IV.

Párizs felett szürke az ég, mintha finom ködpárák szállnának felfelé. Friss, csípős a reggeli levegő, de később az ég szürkeségén átütnek az október végi nap bágyadt sugarai, és bearanyozzák a város ezernyi háztömbjét.

A külváros macskafej kövei közé szorult esőtócsákat jó szagú szél borzolja.

Hatalmas, kétkerekű kordékat vonó izmos lovak patái csattognak a köveken, és zörögnek a kerekek, hogy megrezzennek belé az úttest szélén álló házak ablaküvegei.

A földalatti vasút megállója előtt újságokat árul egy borostás képű, pulóveres férfi; fején sportsapka, szája széléből kialudt bleu cigarettacsutak fityeg, előtte az újságcsomón halom aprópénz: souk és lyukas nikkel centime-ok.

Ahogy lemegyünk a föld alá, megcsapja az orrunkat valami különös meleg szag, a kanyargó folyosók elágazásánál különféle figyelmeztető táblák: Direction, Sortie és a Correspondancel pirosan ragyogó apró villanykörtéi.

A lépések visszhangja üresen kong. Reggel kilenc óra elmúlott, ilyenkor kevesen járnak erre. A vaskorláttal szegélyezett lejáró lépcső végében kényelmesen üldögél a jegylyukasztó. A reggeli forgalom nyomait csak az átlyukasztott jegyek kis darabkái jelzik, mint apró konfettik előtte a földön.

A Meunier csokoládégyár automatájának tükrében fiatal lány igazítja a kalapját. A retiküljéből kis csipkés zsebkendőt vesz elő, fitos orra alá nyomja, mintha csak megszagolta volna.

Kesztyűs kezével bekattintja a táskáját, aztán megnyalja a szája szélét.

Nini, hiszen ez Christine Rouard kisasszony. Mit keres ilyenkor errefelé”? Három hónap óta nem mozdult még ki hazulról kora délelőtt. Legalábbis mióta a Theâtre du Monde színpadán statisztál és hajnal felé kerül az ágyába, rendszerint átalussza az egész délelőttöt.

A villanylámpa fénye megcsillan kétoldalt a sötét alagutakban elvesző sínpárakon, amerre távoli fénypontok csillognak.

Rejtélyes kis csengések hallatszanak az állomásfőnök parányi üvegkalitkájából, ahol álmos villanyfény hull reá, míg misztikus számításokat végez vagy telefonál.

A csempézett falakon hatalmas, színes plakátok között a földalatti vasúti hálózat térképe. A fal mellett hosszában fapadok, ahol este hat órakor meglehetős mozgalmas az élet. Kiéhezett szerelmespárok üldögélnek rajta sorban, és félig nyílt szájukat egymásra szorítják.

A közeledő metrókocsikat egyre erősbödő, távoli dübörgő zaj jelzi előre. A piszkos fekete kocsik ajtaja automatikusan ki- és becsapódik, egy fütty, és zakatolva megindul tovább.

Munkások, hivatalnokok, ügynökök, olcsó regényeket olvasó fiatal hölgyek és kézimunkázó öreg nénik üldögélnek békésen egymás mellett. A férfiak apróra összehajtott újságjaikat olvassák.

Az utasok csoportja időnként kicserélődik: egyesek kiszállnak, hogy újaknak adjanak helyet.

Mind megannyi külön élet, változó örömök és bánatok gyűjtőháza. Mennyi idegen arc, amely nem árul el semmit. Közönyös és semmitmondó. Mintha se bánat, se öröm nem volna a világon.

Az ajtó fogantyúja felett az állomások neve feketén nyomtatva; piros betűkkel az átszállóhelyeké.

Christine Rouard kisasszony kiszáll a földalattiból és megindul a kijárat felé.

A lépcsőfokok oldalán megint reklámfeliratok.

Chaussures Fayard.

Erről eszébe jut, hogy éppen ideje volna egy pár új cipőt is venni.

A nagy boulevardokat messze magunk mögött hagytuk, bár itt is nagy a forgalom: autóbuszok dübörögnek gyors tempóban egymás után; magánautók és taxik suhannak el utasaikkal, akiknek határozott céljuk van.

Ott áll Christine az úttesten, a jövő-menő járókelők között.

Mennyi ember, akinek létezését egyetlen pillantással felfoghatja az ember. Áll és nézelődik, mert cseppet sem sietős a dolga.

Egy kissé korábban jött, merő óvatosságból.

Az ég palaszürke, a levegő benzingőzzel telítve, amelyet nem tud elmosni semmiféle zápor, sem szélvihar.

Megindul lassan a házfalak mentén. A gyalogjárók szélén poros levelű fák között tarkálló hirdetőoszlopok. A házak tűzfalain hatalmas méretű reklámhirdetések.

Cadum Savon.

Hotelnevek, boltok, bárok és egyéb üzletek cégtáblái.

Vins et Liqueurs.

Poulardes de Bresse.

Creme Lion Noir.

Most eléri a rue de la Gaitét, mert egy megállóval előbb szállt le, hogy azzal is teljék az idő.

Egy időben ér vele a színház épülete elé egy taxi, Henriette ugrik ki belőle sötétszürke kosztümben, kis bordó kalappal a fején.

A két lányt egyugyanazon ügy hozta ide. Míg Christine csak gyanakodott, Henriette már bizonyosan tudja, hogy a tegnapi eset miatt hívatják be őket a színházirodába.

Ez most megtörtént.

– Amiatt a két hülye miatt keveredtünk bajba. Na, legalább ezektől is megszabadultam örökre – jegyzi meg.

Ügyük meglepő gyorsan elintézést nyer. Felesleges minden magyarázkodás vagy könyörgés. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy ma este már nélkülük képzelik el a színházi előadást, nem is kell bejönniök.

Mindezt a titkár úr közli velük.

– Örüljenek, hogy nem kerülnek fegyelmi elé, mondhatom, szomorú vége lenne. Soha többé nem léphetnének színpadra.

Christine a bővebb magyarázatot már nem is hallgatja, összehúzta szemöldökét, és a mennyezet sarkát bámulva magában számolni kezd. Éppen most éri ez a csapás, amikor adósságai vannak.

Henriette mindenképpen azon igyekszik, hogy kimagyarázza a dolgot, ártatlanságukat hangsúlyozva.

A harag egyszerre kivetkeztette előkelő megjelenéséből; nyers és durva szavakkal illette a két vidéki disznót, akiknek részegségéért nem lehet őket felelősségre vonni, és főleg nem lehet ilyen súlyos büntetésben részesíteni.

A titkár úr, akinek csupán utasításai vannak, semmit sem változtathat a történteken. Sablonos szavakkal igyekszik lecsillapítani az indulatba jött fiatal lányt. Christine Rouard ezalatt kisétált az irodából. Nem mintha hiányzott volna belőle a kellő energia, hogy saját érdekeiért síkraszálljon, de egyszerűen unta az egészet, és tisztán látta minden további próbálkozás reménytelenségét. A hirtelen pénztelenség aggasztotta. A legnagyobb óvatossággal kezelte anyagi ügyeit, és mégis ilyen baj szakadt a nyakába váratlanul.

Összes vagyona tizenhét frank volt és pár centimé. Már kiért a színház épülete elé, hogy ott várja meg Henriette-et, aki odafent még egyre hadakozott.

Kinyitotta a retiküljét és megszámlálta a pénzét. Apróban éppen egy frankja volt, tehát tizennyolc frank összesen.

Éppen kiszakadt belőle egy mély sóhaj, amikor Henriette belékarolt.

– Na, menjünk.

– Hová?

Csodálkozva nézett rá.

– Hát itt álljunk? Elkísérem hazáig.

Érezte, hogy valami kedvességgel tartozik neki, hogy ezzel is elejét vegye esetleges szemrehányásainak. Legszívesebben hazament volna, hogy valami kitöréssel enyhítsen izgalmán.

Nyilvánvaló, ha nem viszi magával Christine-t, mindez nem történik.

– Csak az untat, hogy nem tudok mihez kezdeni.

– Nem kell kétségbeesni, Mr. Fontois megígérte, hogy még a délelőtt folyamán beszél az igazgatóval, és délutánra megtelefonálja az eredményt. Mindenesetre, édesem, adja ide a telefonszámát… – Nincs telefonom.

– Nincs? Oh! Hát akkor maga hívjon fel engem. Majd megadom a számom.

Egy pillanatra megállt és egy kirakat tükrében megigazította kalapját, majd elmesélte a titkár úr tanácsait – nagyon kedves fiú –, tagadják le, hogy azt a két alakot ismerik, így aztán nyilvánvaló, hogy teljesen igaztalanul érte őket a büntetés.

Henriette megállított egy taxit, elfárasztotta a gyaloglás, ma különben is olyan izgalmas napja volt.

– Nem volna kedve velem ebédelni?

– Olyan fáradt vagyok, és cseppet se vagyok éhes. Megszoktam már, hogy három órakor ebédelek.

– Persze, most még csak dél van. Ha nincs kifogása ellene, hazaviszem, és egy pillanatra felmegyek magához. Olyan ideges lettem, nem szívesen maradok egyedül.

– Jó.

Christine nem nagyon örült az ötletnek. Szegény még nem is sejti, milyen meglepetés éri. A bérház külseje előkelő, a környék meglehetősen elegáns. A lépcsőházat kókuszdiószőnyeg borítja.

Zajtalanul zuhanó liften mennek fel az ötödik emeletig.

Henriette-ben mindez igen kellemes benyomást kelt. Éppen meg akarja kérdezni, hogy ezek után miért nincs Christine-nek telefonja, amikor az ötödik emeleten kiszállva megindul jobbra, ahol két tölgyfa ajtót lát, de a barátnője szelíden rászól: – Nem arra.

A lépcsőházat körülbelül két méter magasan faburkolat borította, baloldalt nyílott egy egyszerű ajtó, amelyet első pillantásra alig vett észre az ember.

Christine pár lépéssel előrement az utat mutatni, s így nem láthatta, miféle hatással volt Henriette-re, amikor egy szűk és teljesen sötét folyosóra értek, amely lépcsőfokokba torkollott.

A lépcsőfeljárat tetején egy falra erősített mécses bizonytalan világítása mutatta az utat. Christine hátranyújtotta a kezét, hogy megsegítse Henriette-et, aki megbotlott és halkan felsikoltott.

A mécsesnél derékszögbe fordult a folyosó, s éppen hogy elfért két ember egymás mellett. Christine meggyorsította a lépteit, halk zárkattanás hallatszott, és kitárva előtte egy ajtót, a folyosó némi világításhoz jutott.

Ezek után ízléstelenség lett volna megkérdezni, miért nincs itt bevezetve a telefon.

Miután beengedte barátnőjét és becsukta mögötte az ajtót, rögtön érezte, hogy most beszélnie kell.

– Nagyon szép emlékek fűznek ide, azért ragaszkodom ehhez a szobához. És a legjobb negyedben van… Nem ül le?

– De igen, leülök – és bizonytalanul körülnézett.

Christine elébe tolt egy széket – Tulajdonképpen áldozat tőlem, hogy itt lakom, amint láthatja, kényelmetlen a feljárat, rendes ablakom sincs, bár a csend sokat ér – egyet nyelt, mert a tetőablak feletti kéményre gondolt, ahol a bádog szélfogó a legkisebb szélre pokolian nyekereg. És hosszú hetekbe tellett, míg megszokta –, de odakint csend volt, mert elállt a szél.

– Aztán azért is lakom itt, hogy őszinte legyek, mert szerelmes vagyok valakibe, akinek a közelében akarok lenni – hazudta.

– Igen? – érdeklődött Henriette, mert ez mindjárt felkeltette az érdeklődését.

– Nagyon szeretem, és ő is szeret, ezért ragaszkodom a helyhez.

– Kicsoda az illetőd Christine csak egy pillanatra akadt meg, aztán már segített magán.

Ügyvéd, és itt lakik az első emeleten. Feleségül akar venni, de egyelőre még habozom. – Az asztalról elvett egy dobozt és kinyitva feléje nyújtotta.

– Parancsoljon.

Henriette kivett egy darab petit beurre-t, mert teasütemények voltak benne, és az ajkához emelve aprókat rágcsált belőle, mint egy egér. Most már kissé tárgyilagosan nézett körül.

– Érdekes és romantikus.

Christine idegesen megmozdult.

– Ne mondja el a lányoknak és egyáltalán senkinek, mert nem akarom, hogy beszéljenek róla. Különben is, nekik rengeteget hazudtam.

– Miket? – kérdezte tárgyilagos hangon.

– Oh, ha éppen érdekli, elmondhatom, már amennyire az ilyesmire emlékezni lehet, de könnyen kitalál az ember újat.

Utóvégre nem nagy dolog.

– Nem.

– Hazudtam nekik egy gyönyörű szép lakást, ahol egész délelőttöket a díványon hever az ember, regényt olvas, és likőrös bonbont szopogat. El sem tudja képzelni, milyen szép lakást hazudtam magamnak. Szinte fájt érte a szívem, hogy éppen én nem lakhatom benne… Mit is hazudtam még?… Egy kiskutyát is, pedig csak egy kis fülemülém van.

Henriette csak most vette észre a rozsdaszürke kis madarat, – apró fakalitkájában a szoba homályos sarkában, amint szomorúan gubbasztott pálcikáján. A sötétség úgysem számított neki, mert vak volt.

Christine tovább mesélt.

– Szép ruhákat hazudtam magamnak, tizennyolc darabot… nem, csak tizenhetet. A tizennyolcadikat most a szezonra akartam meghazudni magamnak – vidáman nevetett –, Rose sose látott rajtam két ruhánál többet, és mégis elhitte.

Már beleélte magát egészen.

– Nyolc pár cipőm van és tizenegy kalapom. Az anyámnak két gyémánt nyakéke… egy igazgyöngysora és egyéb ékszerek; arany karkötők… briliánsgyűrűk… és magam utálom az ékszereket, és azért nem hordok semmit… Az apámnak kastélya van Bretagne-ban… nagy zöld pázsit végében hatalmas jegenyék szegélyezik a fehér kavicsos kanyargó utat. A legkisebb szellőre megrezdülnek a levelei, és ezüstös hátukat mutogatják. Halastó is van a kastélytól délnyugatra, amelynek átlátszó, zöldes vizében aranyhalak úszkálnak, és a víz tükre az égen átvonuló felhőket megmutatja… A vak madár a kalitkában óvatosan megszólalt.

Henriette egészen előrehajol. Christine fantáziája a szárnyaira vette. Honnan tud ilyen szépeket mesélni pompáról, fényről és békés boldogságról. A lelke mélyén szunnyadó titkos vágyak megmozdultak benne. Csillogó szemekkel figyelte őt, de Christine hirtelen elhallgatott.

– Tegezz és mesélj tovább – kérte.

Christine összeráncolta a homlokát. Az álom és valóság egybefolyt benne.

– Én nagyon szeretem ezt a kis szobát. Parányi tetőablaka van… Nézd – mondja Henriette-nek –, ha a székre felállsz, kinézhetsz az ablakon. De vigyázz, hogy le ne essél, kedvesem.

Henriette feláll a székre, a szegénység romantikája megfogja a szívét: megirigyli Christine-t, mert szabad és független.

– Na, mit látsz?

– Nem látok semmit.

– Dehogynem, csak ne a kéményt nézd, hanem fordítsd egészen oldalt a fejedet, de egészen oldalt. Na, most mit látsz?

– Most sem látok semmit.

– Henriette, ne mondj már ilyet. Az eget látod. Hát nem szép ez? Pontosan az isten alatt lakom. És most gyere le és mesélj te.

Kedvetlenül lelép a székről.

– Mit meséljek? Sajnos én gazdag vagyok.