VI.

Christine a Montparnasse-ra vitette magát, pontosan oda, ahol egy héttel ezelőtt az a gyászos végű vacsoraféle lefolyt.

Nem az emlékek vitték oda, csupán más elegáns helyet, ahol jól lehet vacsorázni, nem ismert, és járatlanságát szégyellte. Emlékezetében egy remek vacsora élt, és elsősorban ez érdekelte.

Amikor beléptek a helyiségbe, ahol ilyen időben nemigen voltak vendégek – azok közé a helyek közé tartozott, ahol inkább a színházi előadások után szoktak vacsorázni az emberek – , kíváncsian körüljáratta tekintetét, mintha valami változást keresett volna benne.

Változás azóta csak az ő életében esett, de ez most már nem tudta elkomorítani. Vidám volt és elégedett. Egyelőre csak az étkezés előre elképzelt gyönyörűsége izgatta.

Rajtuk kívül csak egyetlen vendég tartózkodott a helyiségben. Osztrigát evett, illetve már túl volt rajta, és a szivarja hamuját ütötte a tányérja szélébe. Derűs tekintete, apró kék szemei elárulták, hogy valahonnan északról való, előtte összehajtott svéd újság hevert, és megérkezésüket figyelemmel kísérve, összehunyorított szemekkel szemlélte Christine karcsú alakját, ahogy helyet foglalt, és látható izgalommal mindjárt az étlap fölé hajolt.

– Escargots, Chateaubriand au cresson és pommes soufflées, Cardons a la moelle, Petit suisse, banánt – diktálta. – Egyék maga is ugyanezt.

Az ügyvéd úr rögtön beleegyezett. Szerény mozdulattal levette fekete csontkeretes pápaszemét, hogy szivarzsebéből kiálló zsebkendőjével megtörölje.

– Maga enélkül nem?

Zavartan pislogott rá.

– Nem tisztán.

– Kár… Ugyanis senki se szereti a pápaszemes embereket… Georges csendes megadással letette a pápaszemét az asztalra, és bizonytalan, elmosódó tekintettel nézett rá, mint ahogy a szemüveghez szokott emberek szokása ez.

Egy ideig csend volt, aztán az ügyvéd úr megkérdezte – miután jobb nem jutott az eszébe: – Sokat szenvedett?

Meglepetten kapta fel a fejét.

– A nagymamáját – Ahá!… igen… Tudja, szegény már öreg volt, de engem nagyon szeretett. Kaptam tőle egy gyémántgyűrűt is. Sajnos már elveszítettem. Nagyon jó módban élt, énrám hagyta a vagyonát – mesélte folyékonyan –, de valószínűleg nem kapok tőle mégse semmit, mert megtámadják a végrendeletet a rokonai.

– Perelni kell.

– Én is azt teszem.

– Ha esetleg szolgálatára lehetek… ugyanis éppen ügyvéd vagyok.

– Nem… nem… Isten ments. Nem szeretem az ilyesmit.

A pénz úgysem érdekel.

Egy fogpiszkálót forgatott zavartan az ujjai között, és most kettétörte.

Szerencsére hozták az ételt, és így ez a kényes téma nagy megkönnyebbülésére befejezést nyert.

Az escargot nagyon ízlett, kissé sok kenyeret evett hozzá, mert a gyomra már türelmetlenkedett, bár igyekezett elrejteni mohó étvágyát, és percről percre vidámabb hangulat vett rajta erőt. Ezt még csak fokozta a húsétel mellé felszolgált Beaujolais, amelynek mámorító ereje átjárta egész testét. Minden pillanatban el volt készülve arra, hogy eddigi tapasztalatai alapján a fiatalember a kezdeményezés útjára lép. Azért is ivott sűrűbben, hogy teljes megadással nézzen sorsa elé.

De Georges Beauverger megszokott modorában úgy ült ott vele szemben, akárcsak valami tudományos előadást hallgatna, amikor koránt sincsenek az embernek érzéki gondolatai.

A legkisebb előjelét sem lehetett érezni annak, hogy szemtelenkedni fog.

Az a tény, hogy Christine önmagát hívatta meg vacsorára, cseppet sem bátorította fel arra, hogy merészebb legyen.

Kétségtelen, hogy ismerkedésüket a hölgy kezdeményezte, és a kettesben való vacsorázás is az ő ötlete volt. Ezért csak hálát érzett iránta, mintsem hogy visszaélt volna vele. Tisztában volt azzal, ha rajta múlik, soha nem vacsoráznának együtt, ilyen kedélyes kettesben, már úgy értvén, hogy a kedélyt Christine képviseli. Igyekezett még tartózkodóbb és udvariasabb lenni.

Sohasem hallott arról, és ha hallott is, egy percig sem hitte, hogy azok a hölgyek, akik vacsorameghívásokat kezdeményeznek, sokkal elnézőbbek bizonyos formaságokkal szemben. És ha hitte is, sohasem merte volna kipróbálni.

Mindettől függetlenül éppen arra törekedett, hogy Christine előtt kellemes benyomást keltsen. Szinte elképzelhetetlen, hogy ugyanaz a teremtés ül vele itt, békés kettesben, aki őt egy héttel ezelőtt meglehetős gyakorlattal felpofozta.

Az asztalterítőn nyugodott ez a karcsú, formás kis női kéz, hosszú, keskeny ujjakkal – egyetlen gyűrű nélkül, meztelenül és egészségesen. A kar szépen formált vonala gömbölyű vállba szaladt, amelyből telt nyaka ívelt elő, körülkeretezve hosszú fürtökben lógó arany hajkoronájától.

A szeme most zölden csillogott, mint a tenger vize, amely kifürkészhetetlen titkokat takar. Szájának nedves, vérvörös foltja mögött szabályosan sorakoztak egymás mellé fehér fogai. Egy hibátlan fogsor a legsemmitmondóbb arcot is beragyogja és megszépíti. Valahogy az egészség és a tisztaság jelképe is, s ez az arc amúgy is szép volt.

Christine, amint belátta, hogy az ügyvéd úrtól nem kell félnie, még kacérkodott is vele, féloldalt fordított cseresznyevirág arcával ravaszul rámosolygott.

Különösen akkor, ha megállt a semmitmondó társalgás, és hosszúnak tetsző szünetek állottak elő. Ilyenkor Georges kínosan feszengett a helyén, nem tudva, mit mondjon.

Hátha még Christine zűrzavaros gondolataiba is beláthatott volna, akkor viselkedett volna csak igazán esetlenül.

Istenem, de nagy átok az, ha valakit gyámoltalansággal vert meg a természet. Mennél tovább nézte a csillogó szemű, nevetős arcú fiatal lányt, annál inkább kedve lett volna ahhoz, hogy megfogja kis kezét és hosszan csókolgassa.

Micsoda mennyei élvezet lehet egy ilyen édes teremtés szája fölé hajolni. Valamit tenni kellene. Ha esetleg szóba hozná, hogy milyen boldog, mert megismerhette, és szeretné ezentúl is látni. Ebben igazán nincsen semmi rossz. Ha nem ragadja meg a kedvező alkalmat, esetleg hetekig nem látja. Eddig is előfordult, hogy sokáig nem keresztezték egymást útjaik, holott egy házban laknak.

Kétórai együttlét után Christine Rouard kisasszony kijelentette, hogy ő hazamegy.

Amikor az ügyvéd úr a tárcája után nyúlt, hogy kifizesse a vacsorát, a fiatal lány önkéntelenül odapillantott, és egy csomó egymáshoz simuló százas bankjegyet vett észre nála.

A fiú nem szegény, gondolta, legalábbis jelenleg van pénze.

– Menjünk egy kicsit még sétálni – proponálta, ahogy kiléptek az étterem ajtaján a kellemes, friss, őszi estbe, hogy módot adjon lovagjának a továbbiak megbeszélésére.

íme. egy olyan vacsora, amelyet a múltban oly gyakran elképzelt, de eddig még soha nem valósult meg, és most mégis elégedetlen. Korántsem azért, mintha bizonyos tapasztalatok után vágyódott volna, de miután így képzelte el kilátástalan helyzetének egyetlen megoldását, és most ez elmaradt, aggódni kezdett.

Az ügyvéd úr komolyan és tisztelettudóan hazakísérte, anélkül hogy megemlítette volna, hogy ezentúl is látni szeretné, Christine pedig egy szóval sem segítette meg, és jó éjszakát kívánva eltűnt a kapu mögött.

– Nem akarom, hogy madame Rousseau együtt lásson minket.

Georges Beauverger elgondolkozva, hosszan utánanézett.