Olof Palme

A totál nyugisnak, egyesek által kifejezetten unalmasnak tartott, és évtizedekig a létező jóléti kapitalizmus megtestesülését jelentő Svédország lakói életében szinte példa nélküli sokkot jelentett a Palme-gyilkosság. Talán nem esünk túlzásba, ha az 1986. februári merényletet – persze arányait figyelembe véve – az amerikaiakat ért 9/11-es eseményekhez, illetve azok következményeihez hasonlítjuk. Sokak szerint akkor új időszámítás kezdődött, és nem csak a svéd királyságban, hanem egész Skandináviában. Igaz ugyan, hogy Dag Hammarskjöld 1961-es rejtélyes halála is felkavarta egy kicsit az északi állóvizet, de ő mégiscsak Kongóban, hazájától hétezer kilométerre lett az összeesküvők áldozata, nem pedig Stockholm belvárosában.

Járjuk körül először az áldozatot, nézzük meg röviden: honnan érkezett és ki volt valójában Olof Palme.

1. Élete

A leendő miniszterelnök 1927 januárjában született a stockholmi Rózsadombon, Östermalmban. Már a helyszínből is ki lehet találni, hogy nem kifejezetten panelproli-családról van szó. Édesapja, egy biztosítótársaság vezérigazgatójaként kimondottan gazdag üzletember volt, aki világéletében a konzervatívokra szavazott, és buzgó templomjáróként szilárdan eltökélte, hogy fiából osztálya tipikus képviselője lesz. A sors azonban egy szívroham formájában közbeszólt. A majdani politikus alig hétéves volt, amikor elvesztette az apját. Ettől az időponttól kezdve édesanyja, a rigai német családból származó Elisabeth nevelte a gyakran betegeskedő, magántanulóként otthon maradó Olofot, illetve testvéreit, Claést és Catharinát.

A kiemelkedően jófejű srácra csak úgy ragadtak az új ismeretek. Hihetetlenül jó memóriája, kombinációs készsége, nyitottsága, becsületessége és szorgalma miatt már a középiskolában mintadiákként tekintettek rá, és ezt a státuszt később, egyetemi évei alatt is megtartotta. 1944-1945 között sorkatonai szolgálatát a svéd dragonyosoknál tölti, és nem meglepő, hogy a betegeskedő kissrácból sportos fazonúvá átlényegült fiatalembert a patinás alakulatnál később tartalékos tisztté avatják.

1947-ben, másodéves egyetemista korában az USA-ba utazik, ahol egy kerek éven át tökéletesíti angol nyelvtudását, valamint tanulmányozza az amerikai szakszervezeteket és a diákmozgalmakat. Ekkor kezd el baloldali, mégpedig szociáldemokrata nézeteket hangoztatni, ami a hidegháború elején álló Amerikában azért nem volt az a kifejezetten taktikus lépés. Egy tanév alatt leteszi az Ohio állambéli Gambierben található Kenyon College három évre előírt valamennyi vizsgáját, és főiskolai oklevelet szerez általános bölcsészetből. Az 1948-as év nyarán végigstoppolja az USA-t és fél Mexikót (ahogy ő mondja: élményeket és tapasztalatokat gyűjt), majd Svédországba való visszatérése után folytatja tanulmányait a stockholmi egyetemen, ahol '51-ben (más források szerint ’52-ben) jogi diplomát kap.

Még egyetemistaként feleségül veszi a csehszlovák állampolgárságú Jelena Rennerovát, de a frigy kifejezetten humanitárius megfontolásokból köttetik: Olof csak ezzel az érdekházassággal tudja az egyetemi kapcsolatain keresztül megismert Jelenát kimenteni az 1948. februári kommunista puccs után egyre elviselhetetlenebb atmoszférájú Prágából. Soha nem éltek együtt, és négy évvel később, amikor a nő már megkapta a svéd állampolgárságot, el is váltak.

Visszaemlékező kortársak egyöntetűen állítják: Olof kizárólag nagylelkűségből vállalta a házasságot, sem anyagi, sem természetben lerótt másfajta ellentételezést nem kért és nem kapott cserébe.

Politikai aktivitása már az egyetemen kiemelkedő. Alig 22 éves, amikor csatlakozik a Svéd Szociáldemokrata Párthoz, majd a Svéd Országos Hallgatói Szövetség elnökévé választják. Olyan szenvedélyes beszédeket tart a hazai és a nemzetközi társadalmi igazságtalanságok elleni fellépés sürgető voltáról, amennyire erre egy (holland és német ősökkel rendelkező) svéd csak képes. Szociáldemokrata meggyőződése egyre erőteljesebbé válik. 1953-ban kifejezetten azért tesz több hónapos utazást Ázsiában, hogy élőben tanulmányozhassa a gyarmati-félgyarmati múlttól, valamint a második világháború közvetlen következményeitől épp hogy megszabadult ottani államok belső politikai és szociális problémáit.

Nem akarjuk részletesen végigvenni Olof Palme miniszterelnökséghez vezető útjának valamennyi kanyarját, ezért egy kicsit megnyújtjuk lépteinket.

1969-ben a svéd szocdemek vezetőjévé választják, majd először 1969-től 1976-ig, másodszor pedig 1982-től haláláig lesz hazája miniszterelnöke. 1976-tól 1982-ig ellenzéki vezér. Noha ebben a periódusban pártja mélyponton van, az ő személyes tekintélye és népszerűsége egy fikarcnyit sem csorbul – legalábbis a svéd átlagpolgárok szemében.

2. Palme, a politikus

Korábban már említettük, hogy Olofban tényleg buzgott a tenni akarás, és a mindenféle igazságtalanságok iránti érzékenysége olyan fokú volt (illetve ennek az érzékenységnek olyan erőteljesen adott hangot minden fórumon), mintha nem is megállapodott skandináv jogász, hanem egy mediterrán vidékről származó szakszervezeti vezető lenne. Elképesztően magas ívben tett a nyugati polgári demokráciák vezetőitől akkoriban világszerte elvárt politikai óvatosságra, balos érzelmeit és személyes szimpátiáit mindenféle önkorlátozás nélkül vállalta ország-világ előtt.

Akkoriban (a hetvenes évekről beszélünk, amikor Olof már komoly pozícióban volt) tombolt a hidegháború. A NATO és

a Varsói Szerződés alsó hangon is úgy 2500 kilométer hosszúságú potenciális frontvonalon néztek egymással farkasszemet. (És ezzel a számadattal csak az európai szárazföldi határokat vettük figyelembe.) Mindkét oldalon addig soha nem látott magasságokba emelkedtek a katonai és titkosszolgálati kiadások, szinte minden hétre jutott egy-egy nagypolitikai feszkó.

Képzeljük el: ebben a hangulatban egy demokratikus nyugati ország (ráadásul egy királyság!) miniszterelnöke fogja magát és hivatalos látogatás keretei között elutazik például Kubába (1975), abba az országba, melynek teljes politikai és katonai vezetését a hivatalos Amerika de facto terroristának és kiemelt nemzetbiztonsági kockázatnak tekinti. És nem elég, hogy odament, de fel is szólal egy óriási havannai népgyűlésen, fennen méltatva Castrót és politikáját.

így utólag persze könnyű okosnak lenni, de azt kell mondanunk, hogy Olof azért lőtt ennél méretesebb politikai bakot is. Ő volt ugyanis az egyetlen mérvadó nyugati politikus, aki üdvözölte Pol Pot komancsainak kambodzsai hatalomátvételét, sok sikert kívánt nekik, és elhessegette azokat a biztonságpolitikai tanácsadókat, akik figyelmeztették, hogy a vörös khmerek uralma nem lesz egy szagos mise. Nos, figyelemmel arra, hogy ennek a gengszterbandának mindössze három évre volt szüksége ahhoz, hogy Kambodzsa lakosságának körülbelül egyötödét megsemmisítsék (másfél millió emberről beszélünk), joggal mondhatjuk, hogy Palme idealizmusa és jóhiszeműsége minden normális emberi léptéket meg-; haladt.

Lássuk most nagyon röviden, politikai pályafutása során kinek a tyúkszemére lépett még a stockholmi STAATSMINISTER (és most csak a nagyobb tyúkszemeket említjük).

2.1. Vehemensen elítélte, sőt, kifejezetten támadta a Szovjetuniót, különösen az 1968. augusztusi prágai katonai intervenció miatt;

2.2. Az előző pont szerves következményeként szinte havi rendszerességgel kikezdte Gustáv Husákot, akit a diktatúra egy különösen visszataszító kreatúrájának nevezett;

2.3. Szóban, tettekkel, továbbá pénzbeli adományokkal és más segélyekkel is kiállt a PFSZ és Jasszer Arafat mellett, Izrael ellenében;

2.4. Nem tett lakatot a szájára akkor sem, amikor Francisco Franco fasisztoid bandáját kellett ostorozni. Amikor például a Caudillo kivégeztet pár baszk szeparatistát, Olof barátunk nemes egyszerűséggel „sátáni gyilkosnak” nevezte őt és kormányát;

2.5. Egyike volt a dél-afrikai apartheidrezsim legelszántabb ellenségeinek, és ott bírálta a faji elkülönítés rendszerét, ahol tudta. Alig egy héttel a halála előtt jelentette ki nagy nyilvánosság előtt, hogy „Az apertheidet nem lehet megreformálni; kizárólag a megszüntetése jöhet szóba!”. Sejthetjük, hogy Pieter Botha meglehetősen morcos volt emiatt;

2.6. Az USA se számíthatott tőle semmi jóra. A vietnami amerikai intervenció következetes elítélése (Hanoi amerikai bombázását például Guernicához és a katyni mészárláshoz hasonlította), valamint a közép– és dél-amerikai kommunista gyanús politikai mozgalmakkal való szimpatizálása nagyon sokak szemét szúrta úgy Washingtonban, mint Langley-ben. Palme ugyanis nem csak Kubára, hanem a salvadori Farabundo Marti Frontra meg a nicaraguai szandinistákra is meglehetős rokonszenvvel kacsintgatott. És ugye tudjuk, hogy Olof kézzel-lábbal, valamint teljes nemzetközi tekintélyével tiltakozott a jenki nukleáris csapásmérők Európában történő elhelyezése ellen.

2.7. A chilei Pinochet sem tartozott a kedvencei közé. Egyike volt azoknak, akik elég sokszor feszegették a tábornok felelősségét Salvador Allende halálában, és néha arra is diszkréten célozgatott, hogy Pinochetet a CIA fizetett ügynökének tartja.

Arról se feledkezzünk meg, hogy az első Öböl-háború során, amelyben Irak és Irán marcangolta egymás torkát nyolc kerek esztendőn keresztül, ő volt az egyik legfőbb békéltető, aki már a konfliktus elején megpróbálta csökkenteni a két egymásnak ugró szomszéd közötti feszültséget és az összecsapások intenzitását. Tartozunk az objektivitásnak azzal, hogy elismerjük: nem túl nagy sikerrel.

3. Halála

Nekünk, 21. századi köztes-európaiaknak meglehetősen furcsának tűnhet a nyolcvanas évek közepének skandináv felfogása, mely szerint egy miniszterelnök alig egycsipetnyivel több biztonságra jogosult (ha egyáltalán), mint bármelyik állampolgár. Amint azt látni fogjuk, azok az északi arcok meglehetősen furcsa nézeteket vallottak a demokráciáról és az egyenlőségről, valamint arról, hogy a király utáni első számú svéd közjogi méltóságnak milyen fokú magánélethez (lásd még privacy) van joga.

No, egy kicsit hosszúra sikerült ez a felvezető, aminek az a lényege, hogy Palme rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy amikor magánprogramja van (családi teendők, baráti összejövetelek, bevásárlás, fűnyírás, egyéb ház körüli tennivalók), akkor a személyi biztosítói, a szép nevű Rikspolisstyrelsens sákerhetsavdelning, vagyis az államrendőrség biztonsági főosztályának emberei lehetőleg hagyják őt békében tenni-venni, és ne lábatlankodjanak a közvetlen környezetében.

A testőrparancsnok hiába tépte rendszeresen a haját (mármint a sajátját), hiába próbált érvelni és hiába lobogtatta munkaköri leírását, Palme nem hagyta magát. így történt ez 1986. február 28-án este is, amikor egy mozielőadást követően feleségével, a gyermekpszichológus Lisbettel kettesben sétált hazafelé a stockholmi belváros egyik főutcáján (a Sveavágenen). Nem mintha lényeges lenne, de egy hazai vígjátékot, a Bröderna Mozart-ot nézték meg fiukkal és menyükkel együtt.

Láthatjuk tehát, hogy a miniszterelnök szinte tálcán kínálta fel magát a merénylőnek.

Aznap este 23 óra 21 perckor egy ismeretlen odalép a kézen fogva sétáló párhoz, és egy maroklőfegyverrel (valószínűleg egy 357-es Smith & Wesson Magnum revolverrel) közvetlen közelről fejbe lövi Pálmát. Rálő Lisbetre is, majd hátat fordít és elfut. A miniszterelnök felesége a felsőkarján sebesül meg, viszonylag könnyen. Az első rendőrjárőr három perc múlva a helyszínen terem, a második további egy perc múlva, gyakorlatilag a mentőkkel egy időben. A két sebesültet (Palme akkor még él) 23.31-kor beviszik a Sabbatsberg kórházba. Lisbet sebét ellátják, a miniszterelnököt azonnal elkezdik műteni, de az orvosok 00.06-kor feladják a kilátástalanná vált küzdelmet, és Olofot holttá nyilvánítják.

Ahogyan azt másnap a költői vénával megvert politikai kommentátorok írták: 1986. február 28-án késő este Svédország elvesztette ártatlanságát.

4. A Lisbet-kérdőjelek

Palme feleségének gyilkosság utáni viselkedése is ad egy kis fejtörést az erre fogékony konteósoknak. Először is: a helyszínen készült fotók és filmfelvételek tanúsága szerint Lisbet Palme nem abban a kabátban érkezik meg a kórházba, mint amelyben a tett helyszínén fogadja a kiérkező rendőröket és mentősöket. Ugyanakkor – elég érdekes módon -golyónyomot azon a második kabáton (is?) rögzítettek. Kabátcseréről azonban a jegyzőkönyvek nem tesznek említést.

Ugyancsak említésre méltó, hogy Lisbet a merénylet helyszínén egy mentőautóba száll be, a kórháznál viszont már egy rendőrségi kocsiból száll ki. Elég nehéz elképzelni, hogy egy miniszterelnök feleségét, akit ugyancsak lövés ért, a mentősök engedték volna valahol útközben átszállni a csíkos Volvóba, már csak azért is, mert az út összesen mintegy három percig tartott. (A gyilkosság helyszíne és a kórház között közúton 1,3 kilométer a távolság.) Mi lehetett az oka annak, hogy ez mégis így történt?

Egy harmadik furcsaság a nyomozás során szúrt szemet: Amikor ugyanis az eljáró rendőrök Lisbetet arra kérték, hogy bocsássa a hatóságok rendelkezésére férje naplóját (Olof Palme híres volt arról, hogy minden, lényeges és lényegtelen eseményt feljegyzett a naptárába, melynek több kötete is a családi rezidencia dolgozószobájának asztalán volt), az asszony ettől a lehető legmerevebben elzárkózott.

5. Egy kis statisztika

Mielőtt elkezdenénk a konteók felsorolását, íme néhány számadat azoknak, akik szeretnek az ilyesmivel bíbelődni:

5.1. A nyomozás eddig körülbelül 600 millió koronába (kábé 20 milliárd forintba) került. Hivatalosan még nincs lezárva, csak néha felfüggesztik, majd – a rendszeresen beérkező új információk alapján – ismét folytatják. A svéd parlament 2010-es döntése értelmében a Palme-gyilkosság olyan, mint a háborús bűnök: soha nem évül el.

5.2. Az eljárás eddigi dokumentációja meghaladja az egymillió oldalt, ami körülbelül 3000 (háromezer!) dossziényi iratot jelent. Ezek 225 folyóméternyi polchelyet foglalnak el a rendőrségi irattárban, a stockholmi főkapitányság alagsorában.

5.3. Eddig 130 ember vallotta be, hogy ő a gyilkos. Mindegyiküket alaposan kihallgatták, szembesítették a tanúkkal, ellenőrizték az állításaikat, de mindegyiket szabadon engedték, mert ártatlannak bizonyultak.

5.4. Harminc év alatt több mint 450 fegyveren végeztek lőpróbát annak kiderítésére, hogy azonosak-e azzal, amelyből leadták a végzetes lövést;

5.5. Több mint 10 ezer embert hallgattak ki tanúként, szakértőként és szaktanácsadóként.

5.6. Egy személyt, Christer Pettersson helyi haladó alkoholistát és kábítószer-fogyasztót elsőfokon 1988-ban már el is ítéltek, főként Lisbet Palme tanúvallomása alapján, aki felismerni vélte benne a gyilkost. A másodfokú bíróság egy év múlva azonban felülbírálta az első fok döntését és Petterssont felmentették, ráadásul tetemes kártérítést is megítéltek számára. Ő amúgy 2004-ben hunyt el, egy koponyaalapi törésből eredő agyvérzésben, miután tisztázatlan

okokból megbotlott és leesett a lépcsőn. És egy érdekesség még ehhez kapcsolódva: Pettersson a halála előtt egy héttel felhívta Palme fiát azzal, hogy valami nagyon fontos dolgot meg szeretne beszélni vele, de erre a találkozásra már nem kerülhetett sor.

5.7. A nyomravezetőnek 1987-ben kitűzött jutalomfelajánlást a svéd hatóságok a mai napig fenntartják. Az összeg nem kicsi: egészen pontosan 50 millió svéd korona, vagyis 2016-os árfolyamon nagyjából 1,6 milliárd forint, amiért körülbelül nyolcvan lélegeztetőgépet lehet venni.

6. A konteók

Látni fogjuk, hogy konteóverziói száma alapján a Palme-gyilkosság dobogós helyet foglal el a politikai merényletek versenyében. Megkockáztatom, hogy még a Kennedy– vagy a Haider-ügynél is több változattal kell megbirkózniuk az olvasóknak, amit remélem, nem bánnak. A lehetséges magyarázatok sokasága miatt csak az ezeket alátámasztani látszó legfontosabb információkat rögzítem. Akinek van kedve és ideje, a világhálón további csemegékre bukkanhat, hiszen az esetből számos könyv, tanulmány és dokumentumfilm született. Még Stieg Larssont, a híres Millennium-trilógia (tudják: a tetovált lány és a többiek) szerzőjét is megihlette: ő kereken egy évet szánt arra, hogy magánnyomozást folytasson az ügyben.

6.1. Az amerikaiak

Legnagyobb és legerősebb aktuális szövetségesünk elég mélyen belesüppedt a Palme-konteókba. A jenkik mindjárt három alverzióban is főszerepet kapnak.

6.1.1. Palme mint ügynök

Életútja ismertetésénél olvashatták, hogy az ifjú Palme a negyvenes évek második felében egy teljes évet töltött túl az óceánon. Egyes svéd és amerikai titkosszolgálati szakértők szerint már kiutazása előtt beszervezte a C1A. Nagyon imponált nekik a fiatalember talpraesettsége, intelligenciája, de legfőképpen azok a kapcsolatai, amelyeket egy semleges ország állampolgáraként a szovjet érdekszférában, elsősorban a kommunista országokban kiépített magának. Ingemar Engman, a svéd katonai hírszerzés egykori tisztje szerint Palme komoly szolgálatokat tett nem csak a jenkiknek, hanem a svéd titkosszolgálatoknak is azzal, hogy minden egyes kelet-európai látogatását követően részletes jelentést nyújtott be az illetékeseknek. Ezekben többek között a kommunista nézetekkel gyanúsítható saját évfolyamtársaira és más nyugatiakra is felhívta a hazai és az amerikai elhárítások/hírszerzések figyelmét.

Amikor később, immáron nagypolitikusként Palme elkezdte ekézni az amerikaiakat (lásd vietnami háború és egyebek), azok zsarolással próbálták jobb belátásra bírni, de nem értek el vele semmit. Mivel pedig egyre messzebb és messzebb ment az USA kritizálásában, 1986-ra betelt a jenki pohár, Olofnak meg kellett halnia.

6.1.2. Az Irán-kontra ügy

Mialatt az ENSZ részéről közvetítőként lépett fel az Irak-Irán háborúban, Palme ráfutott egy méretes botrányra, amely később, egészen pontosan hat hónappal Palme halála után az Irán-kontra néven vált ismertté.

Az Irán–kontra ügy lényege az, hogy a törvényhozás megkerülésével az amerikai nemzetbiztonságiak fegyvereket adtak el a velük éppen ellenséges viszonyt ápoló Iránnak, és az így befolyó pénzt a nicaraguai baloldali kormány fegyveres ellenzékének, az úgynevezett kontráknak a kiképzésére és felfegyverzésére használták. Mondanom sem kell, ugyancsak a kongresszus engedélye nélkül. Ebben az ügyben játszott jelentős szerepet az az Oliver North alezredes, akinek neve az USA-ban a mai napig az árnyékban zajló mocskos politikai műveletek szinonimája.

A svéd miniszterelnök arra készült, hogy az esettel kilép a sajtó elé, ismételten bebizonyítva az amerikai politikai és katonai-gazdasági elit mérhetetlen korruptságát és elvtelenségét. A CIA értesült a szándékáról, ezért tette el láb alól. Bár így is csak körülbelül hat hónappal sikerült elodázniuk a botrány kirobbanását, ennyi idő alatt rengeteg szálat el lehet ám varrni, pláne, ha az embernek olyan tehetséges szakemberei vannak, mint nekik Langley-ben.

6.1.3. A nukleáris rakéták

A demokratikus világból talán Palme volt az amerikai nukleáris fegyverek Európába történő telepítésének legnagyobb ellenzője, ráadásul egyre több hívet szerzett magának az USA-ban és Nyugat-Európában is. Az amerikaiakra egyre nagyobb nyomás nehezedett, ráadásul (a nyolcvanas években járunk) az a George H. W. Bush volt az USA alelnöke, aki korábban, a CIA igazgatójaként már olvasgathatta Palme dossziéját. Akkoriban legalább hét európai államban voltak amerikai atomfegyverek (D, NL, B, UK, I, GR, TR), és az európai nagyvárosokban nem mentek ritkaságszámba az ezek elleni, százezres-milliós tömeget megmozgató demonstrációk. Palme túl izgága volt ezen a területen is, ezért meg kellett állítani. Gene Tatum egykori CIA-ügynök kifejezetten azt állítja, hogy maga az alelnök adott utasítást a gyilkosságra.

6.1.4. A teheráni túszügy

Palme egyike volt azoknak a nemzetközi mediátoroknak, akik megpróbáltak közvetíteni a teheráni USA-nagykövetségen túszul ejtettek ügyében az iráni és az amerikai kormányok között. Ahogyan azt már tudjuk, nem sikerült valami fényesen a dolog, ráadásul egyes washingtoni körök kifejezetten Palmét hibáztatták a kudarc miatt. Szerintük a svéd politikus inkább az iráni túszejtők érdekeit képviselte, inkább az ő problémáikat érezte át, így gyakorlatilag többet ártott, mint használt. Ugyancsak az orra alá dörgölték a hadiipari szállításokat, amelyekre a Bofors, a legnagyobb svéd hadiipari konszern (szingapúri és NDK-s közvetítéssel) rögtön megkapta az iráni megrendeléseket, amint Palme dolgavégezetlenül távozott Teheránból.

6.2. A szovjetek

A korábbiakban már elég részletesen taglalt szovjetellenessége önmagában is tökéletes magyarázatot jelenthet a KGB által megrendezett gyilkosságra. Moszkva (és egyik leghűségesebb csatlósa, Prága) nem feledte, hogy a svéd miniszterelnök már 21 évesen, az első házasságával is fügét matatott a komancsoknak, és az idő múlásával ez a hozzáállása csak még hangsúlyosabbá vált. Arról nem is beszélve, hogy a szovjetek kamunak tartották Palme nyílt színi Amerika-ellenességét, meg voltak győződve arról, hogy a háttérben Svédország és az USA titkos védelmi paktumot kötöttek, mégpedig annak tárgyában, hogy mi a teendő, ha az oroszok Finnországon keresztül ott fenn, Északon megindulnak a többi skandináv állam felé. Palme halála egyfajta pedagógiai célzatú, a KGB mentalitásától nem túl távol álló demonstrációnak is felfogható: így járhat mindenki, aki nem tudja, hogy hol a határ a szovjet érdekek akadályozásában.

6.3. Az izraeliek

Palme nem volt zsidóellenes (antiszemita mentalitással Svédországban nem válhatott volna nemhogy miniszterelnökké, de még hóipari minisztériumi osztályvezetővé sem), de határozottan elítélte Izrael militarista, szerinte kifejezetten palesztinellenes bel– és külpolitikáját. Minden nemzetközi fórumon támogatta a PFSZ-t és Arafatot, számtalanszor hangoztatta az önálló palesztin állam létjogosultságát. A hatnapos háborúról – akkoriban éppen oktatási miniszterként – a tőle megszokott karakterességgel nyilatkozott, elítélve például Jeruzsálem óvárosának izraeliek általi elfoglalását.

6.4. A dél-afrikaiak

Ne feledjük, hogy az Afrikai Nemzeti Kongresszus (a fajüldöző pretoriai kormánnyal szemben álló dél-afrikai fekete párt) költségvetésének mintegy 65%-a Svédországból származott, tehát logikus, hogy Piet Botháék nem nagyon szerették Palmét. Az apartheidrezsim esetleges érintettsége a gyilkosságban egészen korán, már 1986 márciusának első hetében felmerült. Ekkor a brit hírszerzés, kerülő úton, egy obsitos svéd ezredes közvetítésével bizalmas tájékoztatót küldött svéd partnereinek, amelyben egy megbízható és többszörösen ellenőrzött informátorukra hivatkozva azt állították, hogy a miniszterelnök elleni merényletet a dél-afrikai titkosszolgálat egyik vezető hírszerzője, bizonyos Craig Williamson tervelte ki. A gyilkosságot az akkori délnyugat-afrikai (ma: Namíbia) halálbrigád, a Koevoet emberei hajtották végre, akik valamennyien dél-afrikai zsoldban álltak. Williamson amúgy dokumentálhatóan rendelkezett komoly svédországi kapcsolatokkal, akiket főként a svéd belső elhárítás, a Sápo középvezetőinek köréből verbuvált. Amint azt látni fogjuk, ez utóbbi adalék a következő alkonteóban is visszaköszön.

Mellesleg úgy tíz évvel később kiderült, hogy a svéd titkosszolgálat ezt az információt egyszerűen nem továbbította a nyomozást végző bűnügyesekhez, majd amikor 1996-ban ezek kérték az anyagot, a Sápo nemes egyszerűséggel közölte: sajnos nincs már meg, elkallódott valahol az irattárban.

Legalább volt annyi pofájuk és nem azt mondták, hogy leselejtezték és megsemmisítették.

Pár nappal később egy újabb feltételezett gyilkos nevét dobták be a köztudatba: bizonyos Anthony White-ét, aki a rhodéziai Selous Scouts különítmény tagja volt, és ugyancsak Dél-Afrika fizette. Végül ez az információ is holtvágánynak bizonyult, svéd barátaink legalábbis nem nagyon foglalkoztak vele.

6.5. Svéd rendőri összeesküvés

Olofnak azért odahaza is voltak ellenségei, ráadásul nem is akárkik: a svéd rendőrség és titkosszolgálatok egyes, kifejezetten jobboldali beállítottságú vezetőire gondolunk, akik nagyon nem nézték jó szemmel az egymást követő szociáldemokrata kormányok tevékenységét. Svédországban ugyanis 1936 és 1986 között összesen 6 (hat!) olyan év volt, amikor nem a szocdemek adták a miniszterelnököt.

A baloldali kormányok egyetlen országban sem arról híresek, hogy imádnák az állami erőszakszervezeteket. Nem volt ez másként Svédországban sem. Akadtak olyan, nem is alacsony beosztásokban dolgozó rendőrök és gumitalpúak (ez utóbbiak a már ismert Sápótól, vagyis a Sákerhetspolisentől), akik szerint Palme elárulta az országot. Mégpedig meggyőződésük szerint azzal, hogy számtalanszor lefeküdt a Szovjetuniónak, Kubának és a többi komancsnak (lásd még a kínos Pol Pot-affért, amiről már írtunk a cikk elején), de arról például hallani sem akart, hogy az ország csatlakozzon a NATO-hoz.

A Palme-ellenes indulatokat kívülről is szították (emlékezzünk az előző alpontban szereplő dél-afrikai Williamson kollégára), úgyhogy 1986 elejére megszületett a döntés: a nagyhangú, felelőtlenül Amerika-ellenes szólamokat pufogtató, nyakló nélkül nyilatkozgató, jobboldalról meglehetősen osztályárulónak tűnő Palménak (gondoljunk csak a családi hátterére!) el kell tűnnie a svéd politikai porondról.

Ezt a verziót látszanak erősíteni azok a hírek is, amelyek az egész nyomozás töketlenségéről, szervezetlenségéről és impotenciájáról szólnak. A rendőrség az első percektől kezdve, a legelső segélykérő telefon félrekapcsolásától és a helyszínelési baklövésektől számítva számos olyan hibát elkövetett, amelyek logikusan nem nagyon magyarázhatók. Csak három példa:

6.5.1. A hat órán át tartó helyszíni szemlét végző szakemberek nem találták meg a Palme testén áthatoló golyót. Két nappal később (!) azonban egy járókelő formálisan rálép, négy méterre a tetthelytől. Persze vannak, akik szerint pont ez a megtévesztés lényege, merthogy az a golyó nem lehet azonos azzal, amelyik megölte Palmét, tehát eleve dezinformáció az egész;

6.5.2. A svéd határrendőrséget és a fegyveres erőket csak hajnali négykor utasították a határok fokozott ellenőrzésére, ekkor küldték meg nekik az elkövető személyleírását is. Emlékeztetőül: a gyilkosságra fél tizenkettő előtt került sor, hajnali negyed kettőkor pedig már a rádió is bemondta a hírt. Márpedig nem Burkina Fassóról beszélünk, hanem a világ egyik legfejlettebb, technológiai szempontból is élenjáró államáról, ahol azért a telefon és a telefax 1986-ban nem volt hiánycikk;

6.5.3. A gyilkos lövést követő második percben, vagyis körülbelül 23 óra 23 perckor több szemtanú is furcsa dologra figyel fel a környéken. Legalább három, rádióval (walkie-talkie-val) felszerelt férfira, akik egyszerre távolodnak a helyszíntől, méghozzá másmás, sugaras irányokban. Ezalatt szorgalmasan forgalmaznak a rádiókon, mintha egymással beszélnének és/vagy egy külső személynek jelentenének. A szemtanúk egybehangzó vallomása szerint ezek a walkie-talkie-k pontosan ugyanúgy néztek ki, mint a rendőrségiek.

6.6. A jugoszláv kapcsolat

2011 januárjában az egyik német politikai hetilap egy hajdani jugó kémtől, bizonyos Vinko Sindicic-től származó információkra hivatkozva közölte a hírt, mely szerint az egykori jugoszláv titkosszolgálat, az UDBA rendezte meg Palme megölését. Méghozzá azért, hogy a gyanút az akkor Svédországban élő emigráns horvát nacionalista politikusra, Tito elvtárs halálos ellenségére, Nikola Stedulra, továbbá az usztasákra hárítsa. A terv első része, mármint a gyilkosság csont nélkül megvalósult, de az áthárítási dologgal valami nem úgy alakult, ahogyan azt az udbások szerették volna.

Sindicic legénykorában amúgy tényleg nettó bérgyilkos volt, egyike azoknak, akik világszerte a titói Jugoszlávia ellenségeire vadásztak. Ült is vagy tíz évet egy skóciai fegyházban.

6.7. A chileiek

Augusto Pinochetnek és titkosszolgálatának, a Central Nációnál de Informaciones-nek abszolút nem jelentett problémát még

^egy gyilkosság. A Condor fedőnevű művelet keretein belül több ezer embert tettek el láb alól, több tízezret kínoztak meg és több százezret üldöztek el Chiléből, az esetek többségében olyan vádak alapján, amelyek normális kormányzás alatt sanda gyanúra sem adtak volna okot. A Condor finanszírozásában tiszta erővel a CIA is részt vett, mert Pinochetben csak az antikommunistát látták, a vérengző vadállatot nem. Mivel Olof többször kritizálta a tábornok személyét és rezsimjét, Augustónak nem kellett sok biztatás: számtalan kommandója közül kiküldött egy halálbrigádot Stockholmba, amelyik különösebb megerőltetés nélkül tette a dolgát.

6.8. Európai terrorszervezetek

Olof Palme abban a halmozottan kivételezett helyzetben volt, hogy meggyilkolását rövid határidőn belül több – a politikai-ideológiai paletta teljes spektrumát felölelő – szélsőséges társaság is magára vállalta. Élen jártak a melldöngetésben a RAF (Rote Armee Fraktion) szélsőbalosai, akik Holger Meins Kommandó néven 1975 áprilisában már letették névjegyüket Svédországban: ekkor ugyanis túszejtéssel és több emberöléssel kombinálva elfoglalták a stockholmi nyugatnémet nagykövetséget. Aztán bejelentkezett az Európai Nacionalista Unió is (ők a változatosság kedvéért szélsőjobbosak voltak), de róluk sem sikerült elég terhelő bizonyítékot összegyűjteni.

Ugyancsak ideológiai szélsőséghez tartozott az első igazi gyanúsított, bizonyos Viktor Gunnarsson, akit a gyilkosság után alig két héttel le is tartóztattak. Viktor egy szűk hétig ült vizsgálati fogságban, aztán, noha a rendőrség kézzel-lábbal tiltakozott, az ügyész követelésére szabadon kellett engedniük. Gunnarsson egy másik szélsőjobbos szervezetnek, az Európai Munkáspártnak volt az aktivistája. Ezt már csak azért is érdemes megemlítenünk, mert az Európai Munkáspárt annak az amerikai Lyndon LaRouche-nak az elkötelezett svéd híveiből állt, aki az összeesküvés-elméletek egyik megkérdőjelezhetetlen tekintélyű pápájának tekinthető.

6.9. A Bofors-ügy

A több mint 350 éves svéd Bofors egyike a legpatinásabb európai fegyvergyártó cégeknek, melynek minőségi haditechnikáját, főként tüzérségi felszerelését országok tucatjai vásárolták és vásárolják napjainkig, keményen felturbózva a svéd exportbevételeket.

Palme a felszínen, a külvilág felé mutatott arcán pacifista és meggyőződéses antimilitarista volt, de sokáig nem felejtette el, hogy ami jó a Boforsnak, az jó Svédországnak is. Ezért mindkét miniszterelnöki ciklusa alatt odafigyelt arra, hogy amerre jár-kel a nagyvilágban, minden érdeklődőnek diszkréten felajánlja a svéd fegyvereket. Aztán valamikor a nyolcvanas évek közepén hirtelen változás állt be a miniszterelnök hozzáállásában. Magához kérette a Bofors vezetőit és felhívta a figyelmüket arra, hogy a világbéke érdekében vissza kell fogniuk nemcsak a fegyverexportot, hanem magát a termelést is. Ezzel a fellépésével érthető módon nem aratott osztatlan sikert a hadiipari óriásnál. Olyannyira nem, hogy (miután megpróbálták jobb belátásra bírni) bizony lépniük kellett.

6.10. A PKK

A kurdok szélsőségesen baloldali pártja, a PKK (Kurdisztáni Munkáspárt) ugyancsak felkerült a potenciális elkövetők listájára, hiszen a gyilkosság előtt alig pár héttel történt, hogy a svéd kormány hivatalosan is terrorszervezetté nyilvánította őket. Öcalan ezért nagyon megorrolt Svédországra és kimondta Palme halálos ítéletét.

Kiegészítő alkonteó: állítólag a svéd elhárítás 1986 januárjában számos svédországi kurdot lehallgatott, s a hanganyagokból nyilvánvalóvá vált, hogy a kurdok február végén „Stockholmban valami nagyon nagy dobásra készülnek”. Ezt az információt azonban benyelték, s nem tettek semmit annak érdekében, hogy a „nagyon nagy dobást” megakadályozzák.

Másik kiegészítő alkonteó: a PKK Irántól kapta a megbízást Palme meggyilkolására, mert Olof megtiltotta a Boforsnak, hogy a továbbiakban fegyvereket adjon el Teheránnak. Az ezzel a szállal kapcsolatos további érdekességekre szomjazóknak az úgynevezett Ebbe Carisson-ügy tanulmányozását ajánlom a neten.

6.11. A feleség

Lisbetnek különféle okok miatt nagyon elege lett híres férjéből, ezért simán bérgyilkost fogadott. A látszat fontos dolog, tehát a megállapodásnak megfelelően őt is meg kellett sebesítenie. Hogy ez a bérgyilkos Pettersson volt-e vagy más, ebből a szemszögből nem túl releváns. Aztán a kihallgatások során a pszichológus végzettségű nej ügyesen úgy alakította a vallomását, hogy jól összezavarja a rendőröket. Még az sem zárható ki. hogy ezek között olyanok is voltak, akik szimpatizáltak vele, Palmét ellenségüknek tekintették és nem törték össze magukat igyekezetükben, hogy rávilágítsanak Lisbet vallomásának esetleges gyenge pontjaira.

6.12. Az olajlobbi

Palme gyűlölte ugyan az atomfegyvereket, de valódi zászlóvivője volt a nukleáris energia békés célú hasznosításának. Több beszédében célzott arra, hogy itt az ideje sutba vágni a fosszilis energiahordozókat. 1985-től egyre gyakrabban hangoztatta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy kormányzása alatt Svédország elkezdje függetlenedését a kőolajszármazékoktól és a tiszta, környezetbarát, megfelelő szakértelemmel irányított, teljesen biztonságos nukleáris erőművekre helyezze át az energetikai hangsúlyt.

Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy ez mely országokban szólaltatta meg a vészcsengőt.

Ezek voltak tehát a legfontosabb Palme-konteók. Emlékeztetem az olvasót, hogy 50 millió svéd korona elég csinos summa, ha tehát a tuti megoldás birtokában van, először is keresse fel az önhöz legközelebbi tanúvédelmi szakembert, majd további lépéseit feltétlenül egyeztesse vele.

Mi szóltunk.