Martin Luther King

A hatvanas évek Amerikájának légköre, a híres embereket, főleg csúcspolitikusokat sújtó, akkoriban bekövetkezett erőszakos halálsorozat a legigényesebb ízlésű konteóhívők elvárásait is maradéktalanul kielégíti. Az összeesküvés-elméletek kialakulásához és burjánzásához nehezen találhatnánk az említett régiónál és időszaknál kedvezőbb terepet. Ezen állítás egyik bizonyítéka (a JFIC-t és az RFK-t érintő, az előző kötetekben általunk is megtárgyalt események mellett) egy fekete bőrű, 39 éves alabamai baptista lelkész – mai napig nem kellőképpen tisztázott körülmények közepette történt – meggyilkolása 1968 tavaszán.

Természetesen ifjabb Martin Luther Kingről beszélünk, arról a férfiról, aki egyesek szerint a huszadik század legnagyobb hatású szónoka volt.

Nem kekeckedni akarok ezekkel a jó szándékú teoretikusokkal, de akadt a huszadik században egy Adolf utónevű, osztrák születésű szónok, akinek beszédei a Kingénél, hm, nagyobb hatás elérésére voltak alkalmasak – és kérem, ezt ne értékítéletként fogadják, hanem sima, objektívnek szánt tényközlésként. Köszönöm.

1. Ki volt ő és mit akart?

MLK (engedelmükkel ezentúl így hivatkozom rá) egy déli lelkészdinasztia leszármazottja volt, már nagyapja is baptista prédikátorként tevékenykedett egy atlantai gyülekezetben. Roppant erős szociális érzékenysége, valamint az amerikai Mély Dél (Deep South) rasszista hétköznapjainak testközelből való megtapasztalása olyan pályára lökte, amelynek talán egyenes és szükségszerű következménye lett az a memphisi késő délután. Nem fogunk végigmenni a teljes és részletes életrajzán, szerintem majdnem annyian megírták már, mint Lady Dianáét. Most csak azokat a legfontosabb momentumokat emeljük ki belőle, amelyek a későbbiek folyamán jelentőséggel bírnak.

MLK már huszonéves korában elkezdte ember– és polgárjogi tevékenységét a fehérek és feketék közötti jogi egyenlőtlenségek megszüntetése érdekében. Magával ragadó személyisége, szenvedélyes, érzelmekre ható, ugyanakkor szinte mérnöki pontossággal felépített beszédei hamarosan százezreket vonzottak a szónoklatok helyszínére. Több polgári engedetlenségi mozgalom élére állva egyre nagyobb ismertségre tett szert, és híveinek száma legalább olyan gyorsan emelkedett, mint az őt gyűlölőké.

Talán a legismertebb polgári engedetlenségi eseményt az alabamai Montgomery városának buszbojkottja jelentette 1955-1956-ban. A sztori röviden: az állami, nem kicsit szegregációszagú törvényekre hivatkozva a helyi közlekedési vállalat rendelete előírta, hogy a városi buszokon a fehérek és a feketék külön ajtókon szállhattak csak fel, ráadásul a színes bőrűeknek át kellett adniuk a helyüket, ha egy fehér utas állni kényszerült. Miután 1955 kora telén a városi hatóságok letartóztattak egy Rosa Parks nevű fekete nőt, mert nem adta át ülőhelyét egy fehérnek, kirobbant a botrány. MLK vezetésével bojkotthullám indult, amelynek következményeként a helyi feketék bojkottálták a buszvállalatot. A közlekedési cég csődbe ment. 1956 decemberében az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek nyilvánította a helyi rendeletet, az ezzel összefüggő és ennek alapjául szolgáló további helyi jogszabályokkal együtt.

Rosa Parks különben mindmáig az egyetlen nő, aki halála után abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a Kapítólium Nagy Körtermében ravatalozták fel.

Ahogyan azt már említettük, hősünk szónoklatai évről évre egyre nagyobb tömegeket mozgósítottak, MLK lassacskán kezdett országos politikai tényezővé válni. Világéletében az erőszakmentességet hangsúlyozta, megegyezésre és kompromisszumokra hajló alkata szinte predesztinálta egyfajta spirituális vezetői pályafutásra. Lévén, hogy egyre többet és egyre erőteljesebben kritizálta Washingtont és a Fehér Házat, mi sem természetesebb, mint hogy felkeltette az FBI érdeklődését is. 1963-ban az akkori igazságügyi miniszter, bizonyos Robert F. Kennedy írásos utasítására elkezdik lehallgatni telefonjait, megfigyelni és részletesen dokumentálni mozgását, kapcsolatait, magán– és hivatali életének minden mozzanatát.

Az FBI és főleg annak karizmatikus, 48 éven át hivatalban maradó, teljhatalmú igazgatója, J. Edgar Hoover hivatalosan merő jó szándékból tette mindezt. Állításuk szerint csak a kommunisták beszivárgásától védték a polgárjogi mozgalmakat, de mindenki tudta, hogy ez csak púder. A szövetségiek már csak egy – mégoly apró – hibára vártak, amire hivatkozva minimum ellehetetlenítik az egyre izgágább lelkészt, aki a hatvanas évekre világhírűvé vált. A Vasfüggönyön innen gyakran úgy emlegették, mint a baloldali eszmék amerikai zászlóvivőjét, és (olykor már-már groteszk és abszurd komédiába illő módon) ő és mozgalma lett az „Amerikában meg verik a négereket!” multifunkcionális bolsevik (ál)érv megtestesülése és élő bizonyítéka.

2. A zeniten

1963 augusztusában háromszázezer ember előtt Washingtonban, a Lincoln-emlékmű előtt mondja el a politikai retorikaoktatások azóta is megkerülhetetlen, híres „I Have a Dream” (Van egy álmom)-szónoklatát. A mintegy tízperces beszéd soha nem látott ismertségi magasságokba repíti a szónokot. A Time hetilap szerkesztősége az év legbefolyásosabb emberének választja. Egy évvel korábban XXIII. János pápát, egy évvel később Lyndon B. Johnson elnököt éri ugyanez a megtiszteltetés. Igaz, 1938-ban Hitler, 1939-ben meg Sztálin volt az év embere a magazin szerint, de ha tényleg a befolyásuk alapján nézzük őket, a választást nehezen lehetne vitatni.

1964-ben Kingnek ítélik a Nobel-békedíjat. Harmincöt évesként ezzel ő egyrészt a legfiatalabb személy, aki ebben a megtiszteltetésben részesül, másrészt pedig a harmadik színes bőrű, az 1950-ben díjazott Ralph Johnson Bunche, valamint az 1960-ban kitüntetett Albert John Luthuli után.

A díj szárnyakat ad az addig sem túlságosan visszafogott és félős MLK-nak. Egyre erőteljesebben hallatja hangját, egyre gyakrabban kel ki a vietnami háború ellen, egyre határozottabban mozgat meg egyre nagyobb és nagyobb tömegeket. Olyan kijelentéseket tesz, amelyek egyre jobban idegesítik a háborúpárti politikai elitet: „Az Egyesült Államok úgy viselkedik Vietnamban, mint a legrosszabb gyarmatosítók!” – mondta, hozzátéve, hogy az USA kormánya a Föld legnagyobb erőszakexportőre. A sulykot talán akkor veti el végérvényesen, amikor egy 1968-as beszédében (februárban, újabb százezer ember előtt, természetesen lenn, Délen) olyasmit bír mondani bele a mikrofonba, hogy „valami nincs rendben a kapitalizmussal; úgy vélem, a javakat igazságosabban kellene elosztanunk, mint most, és Amerikának talán egy demokratikus szocializmus felé kellene elmozdulnia...”

Demokratikus szocializmus...

Paff, bumm, reccs... Ugye, lelki szemeikkel önök is látják, amint J. Edgar Hoover magára önti a kávéját, álla leesik, szemei kikerekednek, és a kezében szorongatott kedvenc, piros színű ceruzáját szinte öntudatlan állapotban töri ketté, miközben vesz egy mély levegőt, mielőtt kiordítana a titkárságára.

De nem akarok én senkit befolyásolni, elnézést.

3. Az utolsó nap

Így érkezünk el 1968 tavaszához. Március végén MLK Memphisbe látogat, kifejezve szolidaritását a helyi köztisztasági és útfenntartó vállalat fekete munkásai által meghirdetett sztrájkkal. Április harmadikán visszatér, és egy hozzá méltó, nagyhatású beszédet mond az egyik helyi templomban. Negyedikén késő délután King a helyi Lorraine Motel 306-os szobájában tartja utolsó eligazítását az összegyűlt stábnak. Értékeli az elmúlt napok-hetek történéseit, megvitatja velük az estére tervezett rendezvény részleteit és rajongói legszűkebb körének a jövőre vonatkozó útmutatásokat ad. Pontban hat órakor páran kimennek az emeleti erkélyre, egy kis friss levegőt szippantani. 18 óra 01 perckor lövés dörren. Egy puskagolyó csapódik be King nyakának jobb oldalán, átszakítja a nyelő– és légcsövét, eltöri a nyakát, szétrobbantja a gerincagyat, majd a bal lapockájában áll meg. Minden orvosi próbálkozás hiábavaló, noha – mellkasát feltárva – még nyílt szíves masszázst is alkalmaznak. Kereken egy óra múlva hivatalosan is bejelentik: az amerikai feketék első számú politikai vezetője, a Nobel-békedíjas Martin Luther King Jr. halott.

4. A következmények

Több mint száz amerikai városban zavargások törnek ki, feketék (és ügyükkel szimpatizáló fehérek) milliói vonulnak az utcára napokon keresztül. Washingtonban, Chicagóban, Louisville-ben és Baltimore-ban a Nemzeti Gárdát is bevetik az egyre erőszakosabb tömeg megfékezése érdekében. Ez utóbbi városba vezénylik Fort Braggből az egyik ejtőernyős ezredet is, tűzszerészestől, mesterlövészestől, tábori tüzérestől. Április kilencedikén, a temetésen ismét háromszázezer ember jelenik meg, a kormányt az alelnök, Hubert Horatio Humphrey képviseli, mert Johnson elnök egy roppant fontos, Vietnamot érintő megbeszélésen van. Ügy értem, ez volt a hivatalos, vagyis hazug magyarázat a távolmaradására.

A valóság az, hogy az elnök biztonságáért felelős Secret Service túl kockázatosnak tartotta Johnson megjelenését MLK végső búcsúztatásán.

5. A nyomozás

A tetthely környékét azonnal lezárják és elkezdődik egyfelől a helyszínelés, másfelől a tanúkutatás. Ez utóbbinak két percen belül van is eredménye: egy szemtanú, bizonyos Charles Stephens felhívja a rendőrök figyelmét, hogy a lövést követő percben a motellel szemközti házból futva távozott egy negyven év körüli, átlagos testalkatú fehér férfi, aki beült egy fehér Ford Mustangba és csikorgó gumikkal elporolt. Mivel a lővonal rekonstruálását követően megállapítják, hogy valóban abból az irányból lőttek, a házat átkutatják, s az egyik, amúgy üresen álló, második emeleti lakás fürdőszobájában egy valóságos, nett kis orvlövészfészekre bukkannak. Az ablakban, ahonnan ragyogó kilátás nyílik a motel erkélyére, két kis homokzsák, a széken katonai távcső, egy mesterlövészpuska háromlábú állvánnyal (a legtöbb forrás egy Reminglon GameMaster Model 760-asl említ), töltények, szendvicsdarabok, cipőnyomok, egy két elhajigált ruhadarab, na és ragyogóan rögzíthető, azonosításra tökéletesen alkalmas ujjnyomatok tucatjai.

Nem, névjegykártyát vagy adószámot nem találtak, pedig ezek után az sem lett volna túlságosan meglepő.

A nyomozók nekilátnak és ellenőrzik a lakók listáját, egy rendőrautó meg lóhalálában viszi az ujjnyomatokat a közeli FBI-irodába. Nagyjából két óra múlva mindkét forrásból kipörög ugyanaz a gyanúsított:

1. Az átvizsgált fürdőszoba melletti lakást egy James Earl Ray nevű negyvenéves, átlagos testalkatú fehér férfi bérli, aki egy fehér Mustanggal szokott közlekedni, tartózkodási helye ismeretlen. Az üres lakásban fellelt ruhadarabok egyikének-másikának párja

(például az egyik zoknié) a mesterlövész által kiállásként igénybe vett fürdőszobában volt.

2. Az FBI daktiloszkópiai nyilvántartása szerint a fürdőszobában, a fegyveren, valamint a távcsövön rögzített ujjnyomok egyértelműen egy – rablásért, betörésért és csalásért – többszörösen büntetett előéletű, Illinois államból származó emberhez, bizonyos James EarI Rayhez tartoznak. Érdekes, hogy a lőszeres dobozon és a helyszínen talált lőszereken nem volt egyetlen ujjnyomat sem. Amúgy Earlt már tiszta erőből keresi a Marshals Service, mert fél évvel korábban roppant kalandos körülmények között megszökött az egyik szuper biztonságosnak kikiáltott szövetségi (egyházból, ahol 1961 óta a rá kiszabott húszéves szabadságvesztést töltötte.

Ragyogó detektívmunka! – kiálthatnánk fel, megemelve fejfedőnket a szövetségi nyomozók professzionalizmusa (és az elkövető idiotizmusa) előtt.

Soron kívül kiadják ellene az országos, majd az Interpolon keresztül a nemzetközi elfogatóparancsot. Június nyolcadikán a londoni Heathrow repülőtéren az éber brit rendőrök őrizetbe veszik az Egyesült Királyságot Dél-Afrika felé éppen elhagyni szándékozó Ramon George Sneyd kanadai állampolgárt, aki a megtévesztésig hasonlít MLK feltételezett gyilkosára. Az elfogott férfi villámgyorsan beismerő vallomást tesz: ő bizony valójában James Earl Ray, és igen, két hónapja ő ölte meg a Nobel-díjas aktivistát. Azonnal intézkednek a kiadatásáról, majd – immáron az USA-ban – Ray ismét beismeri tettét, ezúttal már a bíróság előtt. Igaz, a 99 éves fegyházbüntetés kihirdetését követő harmadik napon tokkal-vonóval vissza is vonja azt. Elkezd egy Raoul nevű ismeretlent emlegetni, aki „belekeverte őt ebbe az egész balhéba”. Azt nem tagadja, hogy „bizonyos szerepe volt az események során”, de a lövést, illetve a gyilkosságot már nem vállalja. Szerinte Raoul lőtt, miközben ő lent várakozott a kocsiban, majd külön-külön menekültek.

Persze senki se hisz neki. Senki olyan, aki számít.

6. Kínzó kérdések

Még a konteók előtt soroljuk fel a legfontosabb kérdőjeleket, amelyek az üggyel, illetve Ray vélelmezett bűnösségével kapcsolatban felmerültek.

a) A nyomozás megállapította, hogy a gyilkosságot követően Ray előbb Kanadába utazott, majd onnan Portugáliába és később Angliába repült. Mindenhol minimum középkategóriás, jó helyeken található hotelekben szállt meg és gazdagon hódolt a testi örömöknek (kaja, pia, nők). Mindenhová első osztályon utazott, orrba-szájba taxizott, nagyvonalú borravalókat szórt szanaszét, amerre megfordult. Óvatos becslések szerint a két hónap alatt 15– 20 ezer dollárt költött (ami még ma is szép pénz, hát még ötven évvel ezelőtt), és ebbe az összegbe nem számolták bele a hamis okmányok (útlevelek, jogosítványok) borsos bekerülési költségét, amelyeket még találtak nála.

Na, mármost: vajon honnan volt ennek a kisstílű bűnözőnek hirtelen ennyi lóvéja, amikor a memphisi lakás kétheti bérleti díját és a kauciót (összesen százötven dollárt) csak két részletben tudta kifizetni a tulajnak két hónappal korábban, és a Mustangot is lopta, mert nem tudott harminc dollárt kicsengetni egyheti autóbérlésért?

b) Hogy lehet az, hogy a lőszereken és a lőszeres dobozon nem volt semmiféle ujjnyomat, miközben az egész fürdőszoba, a fegyver és a látcső valósággal hemzsegett ezektől, akárcsak az utólag megtalált Mustang?

c) Ray vajon miért a saját, valódi nevén bérelte ki a lakást, noha lazán bediktálhatta volna akár a hét törpe nevét is, senkit nem érdekelt?

d) Miért vonta vissza április harmadikán a memphisi rendőrség a MLK-nek járó rendőri védelmet, annak ellenére, hogy az azt megelőző napokban King több halálos fenyegetést is kapott, és addig két nyomozó személyi biztosítóként folyamatosan a társaságában volt?

e) A Lorraine Motel környékén (amúgy teljesen szokványos) rutinjárőrözést végrehajtó rendőrautót délután fél hatkor egy távolabbi fegyveres rabláshoz riasztják, amiről később kiderül, hogy félreértés volt. Még az ügyeletes tűzoltót is elhívják a helyszínről úgy öt óra körül, noha ő azért volt ott, hogy megbeszélje a szervezőkkel az esti rendezvény tűzrendészeti kérdéseit. És nehogy azt higgyük, hogy tűzesethez kellett sietnie. Nem, mindössze egy – vélhetően roppant sürgős, halasztást nem tűrő – személyzeti kérdésben kellett azonnal jelentést tennie a parancsnokának.

f) A szemtanú (emlékszünk rá ugye, Mister Stephensről van szó) később elbizonytalanodik és kétségét fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy valóban Rayt látta volna távozni a motellel szemközti házból. Mi több, a hozzá hasonlóan egy kicsit nagyon alkoholista felesége, Grace kijelenti, hogy egyrészt George olyan részeg volt a gyilkosság időpontjában, mint az atom, másfelől pedig ő (mármint Grace) látta a menekülőt és a fickó abszolút nem hasonlított Rayre. Nos, Grace ezt követően egy barátságtalan elmegyógyintézetben találja magát, George pedig becsukódik, mint egy osztriga és hallgataggá válik, mint egy kamalduli szerzetes.

g) Van egy fotó, ami a lövés utáni másodpercekben készült, és amelyen a földön heverő King körül tartózkodó emberek valamennyien a motel másik szárnya felé néznek és mutatnak, vagyis az ominózus orvlövész-fürdőszobával pont ellentétes irányba. Ott egy kis dombon sűrű élősövény húzódott. Legalábbis másnapig, amikor is a memphisi polgármesteri hivatal területrendezés címén kivágatja a bozótot és jó mélyen felásatja, majd befüvesíti a cserjék hűlt helyét. Később egyik tanú sem tudta megmondani, hogy a lövést pontosan merről is hallotta eldörrenni, de azt gyakorlatilag mindegyikük kizárta, hogy a bérlakás felől jött volna.

7. A konteók

Akkor fussunk neki az elméleteknek, amelyek a mai napig szép számban tenyésznek. A magányos gyilkos verzió olyan nevetséges, hogy most egy mondatot se kap tőlünk.

7.1. James Earl Ray tette, a Klán segítségével

Az elkövető – túl azon, hogy notórius bűnöző volt – szimpatizált a különböző fajvédő csoportokkal, például az azon a vidéken még mindig elég aktív Ku Klux Klánnal. Részben személyes meggyőződésből, részben eszmetársai biztatására magára vállalta ennek a veszélyes négernek a likvidálását. Fegyvert és egyéb technikát a Klán szállított neki, akárcsak a meneküléshez szükséges pénzt. A második világháború utolsó hónapjaiban a hadseregben megszerezte a szükséges lövésztapasztalatot (Németországban harcolt), a motiváció pedig adott volt. Egy viszonylag rövid, bár elég felületesre sikeredett előkészülést követően április negyedikén hat óra egy perckor meghúzta a ravaszt. Tiszta munka, mint a szénégetés. És még az is elképzelhető, hogy az az 50 ezer dollár vérdíj motiválta, amit egy St. Louis-i fajvédő ügyvéd, bizonyos John Sutherland tűzött ki MLK fejére, noha nincs információ arról, hogy bármikor jelentkezett volna ezért a pénzért, amiért végül is megdolgozott.

7.2. Az FBI-CIA duó áll a dolog hátterében

J. Edgar Hoover MLK-nél talán csak a fekete bőrű, zsidó vallású, kommunista meggyőződésű homoszexuálisokat gyűlölte jobban, már ha ennek a halmaznak egyáltalán vannak elemei. Az atlantai lelkészt többször nevezte „a legmegátalkodottabb, legerkölcstelenebb hazudozónak, aki valaha is amerikai levegőt szívott”. A King-ellenes indulatok felbukkanásának volt ám objektív magyarázata is. Tudom, nehezet kérek, de gondoljuk csak végig az esetet az FBI igazgatójának fejével: van egy politikus (az egyszerűség kedvéért nevezzük MLK-t politikusnak, megkockáztatva, hogy ezzel a jelzővel súlyos kegyeletsértést – Btk. 228. § – követünk el), aki soha nem látott hatást gyakorol egyre nagyobb tömegekre. Pacifizmus és erőszakmentességi lózungok ide vagy oda, a vietnami háború közepén a fenének hiányzik egy ilyen hepciáskodó fazon, aki képes egyetlen felhívásával százezreket az utcára vinni, képes sztrájkokkal és engedetlenségi mozgalmakkal megyényi területek gazdaságát és szolgáltatásait napok alatt megbénítani. És ez a fickó ráadásul egyre nyilvánvalóbban kacérkodik a szocialista világrenddel és a hazai balos mozgalmakkal. Pár év alatt az USA lakosságának közel 15 százalékát kitevő feketék első számú, egyelőre még csak informális vezetőjévé nőtte ki magát, Moszkvában és csatlósállamaiban pedig már példaképként hivatkoznak rá. Ugye, milyen ijesztő?

Nekiállnak tehát és megtalálják Rayt. Megfelelő legendával és logisztikai előkészítéssel megszöktetik a börtönből (emlékszünk A dominó-elv című filmre?), majd odanyomnak neki egy fegyvert és meggyőzik, hogy „gyerünk, srác, te vagy a legjobb, meg tudod csinálni!”. Persze nem zárható ki, hogy idegen zászló alatt hálózták be, és – teszem azt – elhitették vele, hogy nem egy kormányhivatallal, hanem egy fajvédő csoporttal tárgyal. Természetesen nem bíznak meg benne, ezért a valódi lövész nem ő, hanem egy hivatásos. Ürüggyel kivonják a rendőröket King környezetéből (az FBI-nak senki nem tesz fel kérdéseket, pláne egy városi rendőr nem), majd a lövés eldörrenése után a valódi merénylő kihasználja a fejetlenséget és viszonylag háborítatlanul lelép. Megszervezik Ray szökéséi, ellátják pénzzel, fedőokmányokkal, tanácsokkal. Azzal is hitegetik, hogy elintézik neki a dél-afrikai letelepedést, ahol kedvére lövöldözhet négerekre, de valójában az FBI dobja fel a briteknek, elvégre eredményre és bűnbakra egyformán égető szükség van. Ray még kitart az ítélethirdetésig. Végig reménykedik abban, hogy a rejtélyes megbízók még idejében közbelépnek az érdekében. Amikor rámérik a 99 évet, feladja és elkezdi forszírozni Raoult, az ismeretlent.

Érdekes adalék, hogy 1977. június tizedikén Ray ismét lelép a Brushy Mountain melletti fegyházból, de 72 óra elteltével elkapják és az eredeti 99 évre kap még egyet, bonuszként. Amúgy James Earl Ray 1998 tavaszán, hetvenévesen hunyt el a fegyházban, a halál okai veseelégtelenség és májfunkciós zavarok voltak. Élete végéig kitartott a mellett a verzió mellett, hogy nem ö lőtt, és ezt még MLK családtagjai is elhitték neki. Ők, élete utolsó évében többször meglátogatták a börtönkórházban.

1998-ban, Ray halála után néhány hónappal Janet Reno, az USA legfőbb ügyésze és igazságügy-minisztere újabb nyomozást rendelt el King halála kapcsán, mert egy hajdani FBI-ügynök jelentkezett és eskü alatt vallotta, hogy abban a fehér Mustangban egy papírcetlit talált, amelyen a „Raoul” név volt olvasható, pár telefonszám kíséretében. Ő ezeket anno önszorgalomból ellenőrizte és kiderítette, hogy a számok mindegyike vagy nyílt FBI-szám volt, vagy a cég egyik fedővállalkozásához kapcsolódott. Amikor erről jelentést akart írni, erősen lebeszélték róla. Ráadásul a cetli is eltűnt a bűnjelkamrából. Egy év elteltével a megismételt nyomozás összefoglaló jelentése egyértelműen kijelentette: az emberölést James Earl Ray követte el, egyes-egyedül.

ALKONTEÓ: King valójában az FBI informátoraként kezdte pályafutását még 1954-ben, amikor segédlelkészként kezdett dolgozni Montgomeryben. Feladata a radikalizálódó feketemozgalmak szemmel tartása, illetve indulataik csillapítása volt. Annyira komolyan vette a feladatot, hogy kinőtte a rá osztott szerepet. A szövetségiek hiába figyelmeztették, hogy vegyen vissza a lendületéből, a makacs és küldetéstudatos MLK már nem volt hajlandó visszatérni az akolba, aminek meglett a következménye.

7.3. A szovjetek voltak

Moszkvában a titkosszolgálati tótumfaktumok és Amerika-szakértők kidolgoztak egy forgatókönyvet, melynek értelmében ha MLK erőszakos halált hal, az elemi erejű felháborodás az utcára viszi az elégedetlen feketék millióit. Márpedig ha ez bekövetkezik, a legnagyobb ellenség, az USA annyira megroggyan, hogy – ha a szocialista forradalom sajnálatos módon el is marad – a belpolitikai hurrikán miatt vietnami jelenlétét gyorsan fel fogja számolni.

Ennek érdekében nem csak Rayt szervezték be (lásd az előző pontban felvázolt FBI-féle módszertant), hanem még a zavargásokat is előkészítették. Isteni csoda, hogy a washingtoni kormányzat határozott fellépése meggátolta ezek kiteljesedését és egy faji alapú polgárháború kitöréséi. Pedig nem voltak túl messze tőle.

7.4. A radikális fekete mozgalmak kezdeményezték

Talán furcsának fog tűnni, de MLK-nak a radikális feketék között majdnem annyi ellensége volt, mint a fehér rasszisták között. Számtalan olyan szélsőséges afroamerikai (remélem, politikailag korrekt voltam) csoport volt (és van) az Egyesült Államokban, melyek tagsága a fél lábát odaadná egy jó kis véres, fekete-fehér csetepaté kirobbantásáért. King erőszakmentessége kiborította ezeket a legényeket, akik nagyjából úgy spekuláltak, mint a szovjetek: ha MLK-et agyonlövik, van esély rá, hogy kirobban az amerikai faji háború, aminek következtében a „fehér szupremációt hirdető rasszista washingtoni szövetségi kormányzat meghátrálásra kényszerül” és egy csapásra minimum átadja a Fehér I láz kulcsait a Black Panther mozgalomnak vagy magának Louis Farrakhan-nak, a legnagyobb harlemi mecset akkori (ugyancsak fekete bőrű) főpapjának.

Hát nem jött be, de a fekete radikálisokat nem stratégiai tervezési képességeik miatt szeretjük.

7.5. A Moszad volt

Naná, hogy a zsidók tették, illetve kezdeményezték. Hogy miért? Nos, Izraelnek mindig is elemi érdeke volt, hogy legnagyobb és legerősebb szövetségesét (hol közvetlenül, hogy közvetett módon) folyamatosan emlékeztesse és figyelmeztesse az iszlám veszélyre. Mivel az USA-ban akkoriban a militáns muzulmánok mintegy háromnegyede sötét bőrű volt, a fehér amerikaiak agyában az „erőszakos mohamedán” jelzős szerkezet összekapcsolódott a „néger” szóval.

Ha tehát a feketék bármilyen okból kifolyólag balhézni fognak az amerikai városok utcáin és nyakló nélkül törnek-zúznak, az átlagjenki ezt úgy fogja megélni, hogy a szélsőséges iszlám csap össze a kereszténységgel. És melyik állam a radikális muzulmánok legnagyobb ellensége? Hát persze: Izrael. Mivel pedig az ellenségem ellensége a barátom, a cirkuszból a zsidó állam vastagon profitálhat, már csak ki kell kényszeríteni a radikális feketéket az utcákra. Hogy lehet ezt elérni? Hát úgy, hogy lelőjük a legismertebb, legtiszteltebb feketét, még akkor is, ha ez nem muzulmán, hanem baptista keresztény.

7.6. A hadiipar tette

Az amerikai hadiipari beszállítók sok tízmilliárd dollárt kerestek a vietnami háborún, jogos volt tehát az aggodalmuk a fegyveres konfliktussorozat esetleges megszűnése miatt. Amikor MLK egyre markánsabban hangoztatta a háborút ellenzők jelszavait, és szabad szemmel is látható módon egyre több hívet szerzett magának, a katonai ipari komplexum összevonta szemöldökét, körülnézett a bérgyilkospiacon – és innen jöhet a balfék James Earl Ray és a szenzációs FBI-nyomozás.

7.7. Coretta bosszúja

A szerző akár a nimbuszrombolás minősített esetét is felvállalja, csak hogy a konteó-választékot teljessé tegye. Nos, hősünk felesége, Coretta Scott King is szóba került, mint a gyilkosság felbujtója. Nem akarom tizennyolcas karikával vonzóbbá tenni a cikket, ezért csak annyit mondok, hogy a látszat és a lózungok ellenére Kingék házassága nem volt ideálisnak nevezhető. Míg Coretta a gyerekeket nevelte atlantai otthonukban (négy King-utód született 1955 és 1963 között), MLK rengeteget utazott. Volt év, hogy 250 napot töltött távol a családjától és százezer mérföldet tett meg. És hát jóvágású, karizmával rendelkező férfiember lévén nem kellett túl sok energiát fektetnie a vacsorapartnerek utáni vadászatba, már ha értik, mit akarok mondani. Sőt, rossz nyelvek szerint előszeretettel vacsorázott három hölgy társaságában is, erre a pénzt se sajnálta, és ha tehette, úgy válogatta őket össze, hogy mindhárom nagyrassz (az europoid, a negroid és a mongoloid) képviselje magát az izé, az asztalnál.

Coretta megelégelte csapodár férje kétszínűségét: hogy mindig megfeledkezik a házassági évfordulójukról, hogy nem tudja fejből a gyerekek születésnapját, hogy anyagilag sem úgy állnak, ahogyan azt ő elvárná, ráadásul az a kevés idő, amit együtt töltenek, főként veszekedéssel telik. Valljuk be: Corettának még politikai ambíciói is voltak. Kiszámolta, hogy MLK mártírrá válásával ő minden téren csak nyerhet. Hogy kivel szövetkezett ez a törékeny kis nő férje meggyilkolására, talán soha nem fogjuk megtudni, mindenesetre bejöttek a számításai: Martin halála után Coretta nemcsak hogy a polgárjogi aktivisták új állócsillagává vált, hanem olyan politikai tényezővé is, akinek telefonszáma csak azért nem volt ott a kor valamennyi amerikai csúcspolitikusa mobiljának gyorshívóján, mert akkoriban még nem voltak mobiltelefonok. Egyetemek avatták díszdoktorrá, hazai és külföldi békedíjak és kitüntetések egész sorát kapta meg, egyszóval ha valaki profitált MLK halálából, akkor Coretta biztosan.

Zárásként még csak annyit, hogy MLK éveken át tartó FBI– lehallgatásának és megfigyelésének összes, írott és képi dokumentumát (több ezer oldalról van szó) 1977-ben államtitokká nyilvánították és ötven évre zárolták. 2027-ben talán már okosabbak leszünk. Vagy ha okosabbak nem is, legalább tájékozottabbak.