XXIII.

Georges csak hajnal felé aludt el egy keveset, és reggelre karikás szemekkel ébredt. Tekintete olyan volt, mint egy súlyos betegé.

Henriette túlzott jókedvének szinte nyoma se volt. A történtekről többé egyetlen szóval sem tett említést. Ellenkezőleg, tegnap esti viselkedésével szemben olyan szeretetre méltó és gyengéd volt a fiúhoz, mint két nappal ezelőtt Nice-ben, amikor egyéb gondolata sem volt, mint hogy megvigasztalja.

Csodálatosak a nők.

Tegnap undok volt és kárörvendő, ma szelíd és kedves; odaadó és gyengéd.

Fél tizenegy volt, amikor Henriette beüzent Georges-hoz, hogy készen van.

Christine-re vonatkozólag nem sokat sikerült megtudni. Itt volt azzal az úrral, és itt aludt (nem együtt, kérem – Georges valamit mégis megkönnyebbült), és másnap továbbutaztak.

Hogy hová, azt nem tudták megmondani.

Hát ez édeskevés.

Ezért kár volt idejönni. Most éppúgy nem tudják, hol keressék, ahogy Párizsban se tudták tegnap este.

Illetve csak Georges gondolta ezt, mert a fiatal lány sokkal hamarabb rájött arra, mi most a teendő.

– Én hívjam fel a barátját, vagy maga?

– Hogyan?

– Világos, hogy ezek után már nála kell Christine-t is keresnünk. Itt együtt voltak, ott is együtt lesznek. A barátja címét pedig tudjuk.

Amennyire megörült ennek, annyira meg is ijedt tőle. Szóval Christine-t már csak Andrénál kell keresni.

Hatalmas sóhaj szakadt ki belőle.

– Ne sóhajtozzék most már, hanem intézkedjék.

– Akkor most felhívjam telefonon?

– Miért kérdi? Tud ennél jobbat?

– Nem.

– És mit mondjak, miért vagyunk mi Les Verrières-ben?

– Tessék?… Még maga az, aki fél. Inkább azt figyelje, hogy milyen zavarban lesz a barátja. Különben majd én telefonálok a maga nevében. Maradjon csak itt.

Felment a szobájába, és miután kérte, hogy Jungholzból az European Hotelből André Regnard urat kéri a telefonhoz, kényelmesen cigarettára gyújtott.

Negyedóra múlva jelentkezett az European Hotel, és adták André Regnard urat.

– Halló, itt Henriette.

– Kicsoda, kérem?

– Henriette, aki Georges barátját vigasztalja.

– Na, végre – hallatszott a megkönnyebbült felkiáltás a vonal másik végéből. – És miért nem jelentkeztek már eddig is?

Már három napja várom ezt a telefont. Ott van Georges is?

– Itt van. Csak jelenleg nincs itt.

– Mondja meg neki, hogy haladéktalanul jöjjön ide.

– És mi lesz, ha nem akar?

– Hozza ide erőszakkal. A legelső vonattal haladéktalanul induljanak.

Henriette azon gondolkozott, mi módon térjen rá Christine ügyére.

– Megjegyzem, a barátja még nem vigasztalódott meg.

– Nem is kell. Hagyjon abba minden vigasztalást… Jóságos isten! Ne is telefonáljon sokat, hanem induljanak. A viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

Letette a kagylót.

Miért kell sürgősen abbahagyni minden vigasztalást? És miért kell haladéktalanul útnak indulni megint?

Ez is egy bolond.

Más fajtájú, mint emez, akinél gyámoltalanabb figurával még nem találkozott életében, de egyik se normális, ez most már kétségtelen.

Letelefonált az irodába, hogy kapcsolják össze Beauverger úrral.

– Tessék! – Olyan volt a hangja, mintha a sír mélyéből jönne.

– A barátja azt üzeni, hogy haladéktalanul utazzunk le hozzá. Remélem, ez lesz az utolsó sürgős utazásunk. Már kezd unalmas lenni.

– Miért kell odautazni?

– Azt nem mondta.

– Christine ott van?

– Azt nem kérdeztem.

– Mikor indulunk?

– Nézzen utána a menetrendben, hogy mikor indul a legközelebbi vonat. Hopp, most jut eszembe, hogy nincsen vízumunk az útlevelünkben.

– Nem szükséges. Megkapjuk a vonaton.

– Hát akkor telefonáljon vissza, mikor menjek le.

– Jó.

– Ne legyen ilyen rosszkedvű.

Hallgat.

– Hallja, hogy mit mondok?

– Hallom.

– Különben ne telefonáljon, hanem jöjjön fel hozzám, amint elkészült a csomagolással. Együtt teázunk idefent. Jó?

– Jó.

Letette a kagylót.

Nem rossz fiú ez, csak éppen gyámoltalan, esetlen lélek, és annyira szerelmes, hogy rossz ránézni.

Úgy látszik, az a másik valami újat gondolt ki, és ezért tekint el a továbbiaktól. Lehetséges, hogy visszaadja ennek a lányt, mert megunta. Ez meg boldog lesz, hogy visszakapja.

Micsoda gazemberek a férfiak!

Mindenesetre nem adok ötezer frankot ajándékul Christinenek, határozta el gyorsan. Ezek után már tisztára felesleges.

Este volt, amikor megérkeztek Jungholzba.

Ugyanolyan szép, csillagos volt az ég, mint akkor, amikor Christine érkezett ide Andréval, és a szülőföldjére gondolt.

Henriette-nek korántsem voltak efféle poétikus gondolatai.

Átgondolva a történteket, igyekezett teljesen józanul kiszámítani, mekkora összeget kérhet André Regnard úrtól kiadásai fejében.

Az elutazásukkor nem számoltak azzal, hogy későn érkeznek meg.

Éjfél felé járt az idő, üres szoba pedig ezúttal sem volt.

Georges apatikusan fogadta ezt a közlést. Alvajáróként állt ott Henriette mellett, aki helyette intézkedett. Mohó érdeklődéssel nézett körül az előcsarnokban, ahol ilyenkor még meglehetős eleven volt az élet. Tehát itt van Christine is. Ugyanebben a szállóban, valamelyik szobában a feje felett, és bizonyára alszik.

De annál inkább eleven volt és bosszús Henriette.

– Telefonálni kellett volna, hogy visszatartsanak két szobát.

– Akkor sem tudtunk volna segíteni a bajon. Már egy hete nincs üres szobánk. Ellenben telefonálhatunk a Grand Hotelbe, esetleg ott lesz. Vagy az Admiralban.

– Hát telefonáljanak. De két szoba kell.

– Nem tetszik együtt lenni?

– Nem.

– Kár. Már úgy értem, a könnyebbség kedvéért. Az idén nagyon erős szezonunk van.

Megindult, hogy telefonálni menjen.

– Várjon csak – állította meg a fiatal lány, mert hirtelen eszébe jutott valami. – Talán meg lehetne oldani másképp is a dolgot. Ugyanis mindkettőnknek jó barátaink vannak itt a hotelben, akik bizonyára szívesen hozzájárulnának ahhoz, hogy egy éjszakát az ő szobájukban töltsünk el.

– Kérem, ha az illetőkkel beszélni méltóztatik előbb. Szabad a nevet?

– Christine Rouard kisasszonyról van szó, és André Regnard úrról.

Elővette a szállóvendégek névsorát, és tanulmányozni kezdte.

– Kérem, Christine Rouard kisasszony nincs a vendégeink között.

– Nincs?

– Nincs.

Újabb fordulat.

Georges Beauvergertől joggal elvárta volna az ember, hogy megkönnyebbülten felsóhajtson, de szegény fiú annyira vágyott már viszontlátni Christine-t, hogy ebben az előnyösebbnek látszó helyzetben is csak azon szomorkodott, hogy megint nem találja meg. Nem mintha nem mardosta volna a féltékenység ördöge, de valahogy olyannyira bízott a barátjában, hogy képtelen volt feltételezni róla olyasmit, ami felett, mint befejezett tény, Henriette már régen napirendre tért.

– És André Regnard? – kérdezte a fiatal lány, és érdeklődve ő is a névsor fölé hajolt, holott így visszájáról nem sokra ment vele.

– Megvan. André Regnard úr itt van nálunk.

– Akkor rendben van. Igaz, hogy ezzel csak a barátja éjjeli szállása van biztosítva, és én megint szoba nélkül maradok. A férfiaknak nagyobb szerencséjük van.

– Bajosan – jegyezte meg a portás.

– Hogyan?

– Tudniillik André Regnard úr sem adhat éjjeli szállást a barátjának. Legalábbis nehezen hiszem el.

– Miért?

– Nincs egyedül a szobájában.

– Hogyan?

– Amint látom – a kulcsokat tartó hatalmas kazettás táblára nézett –, már le is fekhettek. De azért feltelefonálhatunk, ha óhajtják.

– Hogyhogy lefekhettek? Hát nem egyedül van itt?

– A feleségével.

Henriette meglepetten füttyentett egyet, ami meglehetősen humoros és szokatlan volt egy ilyen előkelő megjelenésű, fiatal hölgytől.

Aztán Georges felé fordult.

– Telefonáljunk mégis?

Komoran és ijedten nézte, mint aki sokáig nem tudja, mit mondjon, sőt talán nem is érti, hogy mit kérdeztek tőle.

Végre kinyögte.

– Nem.

– Hát akkor lesz szíves a Grand Hotelbe és az Admiralba telefonálni. Valahol csak akad még a számunkra két szoba. Az se baj, ha nincs együtt. Már úgy értem, egy helyen.

Addig, míg a portás telefonálni ment, Henriette leült a hallban, és karcsú lábait egymásra vetve, a retiküljében kotorászott.

A fiatalember csak egy öngyújtó kattanásából vette észre, hogy cigarettára gyújtott. Szinte nem is volt jelen.

– Mondja csak! – szólalt meg hirtelen, és elemében volt.

Mondja csak – ismételte, míg a mennyezet felé fújta cigarettája füstjét –, a barátja nős ember?

Hosszasan nézte, míg kinyögte végre: – Nem.

– Mindjárt gondoltam – és megjátszott naivitással, mintegy önmagától kérdezte: – Ugyan ki lehet az a hölgy, akivel együtt alszik? Ezek után nem tanácsos megzavarni őket.

A fiatalember szótlanságából arra következtetett, hogy a finomabb célzások iránt teljesen érzéketlen, ezért abbahagyta ezt a céltalan játékot, és őszinte melegséggel a hangjában megkérdezte: – Tragikusan veszi a dolgot?

Csend. Az arckifejezése teljesen bamba és értelmetlen.

– Sose törődjék vele. Nekem már első pillanattól kezdve nem tetszett a dolog. Megfoghatatlan, hogy egy jó barát ennyire belenyúljon egy másiknak az életébe. De most már minden világos és érthető. Van egy gondolatom, amely annyira erős, hogy nem tudok szabadulni tőle. Mindenesetre magának nagy megkönnyebbülésére szolgálhat.

És előrehajolva, suttogva folytatta.

– Én azt hiszem, hogy ezek ketten már régen ismerik egymást. Sokkal régebben, mint maga ismerhette őt… Ezek szerint inkább a barátjának volna szembehányni valója, és nem magának. De úgy látszik, ezt ők már kimagyarázták egymás között.

– Gondolja?

– Nézze, ugyanazon este utaztak el, amikor mi. El tudja képzelni józan ésszel, hogy az elutazás előtt egy-két órával egy ismeretlen ember rávegyen egy fiatal lányt arra, hogy vele utazzék, és együtt háljanak?

Ahogy befejezte a mondatot, maga is észrevette, hogy nem jól következtet. Igenis elképzelhető ilyesmi. Sőt csakis ilyesmi képzelhető el a mai fiatal, modern szellemű lányoknál, kivált, ha szerelmi bánatuk is van. Amikor még annak a parányi józanságuknak is a nyakára hágnak, amely még valahogy bennük ragadt.

Ne menjünk messzire. Henriette Granger kisasszony is pár órán belül hajlandó volt egy ismeretlen úrral útra kelni, aki éppen, hogy itt ül vele szemben. Sőt… Georges éppen kinyitotta száját, hogy végre ő is mondjon már valamit, amikor jelentette a portás, hogy az Admiralban van egy szabad szoba. Ha talán megosztoznának rajta.

– Nem, nem. Köszönöm – intette le erélyesen Henriette. – Ez majd az enyém lesz. És az urat hová teszik – A turistaházba. Igaz, hogy egy félórai út ide, de sajnos más megoldásunk nincs.

– Hát akkor rendben van – majd Georges felé fordult: – Holnap délelőtt…

0 órakor hívjon fel az Admiralban. Jó éjszakát.

Ezzel otthagyta.