XVIII.

Christine Rouard kisasszony két gömbölyű, meztelen karját a levegőbe tolta és összehúzott szemekkel ásított egyet.

Aztán felült az előkelő ágyban és körülnézett. Az éjjeliszekrényen kereste a karkötőóráját, majd eszébe jutott, hogy a csuklóján hagyta.

Délután fél egy.

Ilyen sokáig hagyták aludni? Tudni kellene, mi van.

Kiugrott az ágyból, és magára kapta André pizsamáját, ami egész éjjel a fotel karfáján hevert. Bizony nagyon bő volt.

Visszahajtotta a kabát ujjait, és az ajtó mellett tanulmányozni kezdte a csengőtáblát. Csengetett, aztán visszaszaladt az ágyba, és ünnepélyesen várakozott.

Éppen kimászott volna belőle megint, hogy újra csengessen, amikor halkan kopogtak az ajtaján, és csinos, fiatal lány lépett a szobába.

– Madame.

– Hány óra van?

– Fél egy.

– Kicsit elaludtam. Mi van André Regnard úrral?

– Elment, kérem.

– Üzenetet nem hagyott hátra?

– Rögtön megkérdezem.

– Kérek előbb egy reggelit.

– Kávé? Csokoládé? Tea? Kakaó?

– Kávé.

– Tojást? Sonkát?

– Tojás, sonka és vaj.

– Igen.

Szép, finom léptekkel kiment a szobából. Hosszan utánanézett, amikor már becsukódott mögötte az ajtó.

Fogkefét is kellett volna rendelni, és mit is még?… tegnap André Regnard megmondta. Na, majd eszébe jut még.

A helyes szobalány visszajött.

– A monsieur azt az üzenetet hagyta, hogy három órakor továbbutaznak. Eddig várt a madame-ra, de aztán megebédelt egyedül.

– Oh, háromig még van időm.

– Készítsek fürdőt?

– Feltétlen. És lesz szíves egy fogkefét, fogpasztát vásároltatni a számomra, mert a kézitáskámat a vonaton felejtettem.

– Igenis.

Christine Rouard megfürdött, utána megreggelizett az ágyban, és háromig ki sem mozdult a szobájából, holott semmi dolga nem volt. Leült a kis asztalhoz, ahol az írómappában a szálloda levélpapírja és borítékja akadt a kezébe.

Rögtön elhatározta, hogy levelet fog írni. Egy teljes órája van még. A város nem érdekelte. Itt érezte jól magát ebben a csendes, előkelő környezetben.

Először arra gondolt, hogy Marié Rouard-nak, a nővérének ír.

El is kezdte, de aztán meggondolta és széttépte.

Nem tud elfogadható magyarázatot adni arról, hogy került ide. Marié a hónap végére megígérte, hogy megsegíti kétszáz frankkal. Nem fogja megkapni tőle, ha látja, hogy utazásokat tesz. Úgyis azt írta legutóbb, hogy bizonyára könnyelmű volt.

Georges Beauvergernek fog írni.

Csak úgy.

Inkább magának írja, hogy teljék ezzel is az idő.

„Édes Georges – írta a levél fejére. – Nagyon szomorú voltam, hogy tőlem búcsút sem vett és úgy utazott el. A megbeszélt helyen vártam magára félóra hosszat, és nem jött. Azt hittem, valami baja esett…” Gondolkozott, hogy mit írjon tovább, de sehogy se ment.

Eltépte ezt a levelet is, és elmerengett. Eszébe jutottak a dolgai, amiket visszatartottak a szobájában, mert nem tudott fizetni. Azt kellene valahogy visszaszerezni. Henriette-nek fog írni, hogy segítse meg. Henriette nagyon jólelkű lány, eddig is segített rajta. Nem sok a tartozás, mindössze kétszázhúsz frank. Megkéri, hogy a dolgait vigye addig őhozzá, míg újra Párizsban lesz Hirtelen felugrott az asztaltól, és ijedten az arcához kapta a kezét.

Eszébe jutott a kis vak madara. Ott van bezárva a hatodik emeleten, a padlásszobában, és éhen fog pusztulni, ha nem viselik gondját.

Ha Henriette-et otthon is találja a levele, addigra késő lesz.

Egyszerre könnybe lábadt a szeme.

Zűrzavaros gondolatai most egységes útra terelődtek, és lehajtva fejét az asztalra, a kismadara felett érzett aggodalmaiba saját zaklatott, kényes helyzetét is belesírta.

Háromkor vörösre sírt szemekkel, esőköpenyben, kis piros kalappal a fején, karján a kölcsönkért pizsamával kilépett a szobája ajtaján, hogy megkeresse André Regnard urat, aki már útra készen a hallban várakozott rá.

Készséggel felállt közeledtére, és kis grimaszt vágott, látva, hogy a fiatal lány csak úgy a karján hozza le a pizsamáját. Aztán észrevette a vörösre sírt szemeit.

– Miért sír?

– Csak.

– Megnyugtatom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

Két napon belül viszontláthatja Georges-ot.

– A madaram… – Nem értem.

– A kismadarat nem fogja gondozni… senki… – Micsoda kismadárról beszél?

– Van… egy kis vak madaram, és az otthon maradt, egyedül… – Áhá. Persze… Őszintén csodálkozott, hogy ilyesmi miatt sírni tud.

– Értem. Nem számított arra, hogy utazni fog, és magával hozta a lakás kulcsát. Talán a házfelügyelővel ki lehetne nyittatni, hogy vegye magához a kanárit, míg visszaérkezik.

– Nem kanári, fülemile, és nincs nálam a kulcsom.

– Hát hol hagyta?

– A házfelügyelőnél.

– Akkor nincs semmi baj. Értesíteni kell, hogy gondozza a madarat.

– De amíg odaér a levél… – Táviratozni fogunk – vágott a szavába. – írja meg, és út közben leadjuk a postán.

Hálásan nézett rá.

Amikor taxiba szálltak, jutott eszébe, hogy fent felejtette az újonnan vett fogkefét és fogkrémet.

André legyintett; nem fontos azért visszamenni, de Christine ragaszkodott hozzá. A fogkefére még szüksége lesz.

– Vesz egy másikat.

– Nem, nem. Úgyis elég kiadása van miattam.

– Azzal ne törődjék.

Mégis felszaladt érte, és azt se várta meg, hogy André valakit felküldjön helyette.

Az autóban közölte vele, hogy mit végzett, amíg ő aludt. Autón mennek át a határon. Ebben az esetben Christine-nek nem lesz szüksége útlevélre, ezt ő már elintézte. Mindenképpen Jungholzban kell lenniök holnapra, mivel Georges az European Hotelbe fogja megtelefonálni a címét.

Ezt ugyan másképp is elintézhette volna, de önzésből ragaszkodott a továbbutazáshoz. Christine miatt nincs kedve itt maradni. Miatta nem fogja tönkretenni a programját.

– Szereti a téli sportokat?

– Igen – felelte bizonytalanul.

– Ne legyen most már kedvetlen, hiszen minden a legjobb úton halad, hogy rendbe jöjjenek az ügyei.

Hogy kissé barátságosabbá tegye a közöttük lévő hangulatot, amely még mindig a tegnapi nap eseményeinek utóhatása volt, kedvesen megjegyezte, még jobb is, hogy minden így történt, így legalább megismerhette személyesen, és módjában volt azt tapasztalni, milyen kedves és ragaszkodó teremtés, és Georges Beauverger barátjának csak gratulálni lehet, hogy ilyen ügyes választása volt.

A ragaszkodó szónál Christine feléje fordult, és kutatva nézte arcvonásait, nem gúnyolódik-e, de a fiatalember arca barátságos arckifejezéssel, nyíltan nézett a szemébe.

Egy óra múlva átjutottak a határon, és negyedóra múlva már vonatra ültek, és este tizenegy óra körül a jungholzi European Hotel elé érkeztek.

A sötét ég tele volt szórva csillagokkal. Christine Rouardnak eszébe jutott Mont-de Lans. Ott is mindig ilyen sűrűn csillagos volt az ég.

Friss, hószagú volt a levegő.

A hotel tele volt vendégekkel, a tágas előcsarnok és a mellette elhúzódó éttermek hatalmas üvegablakai kivetítették a csillárok meleg fényét a hóra. Egy angol lány megrázta bodros fejét, és hátraszólt valakinek. A hegyoldalban sötét fenyőfák hallgattak.

André a téli sportruhás hölgyek és férfiak láttára jobban megnézte Christine vékony esőköpenyét és kis piros kalapját.

Még ha valami felöltőféle lett volna a szerencsétlenen!

Christine megállt egy most érkezett autocar mellett, mert megérezte, hogy úgy, ahogy van, nem mehet bele ebbe az előkelő, eleven környezetbe. Zavart helyzetét a fiatalember előtt is szégyellte, de szóba hozni nem akarta. Pedig mégis be kell egyszer menni, és a fényárban úszó előcsarnokban tárgyalni a szobák miatt, mindenki szeme láttára.

Egy bőrönd nagyot puffanva esett a többihez, kicsúszott a hotelszolga kezéből, ahogy az autocar leeresztett vashágóján érte nyúlt.

Ijedten összerezzent.

– Menjen csak kérem előre, és foglaljon szobát, én addig itt megvárom.

André megérezte, hogy miért mondja ezt, és készséggel előresietett.

Az irodában sajnálkozó udvariassággal közölték vele, hogy egyetlen szabad szobájuk sincs, természetesen azon kívül, amit az ő számára már fenntartottak. Hiába próbálta pénzzel megoldani a helyzetet, a hosszas vitatkozások eredményeképp csak azt érte el, hogy holnap estére átadhatnak még egy szobát, de az is a legfelső emeleten van, és meglehetősen egyszerű.

– Hát ez baj.

– Mindenesetre utánanézünk, talán valamelyik megfelelő, közeli szállóban akad még egy üres szoba, bár hogy őszinte legyek, nem nagyon bízom benne. Ha akadna is, nem hiszem, hogy megfelelő lenne. A legjobb szobákat hetekkel ezelőtt mindenütt visszatartották… Nagyon beszédes hangulatú ember volt, alig tudott szabadulni tőle.

Christine csendben várakozott rá odakint. A friss téli levegő megborzongatta kissé.

Odament hozzá, és átadta neki a szobája kulcsát.

– A második emeleten a negyvenötös szoba. Parancsoljon.

Odavitettem egyelőre az én bőröndjeimet, ugyanis az én szobámat még nem kaptam meg.

– Hát akkor én most felmegyek a szobámba – mondta, mintegy önmagát bátorítva, aztán hirtelen levetette az esőköpenyét és kis piros kalapját. A fiatalember ámulva nézte, mit csinál.

Christine a kezébe nyomta.

– Lesz szíves valakivel felküldetni. Inkább így megyek be.

Ugyanis… Meg akarta magyarázni, de meggondolta magát, felrántotta a vállait, így jelezve, hogy úgyis sejtheti, miért, felesleges is tovább mondani, és gyors léptekkel megindult a szálló felé.

A forgóajtót kissé erősen lökte meg, a mozdulat erélye elszántságát fejezte ki.

Anélkül, hogy jobbra vagy balra nézett volna, megindult a szőnyeggel borított lépcsőfeljárón a második emeletre. Így legalább azt gondolhatják, hogy most jött le a szobájából.

André utána küldette az esőköpenyt és a kis piros kalapot, közben megállapította, hogy a kislány cseppet sem udvarias.

Igazán nem nagy megerőltetésbe került volna, ha legalább annyit mond: a viszontlátásra. Ennyit igazán megérdemelne, amikor miatta azt sem tudja, hol fog az éjszaka aludni.

Az irodából sorra telefonálták a hoteleket, ahogy a hallban ült, hallhatta is, hogy nem sok reménye van rá.

Annál meglepőbb volt, amikor közölték vele, hogy találtak a számára szobát. Igaz, hogy innen meglehetősen messze, a turistaházban, de azt is csak éjfél után kaphatja meg, mert az illető úr akkor utazik el.

Cseppet sem volt kedvére, hogy a saját kényelmét kellett feláldoznia. Átkozta a pillanatot, amikor a barátja ügyeibe avatkozott.

Mindenesetre értesíteni kell Christine-t, hogy innen továbbmegy, és a bőröndjeit is elviteti.

A fiatal lány a fotelben ült, és szintén rosszkedvű volt, amikor André belépett hozzá.

– Valami baj van?

– Nem kellett volna nekem magával jönnöm.

– Természetesen vannak a dolognak kellemetlen oldalai is.

– Egyáltalában nem számítottam arra, hogy ilyen helyre jövünk, nem is vagyok úgy felöltözve.

– Tudom, de hát ezen már nem változtathatunk. Törődjön bele maga is.

– És csak szégyellem magam, és el is határoztam, hogy addig nem is mozdulok ki a szobából, míg innen el nem utazom.

Majd azt fogom mondani, hogy beteg vagyok, és az ágyban maradok.

Hirtelen feléje fordult, mert eszébe jutott valami.

– És miért mondta azt, hogy „törődjön bele maga is”? Én nem kértem magától, hogy beleavatkozzék az életembe.

Ejnye, de harcias. Amint valami bántó dolgot észlel, rögtön karmol, mint egy vadmacska.

– Ha éppen tudni akarja, hát megmondhatom.

– Tessék.

Hangjából kiérezhető ellenszenve a fiatalembert indulatba hozta, de uralkodott magán.

– Sehol nem kaptam a magam számára szobát, csak a turistaházban, amihez nem sok kedvem van. Egyébként harminc kilométerre van ide, és csak éjfél után kaphatom meg, mert az illető akkor utazik el. Ezért mondtam, hogy én is beletörődtem.

Meglepetten és zavartan nézte, úgy látszik, erre a közlésre nem számított.

– És mit fog csinálni éjfélig?

– Várni fogom az idő múlását. De van ennél kellemetlenebb is.

– Szerettem volna addig is átöltözni és rendbe hozni magamat. Ezt pedig nem tehetem.

– Miért nem teheti?

– Hol?

– Itt. Én addig kimegyek a folyosóra sétálni.

– Ez nevetséges lenne.

– Akkor bemegyek a fürdőszobába.

– Az se ér semmit. Fürödni is szerettem volna.

– Akkor majd visszajövök ide a szobába. Legyen nyugodt, nem fogom nézni.

– Ez se jó. Utálok kétszer csomagolni. Inkább beletörődöm.

Láthatja, hogy a maga ügye nevetségesen egyszerű. Befekszik az ágyba, és megoldotta a dolgot. Bár én is ezt tehetném!

– Fáradt?

– Nem mondhatnám, hogy nem. De miért érdekli?

– Ha nem mondja meg senkinek, megengedem, hogy itt aludjék.

Érdeklődve nézte.

– Hogy érti ezt?

– Alvás szempontjából értem.

– De csak egy ágy van.

– Na, nem az ágyban.

– Éppen ezért kérdeztem.

– Az egyik a kereveten alszik. És az leszek én.

– Erről szó se lehet.

– Miről?

– Hogy maga alszik a kereveten.

– Hát akkor maga.

– Kérem. Nagyon köszönöm, hogy ily módon esetleg megoldható a dolog… – Megoldható… – Mert nem szívesen várakoztam volna éjfél utánig, hogy aztán menjek a hegyek közé egy turistaházba, ahol kétségtelenül semmi olyan kényelemre nem számíthat az ember… Szóval hát akkor… – Akkor most rögtön le akar feküdni?

– Előbb vacsorázni kellene.

– Ez az – mondta, és óvatosan megnézték egymást.

Még szép tőle, hogy átengedi a kerevetet, és holtfáradtan nem kell a turistaházba menni – gondolta a fiú. – Nem hittem volna róla. De lesz még vele egyébbaj.

Még szép tőle, hogy átengedi az ágyat, és nem kell kézzelfoghatólag tapasztalnom udvariatlan modorát – gondolta a lány. – Nem hittem volna róla. De lesz még vele egyébbaj.

– Elfelejtettem megkérdezni az adatait, tudniillik ki kell tölteni a bejelentőlapját, vagy ha… – Majd kitöltöm.

– Szóval akkor maga idefent vacsorázik?

– Igen.

– Nem szívesen zavarnám azzal, hogy most átöltözzem… Legokosabb, ha mind a ketten itt vacsorázunk fent a szobában.

Feltéve, ha nincs kifogása ellene.

– Nincs kifogásom ellene.

– Gondolom, hogy a hotel személyzete előtt is jobb, miután látják, hogy együtt vagyunk. Felesleges, hogy azt higgyék, összevesztünk.

– Akkor hagyjuk két személyre megvetni az ágyat, és majd utólag elkészítem a magáét a kereveten.

Úgy érezte, hogy a fiatal lány kedveskedése és békés beszélgetése kissé erőltetett, hiányában van minden barátkozni akarásnak.

– Azt hiszem, a legokosabb lesz, ha magát a feleségemnek jelentem be.

– Minek?

– Ez egyszerűsíti a dolgot. Utóvégre meg kell magyaráznunk, hogy miért alszunk egy szobában. Még utóbb azt hiszik… – Akkor csak írja be, hogy a felesége vagyok.

Túl gyorsan és határozottan vágta rá.

Együtt vacsoráztak… André lement a hotel bárjába, míg Christine lefeküdt.

Amikor feljött, már sötét volt a szobában. A függönyökön át látta a csillagos eget és a havasi tájat.

A kereveten fehérlett megvetett ágya.

Kétségtelen, a hölgy már alszik. Az ágya felől semmi nesz nem hallatszott. Nem akart megfürödni, nehogy felébressze, ezért zajtalanul és gyorsan levetkőzött.

Micsoda átkozott história. Csak megjöjjön végre Georges Beauverger, hogy vége szakadjon.

Afelől igen bizonytalan érzései voltak, hogy a barátja okosan cselekszik-e, ha ezt a lányt feleségül veszi. Nem mintha a viselkedésében valami kivetnivalót talált volna. De tudj' isten… De mit bánja ő.

Befordult a fal felé, és elaludt.