XIII.

A másik vonat, amelyik Henriette-et és Georges-ot vitte a Cote d'Azur felé, már Dijon környékén robogott.

Kétszemélyes hálófülkében ültek, ez volt az utolsó két szabad ágy az egész vonaton, és csakis André ügyességének köszönhette Georges, hogy tárcáját előszedve biztosíthatta a számukra. Ez a mozdulat sok minden lehetetlennek hitt dolgot képes megvalósítani.

Georges készséggel kijelentette, hogy a maga részéről szívesen lemond az alvásról, hogy Henriette-nek ne kelljen feszélyeznie magát.

– Ugyan kérem. Ez felesleges – intette le a fiatal lány. – Majd addig kimegy, amíg én levetkőződöm. Amint lefeküdtem, visszajöhet. Csak nem képzeli, hogy félek magától? Mindenesetre a felső ágyban én alszom.

– Kérem.

– Cigarettázni cigarettázhat, mert én is dohányos vagyok.

Csak arra kérem, ne pipázzon.

– Oh, kérem, nem is volt szándékomban.

– Csak mondom, mert látom, hogy a felső zsebéből kiáll a kis pipája szára.

Georges gyors mozdulattal még mélyebbre tolta, mintegy ezzel is jelezve, hogy pipázásról itt szó se lesz.

– És még egyet. Ha nagyon boldogtalan szerelmes, csak sóhajtozzék nyugodtan, engem nem zavar, én úgyis olvasni fogok.

– Igen.

– Beszélgetni úgy sincs kedve.

– Persze.

– És úgyse volna miről. Különben is korán akarok lefeküdni, mert én ma már másodszor ülök vonaton, és ez egy kissé kifárasztott.

– Igen.

Előszedett egy összehajtott folyóiratot, és olvasni kezdett.

Georges a sötét ablaküvegen át bevillanó fénypontokat néz te; valami végtelen szomorúsággal.

Tulajdonképpen mi van most Christine-nel?

Bocsánatot kért és kiment a folyosóra. Az éjszakában elhúzódó táj összefolyt az ég sötétjével. Itt is, ott is fénypontok ragyogtak, lent a távoli lámpák fényei, odafent pedig a csillagok.

A vonat ablakának kivetődött fényfoltjai a töltés oldalán rohantak velük tovább, és megvilágították az elszíntelenedett fűcsomókat, néha egy-egy bokor sötét formájára is rávilágítva. Közben saját magát is nézte visszatükröződve az ablak üvegében, ahogy komoran, fekete keretes pápaszemével kifelé bámult.

Váltókon zakatoltak át a kerekek – a sínpárokon megcsillantak a magas vasoszlopok ívlámpái. Vasutasok fekete alakjait látta, amint a berobogó vonatot nézték.

Henriette is felállt a fülkében, és kikukucskált a folyosó felé, ahol a fiatalember hátát látta. Na, nem nagy mulatság lesz.

Mintha csak egyedül volna. Úgy látszik, nincs sok kedve a beszélgetésre, és nem is túlságosan udvarias.

Amint továbbindult a vonat, nekikészülődött, hogy lefeküdjék. Az ajtó kilincsét elfordította, és behúzta a függönyt.

Fél óra múlva már ágyban feküdt, és visszahajtva a vánkos csücskét, aludni készült.

Amikor Georges végre bejött a fülkébe, a fiatal lány már mélyen aludt. Csendben ő is levetkőződött és lefeküdt. De képtelen volt elaludni. Csak forgolódott fekhelyén jobbra-balra, végül is hajnal felé elunta, felkelt, felöltözött, és kiment újra a folyosóra pipázni.

Henriette frissen és vidáman ébredt. A napfényes kék ég még csak jobban emelte derűs hangulatát. Zöld mezőkön elszórtan piros tetejű tanyákat látott, az országút betonján vígan szaladó autóból a vonat felé integetett egy piros fejkötős fiatal lány.

A földek mélyén egy jegenyesor büszkélkedve nyúlott a fehér felhős, békés ég felé. Az előtte kanyarodó úton lovas kocsi haladt. A vidáman szaladó lovak le- és felkapdosták a fejüket.

Teheneket hajtottak az árok mentén.

Henriette vidáman nyújtózott egyet, és óvatosan kihajolva az ágyában lekukucskált az alsó rész felé. De Georges ágya már üres volt.

Fürgén felkelt, és langyos zuhanyt eresztett nyúlánk testére, amely most sokkal formásabb és gömbölyűbb volt, mint ahogy felöltözve gondolni lehetett volna.

Ahogy eddig csak sajnálkozásfélét érzett boldogtalan útitársa iránt, és határozottan örült annak, hogy végre egyszer olyan zavartalanul lehet valakivel, akárcsak egyedül utazna, most már határozottan bosszantotta, hogy a fiatalember úgyszólván semmibe se veszi.

Eddig még sohasem tapasztalta, hogy lett volna valaki, akit a szépsége teljesen közömbösen hagy; aki egyszerűen tudomást sem vesz a létezéséről. Boldogtalan szerelmes, na igen. Ilyet már hallottunk. Ez cseppet sem indokolja, hogy udvariatlan legyen vele szemben. Ettől még lehetne vígabb is. Neki is volt már lovagja, akit más irányban érzett reménytelen szerelem gyötört, amiről minden apró részletet meg kellett tudnia, még tanácsokat is adott, de ezért megvoltak ők is vidám kettesben.

A reménytelen szerelmesek szeretnek emlékezni, és emlékeiket boldog-boldogtalan előtt kiteregetni, de ez még csak nem is beszél.

Úgy látszik, ilyen savanyú arccal akarja vele eltölteni a kijelölt két hetet.

Ez meglehetősen kedélytelen lesz.

El is határozta, hogy egy kicsit kokettálni fog vele, hogy észre térítse, mert női hiúságában érezte megsértve magát.

Nagy odaadással nekilátott a csinosításnak, és igen aprólékos gonddal készítette ki az arcát, hogy elbűvölő legyen.

Amikor elkészült, kilépett a folyosóra, de útitársát nem látta sehol.

Végigment a kocsisoron, és az étkezőben végre felfedezte.

Ott ült nagy búsan Georges Beauverger. Szódavizet ivott, pipázott.

Ahogy az előtte elvonuló napfénytől átfutott tájat nézte, lassanként szívébe lopódzott a fájdalom újra.

Milyen szép az élet! Békés őszi táj felett fehér felhők utaz nak az égen. Messze a látóhatáron nagy csapat madár repült határozott cél felé. Vándormadarak csapatja.

Milyen jó dolga van egy ilyen vándormadárnak! Semmi problémája, se fájdalma. Amint beköszönt az őszi idő, elszáll egy másik nyárba. És milyen jó dolga van a felhőknek is, és jó dolga van annak a dűlőúton lépegető barna foltos tehénnek is.

Ha hazatér a zöldellő rétről, meleg istálló várja.

Mindenkinek jó dolga van, csak neki nem.

Mit ér a pénz, ha az embernek bánata van?

Amint megpillantotta Henriette-et, rögtön letette a pipáját, és felállva köszöntötte.

– Csak hagyja. Maga már reggelizett?

– Igen.

– Nagyon jól aludtam. Tegnap kicsit fáradt voltam, de most már jól vagyok.

A pincér lépett az asztalhoz, és Henriette kávét kért és sonkát.

Amikor megint magukba maradtak, továbbbeszélt.

– Nagyon szép időnk van. Azt hiszem, nagyon kellemes napjaink lesznek. Két évvel ezelőtt voltam itt utoljára… Nyugodtan pipázhat miattam, ha kedve tartja.

– Köszönöm, de már pipáztam.

– Nem tudja, mikor érkezünk meg?

– Rögtön megkérdezem – és felállt.

– Ó, annyira igazán nem fontos. Csak maradjon. Inkább beszélgessünk.

– Kérem, beszélgessünk.

– Egyes dolgokat úgyis tisztáznunk kell. Ugyanis még nem beszéltük át a mi ügyünket. Minden olyan gyorsan jött. Alighogy megismertük egymást, máris vonatra ültünk, és nemsokára meg is érkezünk. Ezért kell bizonyos dolgokat magunk között is tisztázni. A barátja azt mondta nekem, hogy maga boldogtalan szerelmes. Így van ez?

– Így.

– Ezen nincs semmi szégyellnivaló. Nyugodtan megtárgyalhatjuk, hogy tudjam, miben lehetek a segítségére. Én is voltam már boldogtalan, és elmúlt.

– Elmúlt?

– El bizony. Pedig az ember eleinte azt hiszi, hogy nem éli túl. Nem igaz?

– De teljesen igaz.

– Végre már valamivel hosszabb válaszokat is ad. Szóval beszélgessünk. Tudom jól, hogy ilyenkor jólesik a beszéd, mindjárt megkönnyebbül tőle az ember. Azért is tudnom kell, miről van szó, mert hiszen azért utazunk együtt, hogy megvigasztaljam. Na látja! Hát én kész vagyok rá. Maga már az első pillanatra nagyon szimpatikus volt nekem. Hát akkor beszéljen!

– Miről beszéljek?

– Hát istenem. Mindenről. Nagyon szenved?

– Nem túlságosan.

– Ez még jó is. Bár ezt nem nagyon hiszem. Csak nem akarja bevallani. Na nem baj… Szőke?

– Tessék?

– Szőke az, akibe ennyire szerelmes?

– Igen, szőke.

– Én is szőke vagyok, és mégis azt mondom, a szőkékkel mindig baj van. Hány éves?

– Huszonnyolc.

– Nagy ég! Ilyen öreg?

– Igen – és ő is csodálkozott.

– És micsoda? Már úgy értem, van-e valami foglalkozása”?

– Igen. Ügyvéd vagyok.

– Óh! De én nem magát kérdeztem – vidáman felnevetett – , hanem azt, akibe szerelmes.

A fiatalembert zavarba hozta Henriette vidámsága.

– Bocsásson meg, félreértettem. Nem tudom, hány éves.

– Körülbelül se tudja?

– Nem. Fiatal. És magas, karcsú.

– Biztosan szép lány lehet.

– Igen, nagyon szép.

– És persze jó családból való, gazdag és… – Nem… nem gazdag. Nem hinném.

– Dolgozó nő?

– Igen. Színésznő.

– Oh! Ez érdekes. Én is színésznő vagyok. Persze, rólam még semmit sem tud, mert nem is nagyon érdekelte.

– De igen, érdekel.

– Nézze, én még egészen a pályám elején vagyok, de remélem, hogy rövidesen karriert csinálok. Persze, azoknak könnyű, akik már beérkeztek. Elgáncsolják a többieket, akik fiatalok tehetségesek. Ha én nagy művésznő leszek, én mindenkit hagyok érvényesülni. Aki tehetséges, az érvényesüljön. Na nem igaz?

– Teljesen igaza van.

– És a maga színésznője tehetséges?

Rögtön eszébe jutott, hogy minden baj tulajdonképpen ott kezdődött, hogy Christine azt hazudta neki, hogy a Theâtre du Monde tagja. Mindez nem volt igaz. Ezért ül ő most itt a vonaton ezzel a fiatal lánnyal, aki szép és kedves, de mégsem Christine.

– Tudniillik az illető hölgy csak azt hazudta, hogy színésznő.

– Hát akkor micsoda?

– Azt nem tudom.

– Szép kis história. És hogy tudta meg, hogy hazudott?

– A barátom mondta.

– És régóta ismerte?

– A barátomat?

– Nem, de azt is megmondhatja.

– Kisgyermekkora óta.

– És a nőt?

– Csak pár napja.

– Na, ez igazán nem sok, és nem is olyan veszélyes. Én ebből magát nagyon hamar ki fogom gyógyítani.

– Igen?

– Hát persze. De mindenben szót kell fogadnia.

– Igen.

– Először is ezentúl nem beszélünk többet róla. Megígéri?

– Megígérem.

– Ha rágondol, akkor szépen odajön hozzám, és azt mondja: Henriette, most fáj.

– Igen.

– És én akkor megvigasztalom magát. Szépen meg fogom simogatni és meg is csókolom. De a jóságommal visszaélni nem szabad.

Aztán elővett a tárcájából egy cigarettát, és azt mondta.

– Ma este Monte-Carlóban a kaszinóban akarok játszani.

– Ahogy akarja.

– És majd maga adja a tippeket, mert aki szerencsétlen a szerelemben, az rendszerint szerencsés a játékban, és én ma nyerni akarok.