XXIX.

Kevéssel azután, hogy Henriette elhagyta Andrét, a fiatalember felállt az asztaltól, és elhatározta, hogy még ma este visszautazik Párizsba.

Mit várjak erre a disznóra is – állapította meg a barátjára vonatkozólag –, amikor semmi beszélnivalóm nincs vele ezek után.

Felment a 45-ösbe, hogy összeszedje a dolgait, elutazásra készen.

Becsengette a szobalányt, hogy a számláját elkérje.

Később kopogtak az ajtón, csak éppen hátraszólt, anélkül hogy megfordult volna, azt hitte, a szobalány jött vissza.

Az illető, aki a szobába lépett, nem szólalt meg. André a fürdőszobába ment a fogkeféjéért, és visszajövet vette csak észre, hogy Christine Rouard kisasszony áll előtte.

– Ah, örülök, hogy végre magát is látom. Visszajött már a turistaházból?

– Igen.

– Remélem, nem volt fáradságos az út! – Nem.

Egy ideig csend volt, aztán Christine szólalt meg.

– Georges feleségül veszi Henriette-et.

– Ah!

Rögtön letette a fogkeféjét az asztalra.

– És miért mondja nekem? Gondolja, hogy talán megint beleavatkozom?

– Henriette szereti Georges-ot.

– Helyes. És mi közünk nekünk ehhez?

– És Georges is szereti Henriette-et.

– Ez meglepő. Pár nappal ezelőtt még nem látszott meg rajta.

– Én nem szeretem Georges-ot.

– Igen. Illetve nem.

– Most igen vagy nem?

– Igen.

– Helyes. Akkor majd visszaviszem magát Párizsba.

– Engem nem kell visszavinni.

– Helyes. Akkor nem viszem vissza.

– Én csak azért jöttem, hogy kifizessem a sportkosztüm árát. Most tudtam meg, hogy maga vette, és nem Georges.

Mondja meg, mibe került.

– Elfelejtettem.

– Az nem úgy van. Maga nekem nem vehet ruhákat. Mi jogon venné?

Már megint ellenszenves.

– Kérem, üssön pofon érte, ha ezzel lecsillapszik.

– Én nem olyan nő vagyok, akinek ruhákat lehet venni.

– Kár. Most legalább nem csinálna ilyen nagy jelenetet belőle.

– Mondja meg az árát.

– Tizenkét frank, 5 centimes.

– Az nem igaz.

– Talán nagyon drágának találja?

– Ne vicceljen velem! Mondja meg, mibe került.

– Megmondtam már.

– Az nem igaz.

– Maga vette a sportkosztümöt, vagy én?

– Rendben van, akkor most leveszem ezt a ruhát, és visszaadom magának.

Kinyitotta a szekrényt, és kivette belőle az oda eltett régi ruháját, és bevonult vele a fürdőszobába. Majd újra kinyitotta az ajtót, és bevette a kulcsát, kétszer magára fordítva a zárt.

A fiatalember egy keveset gondolkozott, aztán bekopogott hozzá.

– Halló, Christine.

Az ajtó mögött megállt a keze a levegőben, amint éppen ki akart bújni a ruhából.

A nevemet mondja, és lehunyt szemekkel a kebléhez szorította a kezét.

– Tessék.

– Ne öltözzék át.

– Miért ne?

– Ne legyen már ilyen meggondolatlan. Hideg van, át fog fázni. Inkább megmondom, mibe került.

– Na, mondja.

– Így nem emlékszem már, de a számla a másik öltönyöm zsebében van, azt viszont már becsomagoltam. Ne kívánja, hogy most mindent kinyissak. Lekésem a vonatról.

Kicsit még várt, aztán kizárta magát a fürdőszobából, és kijött.

– Körülbelül mondja meg. De inkább többet mondjon, mint keveset.

– Adja meg a párizsi címét, majd elküldöm oda a számlát, abból pontosan megtudja majd az összeget.

Nagyot sóhajtott.

– Úgyse fogja megtenni. Hát én is elutazom, és a vonaton majd odaadom.

Christine az ajkába harapott. Milyen egykedvűen veszi ezt is. Miért is mondtam, hogy vele utazom?

De nem volt már ereje változtatni ezen.