten meg fogunk fürödni ma este.

Felkapta a kézitáskáját, és kivette belőle a szappant tartó ezüstdobozát. A fiatal lány irigykedve nézte, mi mindene van ennek az embernek.

– Sajnos, késem nincs… Mit csináljunk? – Tanácstalanul körülnézett a szobában. – Meg kell várni a londinert, míg visszajön, illetve vegye csak a szappant magához, és vágassa vele kétfelé. A másik felét majd lesz szíves beküldetni hozzám..

– Jó.

Átvette tőle a szappant.

– Most jut eszembe, hogy szüksége lehet fésűre, hajkefére Természetesen tudom, hogy nem használhatja a másét.

– Van fésűm, és az elég.

Egy ideig gondolkozva nézte, hogy mire lehetne még szüksége, de nem jutott már semmi az eszébe.

– Hát akkor jó éjszakát!

– Jó éjszakát.

Christine átment a saját szobájába, karján a kölcsönkapott selyempizsamával.

Bement a fürdőszobába és felkattintotta a villanyt. Első tekintete mindjárt a saját tükörképére esett, és meglehetősen siralmas állapotban lévőnek találta magát. Milyen csúnya vagyok, állapította meg ijedten, holott ez csak azt bizonyította, hogy meglehetősen szigorú szemmel nézi önmagát, mert szép volt még így is: fáradtan és éhesen.

Körülnézett, és elégedett volt. Minden tiszta és kívánatos volt itt.

A fürdőkád beépített és szokatlanul alacsony, érdekes formájú, csillogó fogantyúkkal, meleg- és hidegvíz-csapokkal.

Megnyitotta az egyik csapot, és a meleg víz gőzölögve zúdult a tartályba, és egykettőre megellett vele. Nem kellett hosszat várni, mint valamikor a lyoni líceumban, hogy langyos vízzel megtöltődjék a kád.

A londiner ekkor jött vissza, és csillogó tálcán hozta a teát Frissen szelt kenyérrel, vajjal, mézzel és sonkával.

– Sonkát is hoztam a madame-nak, ha szükséges.

– Igen. Szükséges.

– Megbocsát, hogy a fürdőről megfeledkeztem, de először teát akartam biztosítani. Ugyanis a konyha személyzete ilyenkor már lefeküdt.

– Nem tesz semmit. Van egy kése?

– Minek?

– Egy zsebkés jó lenne… Kétfelé vágni ezt a szappant, és a másik felét lesz szíves majd átvinni a monsieur-nek.

– Igenis.

Szolgálatkészen teljesítette a parancsot, és jó éjszakát kívánva becsukta maga után halkan az ajtót, mielőtt Christine-nek az eszébe jutott volna, hogy fogkefét vásároltasson magának reggelre. Na, majd holnap. Úgyis sokáig akar aludni.

Egyetlen gyors mozdulattal az asztalka mellett termett, remegő kezekkel betöltötte az illatos teát. Erre még volt ereje, de a vajat már nem kente a kenyérszeletekre, nagyokat harapva belőle, egyetlen darabban gyömöszölt szájába egy szelet sonkát.

Végre ehetett; boldogan, kielégülten. Hű, de finom! Az esőköpeny még rajta volt, úgyszintén a kis piros kacér kalap a fején, és úgy evett és itta hozzá a forró teát. olyan nagy kortyokban, hogy attól félt, talán áthallatszik a szomszéd szobába.

A mézet kikanalazta, de a vaj megmaradt, mert olyan mohó volt, hogy nem maradt már hozzá kenyere.

Még egyszer ugyanennyit megevett volna, de jó volt azért ennyi is.

Gyorsan ledobta magáról esőköpenyét, kis kalapját az ágyra hajította, kikapcsolta ruháját, koppanva földre dobta a cipőit, lehámozta szép karcsú lábszárairól a selyemharisnyát, kibújt a kombinéjából, és apró selyembugyiját legyűrte a testéről ideges, gyors mozdulattal, és máris bent állt a fürdővízben. Kissé túl melegnek találta, és ezért hozzáeresztett egy kis hideget, aztán karcsú ujjaival elkavarta és felsóhajtva elfeküdt benne.

Isteni.

Milyen más, amikor valaki ilyen kényelmesen fürödhet, és nem úgy, ahogy ő szokott, ott fent a hatodik emeleten, közvetlen az ég alatt.

Minden álmosság egyszerre elhagyta, és nagyon kellemesen érezte magát, elnyúlva a meleg vízben. Elmerítette a kezét, aztán megint kiemelte a vízből, és önmagát vizsgálgatta. Ahányszor megmozdította testét, még jobban átjárta a jóleső meleg.

A nyitott ajtón át belátott a szobába a megvetett hófehér ágyra, amelynek szélében piros kalapja hevert, és a fotelre vetett esőköpenye szegényesen elütött a környezettől, legalábbis úgy érezte.

Az illatos fél szappannal síkosra szappanozta testét, és el nem titkolható megelégedéssel konstatálta, hogy milyen kifogástalan az alakja.

A csendben távoli zúgást és vízcsobogást hallott, erre felfigyelt. Úgy látszik, közvetlen szomszédos vele André Regnard úr fürdőszobája, és ő is fürdik. Tisztán hallotta a víz csobbanását, ahogy magára meríthette.

Egyszerre eszébe jutott Georges Beauverger és vele kapcsolatos hazugsága, amivel megindokolta, miért szaladt utána. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy ezért egyszer helyt is kell állania. Erős felindulásában és csak azért mondotta, hogy még jobban kiemelje vele Regnard úr aljasságát, amiért mások ügyeibe avatkozik. Akkor még csak arra gondolt, hogy önmagát igazolja vele. És szánalmat is akart ébreszteni maga iránt, nem is tudja most már, hogy miért. Nem mintha a fiatalember személye olyan fontos lett volna előtte, á, dehogyis. Hiszen pár hónappal ezelőtt maga sem tudja, mi késztette például arra, hogy azt hazudja a fűszeresnek, ahol vásárolni szokott, hogy az édesanyja, aki már évek óta nem élt, előző nap halt meg. Az egésznek semmi értelme nem volt, maga sem értette, mért teszi, de jólesett, hogy a fűszeres tekintete őszinte szánakozást árult el.

Utólag maga is elismerte, hogy különös dolgot művel, amikor a szobájában az ágyra dobta a kalapját, és egy pillanatra elgondolkozva megállt a tetőablak gyér világítása alatt.

Bolond volnék?

Vállat vont és napirendre tért felette. Ártatlan hazugság, senkinek semmi kárt nem okoz vele, sőt neki sincs haszna belőle. Sőt, ha úgy vesszük, nem is olyan hazugság, amit hazugságnak mondhatna az ember, tényleg nem él az édesanyja.

Csak éppen időben valótlan a dolog.

A mostani hazugság már egészen más és sokkal komolyabb színezetű. De talán így sem lesz következménye, ha előzőleg beszélhet Georges-zsal és megmondhatja neki őszintén, hogy csak azért mondta, mert… Istenem, ez is kínos lesz, végül is meg kell mondania, hogy utána futott, nem tudott belenyugodni abba, hogy a barátja szétválassza őket. Ez valóságos szerelmi vallomás lesz. Még megjárja, ha kettesben beszélhet vele erről. Georges jó fiú, és meg fogja érteni őt. De mi lesz akkor, ha André Regnard előbb beszél vele? Már említette is, hogy Georges telefonálni fog neki. Mi lesz, ha tőle tudja meg ezt a fiú? Nagyon, de nagyon csodálkozni fog, és le fogja tagadni.

Ha később hozzájut, hogy kimagyarázza neki a dolgot, nem fogja megérteni, mi vitte rá, hogy ilyen aljasságot állítson róla.

És csak ekkor gondolt arra, hogy tulajdonképpen önmagáról is milyen aljasságot állított. Efféle szégyenteljes dolgot még az édesanyjának se vall be az ember, és ő egy teljesen idegen férfinak elmondta. És méghozzá nem is volt igaz. Hát hol volt az esze?

Mindegy, már megtörtént, ezen már változtatni nem lehet.

De mi lesz akkor, ha Georges elmondja a barátjának, hogy mindössze egy hete ismeri, és szó se lehet arról, hogy… Ezzel csak megerősíti majd André Regnard véleményét róla, aki határozottan lebeszélte, hogy elvegye őt.

Nem szabad a két barátnak addig összetalálkoznia, míg ő nem beszélhet a fiúval, és őszintén el nem mondott neki mindent.

A szomszédban már megszűnt a víz csobogása, és nagy csend ölelte körül.

Egyszerre elkedvtelenedett, mert az elkövetkezőkre gondolt.

Ha őszinte akar lenni, korántsem Georges Beauverger miatt futott barátja után. csak éppen a véleményét akarta megmondani neki. A dolgok valahogy maguktól alakultak így ki.

Milyen szégyen!, sóhajtott fel, és ahogy megmozdult, érezte, hogy a fürdővize már kihűlt.

Fáradtan, kedvtelenül kiszállt belőle. Az előbbi kellemes, jó érzése nyomtalanul tovatűnt.

Gyorsan megtörölte magát. A kapott pizsamát ott hagyta heverni a fotel karfáján, haragos pillantást vetve rá, mintha minden baját neki köszönhetné, aztán úgy, ahogy volt, meztelenül bebújt a hidegágyneműk közé, és sokáig a hideg rázta, míg végre nehezen átmelegedett a testétől, de csak akkor jött álom a szemére, amikor az ablak csipkés függönyén beszürkült a hajnali fény.