XV.

A motoros csónak belefúrta magát a zöldesszürke víztömegbe, és a szembejövő hullámok hátát kettéhasítva, habosan gyöngyözve csap át rajtuk, egyenletes motorbúgással, ki a nyílt tenger felé.

Az ég felhőtlenül ragyogott a meleg napfény aranyában.

Henriette hátrahajtott fejjel élvezte, hogy a friss légáramlat szétborzolta a haját, és a színes selyemsálat úgy lengette a vállai felett, mintha madarak szárnycsapásait hallaná.

Georges, aki mellette ült, szintén kellemesen érezte magát, bár gondolatai Christine körül kalandoztak.

Henriette-nek viszont annál jobb kedve volt, mintha csak az lett volna egyetlen törekvése, hogy útitársát elbájolja.

Ő volt az, aki ebéd után ezt a motoros kirándulást proponálta.

– Ilyenkor nagyon sokat kell szórakozni – mondta. – Nem szabad ellenkezni. Ez az egyetlen orvossága. Ma este vacsora után táncolni is fogunk. Tud táncolni?

– Nem nagyon.

– Na, majd én megtanítom rá.

Ez a beszélgetés még a nicei szállójuk éttermében folyt le, ahol a velük szomszédos asztalnál ülő fiatalember le nem vette a fiatal lányról a szemét.

Georges, bár Christine körül kavarogtak a gondolatai, megelégedéssel vette tudomásul Henriette sikereit, mintha e körül valami érdemei volnának.

A fiatal lány a gyümölcsnél odasúgta: – Látja, ez a fiatalember is megirigyelt magától – és jelentőségteljesen Georges-ra mosolygott, de mindjárt magyarázatát is adta.

– Most úgy teszek, mintha szerelmes lennék magába, hogy hagyja abba a bámészkodását. Ez a legjobb orvosság ilyesmi ellen.

Henriette eddig még csak nem is sejtette, hogy útitársa egyenlő azzal a fiatalemberrel, akibe Christine szerelmes.

Nyilvánvaló, hogy bármely pillanatban megtudhatja ezt. Ha a megérkezésükkor történetesen odafigyelt volna, amikor az irodában bemondta a nevét, most igen kétséges gondolatai támadnának afelől, hogy miképpen viselkedjék vele a jövőben.

De nem tudott erről semmit.

Sokáig úgyse maradhat titokban, de egyelőre még titok volt.

Csodálatos véletlen, hogy eddig még Christine neve se került szóba.

Igaz, hogy Henriette időközönként melegen érdeklődött az illető hölgy után, de a kapott válaszok nem ébresztették fel a gyanúját. Christine-től másképp tudta a történetet, mint ahogy az valójában megtörtént, és ahogy útitársa ezt őszintén elmondta neki. A két történet között olyan nagy volt az eltérés, hogy nem is gyanakodhatott.

Szóval megfogták a fiút. Gyakori eset. Ügyes kis teremtés lehetett az illető.

Azt már ő is megállapította, hogy Georges meglehetősen félszeg és gyámoltalan. Az ilyen naiv embert könnyen falhoz lehet állítani.

Most már csak a vagyoni helyzete érdekelte, és amikor megtudta, hogy olyan jómódban él, amely teljesen feleslegessé teszi, hogy akár a kisujját is megmozdítsa valaha életében, őt is érdekelni kezdte a dolog.

Miért ne?

Nem rossz ötlet lenne a maga számára megkaparintani ezt az embert. Remek anyag afféle nők számára, akik a saját fejük után szeretnek igazodni, és nem is tudják másképp elképzelni a házaséletet, mint hogy minden vágyukat és szeszélyüket kielégíthessék.

Ezzel a fiúval csinálni kellene valamit. A sors szinte a kezére játszotta a legszebb alkalmat. Csak a barátjától kell óvakodni.

Az már a másikról is lebeszélte. De egyelőre a baráttól mit sem kell tartani. Sőt neki köszönheti az egészet. Két hét nagy idő.

Ezután proponálta a motoros kirándulást.

Georges közben a távolba meredt, ahol az ég a hullámok fölé borult.

Henriette odahajolt feléje, hogy a hajtincsei megcsiklandozzák az arcát, és úgy súgta a fülébe: – Már megint rá gondol?

– Nem, nem… dehogyis – restelkedett.

– Azért mondom, mert nem szabad – és kedveskedve megfenyegette az ujjával, aztán bizalmasan hozzásimult.

– Kicsit elszédítenek a hullámok.

– Menjünk vissza?

– Nem, nem. Csak maradjunk még. Olyan kellemes ez… Miért nem pipázik”?

– Óh, kérem, most nem is gondoltam rá. De ha akarja, én rágyújtok.

Amint kimondta, érezte, hogy megint hülyéskedik, de a fiatal lány álmodozva lehunyta a szemét. Hát ez az. Ez való csak igazán férjnek.

– Csak mindig azt tegye, amit megkíván – válaszolta. És azáltal, hogy kissé a vállának döntötte a fejét, ez a jelentéktelen mondat egyszerre nagy jelentőséggel bírt.

Sajnos Georges Beauvergernek ilyesmikhez semmi tehetsége nem volt.

A vízi kirándulás után Henriette teniszezni akart, de Georges ügyetlenkedései hamar elvették tőle a kedvét.

– Nincs itt valami erdő? – kérdezte, mert hirtelen arra gondolt, hogy az erdőbe viszi. Úgy látszik, az erdei hangulat nagy hatással van rá. Ügyes alkalommal szájon lehetne csókolni, ahogy egy friss gyümölcs után nyúl az ember, minden különösebb hátsó gondolat nélkül.

De aztán letett róla. Georges nem tudott semmiféle közeli erdőről. Biztosan sokat kell gyalogolni, és ennyire már nem volt romantikus.

Míg a vacsorához átöltözködött, a fiatalembernek volt egy szabad órája, tehát nekiült Christine-nek levelet írni. Háromszor is elkezdte, és mindannyiszor elégedetlen volt az eredménnyel. Végül is úgy döntött, hogy holnap írja meg, de addig is küld egy képeslapot a hotel látképével és azzal a banális megjegyzéssel, hogy „sokat gondolok magára”.

Alighogy elkészült ezzel is, Henrietté kopogására átment hozzá, a szomszéd szobába.

– Kitalálta, hogy magának kopogok a falon?

– Igen. Gondoltam, hogy nekem szól.

Panyókára vetett fésülködőköpeny volt rajta, amelyet ügyes mozdulattal kissé lecsúsztatott gömbölyű vállairól.

Áradt belőle a gondozottság és a jól ápolt test illata.

– Melyik estélyi ruhámat vegyem fel? Kíváncsi vagyok az ízlésére.

Fehéret, világoszöldet és narancsszínűt mutatott neki.

Georges a fehéret választotta.

– Tényleg, hogy eltalálta. Én is ezt szeretem a legjobban.

Magának nagyon jó ízlése van.

Pontosan átgondolt haditerve volt. Az alkalmasnak vélt pillanatban kicsúszott az ujjai közül a bordóvörös fésülködőköpeny, és az a szerencsétlen Georges éppen akkor fordult el, úgyhogy egy kis elfojtott sikollyal figyelmeztetni kellett rá, hogy odakapja a tekintetét.

Két karcsú lábszárat látott, amelyekre áttetsző selyemharisnya feszült, felette kis rózsaszínű csipke álmot, és azontúl semmit, csak a hölgy két formás, fiatalosan feszülő mellét.

Henriette ügyelt arra, hogy önkéntelenül se fedje el magát a karjaival. Izgatottságát inkább a hangjával fejezte ki.

– Jaj, forduljon el, forduljon el.

Aztán a megijedt Georges-hoz lépett – akkor már rajta volt a köpeny –, és azt mondta neki elfulladt hangon: – Ígérje meg, hogy ezzel nem fog visszaélni.

– Kérem, kisasszony… – Henriette-nek hívnak.

– Igen… – Ígérje meg, hogy soha senkinek nem fogja elmondani, hogy így látott. Borzasztóan röstellem, de én voltam a hibás.

– Óh, kérem, erről senki se tehet.

– Ígérje meg, hogy hallgatni fog.

– Feltétlen hallgatni fogok.

– Jutalmul adhat egy puszit.

– Én?

– Igen.

Még csak közel se ment hozzá, úgy nyújtotta feléje a fejét, hogy arcon csókolja.

Henriette-ben felébredt a professzionista szenvedélye, agourmet, aki nem papírról eszi a hideg felvágottat, inkább hozzá se nyúl.

Két kezével megfogta a karját, és ő lépett közelebb.

– Most tőlem is kap egyet.

– Gondolja?

– Ez lesz közös titkunk pecsétje.

Két kezét a vállára csúsztatta fel, aztán lassan közeledett hozzá az arcával, míg lágyan oldalt hajtotta a fejét, és az arcán a szája felé csúsztatta a száját.

A csók után egész közel a szemébe nézett.

– Jó volt? – súgta bele a szájába, hogy megőrjítse.

– Jó – felelte Georges rekedten, és elöntötte a forróság, de izgatottságát igyekezett magába fojtani.

– Akar még egyet?

És be se várta, máris rajta volt a száján a szája.

– És most gyorsan hagyjon itt, mert ennek többet nem szabad megismétlődnie.

Georges szó nélkül sietett az ajtó felé, alig találta meg a kilincset. Úgy menekült innen, mintha a bejelentett boldogság valamiképp tőle függne.

A kapott csókok vegyes érzelmeket váltottak ki belőle. Lelkiismeret-furdalása volt, mert eszébe juttatták Christine-t.

Úgy érezte, aljasságot követett el ellene, és ezen már változtatni nem lehet.

Henriette csókja valahogy a másik utáni vágyakozását erősbítette csak benne, és megvolt az a hallatlan előnye, hogy első kísérletre sikerült egy remek, hosszú szerelmes levelet írnia Christine-nek.

Henriette úgy viselkedett másnap, mintha semmi se történt volna köztük. Kedves volt és vidám, de tartózkodó.

Este táncoltak, utána hosszú sétát tettek a tengerparton.

Bár útitársa, akinek a szépségét sokan megbámulták, belekarolt, és úgy viselkedett vele, hogy mások joggal feltételezhették volna, hogy fiatal házasok, mégis valahogy kiérezte a szavaiból, hogy a múltkori csókoknak nem lesz folytatása.

Ekkor már megállapította, hogy ezért igazán kár. És szerencsésebb alkalmakkor, amikor kettesben voltak, szinte izgatottan várta, hogy történni fog valami, amit ha tudna se kezdeményezne, mert még önmaga előtt sem ismerte el, hogy várja.

Christine-nel szemben érzett lelkiismeret-furdalása bár lényegesen kevésbé gyötörte, ugyanakkor azt is határozottan érezte, hogy a lány nélkül nem tudna élni.

Ekkor még fogalma se volt róla, hogy nem az ő érdeme lesz, ha ezt a Cote d'Azur-i utazást ép bőrrel megússza.