Konteónak indult

Konteósként sokszor kell szembesülnöm olyan visszajelzésekkel, amelyek lényege a következő: ugyan már, hagyd ezeket a légből kapott, beteges találgatásokat és eszement következtetéseket. Ha meg akarsz győzni, mondj inkább néhány olyan esetet, amelyben az eredetileg konteónak tűnő elképzelések utóbb valósnak bizonyultak!

Mivel feltételezem, hogy nem csak én kerültem már ilyen helyzetbe, szeretnék olvasóink rendelkezésére bocsájtani néhány olyan érvet és példát, amit villámgyorsan elő lehet rántani, ha szkeptikus barátaink mellünknek szegezik az előbbi kérést. A lista példálózó jellegű, számos hasonló ügyet ismer a történelem, egy kis töprengést követően mindenki kedvére kiegészítheti a felsorolást. A most következő történetek nagy részéről biztosan sokan hallottak már, ezért nem fogom túlságosan bő lére ereszteni a leírásukat. Aki el szeretne mélyedni egyikben-másikban, esetleg továbbiakat szeretne előbányászni, a netes keresők segítségével másodpercek alatt források tucatjaiban lubickolhat.

1. A Dreyfus-ügy

1894. december 22-én a párizsi hadbíróság életfogytig tartó kényszermunkára és száműzetésre ítéli az elzászi születésű, zsidó vallású Alfréd Dreyfust, a francia hadsereg tüzérszázadosát. A vád: idegen hatalom (Németország) javára folytatott kémkedés és hazaárulás. Noha sokan már a per során hangoztatták kételyeiket az elhárítás által összeállított vádirat bizonyítékainak valódiságát illetően, az igazságra és a százados teljes rehabilitálására 12 évet kellett várni. A teljes, több száz oldalas titkosszolgálati dossziét csak néhány éve, 2013-ban hozták nyilvánosságra. A francia védelmi minisztérium titokvédelmi szakemberei szerint a nemzetbiztonsági érdek 120 évig (!) írta fölül a nyilvánossághoz fűződő érdekeket. Az egykor szigorúan titkos anyag teljes terjedelmében a francia katonai levéltár honlapján olvasható.

2. Az Irán-kontra botrány

Egy bevállalós újságíró másfél éves kutakodásainak eredményeként 1987 novemberében kiderül, hogy a washingtoni folyosók sötét lépcsőfordulóiban évek óta terjengő, a politikai elit által következetesen tagadott összeesküvés-elméletek igazak. Az amerikai kormány (a törvényhozás kategorikus tiltása ellenére, erős elnöki hátszéllel) pénzzel, fegyverekkel és kiképzéssel rendszeresen támogatta a nicarauguai kormányellenes felkelőket, az úgynevezett kontrákat. Ez önmagában is elég zűrös sztori, de az egészet súlyosbítja, hogy a művelethez felhasznált, költségvetésen kívüli „svarc” pénzeket az Iránnak (az esküdt ellenségnek számító, amerikai túszokat ejtő szélsőséges rezsimnek) izraeli közvetítéssel (!) eladott amerikai fegyverek árából könyvelték át. Ez igencsak megfeküdte Amerika gyomrát.

3. A Nagy Szifilisz Hadművelet

Már a negyvenes évek közepétől mindenféle, akkor még ellenőrizetlen hírek terjengtek az amerikai hadsereg és a vezető jenki titkosszolgálatok már-már beteges vonzalmáról az orvostudományi emberkísérletek iránt. Mondanom sem kell, hogy az illetékesek körmük szakadtáig tagadtak, és tiltakozásaik nem egyszer eredményeztek hitelrontási, rágalmazási és becsületsértési peres eljárásokat, amelyeket az egyenruhások sokáig meg is nyertek. Aztán szép csendesen elkezdtek csordogálni a konkrét információk például az 1946-1948-as guatemalai kísérletekről, amelyek hátterében amerikaiak álltak. Közel hétszáz helyi lakost fertőztek meg szándékosan szifilisszel, hogy az akkoriban még a civil piaci bevezetés előtt álló antibiotikumokat (különösen a penicillint) élesben tesztelhessék. Hivatalosan csak 2012-ben ismerték be, hogy valóban volt ilyen kísérletsorozat, és maga Hillary Clinton, az USA akkori külügyminisztere kért nyilvánosan bocsánatot Guatemalától az eset miatt.

Az amerikai állam a saját polgárait sem kímélte: a US Public Health Service, az ottani ÁNTSZ 1932 és 1972 között sok száz fertőzött alabamai afroamerikait vert át azzal az ígérettel, hogy kigyógyítja őket ugyancsak szifiliszből. Céljuk az volt, hogy – a hadsereg megrendelésére – a Tuskegee University közreműködésével pontos képet kapjanak a nemi betegségek feketék közötti terjedéséről, azok tüneteiről, illetve a járulékos veszteségekről. Ebben az esetben is sokat, egészen pontosan 25 évet kellett várni, amíg 1997-ben Clinton elnök formálisan is elismerte, hogy mi történt valójában, és megkövette az áldozatokat.

4. Az azbeszt-összeesküvés

Az azbeszt (magyarul: foszkő) nagyon sokáig szerepelt a kedvelt építőanyagok között: alapanyagául szolgált vízvezeték-idomoknak és habarcsnak, készült belőle fékbetét és kárpitanyag, háztető és kazánszigetelés egyaránt. Sav– és lúgállósága miatt a vegyipar is előszeretettel használta. Az első komolyabb kérdő(azaz inkább felkiáltójelek már a huszadik század harmincas éveiben felmerültek vele kapcsolatban. Ekkoriban jöttek rá ugyanis, hogy bizonyos légzőszervi és daganatos megbetegedések sokkal nagyobb arányban bukkannak fel az azbeszttel dolgozók között, mint a referenciacsoportokban. Az orvostársadalom hiába jelezte a problémákat, a kormányok (az azbesztgyártók és -bányászok nyomására) csak legyintettek a dologra, gyakran lehülyézve és nevetségessé téve azokat, akik riadót fújtak. A nyolcvanas évek közepéig (vagyis jó ötven évig) kellett várni, hogy fehéren-feketén kiderüljön, a kormányzati-ipari azbeszt-összeesküvést szimatolók nem futóbolondok, hanem ők mérték fel helyesen a veszélyt. A különböző államok ettől az időponttól kezdve kezdték különösen veszélyes anyagként kezelni a foszkövet.

1964. augusztus negyedikén az amerikai hadsereg hivatalosan arról tájékoztatta a Kongresszust és az elnököt, hogy észak-vietnami haditengerészeti csapatok álnok módon megtámadták a Tonkin-öbölben békésen hajózó Maddox és Turner Joy rombolókat. Az országos, elemi erejű felháborodás nyomása alatt a törvényhozás gyakorlatilag szabad kezet adott Johnsonnak a vietnami háború nyílt megkezdésére, illetve eszkalációjára. Noha már akkoriban is akadtak kételkedők, akik szerint az egész csak egy átlátszó és mesterkélt casus belli volt, Amerika nem hallgatott rájuk. Ezután nem egészen tíz év leforgása alatt elvesztett mintegy hatvanezer katonát, hogy a Vietnamot ért elképesztő emberi és anyagi veszteségről most ne is beszéljünk.

Utólag persze kiderült, hogy a konteósok nem tévedtek. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (az NSA) először 2001– ben, majd 2008-ban ismételten elismerte, hogy a katonák anno hazudtak a képviselőknek, és megtévesztették a választópolgárokat. Augusztus negyedikén semmiféle vietnami támadás nem volt. Hogy Johnson elnök az átvertek vagy az átverők táborát erősítette, még a mai napig sem egyértelmű, de hogy a vietnami háború egy ordas nagy hazugságra és megtévesztésre épült, az már biztos.

6. A Nayirah-tanúvallomás

1990. október 10-én az amerikai Kongresszus Emberi Jogi Bizottsága előtt megjelent egy törékeny, 15 éves arab kislány, akit a társelnök Nayirah-ként mutatott be a sajtónak. A lány (tökéletes angol nyelven) tanúvallomást tett az iraki csapatok kuvaiti kegyetlenségeiről, és olyan döbbenetes történeteket mesélt például az inkubátorokból kihajított és így halálra ítélt kuvaiti csecsemőkről, hogy szem nem maradt szárazon. A tökéletesre csiszolt előadásból nem hiányoztak a drámai szünetek, az elcsukló hang és a megfelelő testbeszéd-elemek sem. A mintegy háromperces vallomást körülbelül 45 millió amerikai látta aznap este, George H. W. Bush elnök pedig minimum tízszer idézte fel Nayirah szavait az ezt követő beszédeiben. Nem csoda, hogy az amerikai közvélemény egyre hangosabban követelte az USA fegyveres beavatkozását ezen vadállatok ellen.

Az eset után pár hónappal az USA hadserege és szövetségeseik felszabadították Kuvaitot, megöltek nagyjából 35 ezer iraki katonát, majd hazarugdosták Szaddámot Bagdadba.

Az apró probléma mindezzel csak az, hogy később, egészen pontosan 1991 márciusában kiderült: Nayirah az Egyesült Államokba akkreditált kuvaiti nagykövet lánya, és tanúvallomását a CIA segítségével dolgozták ki. A lány hónapok óta nem is járt odahaza, a szívhez szóló inkubátoros-csecsemős sztorikból pedig egy hang sem igaz. Persze a konteósokat, akik idejében figyelmeztették az embereket, hogy valami nem kerek a történettel, mindenki indulatosan visszautasította vagy kigúnyolta.

7. A Gleiwitz-provokáció

1939. augusztus 31-én a kora esti órákban hét fő, lengyel egyenruhába öltözött, különlegesen kiképzett SS-katona megtámadta az akkori lengyel-német határon fekvő sziléziai kisváros, Gleiwitz melletti német rádió-átjátszóállomás épületét. Szórványos lövöldözést, valamint egy lengyel nyelvű, radikálisan német-ellenes közlemény bejátszását követően hátrahagytak pár, eredetileg magukkal hozott holttestet, majd visszavonultak. Másnap hajnalban a Wehrmacht – a lengyel „agressziót" megtorlandó – átlépte a határt: elkezdődött a második világháború.

A kor konteósai gyakorlatilag már másnap felhívták a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy mindez provokáció volt, amit a Goebbels-féle tájékoztatási és propagandaminisztérium emberei terveztek el és szerveztek meg, az akkori szkeptikusok azonban üldözési mániával vádolták őket. Hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az akció részletei napvilágra kerüljenek és kiderüljön, hogy nem összeesküvés-elméletről, hanem gyakorlatról beszélhetünk.

8. A Propaganda Due (P2)

A P2 egy olasz szabadkőműves páholy volt, amely a reguláris Grande Oriente d'Italia (Olaszországi Nagyoriens) nagypáholy alá tartozott, és a második világháború végétől egészen az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejéig működött. Fénykora (már ha egy szervezett bűnözői csoportra lehet ezt a szót alkalmazni) 1975 és 1980 közöttre tehető. Ebben az időszakban annyira beépült az olasz államhatalomba, gazdasági és pénzügyi világba, az itáliai médiába és a fegyveres testületekbe, hogy – teljesen jogosan – úgy kezdtek róla beszélni, mint államról az államban. Ezalatt a négy-öt év alatt az olasz kormányok képteleneknek bizonyultak arra, hogy komoly döntéseket hozzanak a P2 illetékeseinek előzetes jóváhagyása nélkül. Ha ugyanis a jóváhagyás elmaradt, nem született döntés.

Valódi olasz tempót diktáltak: a szemük sem rebbent, amikor kellemetlenkedő oknyomozó újságírókat kellett eltenni láb alól, esetleg velük nem kifejezetten szimpatizáló politikustól kellett megszabadulni. (A kereszténydemokrata Aldo Moro neve talán még a fiatalabbaknak is mond valamit). A P2 taglistáján ott szerepelt az összes olasz titkosszolgálat vezérkara, bankigazgatók, újságok és folyóiratok főszerkesztői, nagyvárosok polgármesterei, továbbá annyi tábornok, mint harminc évvel ezelőtt egy szovjet pártfőtitkári temetésen. Felmerültek pápagyilkosság elkövetőiként is (I. János Pál rejtélyes haláláról a Konteó 1-ben olvashatnak részletesen), ennek ellenére évekig elnéző mosoly övezte a róluk beszélőket, és nyugtató tablettákat javasoltak azoknak, akik a P2 által képviselt veszélyre akarták felhívni a figyelmet. Ma már tudjuk, hogy nekik volt igazuk.

Itt megállók a valóra vált konteók felsorolásában, noha mindannyian tudjuk, hogy akad még bőven. Pár hívószó, a további disputát előkészítendő: MK-Ultra, COINTELPRO, Katyn... Azt persze nem vitatjuk, hogy az összeesküvés-elméletes közösségben is vannak szélsőségek, azonban a WikiLeaks, Edward Snowden és Chelsea Manning korában a fennálló hatalommal szembeni minden egészséges gyanakvás teljesen indokolt és jogszerű.