X.

Georges Beauverger pontosan ugyanazt a kifogást mondta Andrénak, mint Christine Henriette-nek.

– Haza kell mennem, mert egy fontos levelet várok.

André pedig elkísérte, miután útközben sikerült rávenni a barátját arra, hogy Christine-nel szakítson.

Georges megígérte, sőt becsületszavát is adta, de maga se hitt benne.

Tudta, hogy az történik vele, amit Christine akar, úgyse fog ellenkezni.

Sőt titokban azt remélte, hogy valahogy összetalálkozik vele.

Őszintén szólva, mint a megrögzött szerelmesek, akiken segíteni sehogy se lehet, már azon spekulált, hogyan fogja kijátszani Andrét. Azok a kételyek, amelyek lelke mélyén szunnyadtak, Christine puszta megjelenésére szerte fognak foszlani, mintha sohasem léteztek volna.

Azok közé a szerelmesek közé tartozott, akik sietnek a szerelmüket ért támadást az illető hölggyel is közölni, hogy tiltakozó szavában új erőt merítsenek – vak hitet, amely minden boldog szerelem alapja. A szerelmes vakon hinni akar, és ebben meggátolni őt jóformán nem is lehet.

André megsejthetett valamit, mert egy pillanatra sem hagyta egyedül.

– Na, hol a postád? – kérdezte, ahogy belépett vele a lakásba.

Georges megnézte a levélszekrényt, üres volt. Egy-két iratcsomót odébb tett az íróasztalán, sőt nagyobb hitelkeltés végett átment a másik helyiségbe, és aztán újra visszament hozzá.

Nem jött semmi.

– Hát akkor gyerünk.

– Ne haragudj, egy kicsit fáradt vagyok.

– Na, nem olyan sürgős, hogy ne beszélgethetnénk egy keveset.

Kényelmesen elhelyezkedett, egymásra vetett lábakkal, puhakalapját maga elé csapta az asztalra.

– Te is azok közé tartozol – kezdte el, mit sem törődve Georges savanyú ábrázatával –, akik eszembe juttatnak egy szellemes novellát. Már nem is tudom, kitől olvastam. Egy elvakult szerelmesről szól, aki egy meglehetősen viharos életű hölgyet akar feleségül venni. A jó barátok összeültek tanakodni, hogy ki legyen közülük az, aki a szerencsétlent felvilágosítja. Közülük mindegyik bírta már a hölgy kegyeit. Az, akire a választás esett, elment a szerelmeshez, és bevallotta neki, hogy a baráti kapocs készteti egy őszinte vallomásra.

– Ne vedd el, kérlek, ezt a nőt, mert nem érdemli meg.

– Azt bízd csak rám.

– De értsd meg, a nőnek zajos múltja volt.

– Pletykára nem adok.

– Ez nem pletyka. Többek között az enyém is volt.

A barát meghökkenve rámeredt egy pillanatra, aztán elmosolyodott.

– Azt hiszed, be tudsz ugratni. Korábban kelj fel, öregem.

– Be fogom neked bizonyítani, ha feljössz a klubba este.

Fel is ment, ahol még két jó barátot. felhajtottak, akik ugyancsak megerősítették a mondottakat.

– Nézz körül itt a klubban – mondották neki. – Hány embert látsz itt?

– Vannak vagy ötvenen.

– Hát ezek között tudomásunk szerint csak kettőnek nem volt köze a menyasszonyodhoz, de lehet, hogy ezek csupán diszkrétek.

– Ti most összebeszéltetek – és röhögött rajtuk.

– A jó barátok tanácstalanul álltak szemben ekkora elvakultsággal.

– Nincs semmi baj – jelentette ki az egyik jó barát. – Még segíthetünk rajta, bár egy kicsit erős bizonyíték lesz. A hölgyről olyan fotográfiákat is tudok szerezni, amiket ha meglát, többé nem fog kételkedni.

Meg is szerezték az obszcén képeket, és megmutatták a hiszékeny vőlegénynek.

Egy pillanatig dermedten nézte.

– Na, megismered, hogy ő az? Nézte, nézte, aztán felderült a képe.

– Csapjátok be az öregapátokat.

– Hogyan? Talán nem ő azt? – Trükkfelvétel – jelentette ki derülten, és el is vette a nőt.

– Ebből a történetből az a tanulság – fejezte be André, – hogy a szerelmest meggyőzni nem lehet. Én se akarlak meggyőzni, de meggyógyítani. Ezért a háládra se reflektálok.

Georges szótlanul hallgatta.

– Nő ellen nő az orvosság – beszélt tovább André. – Igyekezz valahol másutt gyógyulást keresni. De miután ebben nagyon ügyetlen vagy, itt is segítek rajtad. Majd én módot találok arra, hogy visszajöjjön a józan eszed. Ma este te is velem jössz.

– Hová?

– Nincs ellenvetés. Egy hétre velem jössz, a hegyek közé Egy kis sportolás üdítőleg fog hatni, és magadhoz térít. Ne ellenkezz, mert erőszakkal viszlek el.

Georges Beauverger nem az az ember volt, aki ellenkezni szokott. Ezt tudta is a barátja, és továbbbeszélt.

– Ha ez az elhatározásod hosszabb tartamú ismeretség következménye lett volna, még lehetne vitatkozni felette. De fejest akarsz ugrani a házasságba anélkül, hogy gondolkoznál.

Elővette a cigarettatárcáját, gondosan kiválasztott egy cigarettát, és szopókás végét a tárca fedeléhez ütögette.

– Másutt keresd a boldogságodat. Szelíd kis teremtés való neked, akit a szerető szülők karjaiból viszel az oltár elé, nem pedig olyan, aki egyedül csatázott az életben. Lehet a legbecsületesebb az ilyen leány, de lelke már elvesztette a hímporát; nincs benne semmi illúzió és szentimentalizmus… És közös ismerősöket említett meg, akikre gondol, hogy Georges fantáziáját megmozgassa.

– Ott van a kis Castellain lány; nagyon csinos és okos. Neked is tetszik. Legutóbb az auteuil-i versenyeken találkoztam az anyjával és vele. Érdeklődtek is utánad.

Georges valami olyat mormogott, hogy az illető már menyasszony.

– Én a húgára gondoltam, a kis Fauvette-re. Éppen neked való, tizenhét éves, remek kis teremtés, és ő se közömbös irántad.

– Gondolod?

Georges Beauverger előtt megjelent egy törékeny kislány babaarccal, gesztenyebarna fürtökkel. Legutóbb az Operában látta; rózsaszín estélyi ruhában, könyökig érő kesztyűvel. Valóban édes látvány volt, de gyámoltalan, félénk természetű emberek szokása szerint a szelíd és jól nevelt lányok társaságában a legkevésbé érezte jól magát. Az ő tartózkodó viselkedésük még jobban kihangsúlyozta azokat a szüneteket, amelyeket neki kellett volna áthidalnia.

Az olyan szelíd kis teremtés, mint amilyen Fauvette Castellain is volt, annyira elérhetetlennek tűnt fel előtte, hogy nem is tudott sokáig időzni e gondolat mellett.

Ezzel szemben ott volt Christine, akit már sokkal közelebb tudott magához, akit már a karjai között is tartott, és megcsókolta a száját.

Ez a futó emlékezés is elég volt arra, hogy meggyőződjék arról a lehetetlennek látszó feladatról, hogy most elfelejtse őt.

– Vidéki lányt nem szabad feleségül venni, már úgy értem, aki alacsonyabb társadalmi osztályból való, és egy egész világ választ el benneteket egymástól. Ha jól emlékszem, a te kiválasztottad pedig éppen ezek közül való. De ne is vitatkozzunk tovább. Velem jössz ma este. A tíz óra ötvenes expresszel indulunk. Hol a bőröndöd?

– Christine-nek semmit se mondjak?

– Semmit. Majd ha visszajöttünk, elintézzük ezt is. Talán megoldódik anélkül is, hogy beleavatkozzam. Az a tény, hogy egy hétig nyomtalanul eltűntél az életéből, amúgy is gondolkozásra fogja késztetni. Talán magától rájön, hogy bizonyos dolgokat megtudtál róla. Különben is, ha egy csipetnyi önérzeted még van… – de nem fejezte be az elkezdett mondatot.

Míg Georges a ruhaszekrényéből a rekamiéra rakosgatta a fehérneműit, hogy előkészüljön az utazásra, egyre az járt az eszében, mért hazudta neki Christine, hogy a Theâtre du Monde tagja, amikor ez nem igaz.

– Hogy a gyógykezelésedben egészen bizonyos legyek, útitársat is szerzek neked.

Csodálkozva fordult feléje.

– Ismerek egy nagyon víg kedélyű fiatal lányt, aki majd egy kis életkedvet önt beléd. Nem mutattam még be neked Germaine-t?

– Nem.

– Na, hát akkor majd bemutatom. Együtt fogtok utazni.

Germaine beéri azzal, hogy kellemesen tölthet egy-két hetet a társaságodban, és ennek fejében felbecsülhetetlen szolgálatot tesz.

– Azt mondtad, egy hétre utazunk csak el! – És kifogásul akarta felhozni elfoglaltságát, de aztán ráeszmélt, hogy André éppúgy tudja, mint ő, hogy az ügyvédi mivolta egyelőre nem sok vizet zavar.

– Pár nappal több vagy kevesebb nem számít. Bizonyos vagyok benne, hogy egy hét elteltével te magad leszel az, aki majd nem akar hazajönni. Várj, fel is hívom Germaine-t.

Odament a telefonkészülékhez, és feltárcsázott egy számot, de senki se jelentkezett.

– Úgy látszik, nincs otthon. Na, majd később újra felhívjuk.

Kint megszólalt az előszobacsengő.

Georges éppen a fehérneműit rakosgatta a bőröndbe, és megállt a keze a levegőben.

– Ki lehet ez?

– Nem tudom. – Rögtön Christine-re gondolt, és megindult az ajtó felé, de André megelőzte, mert gyanút fogott.

– Majd megnézem én, te csak maradj itt – és kiment ajtót nyitni.

A kitárt ajtó küszöbén egy elegáns, nyúlánk fiatal lány állt: Henriette Granger, cseppet sem elfogódva.

– Itt lakik Georges Beauverger úr?

– Tessék befáradni.

A fiatal lány előkelően felhúzta szemöldökét, és mielőtt végigjártatta Andrén fürkésző tekintetét, besuhant az előszobába.

André a szoba felé mutatott, de Henriette megelőzte.

– Felesleges, hogy beljebb menjünk. Tudom, hogy nincsen egyedül. Láttuk, amikor egy barátjával megérkezett. Az én mondanivalóm úgyis rövid: Christine beszélni akar magával.

Jöjjön le, lent várja.

André egy pillanat alatt belátta annak előnyeit, hogy a fiatal hölgy összetéveszti őt Georges-zsal. Remek. Legalább egykettőre elintézem, amit ez a szerencsétlen feltétlen elrontana egyedül.

Meg is hagyta Henriette-et tévedésében.

– Mit akar tőlem Christine kisasszony?

– Azt ő tudja. Mindenesetre jó figura lehet maga is. Rendezvous-t beszél meg vele, és közben másmerre jár.

– Bocsánatot kérek – szólt közbe, mert a belső szobaajtó csapódását hallotta. – Egy pillanatra beszólok a barátomhoz, és utána mindent elintézünk.

Beengedte az irodahelyiségbe Henriette-et, míg maga átment a másik szobába, Georges-hoz, és azt mondta neki: – Velem akar beszélni valaki, még jó, hogy meghagytam, hogy nálad megtalálnak. Csak csomagolj addig, míg én elintézem.

Georges lelkében valami sötét gyanú élt afelől, hogy a barátja be akarja őt csapni, de ahogy az ajtó nyitódásakor egy pillantást vetett a szomszéd szobában várakozó és előtte teljesen ismeretlen Henriette-re, megnyugodott és tovább csomagolt.

– Nos, kisasszony – folytatta André, miután újra kettesbe!

voltak –, én röviden elmondhatom, hogy mi történt. Én igen szerettem Christine-t, és már azon voltam, hogy feleségül vegyem, amikor egy jó barátom bizonyos kellemetlen körülményekre hívta fel a figyelmemet.

– Ki az a barátja?

– André Regnard – mondta be a saját nevét. – Ne kívánja, hogy ezt részletezzem, elégedjék meg annyival, hogy Christine kisasszonynak olyan múltja van, amiért őt nem lehet feleségül venni. Ezért nem voltam a megbeszélt találkán. Minek ilyen kínos dolgokat részletezni. Jobbnak láttam, ha egyszerűen így intézem el.

– Biztosan rágalom az egész. Christine igen rendes lány.

André jónak látta, ha nem bocsátkozik részletekbe, esetleg ezzel az általános váddal még többet ér el.

– Ezt a maga barátja állította?

– Igen.

– Ki a maga barátja?

– Mondtam már, André Regnard.

– De micsoda az illető?

– Istenem! Fontos ez? – Nagyon rendes ember.

– És mi jogon avatkozik bele a barátja a maga életébe?

– És maga, kisasszony, mi címen foglalkozik a barátnője ügyeivel?

Henriette meglepetten nézett a fiatalemberre, aki fölényesen mosolygott rá. Hamarjában nem tudott mit válaszolni neki.

– Nézze, kedves kisasszony, minek vesszünk mi össze, amikor lehetünk jó barátok is? Különösen akkor, amikor szükségem volna az ön barátságára. A harag különben sem illik ilyen csodálatosan szép szemekhez. Megenged nekem egy igen különös kérdést”?

– Tessék! Bár ez nem tartozik ide.

– Nem tartozik ide. De őszintén feleljen rá.

– Nem szokásom ok nélkül hazudni.

– Szabad ön?

– Hogy érti ezt?

– Hogy nem asszony, azt látom, de úgy értem, érdekelve van valakinél?

– Ez a különös kérdés?

– Az.

– Nem vagyok érdekelve senkinél. Szabad vagyok.

Andrénak egy pillanat alatt merész ötlete támadt. Itt van Christine barátnője, ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani.

Egy jó barátnő sokat segíthet. Meg kell őt nyerni további tervének.

– Olyan értelemben is szabad, hogy senkinek semmi beleszólása nem volna ahhoz, ha mondjuk két hetet a svájci hegyek között töltene?

– Hogy érti ezt?

Henriette tekintete semmit nem árult el, hiába vizsgálta André, hogy az esetleges felháborodásra ügyesen visszakozzék.

– Na, ne gondoljon semmi rosszra. Én önt betegápolónőnek szerződtetném.

– Kinek néz maga engem?

– Na, ne gondoljon valami kellemetlen, szekáns betegre.

– Én nem vagyok betegápolónő.

– Itt egy szívbetegről van szó.

Henriette türelmetlenül felállt, hogy véget vessen a további diskurzusnak, amelynek eredeti célját igen kétségessé tette André fölényesen mosolygó, magabiztos arca.

– Egy pillanat, kisasszony! Egy lelki betegről van szó. Ehhez nem kell semmi szaktudás. Hogy jobban megértsen, egy boldogtalan szerelmest kellene gyógykezelésbe vennie. Ne szóljon közbe. Itt semmi erkölcstelenségről nincs szó. Teljesen veszélytelen a dolog. Az illető úr – amint sejtheti, egy fiatalemberről van szó – nem sokat fogja molesztálni, mert mást szeret. Ezért kell megvigasztalnia őt és kigyógyítani egy szerencsétlen szerelemből. Ne legyünk szentimentálisak, ez egy világosan áttekinthető üzleti prepozíció. Ön egy vagy két hetet Svájcban tölt vele. Ez alatt az idő alatt igyekszik elvonni őt komor gondolataitól; felhívja figyelmét a táj szépségeire, el-elbeszélgetnek.

Este a kaszinóban táncolnak, napközben sportolnak, ha ugyan érdekli az ilyesmi. Semmiféle kiadása nem lesz. Az utazás befejezésével kap… illetve megmondja, micsoda honoráriumra reflektál.

Henriette kinyitotta a retiküljét, és egy vékony arany púderszelencét vett elő belőle. Szép kényelmesen bepúderozta az arcát és megnyalta a szája szélét: – Hol az a fiatalember?

– Pardon, egyetlen feltételem van.

– Halljuk.

– Még ma este elutaznak.

– Nincs semmi akadálya. Éppen most jöttem vissza Párizsba, a bőröndjeimet még ki sem csomagoltam.

– Remek. Akkor kegyeskedjék megadni a címét hogy egy óra múlva elmenjek magáért a barátommal, akit közben még értesítenem kell.

Henriette megadta a címét, és felállt, hogy elmenjen, és csak ekkor jutott eszébe újra Christine.

– Várjon csak! És mit mondjak a barátnőmnek?

– Milyen barátnőjének?

– Christine-nek.

– Óh, persze, persze. Mondja csak meg azt, amit tőlem hallott.

– Szó szerint?

– Miért ne? – Felesleges hazudni.

Henriette egy pillanatig elgondolkozva állott előtte, mint akit valami még érdekelne, de aztán meggondolta, és kezét nyújtva Andrénak, kisuhant a szobából.

– Még valami fontosat, kisasszony- szólott utána-, majd elfelejtettem. Én egy fél óra múlva elmegyek innen, legyen szíves, tegye lehetővé, hogy véletlenül össze ne találkozzam Christine-nel, ami nagyon kényes lenne a számomra. Ha szereti a barátnőjét, megkíméli őt egy kínos jelenettől. Azt hiszem, megért engem… – Elhatározása végleges?

– Milyen elhatározásra gondol – Christine-t illetőleg.

– Megváltoztathatatlan. Éppen ezért kérem, kerüljünk minden felesleges drámai jelenetet. Másrészt én is elutazom ma este.

– Legyen nyugodt, nem fog vele találkozni. Feltéve, ha egy fél óra múlva elmegy innen.

André Regnard boldogan megígérte, és elégedetten dörzsölve kezeit ment vissza Georges-hoz, aki még mindig csomagolt.

– Átkozottul csinos a kicsike. Magam is szívesen megvigasztalódnék vele.

– Kiről beszélsz?

– Az útitársadról. De ne sokat fecsegjünk. Egy fél órán belül el kell innen mennünk. Gondolod, hogy készen leszel?

– Igen – sóhajtott szomorúan, és lassanként feladta a reményt, hogy Christine-t még az elutazása előtt legalább egy pillanatra is láthassa.

írni fogok neki – határozta el magát, és ez az ötlet egészen felvidította. Olyan készséggel csomagolt és kedvesen válaszolt barátja kérdéseire, mint azoknak az embereknek szokása ez, akik valami kellemetlenséget forgatnak az eszükben, és kedvességükkel a teljesen ártalmatlan ember benyomását akarják kelteni.